Mit kívánjunk, de főleg
kitől?
Ebben a pillanatban még nem tudni, hogy mi lesz az eredménye az RMDSz-nek, a
PSD két szárnyával folytatott tárgyalásainak, ha egyáltalán lesz eredménye,
ezért csak arról beszélhetek, ami már így is nyilvánvaló.
A politikai kommunikáció sajátja, hogy folymatosan rendkívüli helyzeteket
(műkrízist) teremt, hiszen ilyenkor a médiafigyelem középpontjába kerülhet és
hatékonyan végezheti azt a manipulációt és propagandát, melynek segítségével
kijelöli a napirendet. A politika folyamata tehát, lényegében, mindig a
rendkívüli helyzetek sorozatára épül: minden a mában van – mindig a jelen
időszegmentum a legfontosabb, új fejezetek, sőt korszakok nyílnak minduntalan –
közben meg mégis minden folyamat, időben odébb jön, maj’ meglátjuk, mondják rá
a politikusok. A rendkívülinek mondott helyzeteket azután már csak a botrányok
tudják megszakítani, minél kövérebbek és zaftosabbak, annál jobbak, hiszen
olyan információk, illetve megkonstruált, vagy hazug információk, stb.,
kerülnek ilyenkor napvilágra, amelyek legitimitással ruházhatják föl a
politikusi önkényt, rendkívüli (és a maguk során szintén botrányos) eljárások
foganatosítását teszik lehetővé. A politikai botrányok időtlenek, abban az
értelemben, hogy megállítják és kinagyítják a politikai szereplők folyamatos
kommunikációját, megmutatják azokat a dolgokat, amelyeket a propaganda hosszú
ideig takargatott, és egy-egy botrányt követően, „más időszámítás” indul. Politikusok
és velük együtt esetleg pártok buknak le, és újak jelentkeznek, ha maradnak is
a régiek, azok már megváltozott szerepben és új arculattal folytatják
karrierjüket.
Nos, ami a PSD-vel, benne és körülötte történik, az mindenben kimeríti a
politikai botrány kategóriáját, elhallgatott dolgok, kölcsönös vádaskodások,
lejáratási és hiteltelenítési hadjáratok, végső leszámolások, és végtelen
konfrontációk indultak be, és nem látszik a botrány vége, az új politikai
konstelláció várat magára. Ilyen körülmények között nehéz józanul ítélni, és
főként nehéz hosszú távon is életképes alternatívákat, pragmatikus és távlatos
politikai kommunikációt folytatni, nemcsak a közvetlen érintetteknek, hanem a viszonylag
kívülálló, más szereplőknek úgyszintén. Nehéz az indulatok és szenvedélyes
leszámolások közepette megtalálni a kompromisszumok útját – ha a politika
valóban annak művészete még – és könnyű a pillanat zsarnokságának engedni, szem
elől tévesztve a távlatosan helyes és gyakorlati haszonnal kecsegtető
megoldásokat. Közérthetőbben, gyakran megesik, hogy amikor két fél – mint ahogyan
a PSD két szárnya teszi – konfrontálódik, a harmadik lesz a nevető győztes. Viszont
a botrány nem szabályos politikai vetélkedés, ezért inkább hasonlít az utcai
verekedésre, mint a szabályosan zajló vívásra (nemes vetélkedést már ne is
mondjak), ezért igen könnyen megeshet, hogy a verekedőket – jó szándékkal, vagy
remélt haszonért – szétválasztani próbáló harmadik fél lesz az igazi vesztes.
Bizonyára mindenki látott már olyan utcai verekedést, ahol a harcosok az őket
szétválsztani szándékozó kívülálló ellen fordulnak és jól ellátják a baját,
ilyenkor jobb hívni a rendőrséget, mint kockáztatni. Nos, azt hiszem a
kialakult helyzetben az RMDSz-re valami ilyesmi vár(hat), ha túlságosan beleéli
magát a rendkívüli haszonban reménykedő harmadik fél szerepébe, könnyen a fő
vesztes lehet.
Máskor is kifejtettem, továbbra is fönntartom, hogy az időzítés, a
ritmusérzék, a politika művészetének legfontosabb eleme, eltéveszteni a
sorrendet, azaz az időzítést végzetes hiba lehet. Márpedig nagyon úgy tűnik,
hogy a szövetség most éppen ilyen téves időzítésben és rossz felállásban játszik,
akkor amikor, látszattárgyalásokat folytat és szimulált engedményeket
próbál kicsikarni, olyan botrányos szereplőkből, akik szorongatott helyzetükben
bármit megígérnek, majd semmit be nem tartanak. És mégcsak nem is azért mert
szavahihetetlenek, egyébként nagyon is azok, hanem, mert maguk sem látják a
botrány végét, a „döntőbíró” a játszmán, a szenvedélyes háborún kívül van,
mégpedig az államelnök személyében. Miért rossz az időzítés és ezért aztán
hiteltelenek az ígéretek? Értem én, hogy az RMDSz nagyon hirtelen került a PSD
belháború közepébe, egyenesen a mérleg nyelve pozícióba, hiszen eldöntheti a
legnagyobb és hatalmon levő párt belharcának kimenetelét és ezért szenvedélyesen
elkezdett kalkulálni és követelésekkel állt elő. Az felől sincs kétségem,
hogy a megfogalmazott – bár pontosan nem
közölt „engedmények” – követelések jogosak és előbbre vinnék a rommagyar
kisebbség ügyét, csakhogy. Egyfelől a most megígért – és még a megszavazott
törvénycikkelyek sem jelentenek többet halovány ígéreteknél, mint
megtapasztalhattuk – zsarolással elért eredmények, szinte biztosan nem kerülnek
gyakorlatba ültetésre, szinte biztosan el fogják szabotálni még azok is, akik
most ígérik. A másik oldalról pedig Dragnea és tsai ráeröltethetik az ominózus „engedményeket”
képviselőikre és akár meg is szavazhatnak a rommagyarságnak kedvező cikkelyeket
(nehezen hihető ez önmagában is), a bizalmatlansági indítvány megszavazásának reményében,
viszont éppen mert a pártközpont ukázára és nem meggyőződésből szavaznak a
PSD-ALDE-s képviselők kedden, bosszúból, éppen az elvártnak ellentmondóan
viselkedhetnek szerdán. Az engedmények könnyen perverz/ellenkező hatást
válthatnak ki, és Dragnea and Co. ellen fordulhatnak nacionalista képviselőik
távol maradva, vagy ellene szavazva a saját párt ellen benyújtott
bizalmatlansági indítványnak. Azt hiszem nevetséges a benyújtott bizalmatlansági
indítvány, érvelésre is alkalmatlan, kifogásai is felületesek. Lényegében azt
mondja ki, hogy Grindeanunak mennie kell, mert megtagadta – hogy pártfegyelemből,
Dragneanak való kötelező vak engedelmességből, stb. – a miniszterelnökségről való lemondást.
Rossz a mostani tárgyalások és alkudozások időzítése, hiszen a kialakult
mérleg nyelve helyzetben rejlő politikai fegyver, a bizalmatlansági
indítványról való szavazást követően lesz igazán éles, akkor, amikor új kormánytöbbség
kialakítása lesz a tét. Akkor kellene politikai programmal és benne kisebbségi
elvárásokkal asztalhoz ülni azokkal, akik reálisan kormánytöbbséget alkothatnak
a válságot követően, akkor lehetne érvényt szerezni mindannak, ami jogos
előrelépés a rommagyar közösség problémáit illetően. Az RMDSz politikai
érdekérvényesítő képessége – minden eddigi példa ezt igazolja –kormánypozícióban
hatékonyabb, ezért kormányra lépni félni nem kellene, sőt mint minden politikai
párt esetében ez kellene a reális cél legyen, és akkor az elfogadott szabályozások
gyakorlatba ültetésére is nagyobb az esély (persze bizonyosságok akkor sincsenek,
csak relatív nagyobb esélyek).
Tartok tőle, hogy a Dragnea and Co. melletti elköteleződés „fejben már
eldőlt”, hogy sportzsargonban mondjam, észérvek itt már nem játszanak, és ez
hiba, még akkor is az, ha az RMDSz következmények nélküli párt. Mivel egyedül van
a rommagyar politikai prérin (tényleg merre lehet az EMNP, és mit csinál az
MPP?) ezért szinte bármit megtehet és ha megteheti, hát meg is teszi, hiszen
még a nyilvánosság mégoly halovány kontrollját is könnyedén kiiktatta, mégcsak
meg sem kérdik, és így érvelnie sem kell döntései mellett, sőt azok hátterét
sem kényszerül kifejteni. Az sem véletlen, hogy a kormányzó magát baloldalinak
mondó populista párt, régi vágású és reakciós-autoritér vezére mögé soroz be a
szervezet, hiszen minden más kérdésben is reakciós – bár a maga során
jobboldalinak mondott (vajon mit szólnak PPE-beli partnerei ehhez?) – populista
politikai vonalvezetése ezt, mintegy természetessé teszi. Jól tudom, hogy a
politika erősen célorientált dolog, az eszközökkel kapcsolatban ritkán merülnek
föl morális aggályok, és mégis. Az RMDSz a megújulás és kibontakozás, a
pártrendszer esetleges átalakításának az akadályozója, amikor Dragnea, és vele
együtt a reakciós konzervatív és rosszemlékű „hagyományos” posztszocialista pártfrakció
mellé áll, ráadásul csak vezérkarának rossz ízléséből fakadóan, és nem
pragmatikus meggondolások következményeként. Viszont ahogy mondani szokás: „Aki
korpa közé keveredik, fölfalják a disznók” – és ez a népi bölcsesség a
politikusokra a leginkább érvényes.