Egy ámokfutás utolsó lépései

Egy ámokfutás utolsó lépései

Azt hiszem vége Dragnea ámokfutásának és megkockáztatom Dăncila asszony sem fogja vezetni az EU-t a jövő év első felében (a rémület, mely arcán játszott a mai parlamenti sajtótájon jól mutatja: ezt ő is tudja). És bár senki nem mondja, sőt nyilvánosan tagadja, hogy ilyesmi történne, a PSD-ALDE szövetségnek is oda, csupán a kegyelemdöfésre vár, ott fekszik kiterítve. Nem állítom, hogy azonnal következik a vég és azt sem, hogy hosszú távra megoldódnak azok a problémák, melyek a jelenlegi válsághoz vezettek, de azt igen, hogy eldőlt: a jelenlegi hatalmi berendezkedésnek vége, így és a jelenlegi felállásban, tovább nem folytatható. Félreértés ne essék, nem azt mondom – valamiféle felelőtlen optimizmustól, vagy whisful-thinking-től hajtva – hogy percek alatt jobb hely lesz Románia, csak, hogy Dragnea and Co túlhajtotta rejtett terveinek hajszolását és beomlása iminens. A jelenlegi hatalmi felállás bukásának hátterében levő egyes tényezőkről, nem az egészről beszélek, és nem is egy módszeres oksági viszonyrendszer kimerítő kifejtésére vállalkozom. Nincsen, olyan tudásom, mely nem nyilvános információkon alapszik, és jövőbelátó sem vagyok, csak egymás mellé próbálom rakni azt, ami a kialakult helyzetről tudható.

Dragnea és kormánya hetek óta halasztgatja, ígéri is meg nem is, határidőket jelöl ki, azután meggondolja magát, napok múlva újrakezdi és azután mégsem hajtja végre a kormányátalakítást. Föltevődik a kérdés, miért nincs kormányátalakítás? Az általános okok – elhibázott kormányprogram, a kormánytagok kontraszelekciója, az igazságszolgáltatás ellen indított támadás elhibázottsága, az elnök, a civil társadalom és az EU-s fórumok, nem utolsósorban a hatalmon levő formációk európai pártcsaládjainak tiltakozása, stb. - mellett két közvetlen ok is látható.

Egyfelől a PSD-n belüli fő törésvonal már nem tölthető ki Dragnea ígérgetéseivel, kormányzati pozíciók újraosztásával, a klientúra nyaklótlan osztogatással sem vásárolható meg, különösen, hogy az ígérgetésnek pénzügyi alapjai erősen megcsappantak. A nagyobbik kormányzó párt legutóbbi belső válságából Dragnea és tsai csak látszólag kerültek ki győztesen, hatalmukat végzetesen aláásta az a belső ellenzék, mely miniszterelnök-helyettest és minisztereket, alelnököket és a bukaresti főpolgármestert, tehát elsőrangú eddigi klienseket, pártmogulokat tömörített. Egyszóval a belső ellenzék eléggé erős, és elég sok forrással rendelkezik, hogy elszabotálja a központi hatalom és a mögötte álló vidéki kiskirályok korlátlan hatalomgyakorlását a párton belül, sőt a kormányban is. Időnként a politikai bábuk önálló életre kelnek – már két korábbi miniszterelnököt menesztett Dragnea ilyen okok miatt – és nem viszik végig a titkos terveket, nem hajlandók elmenni a falig, nem áldozzák be maguk a Daddy kénye-kedvének, aki a kormányt és az abban elérhető pozíciókat saját feudumként kezeli és alakítja saját elvárásainak alapján. Tagadják, hogy a menesztettek ellenállnak, hogy a miniszterelnök zsarol, hogy a belső ellenzék védi pozícióit, de a halasztás mögött – meglehet éppen első fokon – ez áll. A pártpatronátusi rendszer, a klientelizmus Dragnea-féle rendszere, annak eddigi formája meggyengült, az az asszimetria, mely a kormány és a központi hatalom, másfelől pedig az alacsonyabban álló klientúra között fennállt eltűnt, a kormányátalakítás már nem képes visszaállítani a rendszer egyensúlyát, a korábbi szinten legalábbis. És ebben közrejátszik az is, hogy a pártok elveszítették kapcsolatukat a szavazókkal, a társadalommal, a civil szféra pedig nem megvásárolható (ráadásul működését éppen a napokban próbálták meg törvénymódosítással ellehetetleníteni). Ismétcsak nem arról beszélek, hogy a patrónusi rendszer a jelenlegi vezér iminens lebukásával egyszerre eltűnne – amúgy ez egész K-K-Európára jellemző pátrstruktúra –, hanem csak arról, hogy átalakul, sem az előrehozott választások, sem a kormányváltás, sem valamilyen más hatalmi csomópont fölemelkedése nem elképzelhetetlen, de a patrónusi rendszer több, mint valószínű, marad (Kopecky-Scherlis, 2008).

Másfelől az ALDE, na nem elvi okokból, hanem mert Tăriceanu a PSD-vel közös államelnök-jelöltségi kilátásai egyre valószerűtlenebbek, kormányzati pozícióikat pedig Dragnea, a többihez hasonlóan lojalitásért kiárusítani igyekszik, ezért csak lépésnyire van a szakítástól. Márpedig a kormánykoalíció parlamenti többsége – esetenként, mert a lojalitás és a pártfegyelem is ritka dolog, hát még a következetesség és a tudatosság – így is, adott esetben az ALDE-támogatással is, kétes. Azt gondolom viszont, hogy Tăriceanu és zsebpártja jobban hajlik az EU-s bírálatok – nemcsak az EB, Az EP, vagy a Velencei Bizottság, hanem az európai ALDE kritikáinak, stb. - meghallgatgására, a pártcsaládjából való esetleges kizárása végzetes lehet pártjának további parlamenti karrierjét, ha nem egyenesen létét illetően. Az USR, az újabb és ezért is tisztább párt, nyakában liheg és helyére pályázik az EP-ben is, ez is nyomhat a latban. Nem kizárt, hogy az államelnöknél tett legutóbbi látogatás is közrejátzik abban, hogy az ALDE vezér hajlik egyfajta fegyvernyugvásra, akár az ellenzékhez való közeledésre, és elhatárolódni, az egyre inkább EU-ellenesre hangolt PSD-s diszkurzustól. És ha nem vitás, hogy Dragnea and Co mindent föltett egy lapra, a főnök és néhány hasonszőrű megmentéséért, képes beáldozni a magát szocialistának mondó párt nemzetközi megítélését, sőt az országot a magyar-lengyel euroszkeptikus és illiberális tengelyre állítani sem rest, Tăriceanu az utolsó másodpercben átáll, megpróbálja újrapozicionálni pártját.

Ahogy az ALDE távolodik a PSD-től, olyan mértékben araszol a mérleg nyelve szerepbe a Fidesz itteni fiókpártja és egyre inkább rajta múlik (no meg a többi kisebbség képviselői csoportján) a kormányzati többség. De kérdés, hogy még megmarad-e a protokollum, a külső parlamenti támogatás, vagy már értelmetlen fönntartani azt? Persze ismétcsak felemás a helyzet, mert adott esetben, ha a PSD belső ellenzéke szavazataival is ellenáll, akkor így sem lenne meg Dragnea and Co parlamenti többsége. És ismét fölmerül a kérdés, vajon a rommagyar formációk (már az egyéni haszonszerzésen túl) nem csupán a Fidesz sugallatára/utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett? Annál is sürgetőbb a kérdés megválaszolása, mert úgy tűnik, hogy szinte tökéletes csapda, amibe belesétáltak, és ha Dragnea bukik ez biza hosszú távra fogja esélyeiket, szinte lenullázni. Nem sikerült sem az illiberális átállás és a bosszúálló Orbán behajtja ezt vezéreinken, mind egy szálig. Sem kormányzati előnyöket nem sikerült érvényesíteni, a külső támogatásért cserében, a protokollum semmiféle kisebbségipolitikai, vagy jogi igényt nem oldott meg, sőt. Sem a viszonylag tisztább és elvszerűbb ellenzéki pozícióból származó előnyökből és koalíciós képességből nem profitáltak a rommagyar pártok.

És azt hiszem a tegnapi (f. év október 29.) budapesti Orbán-Kelemen találkozóról készült kép jól mutatja az itteni (és az ottani) főnök helyzetét.

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs 

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.

A többség zsarnoksága is zsarnokság

A többség zsarnoksága is zsarnokság

Fölösleges szépíteni, a Velencei Bizottság jelentése a Btk., és az (i)gazságszolgáltatást érintő törvények módosításáról, a legpesszimistább várakozásokat igazolja: az egész eljárás elhibázott, káros és a korrupció elleni harc fölpuhítását, megvádolt és elítélt korrupt politikusok mentegetését szolgálja, és a jogállamiság alapjait kezdte ki, ellentétes nemcsak az EU szellemével, hanem összeegyeztethetelen annak jogrendszerével is (persze nevetséges is, ahogy pancser, harmad-negyedrendű “jogászkodók” összetákolták és a parlamenten - a Fidesz itteni fiókpártjának tapsikolása mellett - áteröltették, de a rekeszizmot próbára tevő jellegével nem foglalkoztak az ET-t tanácsoló szakértők). A jelentés tartalma minden bizonnyal átkerül az ET november 13-án esélyes Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmusának jelentésébe (MCV), és onnantól a labda a román térfélen pattog, illetve válaszuthoz érkezik az ország. Ha nem visszakozik a módosítások terén, hiszen a mintegy háromszáz módosításból usque 65%-ról mondta ki az AB, hogy alkotmányellenes, és most a VB az egészet elhibázottnak nyilvánította, akkor nemcsak megbüntetik érte, hanem egész európai karrierjét kockáztatja.

Kérdés, hogy még ér-e annyit Románia európai útja, mint Dragnea and Co. szabadsága, illetve néhány hasonszőrű megmentése, és a válasz ma egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy úgy mondjam kétesélyes. Ha marad a jelenlegi klikk, akkor a  diktatúra, a keleti típusú despotizmus bevezetése boritékolható, Románia, jó esetben, visszasülyed az Iliescu-éra szürke zónájába, vagy akár a volt szovjet régió szintjére és kilátástalanságába. Olyan Moldávia-szerű, alig fungáló, korrupt és kilátástalan páriaállammá leszünk, az amúgy is már-már elviselhetetlen mértékű elvándorlás pedig, még jobban meglódul .

Nevezzük a többség zsarnokságának, vagy az állam egyik alapvető intézményrendszere az (i)gazságszolgálatás megszállásának, illetve foglyul ejtésének, az obskurus politikai érdekeknek való kiszolgáltatás egyre gyorsabban folyik. A lényege a dolognak, bármennyire is igyekeznek leplezni, a diktatúra fele araszolás, a “törékeny demokrácia” fokozatos fölszámolása. Iliescu örvendhet, a sajátos demokrácia építménye, populista és demagóg jellegében megerősödve - rövid intermezzot követően - visszatért, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor az EU sebezhetősége és az úgynevezett korszellem ennek a kurzusnak kedvez, hátszelet biztosít.

De nem csak Iliescu, akár Ceausescu is széles mosollyal dölhetne hátra bársonyszékében ha látná, hogy politikai utódjai milyen szigorúan követik kettős beszédét, egyet mondanak Brüsszelben/Strasbourgban és mást itthoni használatra, fűt-fát ígérnek odakint, és a zsarnokság programját folytatják idehaza. Ja, és a demagógia, amit hajtogatnak az is a múlt rendszert idézi: a “belügyekbe való be nem avatkozás” (“Néámésztékúl űn tréburilijj interné”, ahogy Ceau szájából hangzott, ugyanez), ami több, mint álságos, EU és demokrácia-ellenes. A zsarnokság, ha többségi akkor is zsarnokság, úgy működik, hogy választásokon populista ígérgetéssel megszerzett parlamenti többséget egészen más, soha ki nem fejtett, társadalom-ellenes, kisebbségi, vagy csupán egy szűk oligarcha rétegnek kedvező, illetve titkos politikai célok és programok áteröltetésére használják. Mert ki emlékszik olyan választási ígéretre akár a PSD, akár az ALDE vagy a Fidesz itteni fiókpártja (leánykori nevén RMDSz) programjában, amellyel szembemennek, nemcsak az EU-s normákkal, hanem saját európai politikai pártcsaládjuk elvárásaival is; ki mondta, hogy szavazzunk a korrupció-ellenes föllépések és szabályozások elbojkottálására; a korrupt politikusok fölmentésére, az (i)gazsásgszolgáltatás, vagy a liberális demokrácia eszméjének és jogi környezetének tönkretételére? Dragnea, Tăriceanu és Kelemen félrevezettek, kihasználták az egyéb programpontokra adott szavazatainkat arra, hogy elinduljanak a diktatúra útján, az EU-ellenesség útján, a nihil fele, hogy parlamenti többségüket a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának leépítésére használják. Mi más ez, ha nem árulás?

Hazug és manipulatív a nemzeti függetlenségre hivatkozva építeni a diktatúrát, a demokráciáktól idegen - sokszor egyenesen nevetséges, (lásd. a korrupció új szabályozása, mely csak közvetlen rokonok esetén merülhet föl) - módon átírni az egész (i)gazságszolgáltatási rendszert, akkor, amikor Románia az EU tagjaként elfogadta, hogy a közösségi jogszabályok, a nemzetiek előtt vannak, esetenként akár fölülírják azokat. És ezért hiteltelen, a Toader-Iordache-Nicolicea(-Márton?) féle védekezési kísérlet, amivel belföldön manipulálnak. Vagy amikor a Velencei Bizottság véleményezését relativizálják: hazudnak és félrevezetnek mégpedig az ország számára végzetes ügyben, a nihil fele való lépkedés legfontosabb lépcsőfokán.

Az most a kérdés, hogy a civil tiltakozók utcára vonulása, az elnöki föllépés, és a Nyugati, illetve EU-s nyomás elég lesz-e megállítani a diktatúra robogó vonatját? És félő, hogy nem: a megfáradt, és a nyári csendőrségi föllépés, valamint a gyülekezési jog korlátozását követően megfélemlített civilek nem lesznek képesek konzisztens és hosszan tartó megmozdulásokat szervezni. Az események mögött kullogó államelnök, reaktív, megkésett megnyilvánulásai elégtelennek bizonyulhatnak, illetve az átpolitizált Ab további kényszerű intézkedéseket fog előírni számára (éppen holnap esedékes a főügyész menesztése, és kényszerű kinevezések várhatók az igazságszolgáltatás élére), föllépése hatástalan marad. A nyugati, EU-s nyomás és kényszerintézkedések nehézkesen, hosszas procedúrákat követve fejt ki hatást, amikor már késő lehet Romániát megtartani az eddigi útján. Ellenzék meg lélegeztetőgépen, alig hallhatóan susorog, lényeges kivétel a még gyenge USR, ami viszont, ha nem is képes hatékonyan, de bíztató módon és határozottan lép föl.

Ne legyenek illúzióink, a kialakuló diktatúra kisebbségellenes lesz, még akkor is, ha egyéni ízlésük, illetve ízléstelenségük alapján, budapesti nyomásra, ál-vezetőink a hatalommal menetelnek, olyan rejtett projektet követnek, mely a nihilbe vezet. Megmaradni az államot foglyul ejtő, diktatúrát bevezetni próbáló, EU-ellenes PSD-ALDE hatalom hálójában, végzetes lehet hosszútávú megmaradásunk szempontjából. Jöhet majd Márton Árpád és Csoma Botond megbolondítani az arra még hajlamosakat, szépeket hazudni a törvénymódosításokról (jelsző: mindenki hülye csak ők a helikopter, akárcsak a Toader-Iordáche-Nicolicea trió teszi. Érdekes, hogy most éppen hallgatnak és mégcsak altatni sem igyekeznek a népet, a módosítások vitájában oly nagy mellénnyel, kioktatólag és félrevezető módon  nyilatkozó vezéreink. Felébredt volna, valamiféle öntudat, van-e még lelkifurdalás azért, amit tettek/támogattak? Magam kétlem, de ki fog derülni), a kocka el lesz vetve.

Vízválasztó napok-hetek ezek, és rosszak az előjelek, menetelés jöhet a semmibe, a cseppet sem vidám múlt fele, és túl sokan lapítanak.

Egy taps, oszt jónapot?

Egy taps, oszt jónapot?

Az utóbbi két év közpolitikái már a kormányozhatóság alsó határát surolják, és már nem az elképzelt demokrácia (illetve a poszt-demokrácia), hanem az állam szétzüllesztésének a veszélye fenyeget, a működésképtelenség. (Amire utalok, az a “gouvernmentalité” - Foucault bonyolult fogalomhasználatában. Foucault fogalma egyszerre utal a konkrét, szervezett és informális hatalom gyakorlási technikákra, és ami lényegesebb egyfajta kormányzási/kormányzati, de széles körben elterjedt mentalitásra: a kormányzás szellemére. És éppen erre utalok magam is, amikor azt mondom, a jelenlegi román kormányzás eltérítette és egyetlen személy /illetve néhány társa/ magánérdekének rendelte alá - melyhez a Fidesz itteni fiókpártjai is lecsatlakoztak - a liberális demokráciákra jellemző, ha úgy tetszik a jó, azaz hatékony és elfogadható, a közérdeket szolgáló kormányzást). Az állami apparátust nem az államraison, a közjó szolgálata, a követhető, számokérhető projektek irányítása, hanem elsősorban az inercia, a személyes leköteleződések, érdekek és klienteláris viszonyok, valamint a bürokrácia folyamatos fizetés- és jövőbeli nyugdíjemelésének, a megvásároltságnak a reflexei motiválják. Botrányos ámokfutásának végéhez közeledik az a hatalomtechnikai eljárás, mely kezdettől fogva kiszervezte a döntést a kormány, sőt a parlament hatásköréből és informálisan, de szemmel láthatóan és biztosan helyezte egyetlen, ráadásul elítélt, személy kezébe. Egyre többen, beleértve EU-s fórumokat (Velencei Bizottság, GRECO, EP, EB, stb.), veszik észre, hogy a román kormányok az elmúlt két évben szinte kizárólag a vezető kormánypárt elnökének meg-, illetve fölmentésével van elfoglalva, minden eszközzel, minden áron, minden más elé sorolva ezt a célt.

Magyarán a román kormányok két éve egyetlen - elakadt verkliként forgó - kormányrendeleten, mégpedig a szerencsétlen számmal ellátott 13-as rendeleten dolgozik. Forgatja azt színére és fonákjára, teszi-veszi, passzolja oda-vissza kormány és parlament, elnöki hivatal, Alkotmánybíróság, stb. között. Az abszurd történet miatt buktak kormányok, voltak példátlan méretű tüntetések, melyek közül az utóbbit botrányosan verte szét a karhatalom, és tartunk ott, hogy a még érvénybe sem lépett, úgymond igazságügyi törvényeket módosítani kell; elmélyült az ellentét kormány és elnök között; a parlamentet tulajdonképpen az Alkotmánybíróság kontrollálja; ezért tartanak értelmetlen, érvénytelen és eredménytelen referendumot, miközben Románia egyre inkább elszigetelődik az EU-n belül is és képtelen forrásokat lehívni, stb., stb.

A politikai kultúrának olyan klímája, olyan közhangulat alakult ki, amelyben a lakosság egyrésze - és az a kérdés, hogy a választásokon megmutatkozó nagyobbik része-e? - símán elhiszi az alternatív tényeket, a “hazugság művészetének” termékeit, olyan nevetséges dolgok esetében is, mint a Dragnea meggyilkolására készülő merénylőket, vagy a mindenféle igazolhatatlan, megalapozatlan összeesküvés-elméletet az igazságszolgáltatás és titkosszolgálatok összejátszásáról. Ennek eredményeként a minden hájjal megkent, korrupt hatalmasok tűnnek áldozatnak, és nem az esetlegesen tévesen elítélt nincstelenek, azok, akik még ügyvédet sem engedhetnek meg maguknak, és persze csak a politikusokat “vegzáló” ügyészek és bírók a rossz fiúk, az “ellenség”, a korruptak az áldozatok.

Ma úgy tűnik Románia útja az illiberális demokrácia, az alternatív tények és poszt igazságok kapujába, a “mentsük meg Dragnea-t” történeten keresztül vezetett el, és kétséges, hogy van-e visszaút, vagy a lejtőn nincs már megállás. És meglepő módon, hogy erősebb kifejezést ne használjak, nemcsak az egyébiránt tapasztalt Tăriceanu és zsebpártja csatlakozott, támogatta a romlás útján a hatalmat, hanem - láthatatlan hasznok miatt, vagy ami még rosszabb, balgasága okán - a rommagyar pártok is felültek erre a vonatra. És száguldanak Illiberáliába, folyamatos hazudozások és a tények nyilvánvaló ignorálásával, populista és demagóg narratívák társaságában. Az is nyílt titok, hogy ebben az utazásban budapesti sugallat (sőt utasítás) is közrejátszott/ik, és mégis. Ha voltak illúzióink azzal kapcsolatban, hogy a kisebbségi politizálás valamiféle védelmet nyújt populista demagógia ellen, mára ezek joggal  párologhattak el. A Fidesz itteni fiókpártjai éppen úgy letértek a racionálisan elképzelhető és végső soron egyedül hatékony kisebbségi politizálás, mint Dragnea a hatékony és tiztességes kormányzás alig gyakorolt, útjáról. Idegengyűlöletre, más kisebbségek diszkriminációjára, Eu-ellenességre - miközben jogokat kérünk éppen tőle -, intoleranciára, kizárólagosságra csak többségi diktatúra épülhet, hatékony kisebbségpolitika nem.

Az alternatív tényekre, a poszt-igazságokra, (magyarán a hazudozásra) épülő politikai kommunikáció, szinte kötelező módon, a sajtószabadság és a gyülekezési jog korlátozásával jár és egy ilyen társadalmi, mediatikus környezetben a vitakultúra végzetesen lehanyatlik. Még akkor is, ha manipulatív céllal “mintegy fölszólítják” az értelmiséget, a médiamunkásokat, hogy “tessenek vitázni”, ez csupán zajkeltés. Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyülésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt - SzKT) történt, amikoris - az utóbbi időben példátlan módon - éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyülöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSz”. Úgy tűnik az elnök úr csupán zajt keltett, miközben két, a demagóg szövegelésben élenjáró társa “legalább” mellébeszélt, terelt, ötölt hatolt, ál-érzelmeire, fóbiáira apellált, Kelemen Hunor meg sem próbált érvelni a demagóg minősítés ellen, egyszerűen és azonmód eltekintett Markó Béla fölszólamlásától (magasan tett rá), úgymond “megerősőve jött ki belőle”. Kérdés mostmár, hogy a demagógia a kisebbségi politizálást szolgálja-e, vagy csupán az elnök úr hallása erősen szelektív?

Az az igazság, hogy egyfelől a referendum (melynek témájában kialakult valódi vita már elzavart egy pártelnököt, de jó irányba is terelte a pártot) tovább gyürűző vitája már-már az implózióval, a beomlással fenyegeti a Fidesz itteni fő fiókpártját, nem megerősíti, hanem szétbomlasztja azt is, ami még működött. Másfelől pedig, semmiféle érdembeli vita nem alakult ki, a megszólalók elbeszéltek egymás mellett, a klientelizmus, a kiszolgáltatottság és kölcsönös zsarolhatóság még összefogja a vezérkart, de a kéve megoldatott. Harmadszor, és ez a legfontosabb következmény, a székelyföldi hallatlan abszenteizmus, a bojkott “választása” az, hogy nem sikerült a mozgosítás (bár a kelemeni poszt-igazság szerint a részvétel “a megszokott határok közötti”), a politikai reprezentáció mély válságát mutatta meg. Válaszúton van a rommagyar politizálás és ma a politikai kultúra klímája, az előkészületek, a zsarolások, és érdekek, stb., a rossz döntés irányába mutatnak.

Reprezentációs válság

Reprezentációs válság

Amilyen bizarr és perverz ötlet volt egy érthetetlen kérdésbe sűrített, nem létező probléma, eldöntésére népszavazást kiírni, éppen olyan bizarr és perverzek azok a felelőtlen kijelentések, melyek az utólagos fellelősség előli menekülést szándékoznak szolgálni. A politikai és erkölcsi felelőtlenség, a nyilvánosság elöli bujkálástól, a sunyítástól (ezt a hőstettet éppen a fő szóvívő, Liviu Dragnea, és miniszterelnöke Viorica Dancila, gyakorolja, lassan 2 napja), a kudarc elkenésétől, egészen a “popor” leváltásának pajzán ötletén át, azon való felháborodásig tart, hogy egyáltalán, felelősöket merészeljünk keresni. 

Sajnálattal, de a Fidesz itteni fő fiókpártjának vezére az, aki még a gondolatát is visszautasítja a politikai és morális balhé felelősei megkeresésének és pellengérre állításának. Ezért még egy abszurd kijelentéstől sem riad vissza: ”nem kell a referendum kudarcának felelőseit keresni, és főleg nem az embereket kell hibáztatni, mert „a népnek mindig igaza van”. Mintha a vox populi vox dei arról szólna, hogy ne keressünk felelősöket, holott a kudarcnak megnevezhető felelősei vannak, köztük éppen az a Kelemen Hunor, aki “választói turistaként” kétszer is nekiment az urnának, míg végre büszkén vállalva az abszurd és diszkriminatív gesztust, leadta voksát. (Megszoktuk már, hogy a rommagyar politika következmények nélküli, akik tévednek és kudarcot kudarcra halmoznak leválthatatlanok, egyszerűen úgy tesznek, mintha mi sem történt volna és tovább masíroznak győzelmi indulóval a vége nincs alagútban. De, ahogy mondani szokás “addig jár a korsó a kútra, míg nyaka szakad”, vagy ami késik nem múlik, közeleg az így működő, de facto, egypártrendszer elkerülhetetlen bukása). Szögezzük le mindenki felelős a bukásért, mind politikai, mind erkölcsi értelemben aki, kezdeményezte, támogatta, megszavazta, részvételre, igen-szavazatra buzdította a választókat, egy merőben diszkriminatív és értelmetlen ügy mellett. Kétszeresen hitvány ember, egyházi és politikai “képviselő”, aki kisebbségiként, más kisebbségek ellen uszított, kampányolt és voksolt.

De ne szaladjunk előre, történt ugyanis, hogy egy szerencsétlen vallási fundamentalista és bigott, valamint okkult társaság kétszeresen szerette volna bebiztosítani - immár az alkotmány szintjén - azt, hogy azonos neműek sem most (mint a jelenlegi szabályozásban szerepel), sem a jövőben ne köthessenek állam által elismert házasságot, vagy akár bejegyzett élettársi viszonyra lépjenek. Az sem tűnt nagy árnak számukra, hogy az LMBTQ közösség elleni föllépés közben a család - legyen az “hagyományos” (melynek meghatározásával mindvégig adósok maradtak a kezdeményezők, kampányolók, mindenféle rendű és rangú agitátorok, stb.), vagy kevésbé hagyományos - jogi fogalmát is ellehetetlenítsék, zavaros és alkalmazhatatlan formulába kényszerítsék. Ezt a retrográd és perverz ötletet karolta föl első sorban az ortodox, majd egyes neoprotestáns egyházak mellett a katolikus, és református egyház vezérkara is. Az ők segítségével sikerült a “Családért Koalíciónak” összegyűjteni a referendum elindításához szükséges támogató aláírásokat, és jogalkotó indítványként a parlament elé vinniük. Azután meg - egy lényeges kivétellel - a politikai pártok, a rossz ügy mellé álltak, és megszavazták az indítványban szereplő, alkotmányt módosítani szándékozó cikkelyeket. A kormány pedig kiírta a népszavazást, mégpedig olyan körülmények között, melyek eleve csalás gyanússá tették az eljárást, azzal, hogy ellenőrző mechanizmusokat iktattak ki és rendkívüli módon 2 napra terjesztették ki a szavazást.

Síralmas, elvtelen és érvtelen, atavisztikus félelmekre, fenyegetésekre, gyülöletkeltésre épített kampányt követően a referendum csufosan megbukott, azzal, hogy érvénytelen és eredménytelen lett, hiszen az előírt minimum 30%-nyi résztvevő helyett valamivel több, mint 21%-nyi vett részt az eljáráson. (A “székely” megyékben a részvétel még az országos átlag felét sem érte el, ezt a példátlan abszenteizmust nevezi “a megszokott határok közötti” (sic!) részvételnek,  Kelemen Hunor, elhallgatva/elmaszatolva, hogy pártja és ő maga, valamint az egyházak képviselői szavazásra mozgosítottak). A bukás mögött, hosszas elemzéssel, sok tényező fölfedezhető, köztük az általános kiábrándulás a politikából és politikai osztályból, de az is, hogy érthetetlenül kommunikáltak a szavazásra buzdítók, és olyan kérdést próbáltak eldönteni, mely nem képezi a polgárok politikai agendájának priorítását, stb. És bizonyára a bojkottra való fölszólításnak, az melletti érvelésnek is megvan a maga része abban, hogy a referendum következmények nélkül maradt, de szerepet játszottak az indokolatlanul föltupírozott választói jegyzékek is a kvórumhiányban, stb. (Örömre ad okot, hogy a bojkottot román és magyar civilek, sőt egyes politikusok is támogatták, okos és elgondolkodtató, vitaindítóként kiválóan használható szövegekkel, cikkekkel és kommentekkel. Ezen józan és kiegyensúlyozott hangok alapot képezhetnének egy valódi vitának, ami az LMBTQ közösség helyzetét, és diszkriminációjának fölszámolását célozná).

De azok sem örvendhetnek fölszabadultan az eredménynek, akik a bojkottot hírdették/támogatták, súlyos és alig helyrehozható törésvonalak keletkeztek ugyanis, a közvélekedés és a közélet, de különösen a politikum szövetén, és nem látszik a kilábalás útja. A referendum bukása ugyanis, azt mutatta meg, hogy a román és benne a rommagyar politikai és általában közéleti REPREZENTÁCIÓ került végzetes válságba. A politikai pártok és a magukat mindenek fölötti morális instanciának tekintő egyházak KILENCVEN százaléka, a választópolgárok mintegy HÚSZ százalékát tudták megszólítani és mozgosítani, elvinni az urnákhoz. Látva a politikusok és a fanatikus kezdeményezők, valamint az egyházi előljárók felelősség elöli menekülését, illetve egymás megvádolásának gesztusait, a reprezentációs válság mélységét, nehéz a meghaladás útjának még a mentális fölvázolása is. Számtalan kérdés vár megoldásra - és ezek jórésze nem is elsősorban a család definíciójával, vagy a szexuális kisebbségek integrálásával kapcsolatos - hanem azzal, hogy a jelenlegi politikai és egyházi elit képtelen ellátni reprezentációs funkcióját, sajátmagán kívül szinte senkit sem képvisel. A probléma pedig strukturális, ugyanis az a párt és társadalmi intézményrendszer, mely ilyen mértékben képtelen a társadalmi elvárások, a napirenden levő problémák artikulálására, megjelenítésére, kommunikációjára, megérett a leváltásra. Az elit, a legmagasabb szintű leadership (akinek fő képviselői éppen saját törvénytelen cselekedeteinek következményei elől menekülnek), sőt, maga az elképzelt száz évét ünneplő román állam került válságba: újfent tartalom nélküli forma, demokraták nélküli áldemokrácia, államférfiak és asszonyok nélküli társadalom, erkölcsi pásztor nélküli nyáj. Az a gond viszont, hogy sem a leváltásának demokratikus (értsd, legalábbis békés) módja, sem az nem ismert, hogy minek kell következni, a politikai és egyházi elit elzavarása, a hibásan működő intézményes struktúra fölrugása után?

A referendum a rommagyar politikai osztály és egyházi előljárók mély válságát, a csapdahelyzetet mutatta meg, melyben azok vergődnek. Azt, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy a rommagyar politikum nemcsak Budapest és Bukarest, hanem az egyházaknak is a foglya (a magyarországi pénzeszsákon Kató Béla, Orbán-barát püspök ül, nemde?), ami egy szekuláris, modern és demokratikus államban maga az államcsőd.