Majd a neokon medve ...

Majd a neokon medve ...

Talán a medvéket ha meghatja a tusványosi dzsembori, gondolhatta a külügyér Németh Zsolt, és hozzájuk igazította beharangozó szövegét, hiszen valamit mondani kell. Akkor is, ha a rendezvény már messze nem a román-magyar, még csak nem is a magyar-magyar párbeszéd fóruma, sőt semmilyen párbeszédnek sem a helyszíne; nyári időtöltés két buli, szex, vagy ivászat között, amolyan magyarroschan melldöngetve, mert aki nincs ott azt a fidesz-kádéenpé világban nem is jegyzik, még kliens-jelölt sem lehet[i]. A fölkapaszkodott hordószónokok – tisztelet a ritka kivételnek, de a politikus név, amúgy fülnek már sértő, fölemlegetése indokolatlan lenne sok fölszólamló esetében, még ahhoz is nőniük kellene – mondhatnak bármit, a borgőzös bulizóknak, akárcsak a medvéknek (pardon, a medve szóért), hiszen azok nem feleselnek, és nem akadékoskodnak; kétpofára zabálják a nyeglén, tenyérből, fölkínált fürészporszerű és ízű trugymót: dícsérni jöttek és nem felfogni, vagy tanulni, és főként nem bírálni. Biztató kivétel volt a hallgatóságban jelen levő Kertész Melinda a transindex újságírója, aki szóvá is tette, sőt két rendező-„asszonyt” meg is kérdezett, az első nap vezérszónokának illetlen, szexista/hímsovén poénkodása kapcsán. Mondanom sem kell, hogy a politikai hímsovinizmust éppen a rendező politikus-asszonyok védték meg, mert egyfelől csak ... azt ugye egy fidesz-idólum mondta, mert vicc, meg székely nyelvjárás, meg medve tényleg van, stb. ... Másfelől, mert a „nőknek tűrni kell”, ez a tradíció és minden, amire azt mondjuk hagyomány, az (álkonzerveknek) jó, és tabu, és nem kritizálható – gondolom a nők csiklója kimetszésének praktikája is elfogadható számukra, hiszen afrikai (ál)„tradíció”, vagy csak a székelyeknek vannak, illetve csak őket illetik meg az (ál)„tradíciók”? Némi meglepetésre az eremdéesz „női tagozatának” tiltakozása is késik, vakációznak, vagy szemet hunynak az fölött is, hogy egy másik macsó lopitikus az újságírónőt, hogy úgy mondjam, „medvével fenyegette meg”? Hát ilyen ez a tagozatosdi, süket az igazi problémákra, miközben észre sem veszi, hogy a szimbolikus fenyegetés, egyre inkább valódi agresszióba torkoll(hat).

Ahol nincs elméleti (szak) tudás, vagy legalább valamilyen elvi-program, vagy modell, ott a politizálás poénokba és anekdotákba és végső soron eklektikus paródiába sűrítődik. A politikai paródia szimbolikus azonosulási pontokat kínál föl, elaltatva a kritikai szellemet, mégpedig olyan rituális környezetben, mely konformitást követel (lásd. Murray Edelman), anélkül, hogy a hallgatóság pontosan értené, miről is szól a szöveg és a kontextus, mi az amit a politikusok, jól csomagolva, illetve álcázva fölkínálnak a számára? Németh Zsolt politikailag inkorrekt poénkodása így vezette be az Orbán által előadott ’68, illetve a politikailag korrekt beszédmód elleni élesen neokon[ii] kirohanást: a katartikusnak szánt záró paródiát! Miről szólt ez a paródia? Elsősorban arról, hogy a neokon forradalom Európa szerte – bár ez semmilyen politológus, vagy szociológus/szakértő által föl nem tárt, a legkevésbé sem valószínűsített – szükségszerűség, és ma ezt csak egyetlen vátesz, (apró voluntarista demiurgosz) maga a beszélő látja, de be fog következni. Olyan konteót vázol Orbán, melyet még a ’68 után alakult európai keresztény-konzervatív kormányok sem ismertek föl (sic!), olyan, csak általa ismert „korszellemről”, illetve megváltoztatásának igényéről beszél, mely nem előre tekint, hanem a múltban véli fölfedezni a jövőt! Ez az új szellem a bukott Nicolas Sarkozy-szelleme, akit legalábbis a látnok Orbán hosszan parafrazál, aki „egyenesen akar beszélni”, miközben azt is mondja Orbán, hogy az új korszellemet a „német út”, a szociális piacgazdaság (fölteszem az az egyre többet bírált Merkel-féle pénzügyi „megszorítás”-politikát jelentheti) – nemzekarakterológiai kiigazításokkal (sic!) jól megspékelt –  eszméjének megújítási kísérlete jelenti. A megújulás orbáni szelleme nem előre tekint, hanem ’68 előttre, naná, hogy a „dicsőséges” ’30-as évekre, a Horthy-korszakra néz vissza, és ezt nyiltan ki is fejti.

Van a székely (vagy a rosszseb tudja milyen?) mondás, hogy „Olyan köd volt a reggel, hogy a kutyát meg kellett fordítani, mert befelé ugatott az udvarra!”, nos ilyenszerű köd ereszkedett Tusnádfürdőre, Orbán szombati beszéde alatt is, csak az nem volt, aki a nagyotmondót „megfordította” volna, így ugathatott kedve szerint befelé. A nyári kánikulában 2 órára alászálló köd, mint már köddel lenni szokott, tartalmát tekintve üres – már, ha eltekintünk a vízcseppektől, melyeket a beszélő, a levegőbe prédikált – csupán a tisztánlátást, és az általános látványt elhomályosító jelenség volt. Orbán rendkívüli paródiában játszik extrém sportolót, aki nem a nyeregben ül háttal (a ló azért még látná az utat, ugye), hanem a csónakban háttal ülve raftingol nagyon zavaros, sziklás és meredeken zuhanó vizeken. Kövesse, aki akarja, még szerencse, hogy számunkra legalábbis, nem kötelező!

---

[i] Némi meglepetésre az eremdéesz mainstream – a szövetség kliensei, azért első sorban ültek és mondtak is nagyokat – „intézményileg” távol maradt a bulitól, vagy mert belátták, hogy ott semmi jó nem történhet a rommagyarság szempontjából, vagy – és ez a valószínűbb – a fidesz-Eurotrans alapítvány is „jobban teljesít”, és pénz sincs a számláján!

[ii] Orbán a tavalyi botrányos szövegéhez képest, ahol nemcsak az illiberális demokráciát promózta, hanem azt is mondta, hogy „bármi megtörténhet”, most nagyot szűkített a lehetséges politikai perspektíván. Most szerinte Európa csak egy neokon fordulat és/vagy forradalom fele folytatódhat, mely megtagadja ’68 liberális hagyományát és mindenestől a múlt fele fordul, az Isten, Család, Haza, és „Nemzetkarakterológia” jelszó fogja vezérelni. Igencsak valószerűtlen forgatókönyv, nem több egy paranoiás váteszi disztópiánál, Európaellenes kirohanásnál! A beszélő paranoiáját, az argumentációs logika hibája mellett a leginkább az jelzi, hogy olyasmit vél fölfedezni a PC beszéd mögött, ami teljességgel elhibázott, ami soha nem volt benne, amikor azt mondja „A politikában Európában mindazt, amit most elmondtam a korszellemről, azt két betűvel foglalkoztak össze, amit angolul úgy mondunk, hogy PC, azaz politikailag korrekt kifejezés két betűje. Ez azt jelentette Európában, hogy ha valaki a hazáról beszélt, akkor azonnal nacionalizmussal kellett bélyegezni. Ha valaki a családról beszélt, akkor homofóbnak kellett nyilvánítani. Ha a nemzetről kezdett beszélni, akkor megtámadták az antiszemitizmus vádjával. Ha a társadalmiságról kezdett beszélni, akkor megtámadták, hogy piacellenes. Ha a népről kezdett valaki beszélni, akkor rásütötték, hogy populista. Ha a közösség mellett emelt szót, akkor azt mondták, hogy elnyomást akar. És hogyha a hit értékeiről beszélt, akkor klerikális reakció vádjával illették.” Márpedig ilyesmit csak Orbán mond, egyetlen európai politikustól sem hallani hasonló kijelentést, a PC beszéd (és itt nem az eltúlzott és sokszor kifigurázott, túltoltan politikailag korrekteskedő nyelvezetről beszélek), arra való igyekezet, hogy a minimálisra csökkentsék a mindenfajta kisebbségek (etnikai, vallási, kulturális, szexuális, stb.) ellenes, vagy azokat sértő kifejezések használatát: körültekintő, figyelmes, előzékeny, gentlemanlike beszéd és mint ilyen valójában a konzervatív értékekhez is csatlakoztatható!

"Világtalan" polgárok lettünk?

„Világtalan” polgárok lettünk?

„Ha a gondolkodási képességünk közös, akkor az az értelem is közös, mely eszes lényekké avat. … Ha ez így van, akkor közös törvény alatt állunk, és ekként valamennyien polgárok vagyunk. Ha ez igaz, akkor valami kormányzatnak vagyunk alattvalói. Ha ez is áll, akkor a világ olyan, mint egy állam.” – Marcus Aurelius 

Az a mérhetetlenül cinikus uszítás, amivel a magyar kormány és aztán a kritikátlan és kozmopolitaellenes értelmiség, no meg a „dolgos kisemberek” tömege, nekiesett a menekülteknek és mindenféle „idegennek” aposztrofált másnak és másságnak, nagyon is valódi értelemben kezdte el szedni áldozatait. A szimbolikus kirekesztésre és xenofób bezárkozási gesztusokra alig kellett ráerősíteni bőrfejű, hivatásos, gyülölködőknek és a megfélemlítés változatos formái, sőt az utcai támadás(ok) sem maradhatot(tak) el: Magyarországon kiveszett a kozmopolitizmus, illetve csupán szitokszóként van jelen a közbeszédben. Tisztelet a menekülteket segítő, azokkal szolidarizáló, civilek kivételének, de a náci-ízű, sőt bűzű, politizálás – mely a legalantasabb félelmeket és atavisztikus, rasszista attitűdöket hívta elő, azokra apellált – mostanra már világosan kiírta Magyarországot az európai közösségből. Mégpedig azzal, hogy a fidesz-kádéenpé ország Európában egyedüliként nem vállalt minimális erőfeszítést sem, menekültek befogadására (mi lesz, ha majd – remélem nem önbeteljesítő jóslatot mondok itt – minket kell befogadjanak, másoknak kell egyszercsak velünk szolidárisaknak lenniük, mint ahogy a múltban már többször is megesett?). 

Én a kozmopolitizmusnak egy pozitív meghatározását tartom szem előtt, amely az antropológus Paul Rabinow szavaival élve, a kölcsönös „egymásrautaltság szellemiségeként” létezik, „mely pontosan tudatában van (...) a helyek, jellegzetességek, történelmi pályák és sorsok elkerülhetetlenségének és egyediségének.”, illetve, amint azt Seyla Benhabib (a Yale politológia professzora) írja: „a kozmopolitizmus egyet jelent azzal, hogy elismerjük a tényt, miszerint az emberek morális lények, akiket megillet a törvény védelme azoknál a jogoknál fogva, amelyeket nem mint egy nemzet vagy egy etnikai csoport tagjai szereztek, hanem amelyek mint emberi lényeknek járnak nekik. A kozmopolitizmus elismeri az emberek kölcsönös függőségét, és ragaszkodik ahhoz, hogy a határok a 21. században egyre inkább átjárhatóvá váljanak.”

Hosszúra nyúlna a kozmopolitizmus történetének és eltérő jelentéseinek akárcsak felvázolása is, ezért fogadjuk el, egyfelől, hogy (Kant „Örök békéjének”, pontosabban a „hospitalitás kozmopolita jogának” nyomán, hogy az ENSZ által még 1948-ban elfogadott Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatára már ne is hivatkozzak) pozitív kapcsolatban áll a demokrácia, és a jogállamiság alapelveivel (különösképpen ott, ahol, mint az EU-ban, nemzetállamok fölötti szabályok is érvényesek), másfelöl, hogy hiánya a demokratikus közösségből zár ki, és elszigetel az emberiség többi részétől.

Nem tudom Habony-Finkelstein-nek szóltak-e megrendelőik afelől, hogy magyarok határokon túl is élnek és az idegengyűlölet oktalan és otromba fölkeltése őket egészen más helyzetben találja, de úgyszintén főhet a fejük Orbán soron következő Tusnád-i beszéde kitalálóinak, hogy hogyan lehet a napirendre hozott ordas eszméket, és uszító beszédet, kisebbségi magyar nyelvre „lefordítani” (kódolni és dekódolni, majd esetleg újrakódolni)? És bár jól tudom, hogy a gyűlöletbeszédre és kirekesztő, intoleráns és xenofób diskurzusra, sőt cselekedetekre is hajlamos a hatumák nem elhanyagolható hányada, a kisebbségi jogok (melyekért hangadóink éjt nappallá téve „harcolnak”), hivatkozási alapja a kozmopolita, a világpolgári jog, az egyetemes emberiség (illetve formálódó civil társadalom) eszméje. Mi hatumák, akik helyzetünknél fogva kénytelenek vagyunk minduntalan – és mintegy természetesen, a „joghoz való jogunk” okán – nemzetközi jogi szabályozásokat emlegetni, államok fölötti (azaz kozmopolita) elvekre és szabályozásokra hivatkozni, stb., hogy jogos követeléseinknek alapot teremtsünk, nem lehetünk xenofóbak, nem gyülőlködhetünk, és nem rekeszthetünk ki másokat!

A kisebbségi jogok kozmopolita jogok, melyek elszakíthatatlan szálakkal fűződnek (jogi, társadalmi, sőt morális nexusban állanak) a globális „civil társadalom” eszméjéhez, mind morális és jogi, lét-, és hivatkozási alapjukhoz. Az orbánizmus viszont éppen ezen elveket kezdte ki amikor idegengyűlölő, a menekültek méltóságát és emberi jogait kikezdő ámokfutásba kezdett, csapdába ejtette a határontúli magyar közösségeket. Hogyan kérhetnek idegengyülölők, kirekesztők, szúrosdrót kerítéseket állítók, toleranciát, és kisebbségi jogokat, pontosabban, ezután mire való hivatkozással tehetnék ezt, a határontúli magyar közösségek? A magyar kormány gyűlölet-hadjárata ellentmondások sorozatába keverte a kisebbségi magyarok politikai vonalvezetését, ellehetetlenítette (nem utolsó sorban, morális értelemben is!) kisebbségi jogokért folytatott harcukat. Az orbánizmus (vagy Habonyizmus-Finkelsteinizmus, és persze a kádéenpéizmus is) nemcsak határon belül kisebbség- és másságellenes, hanem az, a kisebbségi magyarság vonatkozásában is, ezért követhetetlen! Sokan várják a vezér szónoklatát, és fontos eligazításait ezen a nyáron is, sokan vannak, akik hajlanak (hajlani fognak) szavára, még akkor is, ha a gyűlölködéssel kapcsolatos kettős beszéd – jó esetben, és alapjáraton – nincs is kedvükre. Viszont mondhat Orbán bármilyen zengzeteset/botrányosat a hét végén (ha valóban lesz újabb tusnádi böffenése), hiteles üzenete már nem lehet a hatumákhoz (némi meglepetésre, ezt Tőkés László is fölfedezte és szóvá is tette), és ebben a vonatkozásban Bálványos-Tusványos már halott! Élt egy emberöltőt és aztán belehalt a kettős beszéd ingoványába.... Béka poraira!

Körkörös labirintus

Körkörös labirintus

„Szavahihető emberek mesélik (de Allah ennél is többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Babilónia szigetén, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és ravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek, odavesszenek”.                                                                                                                                             Jorge Luis Borges: Két király és két útvesztő

Ami a korrupcióellenes harc címszó alatt a közéletben történik, azt nehéz egyértelmű fogalmakkal leírni, vagy akárcsak megnevezni is. Márpedig aminek neve sincs az minduntalan kicsúszik az ellenőrzés, még a mentális, vagy analitikus ellenőrzés alól is: lehet akármi, és az ellenkezője is. Úgy tűnik mindenki eltévedt a politikai korrupció rettenetes labirintusában, maga a politikai osztály, és az adminisztráció is, ezért a kilábalás, a kijárat felfedezésének reményében mást sem tesznek – akárcsak Borges novellájában – csak egy másik, még bonyolultabb labirintus felépítésével kísérleteznek. Alig volt alkalmunk a korrupcióellenes ügyészség, olykor már-már obszcén módon exhibicionista produkcióinak (mediatizált bilincses dráma – lehet ez egy új drámai műfaj, Ionesco után, szabadon?) nyomán röpke bepillantást nyerni a közéleti korrupció egyes mechanizmusaiba, abba az útvesztőbe, mely a közpénzek magáncélokra való eltérítésének „iparát” jelenti, és máris itt az újabb labirintus. Ezúttal maga a korrupcióellenes föllépés szerveződik átláthatatlan és minden jel szerint szintén korrupt, hatalmi játszmákhoz kapcsolt és csapdaként állított labirintussá (és félős, Borgesnek igaza lesz, a végső, és legpusztítóbb útvesztőnek nincsenek falai, lépcsői vagy titokzatos ajtói: maga a sivatag!). Az a jogos kérdés merül itt föl, hogy lehet-e a korrupció ellen korrupt eszközökkel fölvenni a harcot? És ennek folyományaként, hiteltelen intézmények és alig álcázott hatalmi ambíciók árnyékában teremhet-e tiszta és hiteles, pártatlan és nem elfogult, stb. (i)gazságszolgáltatás? Lehet-e a politikai korrupció ellen, úgyszintén korrupt eszközökkel hatékonyan föllépni, vagy le kell rombolni a labirintust? A válasz pedig nem lehet kétséges, a korrupció esetében nem működik a „szeget szeggel” aranyszabály, ezért marad az örökös gyanú, hogy valójában csak az „én jó korruptjaim” örökös harca folyik a „te rossz korruptjaid” ellen. Egyszóval a politikai harc és versengés a korrupció terrénumára lép és ezután az lesz a politikai játszmák, az adok-kapok, a kölcsönös megbélyegzés, a bünbakképzés, stb., a csihi-puhi (vagy ahogy tetszik), színpada. És esetünkben szemmel láthatóan ez történik, és ha már a korrupció szcénája, jelenti a politikai világdeszkákat, akkor ildomos, hogy annak egy kisebbségi (etnikai) tagozata is létezzen, ezért a többség-kisebbség közötti vetélkedés és politikai helyezkedésnek is megvan a maga – igaz kisebb, és jelentételenebb, kevesebb ratinget produkáló –, de nem kevésbé perverz és áldozatokkal teletűzdelt drámája. És, mint máskor is jeleztem a rommagyar politikai establishment képtelen értelmezni, és keretet szabni a jelenségnek (pedig a reframing lenne itt is a járható út, a megtisztulás fele!), csupán etnopolitikai alapon lép fel, immel-ámmal és defenzív módon, az események után kullogva. Ez a bénultság sokba fog még kerülni egyszer! A rommagyarság sorra veszíti el, nemcsak valódi korruptjait, akikért nem lenne kár – ja, őket éppen nem, vagy csak kis mértékben üldözik –, hanem jobb sorsra érdemes politikusait is. Mert a vezérkar képtelen rendet vágni, megkülönböztetni és világossá tenni a lényegbevágó másságot valódi korruptak, és méltatlanul megvádoltak között, és ezzel néhány elrejteni kívánt korrupt politikus miatt, sok ártatlan is elbukik! (Most éppen Ráduly Róbert volt csíkszeredai polgármester bukott el, alig létező, vagy mondvacsinált DNA-s vádak okán. Pedig – ha valaki fölvilágosítaná, vagy pontosabban, ha nem csak bigott (kis)papok, hanem szakértők által is hagyná magát fölvilágosítani – van elég karizmája, sőt még (legalábbis helyi) hitele is, hogy a „szekus világ„ ellen föllépjen. Persze nem fényképező szekusokat utcán megkergetve, vagy pusztába kiáltva a „szekusok létét”, hanem sokkal hatékonyabb politikai kommunikációs eszközökkel).

Visszatérve, a korrupció-ellenes föllépés nem lehet pusztán ügyészi-bírói kérdés, hanem ki kell terjedjen a törvényhozástól, és az adminisztrációban alkalmazott szabályoktól kezdve egészen a választott és kinevezett közszolgák/bürokraták kiválasztási kritériumaiig (rekrutációs politikák), fölkészítésük, tudásuk természetének, kompetenciájuknak kérdéséig, stb. Egyszóval a korrupció elfogadható mértékre való visszavágása, moderálása, és kontroll alá helyezése egy átfogó politikai terv, átgondolt és minden részletében kidolgozott reform-projekt, részeként lehet hatékony. Egy ilyen programot indíthatott volna el a komoly politikai tőkével induló, és sok vonatkozásban hiteles új elnök, ha nem lép elődjének nyomdokába. Johannis ma éppen úgy megpróbálja hatalmi ambícióinak alárendelni a korrupció ellenes „háborút” és kihasználni a DNA-t, mint elődje, amikor (egyébként alkotmányellenesen) azt mondja, hogy „saját kormányt akar”, és ezért bármilyen eszközzel, akár az ügyészségivel, megpróbálja elmozdítani Pontát a kormányról. Dicstelen vállalkozás és ha sikerül, a korrupció-ellenes harc ismétcsak elbukik, sőt az ügyészség újfent (ki tudja hányad-x-ra)  egy politikai kampánystáb részévé, ágensévé lesz. A bűnüldözés pedig szelektív módon, a kampányérdekekhez van/lesz igazítva, és mint ilyen, maradék hitelét is elveszti. Már csak a bíróság függetlenségében lehet bízni, viszont az mindig post factum ítélkezik, amikor a politikai „kár”, a közéleti „rossz”, már rég megtörtént és következményei megmásíthatatlanok.

A DNA túlhatalma, minden ellenőrzés nélküli és agresszív föllépése, elérte az egyre magányosabb miniszterelnököt is. Ponta rosszkor volt, rossz helyen, illetve útban áll Johannisnak – vagy, ami még valószínűbb, a mögötte tolakodó Pontánál korruptabb „új pénélés” bagázsnak –, aki hajlandó visszaélni helyzetével és új politikai/hatalmi fölállást kicsikarni, a demokratikus játékszabályok megkerülésével. Tudom, hogy sok rommagyarnak nem szimpatikus a jelenlegi miniszterelnök, és ezen a kormányzás tapasztalhatóan pozitív, különösen baloldali szemmel helyes, de mindenki által megérzett, könnyítései sem változtatnak (az előítéletes gondolkodás természete, már csak ilyen), de, amikor ellenállni próbál az ügyészségi segédlettel folyó puccskísérleteknek, ő áll a „jó” oldalon. Más kérdés, hogy maga is képtelen volt megújítani pártját, ezért annak hiteltelen, korrupcióval jogosan vádolt, stb., vezetői és kiskirályai egyáltalán nem segítik, hanem visszahúzzák és szinte biztos bukását okozzák. Nagyon nem jól van ez így!

Eredeti görög joghurt

Eredeti görög joghurt

Amióta a „való világ”, vagy legalábbis annak megtapasztalható, látható, hallható, olvasható, stb., részének szinte minden szeglete politikai kommunikációs termék, megtervezett és áruként kínált portéka, egyre nehezebben igazodunk el a dolgok között. Paradox módon, olyan sok az információ és annyira mesterkélt, kimódolt a csomagolás, hogy a rengeteg adat (big data) inkább összezavar és persze megoszt, mint eligazítana és a megegyezést, a valóság többé-kevésbé közös értelmezését támogatná. A zavarba ejtő sokféleség, és sokszínűség önmagában nem gond, annál inkább annak struktúrája, pontosabban struktúrátlansága az, ami kihívást jelent az értelmező számára. Legyen szó akár a helyes, vagy egészséges táplálkozásról, vagy gyógyításról, a gazdasági és társadalmi folyamatokig, de főként a politikai életig bezáróan, minden téren lenyűgöző sokféleség működik. Sokan, sokféleképpen értik és értelmezik a jelenségeket, és még többeket fáraszt az állandó értelmezési kényszer, az, hogy folyton új dolgokkal és fogalmakkal kell megbarátkozni (ma fél Magyarország népe rezsi-, gyűlölködési-,  és menekültügyi szakértőnek képzeli magát! Ennél több csak görög hitelszakértő lett hirtelenjében!), hogy újra meg újra kell gondolni a valóság megannyi szeletét és vonatkozását. És minduntalan fölmerül a kérdés – és nemcsak úgy általában, hanem nagyon is pedagógiai célzattal –, hogy föl vagyunk-e készítve/készülve a nagyon is bonyolult világ legalábbis elfogadható és gyakorlati céljainkat szolgáló, stb. megértésére? Nem kétlem, hogy (egyébként a jelenséget vizsgáló politikai szociológusokkal egyetértésben) a legkéznélevőbb válasz az, hogy tömegesen tévelygünk a politikai történések dzsungeljében, anélkül, hogy lilagőzünk is lenne mi fán teremnek a folyamatok, hogy nem értjük a politikai aktorok viselkedését, nem látjuk át ténykedéseik – elsősorban persze nyilatkozataik (kommunikatív cselekvéseik) – mögöttes tartalmát és motívumait, sőt még valós intencióikat sem. (A politikai kommunikáció és a pr „csele”, hogy nemcsak a megrendelők, a politikai osztály oldalán, hanem a befogadók oldalán is keresletet termel saját árui iránt: egyfelől csomagolástechnika, megmutatja, hogyan lehet eladni vagy éppen ellenkezőleg elrejteni tartalmakat, másfelől pedig saját termékeinek és csomagolástechnikáinak leleplezéséhez nyújt fogódzókat – magam ez utóbbi oldalon igyekszem némi eligazítással szolgálni). Egy generációval ezelőtt a homo politicus-t egyre inkább racionális alapokon döntő, a játékelméletben rögzített egyszerű, átlátható, modellezhető (matematikai) képletek alapján cselekvő, közérdeket szolgáló „játékosnak” (aktornak) képzeltük, és a legtöbben titkon abban reménykedtünk, hogy a közönség – a tömegek politikai kultúrája – szintén ebbe az irányba fog fejlődni, a minél racionálisabb és professzionálisabb elvárásokat fogja preferálni. De, ez az elképzelés (illúzió és/vagy utópia), mára már mindenestől idejét múlta, naivak képzelgésévé lett, afféle múzeumba való anakronisztikus ereklye. Nem csak a populista politikusok, hanem jószerével a teljes mezőny eltávolodott, nemcsak a racionális döntések elméletének leképezésétől, gyakorlatba ültetésétől, hanem a szegmentált választói közösségek egységesítésének ötletétől is, a politika ma leginkább imagológia (játék az imidzsekkel, az érzelemre ható, de tartalmatlan képzelettel). Ha ugyanis („Brit tudósok ...” –  Lol) mérések mutatják, hogy a választó szellemileg rest, de ideje, és érdeklődése sincs bonyolult dolgokat követni, ezért szinte mindent befogad, ami pszichológiai (és egyéb) komfortzónáján belül van, amivel azonosulni tud, és semmit, ami kihívás, ami bonyolult (ami „idegesítő”, más, stb.), akkor szakértők hada termel, ilyen földszintes és leegyszerűsített világokat (mert sok-sok egymás mellett élő, önmagában primitíven egyszerű, viszont sokasága révén áttekinthetetlen világ adja a fönt említett kompexitást!) és forgalmaz végtelenül lebutított, viszont nagyon is menő (unbelievable cool) nassolni való politikai  „termékcsomagokat” (egy-egy komplett monászt, ami látszólag nem is érintkezik a többivel. Reklámvilág, mely nem is valós termékeket (Baudrillard), hanem „életérzést”, életfilozófiát, azonosulási felületeket, ilyesmit kínál! Aztán ahogy alig is érdekli a felhasználót/fogyasztót, hogy mi van egy-egy elektronikus kütyű belsejében, éppen úgy nem nézi a politikai kommunikációs termékek „alkatrészeit”, vagy egyáltalán, csomagolástechnikán túli tartalmát. Éppen ezért egyre többen követelik, többek között, a helyesírási szabályok fölfüggesztését is, minek azzal bíbelődni, hisz anélkül is kétpofára habzsolhatjuk azt a keveset, amit a szavakból és mondatokból egyáltalán fölfogunk. Az iskola is szellemi bádogosokat (elnézést a szakma igazi művelőitől) „termel”, hiszen a látszatot, a szimulákrumot, a mentális fast- és junk food-ot félszavakból és nyelvtani szabályok nélkül is érteni vélik sokak, ezért virágzik nemcsak a szleng, hanem immár a junk language: az eklektikus blődli ma a legkedvesebb életérzés, a „néplélek” kifejezője!).

A közeli geopolitikai politika egyik legtragikusabb következményeket előrevetítő, valódi drámája (az ukrán válság mellett) a görög, mely sokféle és sorozatos rossz hatalmi/politikai döntésen és gyakorlaton, félrevezetésen és elévült politikai kultúrán, korrupción és kapzsiságon, klientelizmuson és antidemokratikus hagyományokon épült, és mára már olyan helyzetben vetődik föl, mely szinte lehetetlenné teszi a kataszrofális összeomlás megelőzését. Félreértés ne essék, a fenti jelzős sorozat nemcsak a görög politikai valóságot jellemzi, hanem ugyanakkor az európait is, hiszen racionális döntésekkel és jó kommunikációval rég véget lehetett volna vetni a görög adósságválságnak, illetve megelőzhették volna annak kezelhetetlenné válását. És most a helyzet történelmi iróniája, hogy éppen egy elhibázott népszavazás (t.i. népszavazást nemcsak nem szokás, de nem is szabályszerű, magyarán unfair, tartozást vagy adózást érintő kérdésekben) tesz pontot a válság bevezető szakaszára, és indítja el a biztos szakadékba való zuhanást. A politikusok máris keresik a kiskapukat, hogyan kell kommunikálni a referendum eredményeit, hogy abból pillanatnyi és önérdektől vezérelt hasznot lehessen húzni? (Maga a miniszterelnök próbálja enyhíteni a dolgot és immár ismét a tárgyalások folytatásának a fontosságát hangsúlyozza, úgy mondja – hogy valójában hogyan tudja azt egyelőre nehéz megmondani – hogy megerősödtek tárgyalási pozíciói /sic!/, és a legmélyebb krízis is szélsebesen közeleg. Ez Arisztotelész szerint egyértelmű logikai bukfenc, de mit számít az egy nyakkendőmentes neogörög vezérnek?) A nép szólt, és most már ünnepelhet, (Szirtaki a szakadék peremén) csak hát mit is? Hogy percek alatt bezárhat a Görögország nevű zsibvásár? Hogy nem fognak csökkenni a nyugdíjak és fizetések, csak az nem lesz, amiből kifizetni azokat? Hogy hiperinfláció és bankcsőd viszi el a megtakarításokat és teszi pokollá az életet, miközben az ország leszédül Európa széléről és a nagy medve karjaiba ájul? Vidámabb temetést Szaploncaiak sem láttak, mint a vasárnap népszavazás jelszóval, tömegesen, önként és büszkén elkövetett görög harakiri vége lehet! A pürhoszi győzelem mámora gyászba fordul rögvest, és magával rántja Európa illúzióinkat.

Emlékeznek a cinikus amcsi reklámra, miszerint „Tegyen egy utazást Európába, amíg még létezik!” (az ütős reklámszöveg még hatásosabb, ha Európa helyett Görögországot mondunk). Nos, Európa vagy föderálissá lesz, a közös valuta mellett, közös ágazati politikákkal, adórendszerrel, stb., és mindenekelőtt alkotmánnyal, vagy nemsokára egyáltalán nem lesz!