2013/01/29

Vannak-e demokratáink elegen?



Vannak-e demokratáink elegen?

Még mielőtt érdemben lehetne foglalkozni azzal – az egyébként aktuálisan egyre gyakrabban felmerülő – kérdéssel, hogy hogyan is néz ki a romániai magyar politikai aréna (máshol szimulákrumnak neveztem) azon kell elgondolkodnunk, hogy vajon van-e körünkben a politikai pluralizmust értéknek tekintő, azt kiépíteni képes politikus, magyarán, hogy van-e demokratánk elegendő? Csak hogyha azt feltételezzük, illetve tapasztaljuk, hogy politikai előljáróink nem pusztán haszonleső – ilyen értelemben a szavazók nem artikulált elvárásainak való populista megfelelés is haszon – és saját pecsenyéjét sütögető siserehad, hanem a szó szoros értelmében demokrata vezető, érdemes a különféle politikai opciókról és különösen azok pártállások és ideológiai elköteleződések mentén szerveződő jól strukturált és plurális politikai közéletről beszélni. Feltéve, de meg nem engedve, hogy létezik a romániai magyar demokratáknak egy kellően népes és befolyásos csoportja, amely a liberális és plurális demokrácia kiépítéséért hajlandó és képes pillanatnyi előnyök feladására és a hosszútávú építkezés felvállalására, van esély a demokratikus politikai- és közéletre, a mi kisebbségi társadalmunk keretében is.
            Ha pedig az a kellemetlen kérdés merül fel, mint ahogy a legutóbbi MSZP „bocsánatkérő” látogatása és annak visszhangja kapcsán felmerült, hogy t.i. mi okból az erdélyi magyar polgárok megveszekedett jobboldalisága, hát leginkább a válvonogatás, az elhallgatás a válasz. Persze a(z el)hallgatás és tanácstalanság sokféle dolgot takar, egyesek érdekből (ők a megveszekedett fideszpárti szóvivők és harsány konzervatívok - ugye veszik észre, hogy ez önmagában is contradictio in abjecto? – és állandó zászlót lobogtató székely-nemzeti autonomisták). Mások irracionális és mítikus, hogy ne mondjam, galaktikus korlátoltságból (sokan már a Jobbiknak és mindenféle szélsőséges agyament hordáknak csápolnak, csak hogy örvendezzék a fffidesz, pogánykori indulatokkal és ritusokkal bizonygatják erős keresztyén nekibuzdulásukat), mert úgymond vérükben a nemzeti elköteleződés, mély-székelyek, sötét veremhez hasonlóan mélyek. Ismét mások pedig jobb híján lettek a jobboldalnak mondott populizmus foglyai, mert képtelenek végiggondolni a valós helyzetet (ha megfigyelték, a gondolati restség, a szellemi elpuhulás egyfajta állandó velejárója lett az erdmagyar értelmiségnek, igaz fóruma sincs a nyilvános és közös okoskodásnak), mert nem látnak túl a maguk kreálta mentális korlátokon, stb.
És akkor nem is szóltunk a “borzasztó” szavazóbázisról és arról, hogy jelen idő szerint az  erdélyi magyar választóközönség (sajnálatos módon) nem igazán írható le azokkal a máshol jól bevált politikai markerekkel, vagy ideológiai elköteleződésekkel, mint bal-jobb, vagy liberális választótábor. Ez egyfelől a demokratikus politikai kultúra hiányával, másfelöl pedig az elmúlt két évtízed “egység-politikájának” éppen úgy a következménye, mint a politikai diskurzusok és kommunikáció egyoldalúságának. Magyarán a jobb, bal (szocdem vagy konzervatív), liberális kifejezések mögött nincs reális tartalom, és ezek a jelzők nem kapcsolódnak egyetlen politikai formációhoz sem. Ha arra a kérdésre keressük a választ a közvéleménykutatásokban, hogy ki hová helyezné el magát egy képzeletbeli skálán balról jobbra, akkor jobboldalra pozicionál a lakosság túlnyomó többsége (mintegy 65%-a), ez esetben viszont nehéz megmondani, hogy mit értenek jobb, illetve bal és liberális elköteleződésen. Ha pedig egy ettől árnyaltabb kérdésfelvetés keretében a különféle politikai irányzatok értékeit, prioritásait kérjük meg, hogy értékeljék (mennyire érzik közelinek magukhoz, milyen az általuk is észlelt problémák prioritás-hierarchiája, stb.) akkor a legtöbben a baloldali értékeket, a szociális problémát jelölik meg elsődlegesnek. Következésképpen 2 dolgot látok: egyfelől, hogy a ma létező szövetség és az apró-pártok nem fedik le az erdélyi magyar választói opciókat, nem képesek, (beleértve az RMDSZ-t is), jobboldali, baloldali és liberális értékek és diskurzusok mentén, azok segítségével elérni az egyébként keresztény-konzervatív, és főként nem a szocdem, vagy liberális érzelmű választókat, miközben a választók 15%-a szocialistának és mintegy 20%-a liberálisnak mondja magát. Másfelől pedig a többség nem is igazán jobboldali, hanem úgy érdemes fogalmazzak: „fideszpárti”, illetve Orbán-párti. Ami madártávlatból megveszekedett jobboldaliságnak tűnik az erdélyi magyarok esetében, az érdekes módon a fideszpártiságot jelöli. Azért is, mert a mai magyar kormánypárt – ismerjük be – sokkal többet érintkezett, kommunikált, egyáltalán jelen volt az erdélyi magyar közbeszédben, személyes és más jellegű hálózatokban, de kisajátította az Antal József örökséget is, a „tizenötmillió magyar miniszterelnökének” atyáskodó (el)szólását és ezzel a maga oldalára állította az itteni többséget. Az átlagemberek és főként a ma középkorú és fiatal szavazók, a leginkább a fideszt követték, akkor is amikor az liberálisból, jobboldali populista lett és követik ma is. Elég volt a beágyazódáshoz a „jelenlét” (nyári táborok, rendezvények, stb.), illetve néhány egyszerű gesztus, mint amilyen a kettős állampolgárságról szóló referendum kiprovokálása, stb. és ami még fontosabb a magyarországi pártok közül nekik van egyértelműen elkötelezett itteni „helytartójuk” vagy legalábbis szóvivőjük (Tőkés és klikkje).
Összegezve, ahol nincs pluralizmus ott nem érdemes ideológiai elkötelezettségekről komolyan beszélni, ahol nincsenek pártok, melyek szervezeti és képviseleti szempontból is lefednék, ha úgy tetszik instrumentalizálnák az eltérő ideológiai álláspontokat, ott nehéz politikai-filozófiai vagy gyakorlati kérdések megítélésében tartósan elhelyezni a szavazók opcióit. Plurális demokráciához pedig demokraták szükségeltetnek, nyitottak és bizakodók, akik nem „félnek”, sőt akik a közérdeket előbbre valónak tekintik saját meggazdagodásuknál. Hát ilyen férfiakban és nőkben nem bővelkedünk igazán...

2013/01/22

Mondd, mit érlel...



Mondd, mit érlel...

Hálátlan feladat az úgynevezett népi és/vagy hétköznapi rasszizmus jelenségéről beszélni, hiszen az embert nagyon könnyen osztják ki manapság – legtöbbszőr trollkodó, névtelenül üzengető - úrak és hölgyek, akik magukat a (keresztény?) tisztaság és jólneveltség példaképeinek tekintik, de soha nem zárkóznak el egy kis zsidózástól, cigányozástól, bozgorozástól, oláhozástól, stb. Vissza nem riadnak semminek a hangoztatásától, ami más méltóságát sértheti, büszkén csupán „szókimondónak” nevezve saját előítéletes és torz, semmivel sem igazolható, de cáfolhatatlannak vélt ítéleteiket (nem egyszer a politically correct, beszédmód ocsárlásával párhuzamosan). A rasszista, előítéletes és szélsőséges nézetek és  a gyűlöletbeszéd (hate speech), különösen az interaktív kommunikációs felületeken, az internetes társasági oldalakon éppen úgy, mint a névtelen szerkesztőségi levelekben, és a notórius betelefonálók szövegeiben, szinte divattá vált régiónkban. Nem kétlem, hogy a gyűlöletbeszéd, az előítéletesség, a bünbakképzési mechanizmusok, stb. felerősödése, szociológiai értelemben, azaz általában véve, krízisjelenség, annak a szorongásnak, már-már páni félelemnek és bizonytalanságnak a következménye, mely a válságos időszakokkal jár. Azt is jól tudom mégpedig az antropológiai/etológiai szakirodalomból, hogy a fajon belüli agresszivitás, olyan az emberre jellemző tulajdonság (állandó diszpozíció), mellyel meg kell tanulnunk együtt élni, legjobb esetben pedig úgy levezetni, hogy az végül mégse torkoljon állandó és mindent elpusztító háborúskodássá. Én most mégsem ilyen irányba vinném az értelmezést, szövegem fonalát, hanem a politikum, a médiák és az értelmiségiek, de végső soron az egyének és a társadalom közös felelősségére szeretném felhívni a figyelmet.
            Egyszerre van jelen a közbeszédben két olyan probléma is, mely az elmúlt időszakban tematizálja a nyilvános vitákat, amelyekhez mindenki hozzászól, sőt „szakértőnek”, gondolja magát. Az egyik a soron következő magyar-román futballmeccs, melyet régebbi rasszista magatartások okán, a Nemzetközi Szövetség (FIFA) zárt kapus előadásnak nyilvánított, a másik meg egy akutabb ügy, melyet mondjuk (kirobbantója nevéhez kötve) a „bayerizmus” jelzővel illethetnénk, lényegében a cigányellenességnek a szélsőséges és rasszista indulatoknak a médiában való megjelenéséről szól. Mindkét téma sajátossága, hogy egyszerre került az anyaország és a romániai magyar sajtó és érdeklődés honlokterébe, váltott ki politikai és közéleti hisztériát, készteti hozzászólásra az „egyszerű”, hétköznapi rasszistákat, de az ellenzők táborának tagjait is. A kialakult vitákban és nyilvános megszólalásokban, így keverednek a(z autochton, benszülött) saját gyártmányú rasszista elvek és gyülöletbeszédhez szükséges eszközök az átvett, mondhatni összmagyar, nyelvezettel (lexikális torzszülöttekkel), azt  a benyomást keltve, hogy egy csak egyetlen minden magyart összekötő biztos ismérv létezik, ez pedig a győlőletre, rasszizmusra és előítéletességre épül: a sokat propagált „nemzetegyesítés” a mások elleni gyűlöletben „máris megtörtént” volna (?) (legfennebb az itteni gyülölettbeszéd hívei cifrább jelzőket, „székelyeskedőbb”, macsóbb és vaskosabb beköpéseket, gyalázkodó jelzős szerkezeteket ismernek, mint az odaátiak, elvégre a mi derék rommagyar rasszistáink autonomisták is  – a rasszizmus folklorizációja is megérne egy elemzést).  És akkor itt álljunk meg egy szóra. Nem hiszem, hogy a gyülöletbeszédet mi magyarok vagy a környező népek találták volna fel, de azt tapasztalom, hogy régiónkban a legerősebb (Magyarország ma éllovas antiszemitizmusban – s ehhez zsidó sem kell -, cigánygyülőletben, és minden egyéb szélsőséges ötlet és ideológia befogadásában és propagálásában, stb.), és ezért magától adódik a probléma, mi lehet a szerepe a politikának mindebben? A politikusok maguk ritkán szoktak nyiltan rasszista kijelentéseket tenni (azért kivételek persze vannak) csakhát magatartásukkal, sunyitásukkal, el nem határolódásukkal legfontosabb legitimáló, megerősítő tényezői a gyülöletbeszédnek. A média azzal, hogy nyilvánosságra hozza, sőt terjeszti a rasszista beszédet magában is gyülöletkeltő, felelőssége rögtön a politikusok után következik. De ismétcsak a legnagyobb probléma a médiákban megjelenő gyülöletbezéddel terhes szövegekkel az, hogy megerősítik, a hétköznapi emberek szemében „vállalhatóvá teszik” az ilyen indulatokat, azt sugallják: rasszista kijelentéseket tenni „bátorság kérdése, félnetek nem kell”. Márpedig, igazolhatatlan hazugságokat (fairy tales) terjeszteni más etnikumokról, alaptalanul megrágalmazni azok képviselőit és kirekesztésre, üldözésre való felhívásokat (engem a „fél-nyilvánosságban” /facebook-vitában/, mint cigánypártolót, felakasztani szándékozik székely atyafiaim egy része,  ne is mondjam, hogy csak névtelenül, akárcsak azok, akik zsidó felmenőim után kutakodnak ezerrel) tenni, nem bátorság, hanem erkölcstelenség kérdése. A sunyító, szemérmesen máshová néző, (ha nem egyenesen gyülöletbeszédet fröcskölő) értelmiség felelőssége lenne (soha nem hallottam fél szót sem nyilvánosan a tanárok ezirányú felelősségéről, akik történelem helyett nemzeti-nacionalista mitológiát, sunyi és hazug „igazságokat”, ál (de magyarkodó) irodalmat tanítanak, stb. Miközben „tisztes szülők”, nyaranta „betyársereg” előljáróinak – büntetett előéletű és bűnelkövetésre biztató -  előadásaira küldözgetik csemetéiket, hadd tanuljon a gyerek, ha már az iskolát, azt egész évben kerüli.) tisztázni, hogy a gyülöletbeszéd, a rasszista propaganda és ideológia egyfelől logikai érvekkel alá nem támasztható, másfelől meg erkölcsi értelemben elfogadhatatlan.  Nincs olyan, hogy valaki a tisztességesség látszatának fenntartásával zsidózhat, cigányozhat, oláhozhat, bozgorozhat, stb. az olyan mondatok, hogy valaki „rasszista ugyan, de egyébiránt rendes ember” (politikusról hallottam már értelmiségi szövegben, hogy valaki „korrupt, de hatékony politikus”) otromba nonszenszek.
Szóval antropológiai jegyünk az agresszivitás, az idegenekkel szemben érzett ellenszenv, stb. de azért találtuk ki és szorgalmazzuk több ezer éve a morált, az együttélés erkölcsi szabályait, hogy kordában tartsuk, hogy kontrolláljuk ösztöneinket. A rasszizmus pedig olyan erkölcsi szempontból elítélendő magatartás, melyet leleplezni, racionálisan értelmezni, és főként morálisan elítélni kell: ez az értelmiség feladata és nem kevés. Egyébként a költő szavait folytatva, sorsunk sötét jövőt érlel, végül a sok gyülölködés nyomán magunk leszünk kirekesztettek, pária népek...

2013/01/15

Zsizsivel soha ne...



Zsizsivel soha ne...

Minden politikai erő az átrendeződés lázában ég, bár egyesek nagyon is takaréklángon, hiszen például az RMDSz nem igazán tudja mit is kezdjen magával, illetve honnan indítsa az átalakításokat. Egyelőre csak a vásárhelyi szervezetet számolták fel, és ezzel az utolsó önkénteseket is lapátra tették, akik – tehetségük szerint – meggyőződésből végezték munkájukat, de akik éppen mert önkéntesek voltak, bírálni is merészeltek, s ezt nem tűri a mainstream, ezért most eljött a menesztésük ideje. Úgy tűnik, hogy a párt mielőtt „nyitana”, egyet még zár, vagyis már csak a legközvetlenebb klientúrában bízik meg. Hogy mit fog jelenteni a nyitás és rugalmasabb szervezet létrehozása, azt véleményem szerint, még annak hangoztatói sem tudják, majd csak jön valami ötlet menet közben, az improvizáció és az át nem gondolt intézkedések jó ideje jellemzői a szövetségnek, a vezetői voluntarizmus pedig semmi jóval nem kecsegtet a közeljövőben. Viszont korai lenne még véleményt mondani az újabb reform-igéretekről, ezért érdemesebbnek látszik a nemzeti liberálisok helyzetére figyelni. Talán Antonescu körül a legforróbb a hangulat.
            Úgy tűnik, hogy a politikai mezőny mozgásait a Băsescu-féle baloldaliból lett néppárt elbukásával keletkezett fekete lyuk készteti alig kiszámítható örvénylésre, Brown-mozgásra. Most éppen jó féltucat párt és maradék formáció igyekszik magát populárisként pozicionálni, betölteni a PDL által üresen hagyott politikai teret. A sok eltérő rangú és rendű pályázó közt – a maradék PDL-től kezdve MRU Civil Erején keresztül a volt Parasztpárt egy frakciójáig, és a csak papíron létező konzervatív párttól egészen a Becali (Zsizsi) által felhagyott Új Generáció pártjáig, vagy az ultrapopulista DáDi „friss” formációján át egészen a magát még liberálisnak mondó Nemzeti Liberális Párt legalább két frakciójáig – mindenki ide tart. Antonescu és Chiliman (Bukarest első kerületének polgármestere) párharcának mostani tétje a személyes ambíciók és tisztogatási szándékon túl éppen ennek a néppárti űrnek a kitöltéséért folyik, amint látható, mindenféle elvi vagy ideológiai megkötés és a liberális elköteleződés utolsó maradványainak a mellőzésével. Nem úgy a Tăriceaunu és a körülötte liberálisnak megmaradt kör ellen folyó ádáz háború, mely talán a leginkább megmutatja Antonescu elvtelen és álhatatlan természetét és nagyra nőtt, de tartalmatlan, sőt diktatórikus ambicióit. A volt kormányfő Tăriceanu, mára szinte az egyetlen hitelesen liberális szereplője maradt a román politikai szcénának, remény arra, hogy akár kis-pártként is de újjászülethet, a szabadság, tolerancia, esélyegyenlőség értékei mellett elkötelezett politikai keret és a művelt, körültekintő, megfontolt politikus modellje.
            Viszont, Antonescu pávatáncának csak egyik vonatkozása, hogy akár a maradék liberális szellemiség feladásával, a populista, sőt nacionalista frázisok puffogtatásával néppártá alakítsa és akként „naggyá téve”, váltópárttá szilárdítsa formációját, másik szintén nyitott front a nemsokára esedékes elnöki bársonyszék megszerzése. Nem kétséges, hogy Antonescu közvetlen célkitűzései, az első körben, mármint a párton belüli tisztogatásnak, és esetleges új pártcsírák kiválása megvalósításának nagy esélye van. Igyekezete, hogy minél előbb megszilárdítsa párton belüli egyeduralmát megvalósulni látszik. Csak az ár magas amit, ezért minden bizonnyal fizetni lesz kénytelen. Bár ő maga és szinkronhangja a mindenkit nyakló nélkül káromló és csillapíthatatlan feltűnési viszketegségében mindekit megsértő Zsizsi, ma magas lovon érzik magukat, a magas ló könnyen megbotolhat, ha a közös USL-s elnöki-, sőt akár csak az elnök-jelölti pozíció megszerzése jön szóba. Könnyen lehet, hogy Ponta és a poszt-szociáldemokrata párt lesz a vigyorgó harmadik, aki kihasználva Antonescu hiúságát és diktatórikus gesztusait, új jelölt után néz és faképnél hagyja a levendő szerepében magát túl korán beleélő liliomfit.
            Mindenesetre Antonescu ámokfutása továbbra is jól jelzi, hogy a politikai aréna szimuláció, az ideológiai elkötelezettségek csak szavak, mondott, de tartalmatlan politikai kommunikációs klisék: aki ma még liberális, szociáldemokrata vagy konzervatív keresztény-demokrata, holnapra a három ideológiai elkötelezettség bármelyik pólusán megjelenhet, ha egyéni és csoportérdekei úgy kívánják. A pénz és a hatalom előbbre való az ideológiai, eszmei elkötelezettségnél, nem a szavakat és még csak nem is a tetteket kell figyelnünk, hogy megértsük a politikai mezőny mozgásait, hanem a júdáspénzek és a kölcsönös le- és elkötelezettségek, klienteláris összefonódások útját kell feltárnunk.
            Antonescu, - háttérben, illetve nagyon is a rivaldafényben Zsizsivel és a fel-fel sejlő „Félix”-el (Dan Voiculescu, besúgói neve) – pávatánca egy antiliberális de annál „nemzetibb” pártért, mely immár néppárti elkötelezettségű lesz, a politikai szimulákrum működésének márkere. Más kérdés, hogy még ebben a mezőnyben is megeshet, hogy aki nagy mellénnyel készül az ezer kilóméteres úszóversenyre, azaz az elnöki székért való megméretkezésre, már a parti fövenyen fulladásos halált hal. Pedig Antonescunak lett volna ideje megtanulni az íratlan szabályt: Zsizsiv(k)el soha ne szövetkezz, hiszen a hídról fog az áradatba lökni.

2013/01/08

"Poszt"-ság



A „poszt” állapot paradoxonai

/A román és a rommagyar politikai mezőny eltérő dinamikája és az „örökkön visszatérő” politikai idő/
A tranzíció nagy kérdése, hogy t.i. honnan és főként, hogy hová vezet? A „poszt” jelzővel szoktuk ellátni az átmenet, a rendszerváltás nagyon sok jelenségét, mert ha sejtjük is, hogy honnan, alig tudjuk, hogy mihez vezetnek a létezett szocializmust követő politikai folyamatok. A kérdés, paradox megoldást találhat a soron következő politikai időszakban, azt láthatjuk ugyanis, hogy a politikai mozgás formális értelemben körökörös mozgás volt, ott tartunk - persze a sok lényegesnek tűnő változással együtt -, ahonnan elindultunk, egy ciklus lezárult! Az átmenet, a „kezdethez” vezetett és ezt neveztem máshol a rendszerváltás bukásának. Tartalmi vonatkozásban a körforgás, a politikai szcéna szimulákrummá válását hozta, a szimulákrum lényege, hogy nem valódi és hatékony, azaz problémamegoldó (issue based) közpolitikát termel, hanem annak csupán egyfajta „allegóriáját”, mégpedig abban az értelemben, hogy „egy allegória egy adott dolgot mond és egy másikat jelent”! A politikai pluralizmus pusztán formális jellegének és a tehetetlenségnek számos megfigyelhető eleme van, a képviselők parlamenti átüléseitől kezdődően, a pártvezérek idegen pártok színeiben való feltűnésén át, a „meglepő” alkuk és szövetségek alakulásáig bezárólag. A tranzit, a létezett szocialista tervgazdálkodástól és egypártrendszeri diktatúrától a liberális és plurális demokrácia egyfajta szurrogátumához vezetett, mely újabb beazonosítatlan, címkézhetetlen politikai amalgámhoz hasonlatos, és ez a zűrös állapot, ráadásul minden eresztékében uralja a politikai arénát.
Megfigyelhető módon - úgy tűnik Nietzche ciklikus, vagy körkörös idő elméletét igazoljuk - az elhúzódó román posztszocialista átmenet (lásd. tranzitológia) „első köre” lezárult és a Nemzeti Megmentési Fronttól egy új pártkonglomerátumhoz, a Balliberális Unióhoz jutottunk el. Paradox módon a romániai magyar politikai fejlődés ettől lényegesen eltérő folyamatot írt le (a a másképpen tagolódó idő autonómiája lenne ez?), mert míg a román mezőny leírt egy ciklust, a mi utódpártunk eddig szinte teljesen megőrizte „egységét”, most viszont szétesőben van. A román politikai aréna jellemzője, hogy közvetlenül ’89-et követően, egy monolit politikai monstrum jött létre, aztán az NMF-ből fokozatosan pártok, és mindenféle olykor torz, beazonosíthatatlan formációk váltak ki, a mezőny szétaprózódott. Azután a politikai szcéna, mintegy másfél évtized alatt szimulákrummá lett, annak minden következményével, retorikájával, kommunkációjával és Caragiale-t idéző közszereplőivel együtt. Majd egy új „egység”, vagy „megmentési front” jelentkezett, mégpedig az operettdiktátor Băsescu ellenében, ez a most uralkodó USL. És azzal is számolok, hogy a még „kívül rekedt” PDL-ből és a bizonytaln körvonalú PP-DD-ből további politikusok, ha nem egész szárnyak, fognak bekérezkedni az új front ernyője alá!
A romániai magyarság politikai útja pedig ettől alapvetően eltérő ritmusban és szekvenciákkal, sokáig megőrizte az egypártrendszer jelleget. A szövetség, mint etno-nacionalista utódpárt egészen mostanáig „egyben maradt”, noha itt is voltak megkésett kiválási kísérletek, lásd MPP és EMNP. Most viszont vízválasztó van, mert vagy folytatódik a fáziseltolódás és a szétfejlődés, a szövetségen kívüli (ön)szerveződés következik (poszt-RMDSz korszak), vagy pedig a román politikai szcéna újraegyesülése, ismét egységet teremt, most már az elszigeteltségben és anélkül, hogy a posztszocialista ciklus első körét „leírtuk volna”. Illetve – harmadik alternatívaként - megkezdődhet a román és a romániai magyar politikai mezőny integrációja egy új etnikailag vegyes párt megjelenésével, mely egyben az új ciklus, a most kialakuló front lebontásának fő mozgatója, az ellenzékiség és új politikai pluralizmus előfutára lehet. A ciklusokat lezáró, és egyben új ciklust elindító – rendszerint válságos – útkeresés időszakai, egyben a megújulás lehetőségeinek rendkívüli pillanatai is. Ezért gondolom, hogy  egy újfajta romániai magyar integráció csíráinak szárba szökkenése éppen egy ilyen időszakban a legesélyesebb. A kérdés az, hogy a szurrogátum politikai mezőnyben mozgó és az iszapbírkózásban megfáradt elit felismeri-e a helyzetet és képes-e hatékonyan fellépni az adott pillanatban, vagy marad az elszigetelődés és a további szétfejlődés. Ez a kérdés pillnatnyilag megválaszolhatatlan.