Orban és Victor
A politikai kötélhúzás – bár mindig
van valamilyen mélyebb, átfogóbb értelme – személyek párharcát is hozza,
egyesek “jó helyen vannak jókor”, mások meg nem, a politikusok, talán
legfontosabb, erénye/művészete a lehetőség pillanatának a megragadása, az
időzítés. Érdekes, ha ebből a szempontból tekintjük a romániai politikai mezőny
szereplőinek ténykedéseit, helyezkedésüket és párharcaikat, hogy ki kerül
fennebb és ki lennebb, hogy hogyan és mennyiben rendeződik újra a mezőnyt
benépesítő politikusok hada. Mert nincs olyan válság, mely valakiknek éppen ne
kedvezne politikai tőkéjük megnövelésére, míg mások belebuknak rossz
döntéseikbe, elhibázott taktikáikba, az aktorok része pedig végképp lekerül a
palettáról, történelem lesz, a rossz fajtából. A 2019-es év sok politikus
számára nem remélt fölemelkedést és sokak számára előre nem látott bukást
hozott, és alig van olyan fontosabb szereplő, aki ne változtatotta volna meg
helyét, ne kényszerült volna szerepváltásra, vagy legalábbis pályakorrekcióra
ebben a harmincadik évben.
Az év első felét még a
Dragnea-Johannis
párharc
uralta, nemcsak a politikában,
hanem természetesen a mediatikus térben is, és sokáig nem volt egyértelmű,
illetve nem csak rajtuk állt, hogy melyikük fog győzni. Johannis nyilvánvalóan jobb
helyzetben volt, számára a bukás nem jelentette volna a végleges lelépést a
politikai porondról, Dragnea számára igen és ez be is következett. A közönség
nagyon gyorsan felejt, a szappanoperák meg gyorsan szaladnak, de azért hadd szögezzem
le: Dragnea végleges bukása hajszálon múlt, Johannis mindent egybevetve csak makacs
kitartásával (szinte folyton azt a néhány kritikus frázist ismételgette, hogy Dragnea
korrupt és az (i)gazságszolgáltatás függetlenségére, politikai alárendelésére
tör) és jobb pozicionálással győzött. Dragnea börtönbe zárását követően, nem
kis meglepetésre, az addig – saját bevallása szerint is – teljesen alárendelt
szerepet játszó
Viorica Dancila
lépett porondra
folytatva Dragnea egyre
radikálisabb jobboldali populista vonalát, azt viszont kissé „feminizálta”, elődje
harciasan macsó diskurzusát konyha-nyelvre, háziasszonyosra formálta, de
nacionalista élét megtartotta. Kormányfői pozíciója és beágyazott poszt-kommunista
pártja biztosította Dancila számára, hogy elődje szerepét, nemcsak a párton
belül, de a Johannis ellenes harcban is fölvehesse, igaz egy rövid félévre, de
ez mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény. Ha nem jön a sikeres
bizalmatlansági indítvány és azután, ha nem sikerül az új kormányt beiktatni,
szinte biztosan elég lett volna a politikai tőkéje, hogy második fordulóba
jusson és akár meg is szorongassa ott a jelenlegi elnököt. Így muníciója a
kampányfinis előtt fogyott el, második fordulós esélyei kétesek, de még mindig
nem nulla a lehetősége annak, hogy oda jusson.
Az őszre viszont két új szereplő
került rivaldafénybe és vívta meg párharcát, részben a szemünk előtt, felerészt
a kulisszák mögött,
az egyik győzött
a másik a karmester-árokban törte ki a nyakát
persze politikai értelemben. A
két szereplő Ludovic Orban, a PNL-elnöke, éppen beiktatott miniszter-elnök és Victor
Ponta, volt kormányfő, volt PSD-elnök és egy kis mondjuk úgy baloldali
populista párt (Pro Romania, amit a hiedelemmel ellentétben nem maga alapított,
menet közben vett át és állt az élére) aktuális vezére. Kétségtelenül Orban
nyert, még akkor is, ha ez a győzelem, a körülményeket tekintve felér egy
veszteséggel, bukása, ha bekövetkezik, nem személyes bukása lesz, hanem a
kormányozhatatlanság okozhatja. (Abban az értelemben, ahogy azt Foucault, a governmentalité
fogalomba sűrítette az intézményeket és azok szellemét, az állam dolgainak az
intézését és az ahhoz köthető tudást, végül a kormányzati technikákat érti
alatta). Minden esetre nagyon rövid az ideje és nagyon kétesek az esélyei, hogy
„jól kormányozzon”, hogy a Johannis által minduntalan emlegetett szlogen, a „normális
Románia” az ő vezényletével jöjjön össze.
Most viszont nem ez a témám,
hanem az, ahogyan ebben a párharcban az egyik győzött a másik (szinte) mindent
elveszített. Érdemes leszögezni, hogy Ludovic Orban meglehetősen szürke és nem
is nagyon karizmatikus vezető, legalábbis saját kezdeményezései alig ismertek,
hanem a Johannis mögött fölsejlő, „végrehajtó” (bizonyos értelemben olyan mint Dancila
volt Dragnea előterében, csak attól persze sokkal racionálisabb kiadásban), az
aprómunkát elvégző és kitartó politikus. Miniszter is volt már mégsem tudunk
semmiféle nevezetes dologról, amit véghezvitt volna, bár a reflektorfény és a
szerep amiben most került még előhozhat eddig rejtett tulajdonságokat, azt
hiszem megmarad Johannis árnyékában (ennyiben igaza van a máris ráragasztott „Johannis
hadnagya” – jelzőt ráragasztóknak), ezzel együtt győzelemre vitt egy olyan
harcot, mely alig egy hónapja szinte lehetetlennek látszott. Egybegyűjtötte, ha
egy szavazás erejéig is az „ellenzéket”, átvitte a parlamenten a
bizalmatlansági indítványt és azután sikerült többséget szereznie saját
kormányának és megszavazatatni azt. És közben Ponta – aki a bizalmatlansági indítványt
megszavaztatta pártjával és ezért győztesnek gondolta magát, királycsinálónak,
aki nélkül nem lesz új kormány beiktatva – saját pávatáncába bukott bele. Ponta
nemcsak azzal számolta el magát, hogy éppen legbefolyásosabb párttársai
átállnak és megszavazzák az Orban
kormányt – teszik ezt logikusan, miután a bizalmatlansági indítványra igent
mondtak, és ezt a rációt Pontán kívül minden párt és politikus követte – hanem
időközben eltévesztve saját pártépítési logikáját is. Így aztán a sok találgató
közül, akik megpróbálják Ponta ön-kardjába dőlésének indokát meglelni, azoknak
van igaza akik azt mondják, csupán személyes bosszúból szavazta(tta) meg Dancila
bukását és az is csak pávatánc volt, hogy a disszidens PSD-seket szerette volna
pártjába csábítani. Ti. ez utóbbi akkor sikerülhetett volna, ha megszavazza az
Orban kormányt és ezért pozíciókat szerez saját embereinek, vagy legalábbis
bizonyos védettséget tud nyújtani a PSD-ből potenciális átálló további politikusoknak.
Ez helyett mindkét irányba túltolta a dolgokat, hiszen egyszerre alkudozott a
megbuktatott miniszterelnök-asszonnyal (vagy szárnysegédjeivel) és támasztott
elfogadhatatlanul magas árat Orban-Johannis fele, és persze az ideológiai
maszlagot a baloldaliságról senki nem vette be.
Világos, hogy Orban nyert és
Ponta politikai karrierje végéhez közelít, hajói elsüllyedtek, de azért senki
se irigyelje a friss miniszterelnököt. Mások után takarítani, az elhibázott
politikákat kijavítani, ráadásul olyan helyzetben, amikor a parlamenti
támogatás késélen táncol, illetve a támogatók elvárásai és számításai nagyon is
heterogének, amikor az árulás a levegőben lóg, stb., cseppet sem irigylésre
méltó feladat.
Ezután, ha valaki azt kérdezné,
hogy végül is
mi a Johannis és
közvetve az Orban eddigi sikerének a titka?
– Johannis minden bizonnyal az év politikus-hőse
lesz, hiszen új államelnöki mandátuma hetek kérdése – azt mondhatnám, hogy a
kitartás, a következetesség, a populista-demagóg szólamok kerülése, illetve
egyfajta politikusi habitus, ami erre épít (azt hiszem egyiküknek sincs más
repertoárja, ez a stílusuk). Johannis és Orban is azt mondják, azokat a
szerepeket játszák, amit tudnak, ami személyiségükhöz passzol, és ez – az ókori
görög filozófusoktól is tudjuk – hitelességet szül, azt közvetít. Ez ellentmond
a divatos spin doctor-ok (a kisebb nagyobb Finkelstein-ek) által kiagyalt „minden
elmegy”, „csak az ökör következetes” elképzeléseknek, melyet ugyan a mediatikus
tér, különösen az úgynevezett közösségi média (milyen megtévesztő a social
media kifejezés a fb, twitter, stb.-in, folyó ripacskodások, a borzasztó
kommentariátus megnevezésére), nagyban támogat, viszont végső soron nem vezet
győzelemre.
Johannis (és Orban) sikerét a
következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az hogy kitartottak
makacs, de racionális diskurzusaik mellett. Érdekes kontraszt ez nemcsak a
PSD-s jobboldali populista fordulathoz képest, hanem ahhoz is, hogy Dan Barna
és a viszonylag új USR-PLUS, Johannishoz hasonló diskurzusával, szinte
semmire sem megy a kampányban, de ez már másik téma. Mint ahogy másik téma az
is (a jövő héten lesz aktuális erről írnom), ahogyan a humortalan Kelemen Hunorral kedélyeskedő patriarchát
próbálnak eljátszatni tanácsadói. Az infantilis kampány, (számomra világos,
hogy egyfajta „ifjúságot”, rapper/manelista fiatalokat akar megcélozni, de nem
vagyok meggyőződve, hogy ezt valós választói csoportja felfogja) a lehajló és álságosan
humorizáló politikust, személyiségével ellentétes szerepekre kényszerítik és ez
minden bizonnyal kudarchoz vezet. Az infantilis kampány infantilizmust szül és
ez nem szavazatokat hoz, hanem passzivitást előlegez meg, egy olyan pártnak,
mely továbbra is a nyugdíjas korosztály kitartására számít. De ne legyen igazam.
