2017/04/25

Vitte-e előbbre?

Vitte-e előbbre?

Az úgynevezett “székely kongresszus” kudarca már a célok kijelölésekor megjósolható volt, hiszen olyan (diskurzív regiszterben) nyelven, olyan célkitűzéseket fogalmaztak meg a szervezők, amelyek hibrid és egyszerre tradicionalista, valamint látszat-(poszt)-modernista tartalmakra való utalás mellett, az előbbi kereteiben maradtak. Magyarán semmiféle újat, vagy előremutatót nem célzott meg az, amit (elég különös módon) néhány sorban „A konferencia céljai, részletezőbben” címszó alatt fogalmaztak meg. Sőt, a kongresszus, mely egy nyögve-nyelősen felújított 115 éves hagyomány folytatása akart lenni, valójában konferenciának, rövid tudományos-szakmai előadások követhetetlenül hossszú és széles tematikát felölelő, bemutatása (párhuzamos monológok sora), lett. De a legnagyobb gond az volt és maradt, hogy szervezők, résztvevők és a gyér közönség (ha ugyan volt ott egyáltalán ilyen) képtelenek voltak valamelyes pontossággal is körülhatárolni, hogy mi a tudomány, a kutatás, a szakmai ismeretszerzés és tudás-termelés, másfelöl pedig a helyi vagy központi politika (politics), illetve közpolitikák (policies) közötti kapcsolat.
A jelzett ambivalencia megmutatkozott a meghívott előadók szakmai hátterének, társadalmi habitusának, a széles körén is, hiszen voltak ott a kutatók, tanárok, a tudás-businesben érdekeltek, különféle szakértők mellett szép számban, olyan helyi vagy magyarországi politikusok, akik önfényezésen kívül semmi másra nem használták (nem is nagyon tehették volna) az alkalmat. Már a szervezőkben sem merült föl, hogy ahhoz, hogy érdemi munka és eredményei lehessenek a kongresszusnak, vagy konferencia-sorozatnak, a viszonyokat, a közpolitikák alakításának szakmai beágyazottságát kellett volna tisztázni, kritikai éllel fölvetni, hogy az elmúlt időszak székelyföldi közpolitikái hogyan és miért bizonyultak kudarcosnak? És főleg, hogy hogyan lehetne ezen változtatni, a szakmai tudás, amit az előadók föl-, illetve bemutattak, hogyan válhat az elkövetkezőkben a közpolitika (sőt a közcselekvés – public action) sajátos hátterévé, állandó kontextusává, a szakértőiség hogyan alapozhatja meg a közcselekvést? Az előadások és a formálisan meg nem fogalmazott végkövetkeztetések (érdekes megfogalmazás a Kassay Jánosé, aki azt mondja „és ha nem is versenyképesek, de legalább életképesek legyünk”, vajon ez utóbbi bekövetkezhet az előbbi nélkül?) így semmit nem tettek hozzá, még ahhoz a nyilvánvalóan problematikus kérdéshez sem, hogy hogyan lehetne a Székelyföld esetében hatékonyabbá tenni a kommunikációt a tudástermelők és a közpolitikákat alakító közszereplők, politikusok között? Hogy milyen módon lehetne hatékonyabbá tenni azokat a tudástranszfer-módozatokat, amelyekre máshol jó példák vannak, de amelyek a régióban egyszerűen ismeretlenek. És így el sem jutottak oda, hogy fölvessék, hogy  a döntéshozatal és a közpolitikák kialakításának „társadalmasítása”, az állandó egyeztetés és érvelő kifejtés, a szakértők és döntéshozók partnersége lehet csak egy régió sikeres projektjeinek a záloga. És ha van olyan kérdés, mely égetően fontos lenne a székelyföldi projektek menedzselésében, és nem működik, az éppen ez: a döntéshozók és a társadalom szótértése, az átláthatóság és elszámoltathatóság kérdésköre, a pluralizmus, azaz a különféle elképzelések nyílt és előítéletmentes ütköztetése, a tudásalapú politizálás.  Voltak blickfangos, a sajtónak szánt, de azután annak ingerküszöbét el sem érő politikusi kijelentések, zengzetes címek, csak éppen koherens és megalapozott, a közpolitikák kialakítását és összehangolását, a közös tervezést segítő elképzelések és tervek nem voltak. Amennyire a gyér híradás rálátást nyújtott az eseményre a legtöbb politikus és „hivatásos mozgalmár” évek óta hangoztatott, kampányízű és bikkfanyelven előadott, már-már rögeszméit ismételte meg, elbeszélve egymás, és a szakmai meghívottak gondolatai mellett.
Így aztán már a meghírdetett „stratégiai célok” és közhelyes kijelentések is jelezték, sem kritikai fölvetések, sem fogalmi tisztázások nem várhatók a nagy előkészületeket követően, hiszen olyan igénytelen és százszor elmondott, soha ki nem fejtett fogalmakkal operál, már a beköszöntő és fölhívás is, amelyek visszafele, a sikertelen autonómiázás irányába mutatnak. Jó példa lehet az is, hogy a kongresszus, illetve konferencia megjelent szövegeiben a helyi közigazgatás és az önkormányzat fogalmai hol szinonímaként, hol megkülönböztető jegyként vannak jelen. Senki nem veszi a fáradtságot, hogy legalább a kongresszus-konferencia számára tisztázza, ami ma ezen a téren van nem meríti ki az önkormányzásnak (self-government) a politikai nyugaton használatos fogalmát. Helyi közigazgatás folyik, több-kevesebb sikerrel, hiszen az önkormányzatisághoz több és átfogóbb hatáskörökre, nagyobb autonómiára és a döntéshozatal szélesebb körű társadalmasítására lenne szükség. Viszont, ha önmaguk fényezésébe kezdenek a helyi előljárók (kiskirályok), akkor rögtön „önkormányzati vezetők” lesznek (Borboly egyenesen egy nemlétező megyei „közgyűlés” elnöke, holott a valóságban Hr megye Tanácsának RMDSz-es elnöke, akit a megyei tanács választott). Hiteltelen a magyarországi meghívottak észosztása is az önkormányzatiságról és decentralizációról, regionális és alacsonyabb szintű autonómiákról, akkor, amikor Magyarországon éppen ezek fölszámolása folyik, a (re)centralizálás a politikai trend. Ezért kerülik a székelyföldi autonómia tisztázatlan kérdéskörét, illetve váltottak a bősz-autonómiázásról egyféle szégyellősre, szoft-autonómiázásra, az előadók (sőt Antal Árpád szerint meg sem kell határozni a dolgot, csak arról szövegelni, hogy mikor lesz, valami ilyesmi). A kongresszus-konferencia jó alkalom lett volna, ha nem is megoldani évtízedes, sőt százados probémákat, megfordítani migrációs trendeket, stb., legalább arra, hogy számba venni: miféle autonómiákra lenne szükség és milyenekre nem, illetve egy valamelyest is konzisztens terv, mit oldana meg és mit nem, azok közül a problémák közül, amelyekkel a régió küzd. Székelyföldnek t.i. ezidőtájt nem zengzetesen kinyílatkoztatott autonómiázásra, hanem infrastruktúrára van szüksége. Nyitásra és bekapcsolódásra az országos és regionális gazdasági folyamtokba, befektetőket kellene bevonzani, és végül az elvándorlási trendeket kellene legalább mérsékelni. Csupa gazdasági és szociális probléma, melyeket identitáserősítéssel, önfényezéssel, és a „nagyszerű hagyományok fölemlegetésével” (ahogy azt már az eredeti székely kongresszus kapcsán is fölvetették) lehetetlen orvosolni, melyek valódi mentalitásváltást és nem a tradicionalizmus szimbolikus elemeinek fölmelegítését, a nyitást és nem a zártság növelését, stb., föltételeznék.

Tudom, hogy a legtöbb szakmai előadó jóhiszeműen, tudományterületének, szakmai közössége deontológiai elvárásainak megfelelően tartotta meg előadását, és amit mondott/mutatott az értékes és hasznos tudást tartalmaz. Remélem, hogy az előadások elérhetők lesznek szélesebb közönség számára is, és ennyiben hasznos volt a három helyszínes, három napos dzsembori. Most már csak azt kívánom a szakelőadóknak, hogy a „végszóban”, a magára még várató összegzésben felismerjék saját gondolataikat, szakmai érveiket. Hogy a politikum ne sajátítsa ki mindenestől saját – szoft-autonomiázó rigmusainak fölerősítésére – számára, a valódi tudást, és helyezze olyan kontextusba, mely idegen a tudástermelők és szakértők gondolataitól, világától. Nem először történne meg, és nem először rombolná a politikai hatalom a szakma hitelességét, ez a kérdéskör is megérne ám egy workshop-ot, legalább. 

2017/04/11

Tele van-e már a pohár?

 Tele van-e  már a pohár?

Az a jó, illetve a másik oldalról, az a rossz a politikában, hogy az agytrösztök (think tank), bár rengeteg dolgot ki tudnak következtetni, ami a politikai cselekedetek közvetlen következményeit illeti, valamit nagyon nem tudnak. Mégpedig azt nem, amit köznapi nyelven úgy mondanánk, hogy „mikor telik be a pohár?”, vagy „mikor pattan el a húr?”. Ehhez nélkülözhetetlen a (szociológiai ismeretek mellett) politikusi intuíció, bátorság és – tudom, hogy manapság ez sem erény – de a következetesség is. Megtudni, hogy a sok egyformának tűnő csepp közül, melyik az utolsó, amitől már túlcsordul a pohár, hol van az a pont, ahonnan már nincs visszaút (point of no return, ahogy azt ánglisul mondanák)? És vannak politikusok, vagy mögöttük pártok is, akik igen sokszor és hosszú ideig feszítik a húrt, minden következmény nélkül, jó az intuíciójuk, nem vétik el a sort, tudják mennyi cirkusz mellé, mennyi kenyér jár, gyakran megérzik mit is „akar a nép?” Amúgy is a populistáknak kedvez a korszellem, azoknak akik csak a virtuális nép hangjának rezdüléseit hallgatják/hallgattatják (le), más krédójuk nincs is, mint megfelelni a vox populi mégoly balga elvárásainak, s azután hatalmuk kiépítésére, megerősítésére használni azt. Márpedig a politikai időjárásban soha sincs szélcsend, nem lehet elbizakodottan babérokon pihenni, kiengedni és hagyni a dolgokat a maguk útján, mert éppen akkor fognak a „nagy dolgok”, a hirtelen támadt cunámik mindent elsodorni. Nem hallottunk még olyanról, hogy a hajtó úgy nyert volna versenyt, hogy elengedi a gyeplőt, mert ilyenkor a ló vágtába kezd, vagy éppen a közönség közt végzi, és a politikában sem lehet bedobni a gyeplőt, aki így tenne kisodródik a pályáról.
Tagadhatatlan, hogy a jelenlegi magyar kormányfő (és a hatalmi csoport, mely körülveszi) igen jó intuícióval manőverezett hosszú ideig, és sikerült az utolsó pillanatban elkerülni kritikus helyzeteket, visszavonulót fújni, vagy továbblendülni, és megelőzni az összeomlást, hatalmának meggyengülését. Sőt, sikerült pártján és holdudvarán belül is bevakolnia minden hajszál, vagy mélyebb repedést (már-már a G-napot is túlélte), és egyszerre tenni azért, hogy ellenzéke megosztott maradjon. Jól manöverezett – na nem az ország és a nemzet, hanem a saját és klientúrájának érdekében – a nemzetközi mezőnyben is. Jószerével foglyul ejtette az EU-t, amelynek nem volt és továbbra sincs hatékony szankció-rendszere az elhajlók ellen, maga fizeti az ellene meghírdetett „harcot” („Állítsuk meg Brüsszelt!” – ja, szigorúan az ő pénzén). Sikeresen zsarolta az EPP-t, mert szükség volt a fideszesek szavazataira, az EP-ben. Kihasználta a politikai nyugaton szerzett pozícióit, EU és NATO-tagság, hogy keletre nyisson, hogy legalábbis bomlasztóként „érdekes legyen” Putyin számára, stb. Csakhogy azt hiszem túlságosan is a hatásmodellek, a médiahatás eltúlzása volt az, ami eddig Orbán politikusi intuícióját segítette, és mostanra derült ki, hogy ez így nem tartható. Hiszen, ha rossz a diagnózis, ha tévesek (azt is mondhatnánk stílusosan posztfaktuálisak) a kiindulópontok, a hatásvadászat, az utólagos meg-, illetve kimagyarázása a dolgoknak csak esetenként lehet sikeres, de előbb-utóbb csődhöz vezet. A dolog lényegéhez tartozik az is, hogy a mediatikus tér teljes kisajátítása kezdettől fogva hibás elképzelés, eddig sem sikerült senkinek, ezután sem fog. Különösen nem, ha a médiák globalizációját tényként kezeljük. Nem lehet elszigetelni egy egész országot a világtól, még kemény cenzúrával, erőszakos fellépéssel és fenyegetéssel, a sajtószabadság teljes eltörlésével sem, a világ hír- és kommentfolyama tényszerűen globális. Ergo nem játszható az, amit a volt szocialista blokk (mára már jószerével csak É-Korea játszik) megkísérelt, hogy elszigetelni a világ többi részétől egy-egy országot, régiót vagy kontinenst, és ott új „valóságot” hirdetni, „sajátosat”. Ezért az a naiv népies játék, hogy mindig mindenre azt mondjuk: „mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopterek” nem ér, önmagát leplezi le.
Kontextusba helyezve a CEU körüli botrányt azt hiszem a kormánytámadás több elhibázott föltételezésen alapult és ezért ma egyre inkább úgy tűnik, ha nem is utolsó, de egyik utolsó csepp egy alig láthatón teldegélő pohárban. Ha pedig a következő ügyet a civilek elleni támadást is folytatni fogják könnyen előállhat egy olyan konstelláció, amely már kezelhetetlen lesz Orbán és tsai számára, bukáshoz vezethet.
A belpolitikai számítás arra alapozhatott, hogy a CEU egy elit-egyetem, aminek nincs erős beágyazottsága a magyar társadalomba (melynek egyre inkább csak a szakiskolai szintet ajánlják), sőt ellenszenvet válthat ki, hiszen jól előkészített támadássorozat igyekezett Sorost (az alapítót) minden lehető és lehetetlen rossz forrásaként föltűntetni. Az egyetemi társadalom autonómiájának folyamatos megnyirbálása az anayagi kiszolgáltatottság meg azt sugallhatta, hogy elaludt bennük a szabadságvágy és eluralkodott a félelem. Az „akadémia” halott, az universitas lélegeztetőgépen, ráadásul élére politikai komisszárok kinevezve, tehát kuss lesz. Nem kétlem, hogy azzal is számoltak cinikus spin doctor-ok, hogy az akadémiai mezőnyön belül is, az irigység erősebb lehet a szolidarításnál, úgyhogy neki lehet rontai a CEU-nak.
Ami a nemzetközi helyzet értékelését illeti, bár minden józan ember látta/látja, hogy Trumpnak egyetlen tulajdonsága biztos, az hogy nála semmi nem biztos, azaz teljességgel kiszámíthatatlan. Orbán, az amerikai elnök „személyes barátságával” (hol van már az a bizonyos telefonbeszélgetés a választások utóestéjén?), sőt putyinpártiságával számolt (ebben bizony a nagy KGB-s gurú is tévedett, a sziriai blitzkrieg alaposan megcsúfolta. De az is ellenjavallott, hogy atomerőműfejlesztésről aláírni közös egyezményt Iránnal, éppen akkor, amikor ez Oroszó.val együtt éppen háborúval fenyegeti az EÁ-kat, Magyarország legfőbb NATO szövetségesét. Kínos az a magyarázkodás is, amibe csak egyedül az Orbán-rezsim kényszerült, amikor a szíriai vegyifegyverek használata ellen föllépő Egyesült Államok mellett kell, NATO és EU tagként, egyértelműen kiállni). És persze arra is, hogy nem fogja megvédeni a CEU-t, hiszen Soros a demokratapárti elnökjelöltet támogatta.
Nos, a mai valóság úgy föst, hogy a miniszterelnök és kamarillája alaposan elszámolta magát: a CEU-ért Magyarországon is sokkal többen – köztük egykori fidesz-szavazók és diploma nélküliek is – fölléptek és hallatják szavukat; a legtöbb egyetem (kevés a kivétel) és akadémikus kiállt a megtámadott egyetem mellett, szolidarizált annak tanáraival, diákjaival; a sorosozás hatása kisebb, mint elindítói hitték volna, a tények utáni világ – legalábbis egyelőre – még törékeny /ellen vagy alternatív/ „tényeken alapul”, az összeesküvés-elméletek, bár népszerűek, mégis lebonthatók; az akadémiai életet nem lehet nemzetközi környezetéből kiszakítani, elszigetelni, Nobel-díjas tudósok és minden rangú külföldi értelmiségi tiltakozott a CEU-t ért támadás ellen stb. És „a nemzetközi helyzet is fokozódik” a Trump-féle Amerika, éppen olyan jól fölismeri és megvédi külföldi érdekeltségeit, mint eddig tette bármelyik másik adminisztráció, s a „barát – ellenség” detektor Putyint az utóbbi oldalon érzékeli.

Lehet, hogy a civil társadalom megzabolázási kísérlete lesz az utolsó csepp a pohárban, a miliméter, ami miatt elpattan  húr?

2017/04/04

Közép Európa - egyetem

 Közép Európa – egyetem

Végül semmi meglepő nincs abban, hogy a magyar kormány – természetesen Orbán szándékának megfelelően, akár Putyin sugallatára, akár anélkül – megpróbálja ellehetetleníteni a CEU budapesti működését. Ez az egész illiberális demokráciára való átállásból, a keleti nyitásból, az autokratikus rezsim kiépítéséből, és azután a sorosozásból világosan következik, mondhatnánk azt is, a kormány (ebben) következetes. A szellemi élet, az oktatás és annak szabadságát tekintve viszont mégicsak mérföldkő, ha úgy tetszik a bizonyosság mérfőldköve, hogy egyre kevésbé lehessen visszatérni ahhoz, amit a rendszeváltáskor (nemcsak a politikai és értelmiségi elitek, hanem – szemben a ma divatos „emlékezetkieséses” politikai kommunikációval – a köznépek is akartak, hiszen pl. símán megszavazták az EU-hoz és NATO-hoz való csatlakozást régiószerte) a jövőnkről gondoltunk, a politikai nyugathoz való fölzárkózáshoz. Az orbán-rezsim (NER) alapja az a valós vagy (és véleményem szerint) téves, minden esetre dominánsá tett diagnózis, hogy nem a rendszerváltás bukott meg, amikor az átmenet két-két és fél évtizede sem volt elég a várva várt fölzárkozáshoz, hanem hogy „savanyú a szőlő”, a politikai nyugat bukott meg, nevezetesen, amit liberális demokráciának nevezünk. S, ha még nem látnánk, mert alig is látható, vagy kételyeink lennének a diagnózis igazában, akkor jött a magyar kormány és autoritér gesztusokkal megáldott „harcos” vezére, és tesz azért, hogy a valóság igazodjon elképzeléséhez, mindegy is milyen áron. Ennek az illiberális menetelésnek, a magyar társadalom gazdasági elitjének és erőviszonyainak gyökeres átalakítását célzó, puhán erőszakos, nyomulásnak az eredménye a CEU jelenlegi ellehetetlenítése is. Ugyanis az egyetem – és annak szellemisége, hiszen a „nyitott társadalom” popperi eszméjének terjesztését vallja krédójána – ergo, a nyugati demokráciák és szabadság, a tolerancia, az emberi jogok és multikulturalizmus szóvívője, lényegében minden, amit a magyar kormány (és a hozzá hasonló régióbeli fél-despota, vagy alt-right rendszerek) eltörölni akar. A folyamat következetes és kegyetlen, olyan mellékáldozatokkal jár, melyek hosszú távon hatnak és nagyban akadályozzák majd a jelenlegi illiberális rezsimek sokféle rombolásának megfordítását, a jelenlegi hatalmasok pozíciójának bebetonozását segíti ugyan, rajtuk kívül viszont senkinek sem jó.
A dolog szimbolikájához hozzátartozik, hogy a CEU-val együtt Közép-Európa is a mentális felszámolás küszöbére kerül: az a Közép-Európa, amely Kelet és Nyugat között, viszont erősebb nyugati szálakkal, és főként a nyugatra való fölzárkózás erős akarásával (vagy legalábbis projekciójával) volt jellemezhető. Ha nincs Közép-Európa, akkor viszont csak Nyugat és Kelet (az EU és Oroszország, a volt szovjet térség, Törökország) van. Még pontosabban a köztes zóna „Balkán” (itt kifejtésre való hely hiányában, csupán a jól bevált – de persze jogosan bírálható – módon és értelemben használom a kifejezést), annak minden politikai rákfenéjével, a formálisan demokratikus, lényegét tekintve autoritér és paternalisztikus (a „demokrácia meghamisítása”), konfliktusos szürke zóna. Ha nincs Közép-Európa, akkor csak az egymásra acsarkodó antidemokratikus /etno/nacionalizmusok (a „kis eltérések narcizmusa”), az instabilitás és kilátástalanság (igen, kilátástalanság, hiszen keletre nem terem vízió, akármennyit is szidjuk a politikai nyugatot, sem jólét, sem stabilitás, sem technológiai vagy más természetű progresszió nem jön a keleti birodalmak felöl, nincs minta, nincs példakép, nincs hosszútávú motiváció sincs, stb.), a ressentiment, a sérelmi politizálás, a szétaprózódás és bezárkózás, területi viták, az egymás kölcsönös akadályozása van: a Közép-, Kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Különös, hogy – míg Bíbó elképzelése szerint az eltorzult és maga ellen forduló Közép-, Kelet-európai nyomorúság forrása a hatalmasoktól való szorongás, a szuverenítás elvesztése fölött érzett félelem – most „békeidőben” és önként vállalja föl, elsősorban a magyar politikai mainstream (de éppen a lengyel is, a román szélsőjobb meg most próbál összeállni ugyanilyen célokért), de a régió más országai is, a leszakadás megideológizálását. A magyar kormány legutóbbi lépésével, amellyel a CEU-t támadja tulajdonképpen beismeri: már távlati célként sem hisz és nem is támogatja a felzárkózást a fejlett politikai nyugathoz, még a szellemi téren való versenyképesség építgetését sem. Nem az egyetem és a körülötte intellektuális pezsgést hozó tanárok, diákok és volt diákok, kutatók, és potenciális diákok, stb. kapitulálnak, adják föl, hanem a magyar politikai establishment tesz végzetes beismerést: veszítettünk, így hát pusztuljon a világ! (A primitív szabályozási kísérlet, a hazudozás, hogy a CEU, olyan szabályozásoknak nem felel meg, melyeket ezután hoznak meg, ennek a nyomorúságos beismerésnek a pontos lakmuszpapírjai. Nem mintha a tehetetlen rezignációt, a célokról való lemondást – pillanatnyi hatalomért, gőgből és a nemzeti érdekek figyelembe vétele nélkül elkövetett „történelmi” felelőtlénségből, stb. – lehetne elegánsan csinálni, nem nem lehet.) És nem az egyetem esetleges költözése a legnagyobb gond itt, hanem az üzenet: Magyarország feladta! Már távlati, sőt már pusztán szellemi/intellektuális törekvésként sem követi évezredes célját, mégcsak nem is kompország, hanem keleti csatlós (ez különösen fájdalmas, ha kiderül, hogy igaz, amit hiteles források Putyin-i sugallatról mondanak CEU ügyben), elfordult a fejlett világtól, beletörődött sorsába, néhány hatalmas kénye-kedvének kiszolgáltatva várja, ... mit is? Mi jöhet még?
Abszurd és méltatlan dolog, ha egy rektor, vagy akár egyetemi vezető/tanár, arra kényszerül, hogy kilépve eredeti szerepéből, az universitas fölöttébb hasznos voltáról kelljen nyilvánosan beszéljen, és főként politikai támogatást kelljen keresni intézménye megszüntetési kísérletével szemben. Fölöttébb kínos lehet a CEU rektorának, Michael Ignatieff-nek, megvédeni azt az intézményt, amely természeténél fogva legitim, akkreditált és szabályosan működő, beépültsége, eredményei, elismertsége, stb. okán a stabilitás szigetének tűnhetett föl, a közelmúltig.
De a többi most sunyító, vagy éppenséggel rossz lelkiismerettel, „maga alatt vágó” egyetemi vezetőnek sem lehet könnyű, megvédeni a védhetetlen támadási kísérletet, közben arra gondolva, hogy ki lesz a következő áldozat. A debreceni egyetem szolgalelkű vezetője, aki a konkurencia potenciális fölszámolása miatt örvendezik, egyedi eset. Ettől is rosszabb a mi kis magyar állami pénzen tartott „magánegyetemünk” a Sapientia rektorának (és vezető tanárának) kicsinyes és kontraproduktív állásfoglalása. T.i. azzal, hogy azt bizonygatják, hogy a lex CEU nem vonatkozhat a Sapientiára, vagy PKE-re (abszurd is lenne, hogy egy Magyarországon hozott törvény itt fejtse ki hatását), éppen magukra huzzák a dolgot. A CEU-t mondvacsinált szabálytalanságokra való hivatkozással próbálják kicsinálni, mégpedig olyan szabályokra való sunyi és hazug utalással, melyeket a jövőben szándékoznak meghozni (a jövő az akár holnapot is jelenthet, ez esetben), miért ne lehetne úgy igazítani egy jövőbeli román szabályozást, hogy az a Sapientia és a PKE ellehetetlenítését ne hozza? Ahogy mondani szokás, igény az rengeteg lenne rá a román politikum részéről, a szemfüles Ponta (mint már jelezte is), kapva kap majd az alkalmon, efelől kétségünk nem lehet. És egyáltalán, hogy lehet az, hogy egy magát universitásnak nevező intézmény, nem szolidáris egy másikkal, amikor azt méltatlan és igaztalan vádak alapján támadnak? Tudom, hogy költői a kérdés, mégis fontos, hiszen most látszik csak igazán: az irigység és a kapzsiság még szellemi téren, az akadémiai életben is előbbre való a tisztességnél.

Azoknak jó most, akik bár pillanatnyilag vesztésre állnak, de az „I stand with CEU”-jelszóval tüntetnek, peticióznak és szervezkednek, az ők lelkiismerete tiszta, ők felelnek meg az universitas és a fölzárkózó Közép-Európa eredeti és tisztességes tervének.