2015/02/24

Elfideszeződés - az utolsó kapocs



Elfideszeződés –  az utolsó kapocs

Minél közelebbről és szorosabban figyelem a politikai történéseket, annál inkább meggyőződöm arról, hogy a demokratikus működés egyik alapelve, melyről egyébként igen kevés szó esik, hogy a választópolgárok személyiségének pozitív vonásai, a bizalom, jóhiszeműség, sőt a szolidarítás és önkorlátozás, stb., és bizonyos fajta politikai kultúra, társadalmi és állampolgári ismeretek, stb., mozgósítására van szüksége. Másik oldalról fogalmazva, mind a választói bázis, mind pedig a politikai osztály összetételét tekintve, a demokratikus rendnek és működésnek demokratákra kell épülnie, egyébként puszta tartalmatlan politikai eljárás, és formális legitimációs gyakorlat. Az a hatalmi berendezkedés – függetlenül attól, hogy demokratikusnak nevezi-e magát –, mely a polgárok ignoranciájára, tudatlanságára, irigységére, mindenféle sztereotípiákra, előítéletességre és gátlástalanságra, stb. épít – márpedig ezek a negatív tulajdonságok éppen úgy jelen vannak társadalmunkban, mint a fennt említett pozitívak – lényegét tekintve, nem lehet demokratikus. A megtévesztésre, széles körű manipulációra és terelésre, a közvélemény elaltatására és a dolgok elhallgatására épülő politikai kurzus nem lehet demokratikus, még akkor sem, ha nem nyíltan és minden vonásában zsarnoki, azaz ha meg is őrzi a demokratikus működés egyes vonásait. Most éppen egy ilyen eltitkolt és eltitkolnivaló politikai momentumnak vagyunk tanúi – már akik vesszük a fáradtságot és odafigyelünk a történésekre, sőt kis időt arra is szánunk, hogy az elhallgatás/elhallgattatás mögül alig fölsejlő információkra reflektáljunk –, amikor az RMDSZ „elfideszeződésének” legújabb, immár bizonyosságként előálló, fejezetéről kapunk nagyon kevés információt. Történt ugyanis, hogy az RMDSz egyik alapítványa (Eurotrans Alapítvány) szerződést kötött a magyarországi kormánnyal (nem fogják kitalálni mire?), ugyanarra, amire az ú.n. „demokráciaközpontok” vesznek fel támogatást, vagyis a megkönnyített honosítással kapcsolatos teendők segítésére. Nos, eddig úgy tudtuk, és az RMDSz akárhányszor szóvá is tette, illetve sérelmezte ezt, hogy a honosítási irodák támogatása bujtatott pártfinanszírozás, melyet az Orbán-kormány éppen az RMDSz támogatásának ellenében nyújt a kis ellenzéki formációknak (EMNx-ek), most pedig hirtelen arról próbálnak meggyőzni, hogy az új szerződés nem hasonló módon fog működni, hogy nem rejtett pártfinanszírozásról szól. A szervezet elfideszeződése, a magyar kormány patronátusának elfogadása régóta napirenden van, egyes lépéseiről, az igazodási kényszerről, igaz csak félszájjal de beszéltek a vezetők, és igyekeztek titokban rendezni az ügyet. Azért eddig is tudni lehetett róla, a kiszolgáltatás, a szerződés-kényszer viszont a kormányból való önkéntes távózással nőtt meg, vált halaszthatatlanná. És minden okunk meg van arra, hogy kijelentsük, a döntésben már a fideszhez és elvárásaihoz való kényszerű igazodás játszott szerepet.  A kilépésre sem közvéleménybeli változások, sem Kelemen Hunornak az elnökválasztás első körében való elbukása nem ad magyarázatot, de még arra a bizonytalankodásra sincs egyéb magyarázat, melyet miniszterelnök-helyettesként, mandátuma utolsó szakaszában mutatott a pártvezér. A kiéheztetés eredménnyel járt, a zsarolás elérte célját (t.i. Antal Árpád fidesznyik készült váltani Kelement az áprilisi kongresszuson, ha ez utóbbi nem adja be a derekát a Fidesznek!), a magyar kormánypártok bedarálták az RMDSz-t (is). Az elmúlt 25 évre jellemző egyensúlypolitika[i] felborult és innentől Budapestről diktálják a pontos időt a rommagyar politikában, a kényszerigazodás pedig, számtalan problémát ígér.
Mielőtt bárki is felvetné a kérdést, hogy miért problémás az, ha az RMDSz “szorosra fűzi a kapcsolatát” (sic!), illetve lényegében alárendelődik a jelenlegi magyar kormányzatnak és pártjainak?, igyekszem összefoglalni a probléma néhány vonatkozását (hosszú kifejtésre nem lévén terem).
Azzal kezdem, hogy az önálló és belső egyensúlyokon alapuló, sőt bizonyos értelemben még egyfajta belső demokratizmust (legalábbis nyomokban) megőrző szervezet, sikereit azzal érte el, hogy jó helyismerettel és bukaresti beágyazottsággal, a szimbolikus/kisebbségi politizálás mellett pragmatikus (issue based) intézkedéseket is foganatosítani tudott, az elmúlt időszakban. A magyar kormány pedig – tekintve, hogy ez idő szerint egyetlen román politikai erővel sem áll közeli viszonyban – legjobb esetben is szimbolikus politikai üzeneteket fogalmazhat meg (máris teszi), amit aztán az itteniek „közvetítenek”, illetve hangoztatnak. A budapesti kormányzat nemcsak térben van távol a bukaresti és általában romániai politikai mezőnytől, hanem távolra esik a nagyobb nyelvi, kulturális mezőnyben is, és nem utolsó sorban, valós szociológiai ismeretek híján képtelen reális képet (ugyanakkor mások a társadalmi valóság észlelésére kialakított – nem egyszer előítéletes és sovén – reprezentációi) alkotni az itteni folyamatokról; az ottani kormányfő által (éppen Tusnádon) meghírdetett illiberális demokrácia és állam, itteni esetleges felépítése kisebbségi jogaink gyakorlásának, kibontakozásunknak legfőbb akadályává válhat: nekünk kisebbségieknek, a nyugati típusú demokratikus kibontakozás adhat esélyt; aztán az érdekkülönbségeken túl (a budapesti érdekek nem mindig és nem mindenben esnek egybe – főként nem automatikusan – az itteni magyarság jól felfogott érdekeivel), az ottani politikai vezérkar felelőssége korlátozott az itteni politikával kapcsolatban, hiszen a következményeket mi, és nem ők fogják elviselni (a magyar kormányzatnak, mint kibicnek, ebben a vonatkozásban „semmi sem drága”); a pesti diktátumok esetében még annak az esélye sem adott, hogy demokratikusan (bár a rommagyarság kis hányada szavazott a legutóbbi magyarországi választásokkor) felléphessünk azok tartalma ellen, legfennebb az itteni előljárók leváltásával lehetne olyan helyzetet teremteni, mely a szervezeti önállóság visszaszerzését célozná, erre viszont reális esély nincs, hiszen nem népszavazás, hanem kliensekből összeverbuvált kongresszusi küldöttek fogják újraválasztani a szövetségi vezérkart, stb., hogy csak a formális szempontok némelyikét vessem fel. Ettől is lényegesebb, hogy tartalmi vonatkozásban a jelenlegi magyar kormány kiszámíthatatlan és ambivalens, ingadozó és sokszor követhetelen kül- és határontúli magyarokkal kapcsolatos politikát folytat. A kormányzati kommunikáció egyrésze autonómiát támogat, másrésze (lásd. szászjenő-féle NSKI), pedig Budapest központú einstandolásról, sőt ki-és áttelepítésekről, stb. beszél. És eljutottunk máris az egyik (nemrég explicit módon megfogalmazott) külpolitikával kapcsolatos utasításhoz, mely sajátos viszonyaink között teljesíthetetlen és kisebbségi társdadalmunkra nézve kontraproduktív (sőt Kárpátalján egyenesen veszélyes). A decemberi KMKF ugyanis azt az elvárást fogalmazta meg a határontúli szervezetekkel kapcsolatban, hogy kövessék a magyar külpolitika „keleti nyitását”! Nem is taglalom, milyen fajta elszigetelődéshez vezetne, még a kérdés felvetése is számunkra (máris keringenek a legkülönfélébb összeesküvéselméletek és agyrémek azzal kapcsolatban, hogy Putyin segítségével jönne létre erdélyi magyar autonómia!).
Közéletünket hosszú időre meghatározó politikai gesztus volt viszont, a Fidesz zsarolására elkövetett kormányból való önkéntes kilépés (méghogy ez bizalom-, illetve hitelerősítő gesztus lenne, vagy (ál)ellenzékből jobban megvédhetők az eddigi eredmények –  nagyobb hazugságok aligha szabdalták a rommagyar politkai mezőnyt!), az országos politikai mezőnyből való visszavonulás, bevezető szakasza lehet a parlamentből való kimaradásnak (persze sokan régóta hajtogatják a lenini elvet, hogy „minél rosszabb, annál jobb”, és a parlamenten kívül is van élet, és a Székelyföldön kell politizálni, stb., csak érveik nincsenek ez mellett!), a szövetség kis regionális és országos reprezentáció nélküli pártocskává válásának. Ez nemcsak „a logika dolgai szerint, hanem a dolgok logikája szerint” is erősen valósszínűsíthető.





[i] Már az 1993-as RMDSz-en belüli „rendszerváltással” kezdődően a szövetség, olyan módon pozicionálta magát a romániai politikai szcénán – és ez az „állam az államban” modell egyik sarkalatos eleme –, hogy három pilléren álljon. 1) Egyfelől az elmúlt időszakban kiderült, hogy a szövetség a román politikai mezőny legstabilabb politikai/kisebbségi pártja (a román közeg irányába minden bizonnyal így jelenik meg – e helyütt nem mennék bele a „párt, és vagy érdekképviselet” vita taglalásába), mely bizonyítottan kormány(koalíció)képes. 2) Másrészt a magyarországgal, és nem csak a mindenkori kormánnyal és kormánypárt(ok)kal, hanem az ellenzékiekkel is – lásd. „egyenlő közelség” (Az “egyenlő közelség politikája”, lényegében Markó Béla és az által fémjelzett korszak egyik központi politikafilozófiai elképzelése volt, nem csak a magyar-magyar-román viszonylatban, hanem általában egyensúlyra törekvést jelentett, jó ideig a szövetségi belpolitikában, a belső pluralizmus támogatásában is.)
elve –  való kiegyensúlyozott és stabil viszony segítette a külpolitikai megjelenést, a román politikai hatalommal szemben pedig „zsarolási potenciált” biztosított (különösen az EU-s integráció folyamán, amikor a két országot két lépcsőben vették be a tagok közé – román fáziseltolódással); nagyban javította az amúgy asszimetrikus tárgyalási képességet. 3) Harmadrészt pedig, szinte teljes egészében maga mögött tud(hat)ta a romániai magyar szavazókat, hiszen választásokkor nem volt romániai magyar vetélytársa. Fontos megjegyzezni, hogy a három pillér, vagy legalábbis annak potenciális összehangolása, szinergiájuk, mindhárom vonatkozásban kiépített monopolhelyzetet teremtett (volna), ami nemcsak elvi és politikai tőke viszonylatában, hanem az allokációs, illetve redisztribúciós vonalak és hálózatok kézben tartásával is növelte az RMDSz politikai/közösségi súlyát.
A Fidesz-RMDSz viszonyt hosszú ideje az a hol látens, hol félig-meddig nyílt konfliktus határozza meg, amely a szövetség két (2. és 3. pillér) és közvetlen áttétellel (1. pillér), mindhárom pillérét érinti, még pontosabban erodálja azokat. Magyarán, a konfliktus nem ideológiai, vagy egy konjunkturális, és/vagy személyfüggő jelenség, hanem az RMDSz és a Fidesz egymástól merőben eltérő politikai pozicionáltságától és annak dinamikájától függő, mély ellentétekre épülő, és kiterjedt konfliktuális jelenség. Ami a Fidesz-RMDSz viszony konfliktusos jellegét illeti tehát, az természetesen nem a mostani választásokkal kezdődött, sőt előélete talán sokkal fontosabb, mint a mostani szavazás, és azzal áll kapcsolatban, amit az RMDSz magyar-magyar politikai doktrínájának, illetve mint fenntebb már jeleztük, annak elfogadásaként írhatunk le. A doktrína lényegét úgy foglalhatjuk össze, hogy a szervezet – legalábbis szándéka szerint – egyforma „közelséget” tart, mind a mindenkori magyar kormánnyal, mind pedig a (nem szélsőséges) román politikai pártokkal; politikai partnerséget igyekszik kiépíteni a magyar politikai szereplőkkel, függetelnül azok ideológiai elköteleződésétől és – lényegében – ugyanezt az egyensúlyi (esetleg ez esetben nevezhetnénk „egyenlő távolságtartásnak” a doktrína itthon érvényes változatát, ami lehetővé tette a kormányba lépést, nem is csak egy ciklusban!), és partneri politikát igyekszik folytatni a román politikai hatalom és pártok irányába; a doktrína lényegéhez tatozik az is, hogy elvárta és elvárja, hogy a szövetséget tekintsék a romániai magyar közösség „egyetlen” legitim képviselőjének, szóvívőjének; és nem utolsó sorban egy olyan pozíció is hozzátartozott az egyensúlypolitikához, mely biztosította a magyar-román kapcsolatok közvetítőjének szerepét a szövetség számára.
A mai magyar kormánypárt szinte a kezdetektől nem volt hajlandó elfogadni az „egyenlő közelség elvét”, kiváltságos – lényegét tekintve asszimetrikus, paternalista, vagy patronális – viszonyrendszert szeretett volna létrehozni, „baráti kapcsolatokra” építve azokat.  Nem állít(hat)om, hogy az itt következő kronológiai sor, egyben egy átgondolt és következetesen végrehajtott (egyébként miért ne?) forgatókönyvnek, vagy politikai stratégiának a stációi, de értelmezésem – minden bizonnyal – nem áll távol a valóságtól. A klienturális rendszer elemeit szorgalmas és hosszú munkával, erdélyi jelenléttel, beágyazódással, előválogatással, stb. végezték, ennek keretet leginkább a nyári Bálványosi-Tusnádi egyetemek és a köréje intézményesült személyek tevékenysége teremtett. Kihasználva jelenlétéből származó viszonylagos ismertségét, és beágyazottságát – no, meg a többi magyarországi párt tapogatózó, lassú és vonakodó, stb. fellépését az itteni politikai szcénán – a Fidesz, a mainstream ellenében, először azok mögé az RMDSz-en belüli politikai csoportosulások (belső platformok) állt, amelyek „szellemi vezetője”, szürke eminenciása Tőkés László volt. Majd adott ponton, a „választás szabadságának” jelszavával, a pluralizmus szükségességének hangoztatásával osztotta meg az RMDSz-t, támogatta a Reform Tömörülés kiválását a szövetségből, és ezzel egy ellenzéki versenypárt létrejöttét segítette (2008 - MPP).  Alig két évvel később, a Szász Jenő vezette párt kudarcai miatti kiábrándulásból és a Szász-Tőkés konfliktus hatására egy új párt létrehozásánál bábáskodott a Fidesz, azután, hogy a szintén Fidesz-Tőkés patronálta be nem jegyzett „civil társadalmi szerveződés” az EMNT-t pénzelte. Az új párt, az EMNP egyenesen a kormányzó pártok „nemzetegyesítési politikáját” kívánta megtestesíteni, illetve megvalósítani. Viszont a Tóró-féle új párt sem váltotta be a hozzá füzőtt reményeket, és a helyhatósági választásokon való gyenge szereplése, egy apró-párt szinte kilátástalan helyzetébe sodorta. Ezzel mintegy párhúzamosan lassan modellé válik az az eljárás, hogy a Fidesz „kiemel” (paradox módon fölöttébb sikertelen, és elhasználódott!) politikusokat a romániai magyar közegből és mintegy jutalomként szolgálataikért, közvetlen pártkatonává („a keresztapa fogadott családtagjává”) lépteti elő őket. Ez történt először Szász Jenővel, akit az MPP éléről való elmozdítást kompenzálandó magas állami (fantom)hivatal élére nevezett ki a vezér, majd Tőkés László, az EMNx (EMNT és EMNP) ikonikus alakja igazolt át a Fidesz EP listájára, személyes védnök nélkül hagyva pártocskáját.

2015/02/17

Halotti tor és ellenforradalom



Halotti tor és ellenforradalom

„Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”
Ady Endre, 1905

Egyre láthatóbb, hogy a hidegháborút rövid időre az egypólusú – AEÁ által dominált, vagy legalábbis amerikacentrikus –  világrend, ezt viszont melegháborús helyzet követi: a putyini Oroszország háborút nyert a Krím-félszigeten és Ukrajnában. A Nyugat csatát vesztett ugyanott, és az erőszak eszkalálódása aligha elkerülhető. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a hidegháborús viszonyok visszaállítása,  mondjuk az EU-hoz csatlakozott Közép-Kelet európai és Balti államok jelenlegi status quo-jának fenntartása mellett, az egyedül elérhető progresszió. Hosszú és részletes történelmi elemzésre lesz szükség, hogy megértsük a gyors változások regresszív, ha úgy tetszik perverz, a szándékokkal ellentétes, hatásainak kialakulását, Putyin uralmának húsz esztendejét, sikerének összetevőit, és persze azt a bel- és külpolitikai keretet (frame, vagy episztémé), mely despótikus hatalmának kiépítését segítette. Igazi kihívás ez és sürgös is, mert a felgyorsult idő zsarnoksága kényszeríti a nemzetközi élet szereplőit a gyors tájékozódásra és az irányváltások, a kihívásoknak megfelelő válaszlépések megtételére. Most úgy tűnik, hogy a nyugati világ lépéshátrányban van, a legbefolyásosabb döntésközpontok értelemezés-deficittel küzdenek: nem igazán értik, ami történik (hol vannak már a régi jó, de lenézett kremlinológusok, akik up to date ismeretekkel bírtak, sőt prognózisokat voltak képesek felállítani reális, azaz hasznos időben?), tátott szájjal állnak az orosz mentalitás és az ideológiai határokon átnyúló agresszív nacionalizmus sikere láttán. A bénultság, a defenzívába szorulás pedig Putyinnak dolgozik, a második minszki egyezkedés jól megmutatta lépéselőnyét: tűzszünetet kötött és közben támad, a lomha nyugateurópai trojka ezzel szemben tehetetlen, az ukrán vezetés talpa alól egyre inkább kicsúszik a talaj, Obama pedig világosan látja, hogy nincs jó megoldás. És tényleg nincs, legalábbis azok alapján a külpolitikai, geo- és világrendszer-politikai kánonok alapján nincs, amelyek „a posztmodern világrend(etlenség)”, amúgy is zavaros, keretei között jöttek létre. Tipikusan olyan helyzet ez, ami a rossz megoldások táptalajául szolgálhat, ha nincs innováció, a háborús erőszak eszkalálódik, és ugye jaj a veszteseknek, csakhogy ezúttal az egész világ veszíthet!
Ukrajna elveszett – de legalábbis nem maradhat meg a háború kezdete előtti határai között, szuverenítása korlátozódik, és nem folytathatja nyugati orientációját –, holtteste fölött fényes tort ülni, Putyin Budapestre látogat, Magyarországra, mely mára már (Görögországgal együtt – de ez egy másik történet része) a legfontosabb EU-s és NATO-s előretolt helyőrsége. A maradék Ukrajna egyfajta szürke ütközőzónában marad a többi volt szovjet – úgynevezett eurázsiai – köztársaság zömével, ahol befagyasztott háborús konfliktusok, korlátozott szuverenitás, orosz fenyegetettség/kiszolgáltatottság van, és paradox módon ebbe a pufferzónába sorolódhat, illetve önként tagozódhat be, az orbáni Magyarország is!
Putyin meglepő sikerét, hatalmának szilárd megalapozását, többek között, a nagy orosz birodalmi vágyak és előképek, a homo sovieticus fennmaradása, a „szovjet élettér” visszaépítésének vágya, a nagyhatalmi ambíciók populáris kenyér- és jólétpótló mákonya, még úgy ahogy értelmezhetővé teszi. Nem ez a helyzet a kis Magyarországgal, mely a volt szocilista blokk „legvidámabb barakkjából”, a régióban elsőként Európába integrálódó, keresztény-nemzeti (ezt sokáig kommunistaellenességnek mondták) nyugati gyökereit kereső országból fordult vissza Keletre, a putyini Oroszország fele. Orbán keleti nyitása nyugaton, action gratuite-nak, józan ésszel indokolhatatlan elhajlásnak tűnik, mintha valamilyen a genetikában eddig ismeretlen gén (vagy kulturális mém) okozná Komp-ország különös vonzalmát a keleti cárizmushoz. (Orbán helikopterből újságírónak tűnő véleményvezére a paroxizmusig vitte éppen most az oktalan Oroszországért, és az új cárovicsért való rajongást. Ő betege a hatalomnak, a vezérelvűségnek ,,a hatalom imidzsének”, a macsó, és csupasz, és gátlástalan agresszívitásnak, no de a magát értelmiségnek gondoló „békemenetesek”, a sok ezernyi követő, a  magukat keresztyény-nemzetinek álmodó félművelt urhatnám csőcselék, és főként az „egynegyed kétharmada”, csak nem lehet mind klinikai eset?!) Sokan sokfélét írtak, mondtak Angela Merkel – nota bene, volt kelet-német – kancellár látogatásán tett kijelentéseiről, és nem utolsó sorban non-verbális, valamint metakommunikációs gesztusairól, én azt gondolom a tanácstalanság, az értetlenség volt a leginkább leolvasható arcáról: nem értenek, mert mi sem értjük sajátmagunkat.
A győzteshez, sőt akárcsak a látszólag és pillanatnyilag győzteshez húzni – legalábbis a ma dívatos magyar mentalitás szerint – nem árulás, hanem egyfajta hősies/hazafias tett. Aztán utólagos fölmentésért esdekelni, az ártatlant-tudatlant játszani, fölmenteni magunk és utólag megszépíteni, sőt történelemként másítani meg a valóságot, másra hárítani a felelősséget, ha úgy tetszik, csupán emlékezetpolitikai kérdés. A belpolitikai és hatalmi ambíciók ismét fölülírták a valós, és távlatos nemzeti érdeket, ami a külpolitikát kellene meghatározza  – pedig hányszor említik manapság, kirekesztő szándékkal a nemzetet, és a nemzetit, annak mindenféle obszcén vonatkozásában (úgy mint a láthatatlan pénznyelő Nemzetstratégiai Kutatóintézet, például) –  csak a valós érdek nem tetszik ki a pöffeszkedő és cinikus „új undokok” kínos és álságos retorikája mögül. A Tusnádon meghírdetett „bármi” külpolitikai értelemben most történik, a Putyinhoz való igazodás ország-világ előtt való felmutatása adásidőnkkel párhuzamosan zajlik. És a despóta ellen Oroszországban (és csatolt részeiben) mukk sincs Magyarországon pedig csak mukk van: jön az illiberális áldemokrácia, azért is mert alternatívája nincs, legfennebb a szintén zsarnokbarát barnaingesek/bakancsosak szakadt hada teljesítheti be az orbáni művet. Kicsinyes és álságos, kishitű és urhatnám célokért beáldozni nemzedékek jövőjét, makacsul követni önző, és több mint kockázatos, ugyanakkor közhasznot nem ígérő célokat, merőben magyarossh (a valóságban persze csak afféle alkoholbűzös, harsánynótás, mézeskalácshúszáros) gesztus, nyomában a „csakazértis” és „csakazértsem” ismét történelemformáló akarat, ennek hosszútávú átka menthetetlenül ki fog ütközni Magyarországon; amikor az ország sorsát egy újsütetű keleti despótához kapcsolják, és ismét ellenforradalom lesz az ’56-os forradalom (tessék mondani, ismét újra fogják temetni a Nagy Imrét?), akkor biztosan tudható: a fülkeforradalom az igazi ellenforradalom, Komp-ország karnyújtásnyira az elsülyedéstől! Aztán a vidám tort keserves jajveszékelés fogja követni, turáni átokról és persze világösszeesküvésről szól majd a sámán-dal, és hogy nem tehettünk egyebet, és hogy miért hagytuk, hogy így legyen? És újra meg újra elsírjuk sanyarú sorsunk, mely a mindenkori hatalmasok felelősséghárítása nyomán úgy tűnik föl, hogy folyton mások, idegenek miatt következett be. Nem, nem a futball a magyarok nemzeti sportja, hanem az önmagunk (rituális, első osztályos vagy csupán kocsmai, amolyan negyedosztályos) elsiratása, és tele az ország erre kiválóan alkalmas stadionnal.

2015/02/10

Két megkésett árulás



Két megkésett árulás

Egyre szembetűnőbbek a hasonlóságok a nemrég még „két jó barát”, Orbán Viktor és Traian Basescu között[1], kezdve személyiségvonásaiktól, politikusi habitusukon át, hatalomimádatuktól autoritér/diktatórikus vezérkedő hajlamukig, és nonkonformista (unortodox) vezetési stílúsukig, stb., bezáróan. Mindketten igazi, karizmatikus politikai ragadozók, sőt egyszerre „rókák” és „oroszlánok” (Pareto), az egész pályás letámadás hívei, ellentmondást nem tűrő akarnokok. Egyikük sem demokrata (legfennebb afféle „illiberális demokraták”), csak a demokratikusnak mondott intézmények hatalmi célú kisajátítói, stb. Azt hiszem a homológia átnyúlik azon is, hogy más-más módon szabályozott, viszont központi jelentőségű hatalmi pozícióból igyekeznek/tek egyszemélyes diktatúrát kiépíteni. Orbán kezében a teljes hatalom (Magyarországon az elnök csak afféle szimbolikus jelentőséggel bír), míg Basescu állandó harcot vívott az elnöksége alatt regnáló miniszterelnökökkel (a jelenlegi román Alkotmány felemás módon szabályozza az elnök és a miniszterelnök közötti hatalommegosztást, ezt az ex-elnök a maga javára használta ki, az Ab hathatós segítségével); Orbánt egy monolit párt parlamenti kétharmada támogatja, Basescunak soha nem volt reális parlamenti többsége, viszont valahogyan, unortodox módszerekkel, csellel gánccsal, a választói akarat ellenében is, „teremtett magának” („immorális megoldás”). Csakhogy amiben az idősebb akarnok, a román politikai konjunktúra és kultúra, a jellemző felállás, miatt fényesen belebukott, abban az ífjabb követő, ismétcsak a magyarországi politikai mezőny sajátos konstellációja okán – egyelőre – sikeres, vagy legalábbis annak tűnik. A román ex-elnöknek éppen úgy szándékában állt a demokratikus intézmények testreszabása, kezdve az alkotmánnyal, médiák megrendszabályozásával, fékek és ellensúlyok rendszerének maga alá rendelésével, stb., mint Orbán tette/teszi, csak ez rendre elbukott (egy ilyen félsiker következtében lett egy teljességgel kiszámíthatatlan eredményt hozó választási szabályozás). Egyszóval a dolgok mai állása szerint a magyar miniszterelnök szalma-piramisa még áll, a román ex-elnök kártyavára omladozik. Nem kizárt viszont, hogy a két politikus jövője, illetve utóélete még több analógiát hoz majd, a történetírás ugyanazon skatulyájába (szeméddombjára?) kerülhet mindkét excentrikus figura: Basescu politikai sorsa az Orbánét vetítheti előre.
Fogalmam sincs, hogy a jó öreg Plutarkhosz, a párhuzamos életrajzok mestere, helyén valónak találná-e egymás mellé állítani és összevetni a magyarországi politikai botrányhős és az itteni, nevezett Simicska Lajos és Elena Udrea, közéleti életrajzát, de én látok közöttük hasonlóságot, (strukturális homológia) mégpedig néhány igen fontos vonatkozásban. Mindketten egy-egy vezér árnyékában lettek a gazdasági és politkai mezőnyben is igen befolyásos oligarchák és mindketten elfordultak a vezértől és a rendszertől, amikor sarokba szorítva érezték magukat: megszegtég az omertát és veszni fognak.
Maradva a jelenben, már alig van elemző/értelmező, aki ne látná, hogy mindkét nagyratörő apró termetű vezér, Orbán és Basescu,  maffiahálózatokra építette hatalmát, mindketten klientúrát építettek maguk körül, olyan gátlástalan meggazdagodni vágyó oligarchákat termeltek ki, illetve hoztak helyzetbe állami/költségvetési pénzeken, akik a maguk során mindenhatónak képzelték magukat, akik a „főnök” bizalmát élvezve saját birodalmat fabrikáltak: a maguk során csaltak, loptak hazudtak, maffiahálózatot építettek maguk körül is. Nos, az így kiépített rendszer lett láthatóvá, illetve kezdett szétmállani, ott is itt is azzal, hogy két fő-fő oligarcha, a vezérek legfőbb szövetségese, megszólalt. Megkésve ugyan, de feljelentéssel felérő nyilvános vallomást tettek mindketten, persze csak részlegeset, amolyan taktikusan meghagyva a visszavonulás lehetőségét, mégis felkavarva a nyilvánosságot és bepillantást biztosítva a hatalmi boszorkánykonyhákba, a maffia-rendszer működési módozatába, és ez sem kevés. Még megtörténhet, hogy tettükkel hozzájárulnak a hálózat lebontásához, csakhogy – és ez mellett próbálok meg érvelni a következőben – mindkét följelentő megkésett a gesztusával, ezért nem válhat(ott) pozitív hőssé, tragikussá, azért még igen! A megkésettséget – és ez a politkában több mint bűn, ez biza végzetes hiba – egy apró gondolatkísérlettel igyekszem szemléltetni. Azt, a történészek által kerülni ajánlott, de a dolgok lényegét esetünkben jól megvilágító kérdést teszem fel, hogy mi lett volna, ha Simicska és Udrea korábban beszél?
Udrea, a „szőke ciklon”, egy olyan rendkívüli alkalmat veszített el a megszólalásra, ami saját hatalmi ambíciói szempontjából, sőt politikai túlélésének vonatkozásában, legalábbis egy vádalkuval ért volna fel. Ha az elnöki kampányban rukkol elő azzal, hogy a Basescu-rendszer velejéig korrupt, főként azt leplezi le, hogy a titkosszolgálatok, de az (i)gazságszolgáltatás csúcsai is, okkult kapcsolatokba keveredtek az elnökkel, hatalmi és gazdasági magánérdekek szolgálatába álltak, vagy legalábbis joggal gyaníthatóak ezzel, ma pozitív hős. Hitelesítette volna leleplező gesztusát, hogy maga ellen is vall, hogy sajátmaga ellen beszél – ez pedig „hitelességet termel”, meggyőző lehet (Pratkanis-Aronson[2]) –, áldozatként, és afféle megtértként (akár Monica Macovei-el összefogva) a korrupt rendszer ellenfeleként léphetett volna fel. De, ami személyes rehabilitációjánál is fontosabb, pozitív szerepet játszhatott volna a maffia-rendszer leépítésében, gondosan gyűjtött információit és/vagy titkait (és tegyük hozzá, hogy ha igaz amit sugall, hogy volt férje a titkosszolgálat embere volt, rengeteg információja lehet), a korrupcióellenes fellépés szolgálatába állíthatta volna. Ez ma már tárgytalan, titkait minden bizonnyal behurcolja az előzetes rácsai mögé: a kirobbantott közbotrány, a leleplezések ígérete semmit nem használ, tragédiába forduló sorsa ellenére Udrea, egy előregyártott szerep „megcsinált” epizódszereplője marad, és ennyi.
És képzeljünk el egy másik Simicskát, aki a múlt év áprilisában, a választási kampány kellős közepén rántja le a leplet (akár a jelenlegi fellépéshez hasonló agresszivitással és alpáriassággal is) saját, és jobboldalinak mondott pártsajtójának viselt dolgairól, a manipulációról, elfogultságról, stb.; és főként illetlen szavakkal, és aztán persze korrupciót alátámasztó bizonyítékokkal, comming out-ol egykori barátjáról, a mindenható miniszterelnökről. Az a Simicska Lajos kurzusfordító lehetett volna, aki (legalábbis) megakadályozza az újabb (könnyen végzetesnek bizonyuló) baljóslatú kétharmadot, a jelenlegi magyar kormány kül- és belpolitikai ámokfutását; lerövidíthette volna a maffia-rendszer uralmát, és eddigi szerepének ellenére, pozitív hős lehetett volna, így: egy előregyártott szerep „megcsinált” epizódszereplője marad, és ennyi.
Jaj, annak az országnak és jaj, annak a kornak, amely hősökre szorul és csak álhősök és bőrük mentése közben árulóvá átvedlő, hajlékony gerincű közszereplők állnak rendelkezésére!



[1] Hallgatnak, akik elfogultságból, ellenérdekeltségből, stb. analógiát a két Vic(k)tor (Orbán és Ponta) között láttak, akkor is, amikor egyértelmű volt, hogy az Basescu és Orbán között van!
[2] “... a kommunikátor akkor is lehet meggyőző, ha erkölcstelen személy, föltéve hogy álláspontja hangoztatásával nem nyer semmit (sőt esetleg veszít).” Pratkanis-Aronson, Rábeszélőgép, Ab Ovo, Bp., 81 p.

2015/02/03

Földrengés sorozat



Földrengés sorozat

Több mint 2 tucat kisebb földrengés rázta meg az ország földjét az elmúlt egy-két hónapban, és a szakértők nem tudják eldönteni, hogy ez jó jel, hiszen így nem gyűl tovább a feszültség a földkéregben és nem kerül sor nagy rengésre, vagy épp ellenkezőleg, a sok kis rengés egy nagyobb előhirnökei. Ezzel szinte teljesen szinkronban, se szeri se száma az utóbbi időben kirobbant korrupciós ügyek keltette politikai földrengéseknek, melyek vagy eljutnak a legmagasabb szintig – és nem lehet titok senki előtt, hogy a volt elnökhöz vezet minden szál – vagy pedig, éppen azért kerülnek napvilágra, hogy elrejtsék az igazán nagy ügyeket és a mögöttük álló személyeket. Tény, hogy az ügyészségi/bírósági eljárások óriási médiafelhajtás mellett zajlanak, és az érintettek köre máris hangzatos, a közéleti és mindenekelőtt politikai elit magas köreit érinti. Mégis kétes a mostani fellépés valós kimenetele, a strukturális, a hatalmi rendszer működésébe beépített korrupciónak – mondjuk európai átlagszintre való – mérséklése, a rendszer szétbombázásának reális esélye. Az esélylatolgatást segíti, ha egyfelől 1) a romániai korrupció természetét, sajátos jellegét, kialakulási feltételeit, azaz előtörténetét, és a jelenlegi politikai kontextust egyszerre szem előtt tartva értelmezzük azt, ami most korrupciós ügyben történik. Másfelől pedig, 2) az esélyesnek tűnő korrupcióellenes fellépést tekintjük, azokat a mechanizmusokat, melyek az eredményes fellépést segíthetik. Egyik vonatkozás sem ígérkezik könnyen feldolgozható kihívásnak, hiszen rendkívül bonyolult dolgokról kellene diagnózist felállítani, és aztán ugyancsak roppant komplex folyamatokról prognózist alkotni.
1)      Az országra jellemző közéleti/politikai korrupció természetét vizsgálva néhány vonást kiemelhetünk: Először is, hogy az elmúlt két és fél évtizedben, az  államigazgatás eszközévé, ha úgy tetszik sajátos filozófiájává vált a közéleti korrupció, úgy is, mint gyakorlat, de úgy is, mint rendszer-elvárás, és az állami alkalmazottak rekrutációs kritériuma (a volt informatikai miniszter ezt vallomásában világosan jelzi: havi penzumot kellett korrupt hálózatokon át begyűjtenie feletteseinek, illetve és gyakorlatilag, a miniszterek és egyéb kinevezett előljárók okkult módon megvásárolják hivatalaikat). Tisztelet a kevés kivételnek, ma már a közéleti/közszolgálati pályára csak készülők sem gondol(hat)ják, hogy érdemeik, tudásuk, a közjó iránti elkötelezettségük, tisztességük, stb. játszaná a legfőbb szerepet hivatalbahelyezésük és előmenetelük szempontjából. Alulról tekintve pedig az történik, hogy a legtöbb tisztességes kisember számára az állammal, a közintézményekkel és hivatalokkal való érintkezést, szinte minden esetben, a korrupciós gyakorlatok közvetítik (Dieter Haller – Cris Shore). Ma nem kopoghatunk be egyetlen közhivatal ajtaján sem anélkül, hogy ne feltételeznénk – és a legtöbb esetben feltételezésünk visszaigazolódik –, hogy a két lábon járó korrupcióval kerülünk szemközt, hogy ne kellene csúszó- vagy kenőpénzt, kisebb-nagyobb figyelmességet adnunk, a legtöbbszőr olyan szolgáltatásokért is, amelyekre egyébként jogosultak lennénk, vagy már adónkból megfizettük, stb. A kisemberek érintkezését az állammal a korrupció közvetíti, a legtöbben más módon nem is érintkeznek az állammal, a közintézményekkel, és ez a strukturális korrupció legbiztosabb jele.
2)      A korrupció ellenes sikeres fellépést az intézmények és a bennük dolgozó hivatalnokok, közszolgák, vagy tisztségviselők integritása tenné lehetővé. De a korrupció minden szinten való intézményesülése, sőt szervesülése és beaágyazódása a rendszer minden pontján, éppen ezt az integritást kérdőjelezte meg.  A közerkölcsök megromlása, minden közintézményt elért, csak egy példa erre, hogy a szervezett bűnözés leleplezésére, üldözésére, illetve felszámolására hivatott egyik speciális ügyészség (DIICOT) elnöke éppen előzetesben van, hogy ügyészeket és bírákat ítélnek hosszú börtönévekre korrupciós ügyeik miatt, stb. Ami ettől is sajátosabb – és ez talán a román (illetve Ceausiszta) létezett szocializmus, a szekus rendszer, egyedi öröksége – a titkosszolgálatok zavaros és ellentmondásos szerepe a magas szintű korrupciós ügyekben. Nem csak a legcsinosabb korrupcióval vádolt hatalmasság (Elena Udrea, a „szőke ciklon”, a volt elnök üdvöskéje – minden szexizmus vagy macsóság nélkül írom, mert nehéz elvonatkoztatni attól a kontraszttól, mely nőiessége és angyali valós és/vagy megjátszott naivsága, no meg férfi politikusokat nemcsak lenyűgöző, hanem korrupciós kombinációk, összeesküvés-elméletek gyártásának tekintetében messze meghaladó ténykedése, valamint hatalmi ambíciói között húzódik) följelentéséből tudható, de számos egyéb jele is van/volt annak, hogy a sokféle, és sok esetben okkult fogalaltosságú, titkosszolgálat nemcsak a korrupció leleplezésében segítkezik, hanem maga is korrupt hálózatok része, nem egyszer közvetít a politikai felvilág és a bűnöző gazdasági alvilág között. Eddig sem volt titok, hogy politikai megrendelésre zajló, leleplező szándékú lehallgatások folynak, hogy a titkosszolgálatok, olykor egyik-másik hatalmasság, politikai és meggazdagodási ambícióinak szolgálatába szegődnek, hogy egymás ellenében is ténykednek, hogy információik egyrészét zsarolásra, meggazdagodásra, elvtelen előnyök megszerzésére, stb. használják. Az ideiglenes SRI-elnök okkult és hivatalával összeférhetetlen, korrupt tevékenységekkel való megvádolása felbillenti a leplet a szekus-módszerek és mentalitás továbbéléséről, és arról, hogy ez az összefonódás a korrupció ellenes harc legfőbb kerékkötője.
A közéléti korrupciós hálózatok és játszmák mára már hiperreális szcénán, elvarázsolt és átláthatatlan térben játszódnak, hiszen elborítják és fölé kerekednek minden más közéleti történésnek, és nemcsak a médiák eltulzó hatásának, a mediatikus tér versenykényszerének következtében, hanem a közélet rögvalóságának terén is. A nagy kérdés velük kapcsolatban, hogy lehetséges-e a jelenlegi politikai felállásban, és a hatalmi konfigurációt tekintve a hiperreális viszzaalakítása elsőrendű „reális valósággá”? Ugyanis a józan ész határait meghaladja az, hogy hogyan juthattunk idáig, hogy a korrupciós láncolatok minden szeme, hogyan gondolhatta, hogy van „tökéletes bűntény”, és hogy semmiféle következménytől, leleplezéstől, ítélettől, stb. félnie nem kell? Ha volt/van valamiféle ráció a korrupció rendszerré tételében, akkor az csak arról szólhat(ott), hogy addig terjeszkedni, amíg minden közintézményt behálóznak és már nem lesz, aki leleplezze magát a rendszert, és most nagyjából itt is tartunk. Miért hihetnénk az (i)gazságszolgálat mostani intézkedéseiben, miért gondolnánk, hogy a leleplezők szándéka őszinte és hiteles? Azt hiszem a korrupcióellenes fellépés hitelességét és jogosságát csak az új elnök garantálhatja, ő most az egyszemélyes kályha sarka, jobb híján az egyetlen igazodási pont, ez pedig roppant felelősséggel ruházza fel. Sikerülhet a műtét, de ugyanúgy el is bukhat, juthat Johannis az Emil Constantinescu sorsára, de (érdekes így leírni egy német etnikumú románnal kapcsolatban, de pontos) „román nemzeti hőssé” is válhat!