Az iskolarendszer
teljes és végleges elidegenítéséről
Ha van olyan területe az igazgatásnak (divatosabb, de semmivel nem
pontosabb kifejezéssel a leadership-nek), ami a humanerőforrás-menedzsment
területére tartozik, akkor az minden bizonnyal az iskolák igazgatása, általában
az oktatási rendszer területe. Az iskolaigazgatás ugyanis rendelkezik
mindazokkal a sajátosságokkal, ami sajátossá teszi a
humánerőforrás-menedzsmentet, az ipari, termelési, vagy piaci menedzsment
területeihez képest. Az iskolaigazgató munkahelyén emberekkel, mégpedig egy intézménybe tömörült
sajátos belső kommunikációs és hierarchikus, de ugyanakkor szakmai, stb.,
viszonyokkal rendelkező közösségekkel foglalkozik; azután gyakorló
pedagógusként a tanulótársadalom tevékenységét (nemcsak az iskolait, és nemcsak
kurrikuláris téren) irányítja, segíti,
ellenőrzi és korrigálja, stb.; menedzseli a helyi adminisztrációval (igen, a
politikummal is), a tanfelügyelőséggel, és más horizontális intézményekkel való
kapcsolatokat, illetve az iskolához kapcsolódó külső táradalomhoz való
kapcsolatot közvetíti, és az iskola imidzsét hordozza/képviseli/szolgálja
(regionális, vagy országos szinten, a tantárgyversenyeken keresztül, stb., vagy
akár külföldön is, nemzetközi tantárgyversenyek, testvériskola kapcsolatokban, stb.);
folyamatosan kapcsolatban van a szülői társadalommal,
nemcsak a szülőértekezletek, a szülői közösségek szervezeteinek megbeszélésein,
stb., hanem az iskolán kívüli tevékenységekben
is.
Feladatainak jó része nem anyagi jellegű dolgok adminisztrálása, hanem a jó kommunikáció,
a beosztottak és az iskolát segítő összes más közösségek és személyek bevonása az
intézmény hatékony működtetése érdekében, a feladatokkal való azonosulás, a
motiváltság biztosítása, stb.
Ezért az iskolai leadership-nek az ipari vagy kereskedelmi menedzsment
szabályai szerint való átalakítása, mely jelenleg az iskolaigazgatók
versenyvizsgáztatása címszó alatt folyik – és mely kísérlet első szakasza a
fő-, illetve helyettes főtanfelügyelők esetében már le is játszódott – merőben
elhibázott oktatáspolitikai lépés. Olyan hibás stratégia része, mely nemcsak az
abszurd módszertan alapján „vizsgáztatandó” tanárok, potenciális igazgatók és
aligazgatók számára megalázó, hanem társadalmi léptékű botrány, és mint ilyen
elfogadhatatlan.
Versenyvizsga abszurd
szabályzattal, vagy amit akartok
A versenyvizsgákat egy
félig kész, menetközben alakított módszertani
kézikönyv alapján próbálják lebonyolítani, mégpedig úgy, hogy az utólagos –
szintén a minisztérium által közreadott – utasítás-kiegészítések,
pontosítások, módosítások, változtatások sorozata hosszabb, mint maga az
eredeti szabályozás volt .
Az utólagos módosítások,
anélkül, hogy az egész rendszer téves elképzelését, melynek része, hogy a
jelenlegi igazgatókat – minden bizonnyal politikai meggondolásokból – büntetni,
„rajtakapni”, elzavarni kell (!), érintené, megpróbálja kivédeni a megfogalmazott
kritikákat, és támadásokat, melyek a szakszervezetek és nem utolsó sorban a
Diszkrimináció-ellenes Tanács (CNCD) részéről fogalmazódtak meg (és persze a
PSD-s kifogások élét is igyekeznek elvenni). Megjegyzendő, hogy a minisztérium,
ebben a témában, kidolgozott – bár soha nem alkalmazott, hiszen
évek óta ideiglenes igazgatók és aligazgatók vezetik az iskolákat! –
módszertannal rendelkezik, még 2012-ből. A módszertan kipróbálására, tesztelésére, a
szükséges szimulálásokra, elegendő idő lett volna az elmúlt négy esztendőben,
de ez – nyilvánvalóan politikai, azaz az oktatásmenedzsment szempotjaitól
idegen okok miatt – nem történt meg. Ezzel szemben a jelenlegi „technokratának”
(magyarán a pártok politikái között folyamatosan lavírozó, de parlamenti
támogatással nem rendelkező, tehát valójában kisebbségi –„Johannis-kormány”)
mondott kormány kiheréli és éppen leglényegesebb pontjain módosítja a
szabályzatot, egy rejtett, nem kis cinizmussal „professzionálisnak” mondott, ipari
menedzsmentből vett modell szerint.
A módosítások mindenike
elidegeníti az igazgatói fukciót, pontosabban kívülre és föléje helyezi a
tanári közösségnek, de még a diákok és szülők, sőt a településnek és helyi
közösségnek is idegen vezetőket preferál. Hogyan? Az új igazgató és aligazgató
jelölteknek, nem kell semmiféle intézményi beágyazottsága (régisége, pedagógusi
múltja, stb.) legyen a megpályázott intézményben, mert sem a tantestület, sem pedig az iskolák vezetőségi tanácsának nem kell
beleegyeznie, vagy támogatnia a jelölteket. Sőt miután bármelyik tanár pályázhat egyszerre több funkcióra (igazgatói,
aligazgatói állásra), és nemcsak saját iskolájában (ahol tanít, vagy ahol
címzetes katedrája van), hanem, ezzel
egyidőben bármelyik másikban, akár többen is, ahova csak akar. A levendő vezetőknek a diákokkal és a szülőkkel
sem kell semmiféle előzetes kapcsolatának lennie, hiszen megtörténhet, hogy nem ott címzetes, ahol majd igazgatni fog,
sőt, nem is ott fogja a kötelező 6-8 óráját megtartani, ahol igazgat: más
iskolaközösségből áttanító igazgatók és
aligazgatók fogják vezetni az egyes iskolákat. A jelenlegi módszertan
alapján megtörténhet az is, hogy nem is
arról a településről kerül ki – és ez vidéki iskolák esetében nem kétséges,
hogy gyakran elő fog fodulni – az iskolaigazgató és aligazgató, ahol az
intézmény működik. Vagyis a leadership
senkit sem fog ismerni nemcsak a helyi adminisztrációból, akivel együtt kell
működnie, hanem a szülők közül sem, sőt a közösség számára is idegen lesz.
Ja, és a mindenható
politika
Egy csak egy kivételt
tesz az új „módszertan” az iskolaigazgatók és aligazgatók
versenyvizsgáztatásakor a politikum bevonásával, és ez nem véltelen éppen az RMDSz, (nem itt van annak a helye,
hogy a szövetségi és pártjelleg közötti negyedszázados vitát lefolytassuk, de
ahogy mondani szokás: ami úgy néz ki, úgy választják, úgy kampányol, úgy politizál, és viselkedik vetélytársaival, stb.,
mint egy párt, az tényleg, és köztudottan, egy politikai párt!) jutalma lesz, ugyanis ő ajánlást kell adjon
a magyar nyelven is tanító iskolák vezetőinek (sőt nyelvtudást is igazolhat,
akár fiktíven is! Ott, ahol magyar (kisebbségi) nyelvű oktatás van, az
igazgatónak tudnia kell magyarul. Ez – mivel a módszertan értelmezhető, és a Maros megyei botrány éppen ezért törhetett
ki, hogy úgy is lehetett érteni, hogy az „egyik igazgató”, az csak az
„aligazgatót” jelentheti, még színtiszta magyar tannyelvű iskolában is! – rendszerint
az aligazgató lesz. A nyelvtudást bizonyítani lehet magyar nyelvű tanulmányokkal,
vagy magyar tagozatra való kinevezéssel /ez azt feltételezi, hogy a jelölt a
címzetesi vizsga előtt a tanfelügyelőség által szervezett nyelvvizsgát tesz le/ vagy hivatalosan elismert nyelvvizsgával. Ezt helyettesíteni lehet egy
igazolással, amit az RMDSZ ad a jelöltnek). Éljen a pozitív diszkrimináció
mondhatnánk, ha ki nem lógna a lóláb, hogy ennek a beleszólásnak ára van. A
dolognak nem sok gyakorlati értelme van, hiszen alapszinten csak arra jó, hogy
elaltassa a „módszerrel” szembeni esetleges föllépést, tiltakozást, és persze
hogy ismét és ezredszerre megerősítse a szervezet és a pedagógusok között amúgy
is ott feszülő ellentéteket, megosszon. Viszont ellentétes a fennen
hangoztatott „professzionalizálódással” és depolitizálási szándékkal,
hiteltelenné teszi azokat, és így leleplezi a rendszert.
Tegyük túl magunkat ezen
az „apróságon”, mégpedig azon, hogy a depolitizálást, a cinikusan félreértett
„professzionalizálódást”, célul kitűző eljárás, legalább egy esetben nyíltan
átpolitizálja az iskolai leadership-et, hiszen „bölcs pártunk” biztosan jól jár
el, vagy ki tudja? Sehol, nincs leírva, de a szimmetrikus jogalkotás szabályai
szerint a rommagyar fő-fő párt nemcsak ajánl, hanem adott esetben vissza is
vonhatja az ajánlását, és ez esetben nem világos, hogy akkor mi fog történni.
Ilyenkor, automatikusan leváltják az igazgatókat, aligazgatókat, és új
versenyvizsgát írnak ki új ajánlottakkal, vagy a dolog nem ilyen egyszerű? Vagy,
azt az általános hatalomtechnikai eljárást kell követni, a politikailag nem
kívánatos leadership eltávolítására, amit a módszertan általában előír. T.i. a
sikeresen vizsgázott és szerződtetett igazgatókat a tanfelügyelőség vezetőségi
tanácsa, (ami egy átpolitizált grémium, arccal a központi adminisztráció és nem
a tantestület, a diákok és szülők fele fordulva) az iskola vezetőségi
tanácsának 2/3-a, vagy a tantestület 2/3-a javaslatára felfüggeszthetik. Tehát
bárkit bármikor. És bármiért, mert (minősítés, kihágás típusa, stb.) az okok
nincsenek szabályozva.
És tekintsük a dolog
pragmatikus oldalát, még a kialakult elvtelen helyzettel együtt is, az RMDSz,
ha létezne neki oktatáspolitikája (vezére, sőt sok éve államtitkára is van,
csak tudnánk mivel foglalkoznak?), akkor mindnyájunk hasznára is használtatta
volna az adódó – minden bizonnyal eredetileg megtévesztésből, lekenyerezésből
(jól megmutatta ezt a Maros megyei áldatlan
helyzet) – felkínált lehetőséget, hogy minden magyar, illetve magyarul is
tanító (tagozatos) iskolába kerüljön magyarul beszélő igazgató és aligazgató (A
tanfelügyelőségek kifüggesztették
azoknak az intézményeknek a listáját, ahol kisebbségi nyelven tanítanak vagy
tagozat van – tehát nyelvtudás kell. Erre rádöbbent rengeteg igazgató (főképp
kis óvodákban), ahol nincs magyar aligazgató, hogy nem tudnak magyarul – s
rájuk nézve diszkrimináció történt, feljelentették ezért a minisztériumot a
CNCD-nél, a Tanács igazat adott nekik, felhívta a
tanfelügyelőségek figyelmét, hogy törvény szerint lennie kell magyarul beszélő
igazgatónak vagy aligazgatónak. Erre a tanfelügyelőségek létrehoztak egy sereg
aligazgatói állást kis intézményekben, hogy majd az aligazgatók fognak magyarul
tudni. Ám ezekre az aligazgatói helyekre menet közben már nem tudott egyetlen
magyar pedagógus sem jelentkezni, mert kifutott az időből.) Ezt az ajánlási rendszer többé-kevésbé
lehetővé tette volna, egy kis utánjárással, tájékozódással, egyeztetésekkel,
modellálással, stb. ki lehetett volna alakítani egy olyan helyzetet, ami a romániai magyar oktatás szintjén előnyös lenne.
Sajnos, amint látható a versenyvizsgára jelentkezők elfogadott listájából ezt
nem sikerült megoldani, viszont a szövetség helyi vezérei saját – és csak
általuk ismert kritériumok szerint, tovább
fokozva a széthúzást – alakították az ajánlási rendszert, mégpedig úgy,
hogy egyes iskolák igazgatói,
aligazgatói székére több magyar jelentkező van, másokra pedig egyetlen
sincs.
Nem mellesleg a szövetség
és mondjuk az RMPSZ, a helyi pedagógusi szakszervezetekkel, magyar tanfelügyelőkkel, stb., közösen a már
említett áttanító, a közösségektől
idegen igazgatók és aligazgatók kinevezésének kérdését is megoldhatta volna,
legalább a rommagyar intézmények szintjén, ha
nem ad ajánlást olyanoknak, akik más intézményekbe jelentkeznek át, mindenféle
előzetes helyi és intézményi kapcsolat nélkül. Nem, az egyéni hatalmi érdekek,
a befolyással való (vissza)élés ezt a lehetőséget is fölülírta, mindannyiunk
kárára.
Végül: szögezzük le
Sem a szakszervezetek,
sem a tanári és szülői közösségek, de még a diákok, és az egyébként oly aktív(nak
tűnő) egyéb civil szerveződések sem léptek föl határozottan az elhibázott és
botrányos oktatáspolitikai eljárás ellen (belefáradtak, helyezkednek, maguk is
politizálnak és kivárnak?); de ugyanúgy a megtévesztett RMDSz és hatalmi
képviselői, élükön a szakértői kormány magyar államtitkárával, és minisztériumi
„szakértőivel”, is hallgatnak a dologról. De hadd szögezzük le, ami itt
depolitizálás, és cinikus „professzionalizálás” címszó alatt folyik az éppen az
ellenkezője annak, amit máshol jogosan annak neveznek. A depolitizálás
feltétele, és egyben módszere ugyanis az lehet, ha az iskolát és annak
leadedrship-jét demokratizáljuk, szélesebb körben elfogadtatjuk, közel visszük
a tantestülethez, a diákokhoz, a szülőkhöz és a közösségekhez, amelyekben az
iskola intézményileg integrált, amely tényezők együttesen adják meg intézményi
identitását, társadalmi rangját, presztízsét, stb. Ezt úgy hívják jobb
helyeken, hogy az iskolai rendszer „társadalmasítása”, megnyitása,
kommunikációjának és társadalmi környezetével való együttműködésének
megjavítása, elmélyítése, stb., és ez a modern iskolamenedzsment alapja is.
Mint látható a jelenlegi intézkedések, a „módszertan”, éppen ellenkező irányba
megy és fog hatni, ezért nem depolitizálás, hanem rejtett átpolitizálása folyik
a rendszernek. Csak egy példa, az újonnan meg versenyvizsgáztatott fő- és
helyettes főtanfelügyelők szerződését a miniszter bármikor fölbonthatja.
Föltéve, de meg nem engedve – mert mint a fenti okfejtésből is egyértelműen
kiderül – hogy a jelenlegi miniszter egy megtévedt lélek, egy hozzá nem értő,
naiv teremtés, afféle, aktuális újbeszél nyelven „technokrata”, politikailag
semleges, stb., akkor is világos, hogy jönnek a következő „politikai”
miniszterek és az összes fő- és helyettes főtanfelügyelőt azonmód és minden
indoklás nélkül leválthatják (s ez az igazgatók és aligazgatók szintjére is
érvényes lesz).
A „professzionális leadership”
nevében fölszámolódik az iskola társadalmi beágyazódása, a tantestület-diákok-szülők
és a helyi közösségek – szakmai, és nem utolsó sorban morális – társadalmi kontrollja
az iskolák fölött. És ne feledkezzünk meg róla, az iskolaigazgatók és
aligazgatók nemcsak adminisztrátorok, még csak nem is az intézmények egyszerű
humanmenedzsment alapú vezetői, hanem szélesebb körben is példaképek,
társadalom és kultúraszervezők, különösen vidéki, vagy kisvárosi környezetben
(azt ne is mondjam, hiszen köztudott, hogy a magyar közösségek gyakran
nagyvárosokban is „kisközösségek”, akik esetében az iskolaigazgatók kulturális
animátorok, diákjaikkal együtt járulnak hozzá a közösségi identitás kulturális
újratermeléséhez, stb.). Ezért az elidegenítés, amit az új „módszer” előre
bekódol a rendszerbe, hatványozottan káros, s végső soron, társadalmi léptékben
is identitásromboló, elidegenítő hatású.
Kérdés, hogy mi lehet
ebből, és cui prodest? Először – minden bizonnyal a felfordulás és a
konfliktusok fognak megsokasodni. Senki nem tud meggyőzni (és nem csak engem),
hogy valaki, aki ismeretlenben a munkahelyétől távoli intézménybe, esetleg egyszerre több
iskola igazgatására pályázik, az jóhiszeműen teszi. És, ha ez elő is fordulna,
mindettől függetlenül, miért gondolja, hogy a „helyiek”, egy „jövevényt” – aki,
a jelenlegi módszertan szerint akár tanítóként igazgathat egy nagy presztízsű
középiskolát – tárt karokkal fogadják, miért képzeli, hogy gyorsan és
konfliktusmentesen átveheti a leadership-et olyanok fölött, akiket még csak nem
is ismer. (Már az is kétséges, hogy valaki, hogyan és milyen minőségű
menedzsment-tervet volt képes elkészíteni egy távoli, általa nem ismert iskola
számára?). És meg ne feledkezzünk a diákokról, akiket „a rendszer” figyelembe sem vesz (jobb helyeken a
diáktanácsnak is beleszólása van, akárcsak a szülőknek, az igazgatók
megválasztásába!).Vajon akiről a diákok semmit sem tudnak, aki nem tanította
soha őket, adott esetben igazgatóként is más iskolában tanít, máshonnan ingázik
igazgatni, stb., zökkenőmentesen és automatikusan elfogadják a kívülálló
autorítását? Lehet ez a modell a diákok demokratikus elkötelezettségre
nevelésének az alapja?
Az eljárásból, és főként
a nagyon rövidre szabott jelentkezési határidőkből nyilvánvaló a szándék, hogy
miután bebizonyították, hogy mennyire gyengék az érettségi eredmények, mennyi
tanárnak nem sikerül a címzetesi vizsgája, s milyen sok
főtanfelügyelő-helyettes bukik el a vizsgán – a tanároknak, beleértve a mostani
igazgatókat is - még csak ideje se legyen felkészülni a veresenyvizsgára,
kialakítani egy kiforrott, alkalmazható menedzseri koncepciót, tehát
bizonyítsuk be, hogy jelenleg az iskolák élén csupa inkompetens, analfabéta
áll. Ráadásul őket – mellőzve az eddigi tapasztalataikat – , amennyiben nem álltak vizsgára, vagy elbukják a mostani versenyvizsgát ideiglenesen sem lehet majd újra kinevezni,
helyüket tapasztalatlan és esetleg még kevésbé felkészült kinevezettek fogják
átvenni. Ettől egészen biztosan nem fog nőni, sem a leadership hatékonysága,
sem a társadalom bizalma az iskola iránt.
A módszer és az egész mögöttes oktatáspolitikai
koncepció csak és kizárólag a politikumnak kedvez, nem hatékonyabbá,
elfogadottabbá, nagyobb presztízsűvé, hanem kiszolgáltatottabbá teszi az
iskolai rendszert és még a demokratizmus nyomait is eltűnteti a rendszerből. És
cinkos, aki hallgat!