Elfideszeződés – az utolsó kapocs
Minél közelebbről és szorosabban
figyelem a politikai történéseket, annál inkább meggyőződöm arról, hogy a
demokratikus működés egyik alapelve, melyről egyébként igen kevés szó
esik, hogy a választópolgárok személyiségének pozitív vonásai, a bizalom,
jóhiszeműség, sőt a szolidarítás és önkorlátozás, stb., és bizonyos fajta
politikai kultúra, társadalmi és állampolgári ismeretek, stb., mozgósítására van
szüksége. Másik oldalról fogalmazva, mind a választói bázis, mind pedig a
politikai osztály összetételét tekintve, a demokratikus rendnek és működésnek
demokratákra kell épülnie, egyébként puszta tartalmatlan politikai eljárás, és
formális legitimációs gyakorlat. Az a hatalmi berendezkedés – függetlenül attól,
hogy demokratikusnak nevezi-e magát –, mely a polgárok ignoranciájára,
tudatlanságára, irigységére, mindenféle sztereotípiákra, előítéletességre és
gátlástalanságra, stb. épít – márpedig ezek a negatív tulajdonságok éppen úgy
jelen vannak társadalmunkban, mint a fennt említett pozitívak – lényegét tekintve,
nem lehet demokratikus. A megtévesztésre, széles körű manipulációra és
terelésre, a közvélemény elaltatására és a dolgok elhallgatására épülő
politikai kurzus nem lehet demokratikus, még akkor sem, ha nem nyíltan és
minden vonásában zsarnoki, azaz ha meg is őrzi a demokratikus működés egyes
vonásait. Most éppen egy ilyen eltitkolt és eltitkolnivaló politikai
momentumnak vagyunk tanúi – már akik vesszük a fáradtságot és odafigyelünk a
történésekre, sőt kis időt arra is szánunk, hogy az elhallgatás/elhallgattatás
mögül alig fölsejlő információkra reflektáljunk –, amikor az RMDSZ „elfideszeződésének”
legújabb, immár bizonyosságként előálló, fejezetéről kapunk nagyon kevés
információt. Történt ugyanis, hogy az RMDSz
egyik alapítványa (Eurotrans Alapítvány) szerződést kötött a magyarországi
kormánnyal (nem fogják kitalálni mire?), ugyanarra, amire az ú.n. „demokráciaközpontok”
vesznek fel támogatást, vagyis a megkönnyített honosítással kapcsolatos teendők
segítésére. Nos, eddig úgy tudtuk, és az RMDSz akárhányszor szóvá is tette,
illetve sérelmezte ezt, hogy a
honosítási irodák támogatása bujtatott pártfinanszírozás, melyet az Orbán-kormány
éppen az RMDSz támogatásának ellenében nyújt a kis ellenzéki formációknak
(EMNx-ek), most pedig hirtelen arról próbálnak meggyőzni, hogy az új szerződés
nem hasonló módon fog működni, hogy nem rejtett pártfinanszírozásról szól. A szervezet
elfideszeződése, a magyar
kormány patronátusának elfogadása régóta napirenden van, egyes lépéseiről,
az igazodási kényszerről, igaz csak félszájjal de beszéltek a vezetők, és
igyekeztek titokban rendezni az ügyet. Azért eddig is tudni lehetett róla, a
kiszolgáltatás, a szerződés-kényszer viszont a kormányból való önkéntes
távózással nőtt meg, vált halaszthatatlanná. És minden okunk meg van arra, hogy
kijelentsük, a döntésben már a
fideszhez és elvárásaihoz való kényszerű igazodás játszott szerepet. A kilépésre sem közvéleménybeli
változások, sem Kelemen Hunornak az elnökválasztás első körében való elbukása
nem ad magyarázatot, de még arra a
bizonytalankodásra sincs egyéb magyarázat, melyet miniszterelnök-helyettesként,
mandátuma utolsó szakaszában mutatott
a pártvezér. A kiéheztetés eredménnyel járt, a zsarolás elérte célját (t.i.
Antal Árpád fidesznyik készült váltani Kelement az áprilisi kongresszuson, ha
ez utóbbi nem adja be a derekát a Fidesznek!), a
magyar kormánypártok bedarálták az RMDSz-t (is). Az elmúlt 25 évre jellemző
egyensúlypolitika[i]
felborult és innentől Budapestről diktálják a pontos időt a rommagyar
politikában, a kényszerigazodás pedig, számtalan problémát ígér.
Mielőtt bárki is felvetné a
kérdést, hogy miért problémás az, ha az RMDSz “szorosra fűzi a kapcsolatát”
(sic!), illetve lényegében alárendelődik a jelenlegi magyar kormányzatnak és
pártjainak?, igyekszem összefoglalni a probléma néhány vonatkozását (hosszú
kifejtésre nem lévén terem).
Azzal kezdem, hogy az önálló és
belső egyensúlyokon alapuló, sőt bizonyos értelemben még egyfajta belső
demokratizmust (legalábbis nyomokban) megőrző szervezet, sikereit azzal érte el,
hogy jó helyismerettel és bukaresti beágyazottsággal, a szimbolikus/kisebbségi
politizálás mellett pragmatikus (issue based) intézkedéseket is foganatosítani
tudott, az elmúlt időszakban. A magyar kormány pedig – tekintve, hogy ez idő
szerint egyetlen román politikai erővel sem áll közeli viszonyban – legjobb esetben
is szimbolikus politikai üzeneteket fogalmazhat meg (máris teszi), amit aztán
az itteniek „közvetítenek”, illetve hangoztatnak. A budapesti kormányzat
nemcsak térben van távol a bukaresti és általában romániai politikai mezőnytől,
hanem távolra esik a nagyobb nyelvi, kulturális mezőnyben is, és nem utolsó
sorban, valós szociológiai ismeretek híján képtelen reális képet (ugyanakkor mások
a társadalmi valóság észlelésére kialakított – nem egyszer előítéletes és sovén –
reprezentációi) alkotni az itteni folyamatokról; az ottani kormányfő által (éppen
Tusnádon) meghírdetett illiberális demokrácia és állam, itteni esetleges
felépítése kisebbségi jogaink gyakorlásának, kibontakozásunknak legfőbb
akadályává válhat: nekünk kisebbségieknek, a
nyugati típusú demokratikus kibontakozás adhat esélyt; aztán az
érdekkülönbségeken túl (a budapesti érdekek nem mindig és nem mindenben esnek
egybe – főként nem automatikusan – az itteni magyarság jól felfogott
érdekeivel), az
ottani politikai vezérkar felelőssége korlátozott az itteni politikával
kapcsolatban, hiszen a következményeket mi, és nem ők fogják elviselni (a
magyar kormányzatnak, mint kibicnek, ebben a vonatkozásban „semmi sem drága”); a pesti
diktátumok esetében még annak az esélye sem adott, hogy demokratikusan (bár a
rommagyarság kis hányada szavazott a legutóbbi magyarországi választásokkor)
felléphessünk azok tartalma ellen, legfennebb az itteni előljárók leváltásával
lehetne olyan helyzetet teremteni, mely a szervezeti önállóság visszaszerzését
célozná, erre viszont reális esély nincs, hiszen nem népszavazás, hanem
kliensekből összeverbuvált kongresszusi küldöttek fogják újraválasztani a szövetségi
vezérkart, stb., hogy csak a formális szempontok némelyikét vessem fel. Ettől
is lényegesebb, hogy tartalmi vonatkozásban a jelenlegi magyar kormány kiszámíthatatlan
és ambivalens, ingadozó és sokszor követhetelen kül- és határontúli magyarokkal
kapcsolatos politikát folytat. A kormányzati kommunikáció egyrésze autonómiát
támogat, másrésze (lásd. szászjenő-féle NSKI), pedig Budapest központú einstandolásról,
sőt ki-és
áttelepítésekről, stb. beszél. És eljutottunk máris az egyik (nemrég explicit
módon megfogalmazott) külpolitikával kapcsolatos utasításhoz, mely sajátos
viszonyaink között teljesíthetetlen és kisebbségi társdadalmunkra nézve
kontraproduktív (sőt Kárpátalján egyenesen veszélyes). A decemberi KMKF ugyanis
azt az elvárást fogalmazta meg a határontúli szervezetekkel kapcsolatban, hogy
kövessék a magyar külpolitika „keleti nyitását”!
Nem is taglalom, milyen fajta elszigetelődéshez vezetne, még a kérdés felvetése
is számunkra (máris keringenek a legkülönfélébb összeesküvéselméletek és agyrémek
azzal kapcsolatban, hogy Putyin segítségével jönne létre erdélyi magyar
autonómia!).
Közéletünket hosszú időre
meghatározó politikai gesztus volt viszont, a
Fidesz zsarolására elkövetett kormányból való önkéntes kilépés (méghogy ez
bizalom-, illetve hitelerősítő gesztus lenne, vagy (ál)ellenzékből jobban
megvédhetők az eddigi eredmények – nagyobb
hazugságok aligha szabdalták a rommagyar politkai mezőnyt!), az országos
politikai mezőnyből való visszavonulás, bevezető szakasza lehet a parlamentből
való kimaradásnak (persze sokan régóta hajtogatják a lenini elvet, hogy „minél
rosszabb, annál jobb”, és a parlamenten kívül is van élet, és a Székelyföldön
kell politizálni, stb., csak érveik nincsenek ez mellett!), a szövetség kis
regionális és országos reprezentáció nélküli pártocskává válásának. Ez nemcsak „a
logika dolgai szerint, hanem a dolgok logikája szerint” is erősen
valósszínűsíthető.
[i] Már az 1993-as RMDSz-en belüli „rendszerváltással”
kezdődően a szövetség, olyan módon pozicionálta magát a romániai politikai
szcénán – és ez az „állam az államban” modell egyik sarkalatos eleme –, hogy három
pilléren álljon. 1) Egyfelől az elmúlt időszakban kiderült, hogy a szövetség a
román politikai mezőny legstabilabb politikai/kisebbségi pártja (a román közeg
irányába minden bizonnyal így jelenik meg – e helyütt nem mennék bele a „párt,
és vagy érdekképviselet” vita taglalásába), mely bizonyítottan
kormány(koalíció)képes. 2) Másrészt a magyarországgal, és nem csak a mindenkori
kormánnyal és kormánypárt(ok)kal, hanem az ellenzékiekkel is – lásd. „egyenlő
közelség” (Az “egyenlő közelség politikája”, lényegében Markó Béla és az által
fémjelzett korszak egyik központi politikafilozófiai elképzelése volt, nem csak
a magyar-magyar-román viszonylatban, hanem általában egyensúlyra törekvést
jelentett, jó ideig a szövetségi belpolitikában, a belső pluralizmus támogatásában
is.)
elve – való kiegyensúlyozott és
stabil viszony segítette a külpolitikai megjelenést, a román politikai hatalommal
szemben pedig „zsarolási potenciált” biztosított (különösen az EU-s integráció
folyamán, amikor a két országot két lépcsőben vették be a tagok közé – román
fáziseltolódással); nagyban javította az amúgy asszimetrikus tárgyalási képességet.
3) Harmadrészt pedig, szinte teljes egészében maga mögött tud(hat)ta a romániai
magyar szavazókat, hiszen választásokkor nem volt romániai magyar vetélytársa. Fontos
megjegyzezni, hogy a három pillér, vagy legalábbis annak potenciális
összehangolása, szinergiájuk, mindhárom vonatkozásban kiépített
monopolhelyzetet teremtett (volna), ami nemcsak elvi és politikai tőke
viszonylatában, hanem az allokációs, illetve redisztribúciós vonalak és
hálózatok kézben tartásával is növelte az RMDSz politikai/közösségi súlyát.
A Fidesz-RMDSz viszonyt hosszú ideje az a hol látens, hol félig-meddig nyílt
konfliktus határozza meg, amely a szövetség két (2. és 3. pillér) és közvetlen
áttétellel (1. pillér), mindhárom pillérét érinti, még pontosabban erodálja
azokat. Magyarán, a konfliktus nem ideológiai, vagy egy konjunkturális, és/vagy
személyfüggő jelenség, hanem az RMDSz és a Fidesz egymástól merőben eltérő
politikai pozicionáltságától és annak dinamikájától függő, mély ellentétekre
épülő, és kiterjedt konfliktuális jelenség. Ami a Fidesz-RMDSz viszony
konfliktusos jellegét illeti tehát, az természetesen nem a mostani
választásokkal kezdődött, sőt előélete talán sokkal fontosabb, mint a mostani
szavazás, és azzal áll kapcsolatban, amit az RMDSz magyar-magyar politikai
doktrínájának, illetve mint fenntebb már jeleztük, annak elfogadásaként
írhatunk le. A doktrína lényegét úgy foglalhatjuk össze, hogy a szervezet –
legalábbis szándéka szerint – egyforma „közelséget” tart, mind a mindenkori
magyar kormánnyal, mind pedig a (nem szélsőséges) román politikai pártokkal;
politikai partnerséget igyekszik kiépíteni a magyar politikai szereplőkkel,
függetelnül azok ideológiai elköteleződésétől és – lényegében – ugyanezt az
egyensúlyi (esetleg ez esetben nevezhetnénk „egyenlő távolságtartásnak” a
doktrína itthon érvényes változatát, ami lehetővé tette a kormányba lépést, nem
is csak egy ciklusban!), és partneri politikát igyekszik folytatni a román
politikai hatalom és pártok irányába; a doktrína lényegéhez tatozik az is, hogy
elvárta és elvárja, hogy a szövetséget tekintsék a romániai magyar közösség
„egyetlen” legitim képviselőjének, szóvívőjének; és nem utolsó sorban egy olyan
pozíció is hozzátartozott az egyensúlypolitikához, mely biztosította a
magyar-román kapcsolatok közvetítőjének szerepét a szövetség számára.
A mai magyar kormánypárt szinte a kezdetektől nem volt hajlandó elfogadni
az „egyenlő közelség elvét”, kiváltságos – lényegét tekintve asszimetrikus,
paternalista, vagy patronális – viszonyrendszert szeretett volna létrehozni,
„baráti kapcsolatokra” építve azokat. Nem állít(hat)om, hogy az itt következő
kronológiai sor, egyben egy átgondolt és következetesen végrehajtott (egyébként
miért ne?) forgatókönyvnek, vagy politikai stratégiának a stációi, de értelmezésem
– minden bizonnyal – nem áll távol a valóságtól. A klienturális rendszer
elemeit szorgalmas és hosszú munkával, erdélyi jelenléttel, beágyazódással, előválogatással,
stb. végezték, ennek keretet leginkább a nyári Bálványosi-Tusnádi egyetemek és
a köréje intézményesült személyek tevékenysége teremtett. Kihasználva
jelenlétéből származó viszonylagos ismertségét, és beágyazottságát – no, meg a
többi magyarországi párt tapogatózó, lassú és vonakodó, stb. fellépését az
itteni politikai szcénán – a Fidesz, a mainstream ellenében, először azok mögé
az RMDSz-en belüli politikai csoportosulások (belső platformok) állt, amelyek
„szellemi vezetője”, szürke eminenciása Tőkés László volt. Majd adott ponton, a
„választás szabadságának” jelszavával, a pluralizmus szükségességének
hangoztatásával osztotta meg az RMDSz-t, támogatta a Reform Tömörülés kiválását
a szövetségből, és ezzel egy ellenzéki versenypárt létrejöttét segítette (2008
- MPP). Alig két évvel később, a Szász
Jenő vezette párt kudarcai miatti kiábrándulásból és a Szász-Tőkés konfliktus
hatására egy új párt létrehozásánál bábáskodott a Fidesz, azután, hogy a
szintén Fidesz-Tőkés patronálta be nem jegyzett „civil társadalmi szerveződés”
az EMNT-t pénzelte. Az új párt, az EMNP egyenesen a kormányzó pártok
„nemzetegyesítési politikáját” kívánta megtestesíteni, illetve megvalósítani. Viszont
a Tóró-féle új párt sem váltotta be a hozzá füzőtt reményeket, és a
helyhatósági választásokon való gyenge szereplése, egy apró-párt szinte
kilátástalan helyzetébe sodorta. Ezzel mintegy párhúzamosan lassan modellé válik
az az eljárás, hogy a Fidesz „kiemel” (paradox módon fölöttébb sikertelen, és
elhasználódott!) politikusokat a romániai magyar közegből és mintegy
jutalomként szolgálataikért, közvetlen pártkatonává („a keresztapa fogadott
családtagjává”) lépteti elő őket. Ez történt először Szász Jenővel, akit az MPP
éléről való elmozdítást kompenzálandó magas állami (fantom)hivatal élére
nevezett ki a vezér, majd Tőkés László, az EMNx (EMNT és EMNP) ikonikus alakja
igazolt át a Fidesz EP listájára, személyes védnök nélkül hagyva pártocskáját.