2017/06/20

Mit kívánjunk, de főleg kitől?

Mit kívánjunk, de főleg kitől?

Ebben a pillanatban még nem tudni, hogy mi lesz az eredménye az RMDSz-nek, a PSD két szárnyával folytatott tárgyalásainak, ha egyáltalán lesz eredménye, ezért csak arról beszélhetek, ami már így is nyilvánvaló.
A politikai kommunikáció sajátja, hogy folymatosan rendkívüli helyzeteket (műkrízist) teremt, hiszen ilyenkor a médiafigyelem középpontjába kerülhet és hatékonyan végezheti azt a manipulációt és propagandát, melynek segítségével kijelöli a napirendet. A politika folyamata tehát, lényegében, mindig a rendkívüli helyzetek sorozatára épül: minden a mában van – mindig a jelen időszegmentum a legfontosabb, új fejezetek, sőt korszakok nyílnak minduntalan – közben meg mégis minden folyamat, időben odébb jön, maj’ meglátjuk, mondják rá a politikusok. A rendkívülinek mondott helyzeteket azután már csak a botrányok tudják megszakítani, minél kövérebbek és zaftosabbak, annál jobbak, hiszen olyan információk, illetve megkonstruált, vagy hazug információk, stb., kerülnek ilyenkor napvilágra, amelyek legitimitással ruházhatják föl a politikusi önkényt, rendkívüli (és a maguk során szintén botrányos) eljárások foganatosítását teszik lehetővé. A politikai botrányok időtlenek, abban az értelemben, hogy megállítják és kinagyítják a politikai szereplők folyamatos kommunikációját, megmutatják azokat a dolgokat, amelyeket a propaganda hosszú ideig takargatott, és egy-egy botrányt követően, „más időszámítás” indul. Politikusok és velük együtt esetleg pártok buknak le, és újak jelentkeznek, ha maradnak is a régiek, azok már megváltozott szerepben és új arculattal folytatják karrierjüket.
Nos, ami a PSD-vel, benne és körülötte történik, az mindenben kimeríti a politikai botrány kategóriáját, elhallgatott dolgok, kölcsönös vádaskodások, lejáratási és hiteltelenítési hadjáratok, végső leszámolások, és végtelen konfrontációk indultak be, és nem látszik a botrány vége, az új politikai konstelláció várat magára. Ilyen körülmények között nehéz józanul ítélni, és főként nehéz hosszú távon is életképes alternatívákat, pragmatikus és távlatos politikai kommunikációt folytatni, nemcsak a közvetlen érintetteknek, hanem a viszonylag kívülálló, más szereplőknek úgyszintén. Nehéz az indulatok és szenvedélyes leszámolások közepette megtalálni a kompromisszumok útját – ha a politika valóban annak művészete még – és könnyű a pillanat zsarnokságának engedni, szem elől tévesztve a távlatosan helyes és gyakorlati haszonnal kecsegtető megoldásokat. Közérthetőbben, gyakran megesik, hogy amikor két fél – mint ahogyan a PSD két szárnya teszi – konfrontálódik, a harmadik lesz a nevető győztes. Viszont a botrány nem szabályos politikai vetélkedés, ezért inkább hasonlít az utcai verekedésre, mint a szabályosan zajló vívásra (nemes vetélkedést már ne is mondjak), ezért igen könnyen megeshet, hogy a verekedőket – jó szándékkal, vagy remélt haszonért – szétválasztani próbáló harmadik fél lesz az igazi vesztes. Bizonyára mindenki látott már olyan utcai verekedést, ahol a harcosok az őket szétválsztani szándékozó kívülálló ellen fordulnak és jól ellátják a baját, ilyenkor jobb hívni a rendőrséget, mint kockáztatni. Nos, azt hiszem a kialakult helyzetben az RMDSz-re valami ilyesmi vár(hat), ha túlságosan beleéli magát a rendkívüli haszonban reménykedő harmadik fél szerepébe, könnyen a fő vesztes lehet.
Máskor is kifejtettem, továbbra is fönntartom, hogy az időzítés, a ritmusérzék, a politika művészetének legfontosabb eleme, eltéveszteni a sorrendet, azaz az időzítést végzetes hiba lehet. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy a szövetség most éppen ilyen téves időzítésben és rossz felállásban játszik, akkor amikor, látszattárgyalásokat folytat és szimulált engedményeket próbál kicsikarni, olyan botrányos szereplőkből, akik szorongatott helyzetükben bármit megígérnek, majd semmit be nem tartanak. És mégcsak nem is azért mert szavahihetetlenek, egyébként nagyon is azok, hanem, mert maguk sem látják a botrány végét, a „döntőbíró” a játszmán, a szenvedélyes háborún kívül van, mégpedig az államelnök személyében. Miért rossz az időzítés és ezért aztán hiteltelenek az ígéretek? Értem én, hogy az RMDSz nagyon hirtelen került a PSD belháború közepébe, egyenesen a mérleg nyelve pozícióba, hiszen eldöntheti a legnagyobb és hatalmon levő párt belharcának kimenetelét és ezért szenvedélyesen elkezdett kalkulálni és követelésekkel állt elő. Az felől sincs kétségem, hogy a megfogalmazott – bár pontosan nem közölt „engedmények” – követelések jogosak és előbbre vinnék a rommagyar kisebbség ügyét, csakhogy. Egyfelől a most megígért – és még a megszavazott törvénycikkelyek sem jelentenek többet halovány ígéreteknél, mint megtapasztalhattuk – zsarolással elért eredmények, szinte biztosan nem kerülnek gyakorlatba ültetésre, szinte biztosan el fogják szabotálni még azok is, akik most ígérik. A másik oldalról pedig Dragnea és tsai ráeröltethetik az ominózus „engedményeket” képviselőikre és akár meg is szavazhatnak a rommagyarságnak kedvező cikkelyeket (nehezen hihető ez önmagában is), a bizalmatlansági indítvány megszavazásának reményében, viszont éppen mert a pártközpont ukázára és nem meggyőződésből szavaznak a PSD-ALDE-s képviselők kedden, bosszúból, éppen az elvártnak ellentmondóan viselkedhetnek szerdán. Az engedmények könnyen perverz/ellenkező hatást válthatnak ki, és Dragnea and Co. ellen fordulhatnak nacionalista képviselőik távol maradva, vagy ellene szavazva a saját párt ellen benyújtott bizalmatlansági indítványnak. Azt hiszem nevetséges a benyújtott bizalmatlansági indítvány, érvelésre is alkalmatlan, kifogásai is felületesek. Lényegében azt mondja ki, hogy Grindeanunak mennie kell, mert megtagadta – hogy pártfegyelemből, Dragneanak való kötelező vak engedelmességből, stb. –  a miniszterelnökségről való lemondást.
Rossz a mostani tárgyalások és alkudozások időzítése, hiszen a kialakult mérleg nyelve helyzetben rejlő politikai fegyver, a bizalmatlansági indítványról való szavazást követően lesz igazán éles, akkor, amikor új kormánytöbbség kialakítása lesz a tét. Akkor kellene politikai programmal és benne kisebbségi elvárásokkal asztalhoz ülni azokkal, akik reálisan kormánytöbbséget alkothatnak a válságot követően, akkor lehetne érvényt szerezni mindannak, ami jogos előrelépés a rommagyar közösség problémáit illetően. Az RMDSz politikai érdekérvényesítő képessége – minden eddigi példa ezt igazolja –kormánypozícióban hatékonyabb, ezért kormányra lépni félni nem kellene, sőt mint minden politikai párt esetében ez kellene a reális cél legyen, és akkor az elfogadott szabályozások gyakorlatba ültetésére is nagyobb az esély (persze bizonyosságok akkor sincsenek, csak relatív nagyobb esélyek).
Tartok tőle, hogy a Dragnea and Co. melletti elköteleződés „fejben már eldőlt”, hogy sportzsargonban mondjam, észérvek itt már nem játszanak, és ez hiba, még akkor is az, ha az RMDSz következmények nélküli párt. Mivel egyedül van a rommagyar politikai prérin (tényleg merre lehet az EMNP, és mit csinál az MPP?) ezért szinte bármit megtehet és ha megteheti, hát meg is teszi, hiszen még a nyilvánosság mégoly halovány kontrollját is könnyedén kiiktatta, mégcsak meg sem kérdik, és így érvelnie sem kell döntései mellett, sőt azok hátterét sem kényszerül kifejteni. Az sem véletlen, hogy a kormányzó magát baloldalinak mondó populista párt, régi vágású és reakciós-autoritér vezére mögé soroz be a szervezet, hiszen minden más kérdésben is reakciós – bár a maga során jobboldalinak mondott (vajon mit szólnak PPE-beli partnerei ehhez?) – populista politikai vonalvezetése ezt, mintegy természetessé teszi. Jól tudom, hogy a politika erősen célorientált dolog, az eszközökkel kapcsolatban ritkán merülnek föl morális aggályok, és mégis. Az RMDSz a megújulás és kibontakozás, a pártrendszer esetleges átalakításának az akadályozója, amikor Dragnea, és vele együtt a reakciós konzervatív és rosszemlékű „hagyományos” posztszocialista pártfrakció mellé áll, ráadásul csak vezérkarának rossz ízléséből fakadóan, és nem pragmatikus meggondolások következményeként. Viszont ahogy mondani szokás: „Aki korpa közé keveredik, fölfalják a disznók” – és ez a népi bölcsesség a politikusokra a leginkább érvényes.




2017/06/13

Az amerikai üzenet

Az amerikai üzenet

Látszólag nincs akadálya annak, hogy a háttérből manipuláló Dragnea, a Grindeanu vezette kormányt elzavarja, vagy legalábbis sarokba szorítsa, párt- és személyes zsarolással ellehetetlenítse, a miniszterelnök embereit eltávolítsa, én viszont fenntartásokkal tekintek erre a lehetőségre. Látszólag minden adu a Dragnea & Co. kezében van, a parlamenti többség éppen úgy, mint a miniszterek üresben aláírt lemondólevele, és precedens is van arra, hogy amennyiben a miniszterelnök nem mondana le, hát majd a kormány tagjainak a többsége megteszi és buktatja saját kormányát (ezt történt 1999-ben, a Radu Vasile vezette kormánnyal). Dragneanak erős szövetségesei is vannak, és nemcsak pártjában, no meg a lojális médiában (bár ezek közül egyesek Johannis amerikai sikerét látva, ki tudja hányadszorra, éppen átállóban vannak, folyik a rebranding az erősebbnek vélthez való dörgölőzés ezerrel), akik szintén elégedetlenek a kormány tevékenységével. Nemcsak azért, mert maguk is pozíciót szeretnének – miért ne, akár miniszterelnökit – hanem elsősorban azért, mert a kormány az ők szempontjából egy életbevágóan fontos dolgot nem oldott meg: nem sikerül(t) a korrupt pártelitet fölmenteni sürgösségi rendelettel, törvénymódosítással, akárhogy. (Azt hiszem első körben elzavarják a „szájbarágós” igazságügy-minisztert, aki zagyva elődjéhez hasonlóan, képtelen volt Dragnea and co. szájíze szerint módosítani a befolyással való visszaélés törvényi feltételeit, no meg a pénzügyminisztert, aki ugyan ki nem mondta, hogy ne lenne osztogatni való pénz, de ideig-óráig elszabotálta a fedezet nélküli osztogatást. Az Olgutza az marad, hiszen Firea mellett Dragnea női hangja, a populista demagógia „soknyelvű” élharcosa). Szóval a pártközpont és csatolt részeinek igencsak sürgös a kormányváltás, vagy legalábbis átalakítás, Grindeanu megregulázása, még erősebb lojalitásának kizsarolása, mert az idő – minden erősnek tűnő kártyájuk ellenére – nem nekük dolgozik. Mert valódi ellenzék hiányában, a másik hatalmi központ, az elnök lépni fog, és Dragnea (és tsai) bírósági ügyei is haladnak a maguk útján. Ezért, hogy stílusosan mondjam: Ponta (és nemcsak) ante portas, és erősen dörömből, azaz pártbeli riválisai erőre kapnak, egyre hangosabban kérdőjelezik meg autoritását, egyre megosztóbb szereplője lesz az amúgy is strukturális problémákkal, érdekellentétekkel, széthúzással küzdő PSD-nek.
Az sem mellékes, hogy Grindeanu – ha nem akar dicstelen fél év után lehajtott fővel távozni, márpedig, hogy nem akar, annak jelei vannak, vesztenivalója viszont nincs – „átállhat” az államelnök oldalára és még kitarthat, ellenállhat a hatalmi ukáznak. (Nehéz megítélni, hogy Grindeanu valójában milyen miniszterelnök lenne, hiszen eddig egyfelől szimulált kormányzás folyt, a közönség elaltatása, hogy a korrupt pártelitet, lehetőség szerint fölmenthessék; másfelől, lényegében a Dragnea kottájából játszott, illetve bizonytalankodott, de minden esetre megvesztegethetetlennek tűnik – Firea nagyasszony kifejezett fájdalmára, nem korrupt – és ezért beállhat az anti-korrupciós politikai kórusba, sok, ma még csendes, minisztertársával együtt, akik szintén nem juthattak szóhoz az elmúlt fél évben). Így aztán Dragnea adui lényegében lejárt szavatosságúak, kétlem, hogy sikerül a gyors és problémamentes kormányváltás, vagy lényegi átalakítás, akkor viszont Dragnea – minden parlamenti többség ellenére – defenzívába szorul(hat), védekeznie kell majd a korrupciós ügyletei miatt, agyaglábú óriás.
És még nem jelentkezett a nyilvánosságban az amerikából „győztesként megtért” államelnök, aki minden bizonnyal, pestiesen szólva, seperc alatt offenzívába lendül, újonnan szerzett politikai tőkéjét a korrupció-ellenes politika megerősítésére fogja használni, miközben és valójában Dragnea fejét követeli. Történt ugyanis, hogy a kiváló időzítésnek köszönhetően (és ez Maiort, az amerikai nagykövetet és nem a külügyet dícséri. Tartok tőle, hogy Melescanu a tévéből értesült az elnök amerikai látogatásának tartalmáról.) – ami a politika művészetének sarkallatos kérdése, és amihez Dragnea és tsai a legkevésbé sem értenek – Johannis és korrupció-ellenes politikája, reményen felül megerősödve, komoly hátszéllel tér meg az USA-ból. És az sem kétséges, hogy újult erővel fog föllépni a korrupcióval megvádolt PSD-ALDE pártvezetés, és sokban hasonló társai ellen. A román elnök egy olyan pillanatban tett látogatást Trumpnál – és el ne feledjük, hogy az amerikai elnök mégha hektikusan és ellentmondásosan is, de „még” az USA hivatalos álláspontját képviseli – amikor annak a legnagyobb szüksége volt „barátra” (csupa ellenség övezi nemcsak bel-, de a külpolitika porondján is). Valakire akivel szemben eljátszhatja a nagyvonalú „bölcs elnököt”, minden kockázat nélkül, hiszen Románia a NATO „jó fiúja”, és Johannis – a védelmi kiadásokra költött GDP 2%-ával, amit Trump minden tagállam esetében eröltet – maga a megtestesült good guy, a szófogadó fiú prototípusa. Ezért aztán a sok dícsérő szó mellett a korrupció-ellenes politika Johannis-féle változata mellett is letette Trump a voksot, és ezzel nemcsak új lendületet ad majd annak idehaza, hanem könnyen egy második mandátumhoz juttathatja Johannist magát is.
Szóval Dragnea, valamint (egyre lazábban) csatolt társai érzékelik a gyengeségüket (arroganciával próbálnak kompenzálni, as usual), és ezért az RMDSz irányába elpusmogott hívó szavak, illetve szirénhangok, a kormányzatra hívás. Soha nem kételkedtem benne, és nem is elleneztem a kormánybalépés pragmatikus szükségszerűségét. Márcsak valós kisebbségi ügyeink előmozdítását tartva szem előtt, és főként azért, hogy a román szélsőségesség (a még mindig köztünk élő – időnként többek között éppen „szeretett rektorunk”, Ioan Aurel Pop, valamint akadémikus társai által szorgalmazott), a nacionálkommunizmus hatalomra kerülése megakadályozható legyen. (Viszont egy zsákmányszerzésre beállt etnikai és populista párt esetében – mely a szubjektíven fölépített etnikai identitás tetszőlegesen kiválogtott elemeit előbbre tartja a racionális gondolkodásnál (lásd a „nemzetben való gondolkodás” dícséretét a racionális, alanyban és állítmányban való logikus gondolkodás ellenében is)  a hatalom instrumentális jellege korrupcióba hajlik, mint már nem egyszer bizonyította, és ez nagyon nen tűnik helyes útnak).

Most mégis a kivárást tartanám kifizetődőbbnek, mert a szövetség csak veszíthet, ha most ringbe száll. Egyfelől újra bebizonyítja, hogy jobboldalinak mondott elkötelezettsége (ami szavazóinak többségénél, valamilyen okkult oknál fogva, még mindig jelent valamit, már persze Orbán-imádaton is túl) puszta szemfényvesztés. Azután Dragnea szénája, mint éppen jeleztem, nem áll valami jól, könnyen a veszteshez szegődhet, aki most kormányra lép. Végül pedig a Johannishoz, és érintettsége okán, különösen az antikorrupciós politikához való szövetségi viszony is több, mint problematikus. Úgyhogy  legjobb tartózkodni és kivárni, közben éberen figyelni a román politikai elit elhúzódónak ígérkező belháborúját, olyan pozícióból, ami nyitott az esetleges győzteshez való csatlakozásra. Lebegtetni, vagy alámerülni kell, ha van hozzá elég ráció és a hatalom, valamint pénzsóvárgás még kontroll alatt tartható, mármint saját berkekben: szerintem ezt üzeni az amerikai elnök a rommagyaroknak.

2017/06/06

Karnyújtásnyira a szélsőség

Karnyújtásnyira a szélsőség

Két hete írtam arról, hogy az a formálisan, a politikai kommunikáció szintjén, baloldali populista politika, amit a jelenlegi román kormány folytat erőtlen és hatástalan, mégpedig azért, mert egyfelől nem számol a valós „népakarattal”, ami lényegét tekintve korupció-ellenes; másfelöl pedig túlságosan is alacsonyröptűnek, azaz földhöz ragadtan haszonelvűnek tételezi még az általa fölépített/megcélzott PSD-s népakaratot is. Ez utóbbi azért lényeges, mert a polgárokat – különösen a vox populit adó, feltörekvő, nyugatorientált, és fiatal(abb), stb., férfiakat és nőket – nemcsak pillanatnyi jólétük ígérete, hanem távlatosabb dolgok, egy élhetőbb ország képzete is motiválja, akkor amikor politika iránti elvárásaikat megfoglmazzák. Viszont – ahogy máshol is történik – a román (és benne a rommagyar) társadalom sem csupa vállalkozó szellemű, nyitott, vagy progresszív polgárból áll, sőt. A feltörekvő, középosztályi ambíciókat éltető, ezért áldozathozatalra – a leginkább nyugaton vállalt munkára – is hajlandó kisebbség mellett a társadalom jórésze tudattalanul is nosztalgikus-tradicionalista, és a passzív/reakciós politika híve. A „máj röú sző nú fié” mentalitását őrző és minden téren tradíció-vezérelt (lásd Weber ideillő ideáltípusát, más terminusban ők a parokiális politikai kultúra hordozói) tömegek pedig igen könnyen manipulálhatók, sőt hajlanak a szélsőségre, hiszen valódi problémáik okait nem látják át, sem ismereteik, sem türelmük nincs összetett dolgok szétszálazására, illetve átfogóbb megértésére. Ők a többség, és ők adják a jelenlegi hatalom szavazóinak tömegalapját – a privilegizált, elévült és megújulásra képtelen bürokrata kiváltságosok – hátterében. A hatalmon levő pártok és a hozzájuk, olykor anyaországi sugallatra, máskor meg „saját vélemény, és meggyőződésből” reakciós/tradicionalista RMDSz, alapvetően populista. És ami ettől is lényegesebb, mind patronátuson, klientelizmuson épülő pártok. Legodaadóbb híveiket/aktív támogatóikat, a pártelitet, az állami intézmények, a bürökrata rendszer különféle pozícióival jutalmazzák, zsíros posztokkal, amelyeket a politikai lojalitás alapján, és egyáltalán nem a hozzáértés szerint osztogatnak. Elvben akkor, amikor hatalmon vannak (ezért törekszik mindenáron kormányra az RMDSz), de különösen az RMDSz-nek (viszont helyi egyezségek alapján egyéb ellenzéki pártoknak is) ellenzékből is sikerül „rég lejárt szavatosságú” államtitkárt és egyéb kinevezett intézményvezetőit befolyásos pozícióval jutalmaznia, lojalitását erősítenie.
A PSD és mindennemű és nevű elődje a sajátos fajta patronátust még az „átkosból” örökölte, együtt azzal a második körből származó vidéki bürokratákkal, akik beágyazottsága, intézményeket reprodukáló, politikai váltásokat túlélő képessége, stb., még mindig élteti a hatalmi pártot és csatolt részeit. Ugyanakkor a román politikai mezőnyt egyáltalán nem a politikai ideológiák, hanem a hatalmi és  ellenzéki pozíció, a kettő dinamikája és váltógazdasága struktúrálja. Ez azt jelenti, hogy a bürökrata patronalizmusra épülő pártok és klientúra-rendszerek csak abban különböznek egymástól, hogy éppen hatalmon vannak, vagy ellenzékben politizálnak. Az eufeisztikusan ellenzéknek nevezhető pártok is patronátusi rendszerekben gondolkodnak, ha hatalomra kerülnének – ami ezidő szerint szinte kizárt – ugyanazt tennék, mint a mai hatalmasok, nincs alternatív programjuk, csak kiéhezett klientúrájuk van, aki a húsosfazék köré szeretne végre jutni, stb.
Különös, és sok kívülálló számára alig értelmezhető, hogy egy ilyen politikai rendszer viszonylagos stbilitást mutat(hat), hogy nem gyakoribbak a kormányváltások, és hogy a szélsőségek egészen mostanig nem tudtak megerősödni – legalábbis a parlamenti politizálás szintjén nem – és úgy ahogy elműködött egy emberöltőn keresztül. Viszont önáltatás lenne azt gondolni, hogy ez hosszú távon is így marad, illetve föntartható, hiszen az intézményes garanciák alig, viszont az elnök és miniszterelnök, a mostani fölállásban a háttérből irányító hatalmon levő párt mindenható vezére közötti „eldöntetlen” viszony, a paloták közötti ellentétek és kölcsönös bizalmatlanság biztosítja a viszonylagos egyensúlyt. Míg a PSD-vezér a tradicionalista bürokratákat és mögöttük a reakciós, viszont lényegében, és egyelőre passzív (fentebb jellemzett) tömegekre apellál, addig az elnök a fiatalabb és mobilisabb, és aktívabb rétegeket képes utcára hívni, stb. De mi történhet, ha Dragnea elnöki mandátumot nyer? Ha a paloták közötti viszonylgos hatalmi – alkotmányosan nyitva hagyott – egyensúly fölborúl? Tartok tőle, hogy ez esetben az illiberalizmus olyan román válfajával számolhatnánk, mely különösen ránk, rommagyar közösségre nézve, akár végzetes következményekkel járhat. Nem beszélve arról, hogy Románia külső egyensúlyi helyzete, viszonylagos jól pozicionáltsága és az ebből fakadó biztonságérzete meginogna, és destabilizálódna, ami az egész ország számára jelentene hosszú távú veszélyt. Márpedig Dragnea és társai erre izmoznak, ez a rejtett terv, ezért minden vergődés és a mézesmadzag politika, mely elrejti a jókora gumibotot, amelyet Dragnea kéznél tart.
Másik veszély is föltünt a nyilvánosságban, amely destabilizáló erővel bír (az újonnan parlamentbe került párt, az USR, máris belebukott a „tradicionalista családozásba”) és nem kétséges, hogy használni fogja azt, ha lehetősége lesz rá. Ez pedig a „Koalíció a Családért”, egy ultraortodox, fundamentalista, sőt ahogy terveit egyre inkább fölfedi egyre világosabban legionárius szövetség, mely több, mint 3 millió aláírást gyűjtött egy melegek és egyéb kisebbségek elleni alkotmánymódosítást kezdeményezve. Nem lényegtelen megjegyeznünk, hogy egyfelől az egyes magyarnak mondott egyházak támogatása mellett, az RMDSz politikusainak egyrésze is támogatta/támogatja a kezdeményezést. Emlékezhetünk még, hogy nemrég a református egyház csatlakozott a szélsőségesek fölhívásához és hogy előszőr ifjabb Kereskényi szatmárnémeti polgármester jelentkezett nyilvánosan is a mozgalom képviselőivel, majd a parlamenti frakció fele (egyéni meggyőződésből!, hiszen nem volt közös hivatalos álláspont, és becsületére legyen mondva a nem-mel szavazóknak, illetve az ügyvezető elnöknek, akik más állásponton voltak) támogatta a család és házastársak összemosását és a meleg házasságok alkotmányos kizárását célző kezdeményezést.
A populizmus, mint sajátos és divatos politikai kommunikáció és részben gyakorlat „rendszerellenes”, hiszen a demokratikus játékszabályok betartásának határtületein, a pártok eredeti értelmét (a párt „részt” képvisel, a polgárok egy részének a véleményét igyekszik képvisleni, mégpedig ideológiai alapon, a populista pedig az egészet célozza meg) teszi zárójelbe, kizárólagosságra törekszik, nem is önmagában veszélyes. Igazi veszélyt akkor jelent, amikor szélsőséges eszmékhez csatlakozik, illetve a szélsőséges eszmék és mozgalmak kisajátítják a populista/klienteláris pártokat, eszközként használják céljaik elérésére. És most a hatalmon levő pártok – és sajnálattal, de az RMDSz is – egy lépésre kerültek attól, hogy hagyják magukat egy reakciós szélsőjobboldali mozgalom láthatatlan (hiteles román elemzők orosz támogatást sejtenek mögötte), de fanatikus és erőszakos vezéreitől befolyásolni, politikai ágendájukat magukévá tenni. Ha az alkotmánymódosítást és az ahhoz szükséges népszavazást kiírják, és nem kétséges a módosítás megszerzi az egyharmad többségének támogatását, Románia és benne a rommagyarság válaszút elé kerül és könnyen a szélsőség, az illiberalizmus kemény változatának útjára tévedhet.

Elhagyni az elvi kisebbségi és emberjogi megalapozottságú európai politikát, az illiberális, nacionalista és elzárkózó útért, több, mint bűn, végzetes politikai hiba egy kisebbségi képviselet részéről. Mert a mozglom ma a melegek jogai ellen lép fel, a család fogalmát torzítja el és korlátozza, de siker esetén semmi kétség nem férhet hozzá, a nők és az etnikai kisebbségek, azaz „mi következünk”, és akkor ki vállalja a felelősséget a megzavarodottságért, a téves politikáért? Vajon a politikusok és a klérus fölválallja tetteinek következményeit, vagy homokba dugja majd a fejét? A választ sejtem, de remélem, nem lesz igazam.