2016/10/25

Kisebbségi kalandorpolitika

Kisebbségi kalandorpolitika
(avagy a leépülés faviccei)

Figyelem egy ideje a "Salvăm Clujul (și Oradea) de București!" („Megmentjük Kolozsvárt /és Nagyváradot/ Bukaresttől!”) plakátokat és azt gondolom: mennyire, de mennyire nem klappolnak a magyar kormányt tanácsoló Finkelstein-Habony féle import jelszavak nálunkfele. A fijjuk egy kicsit túltolták a sok "megvédjük"-öt, ami odaát ugye Brüsszel, és a menekültek ellen folyik. Az a kérdés adódik, hogy azt érdemes, illetve egyáltalán lehetséges átértelmezni és átvenni ide, a mi viszonyaink közé? Nem magunk alatt vágjuk-e ezzel? Azért talán egy értelmes magyarázatot, a román nyelvű (sic!) plakátok indoklásáról kaphattunk volna az illetékesektől, mielőtt utcára kerülnek, illetve ez post festum, sem ártana. Elmondhatták volna, ha emberszámba vesznek, hogy miért is a provokáció? Miféle kampányt vezet be?, Merre megyünk? Mit hozhat ez a közös konyhára, akár csak a közelgő választáson? Hozhat-e egyáltalán valamit? Jellemző viszont, hogy elfelejtenek fölvilágosítani, majd, ha kitámadnak érte elmondják a nackós mantrákat, oszt annyi: a balhét majd mások viszik el, azok, akikre négyévente van csupán szükség, hogy szavazzanak.
Ha a szlogen nem csupán az át nem gondoltságot, a már bűnös inkonzisztenciát, és felelőtlenséget mutatná, akár vicces is lehetne. Elképzelem, ahogy a konstancai román RMDSz-es jelölt egy „Salvăm Constanța de București” banner alatt pisolyog. Vagy, és főként, ahogy a bukaresti jelöltek egy „Salvăm Bucureștiul de București” plakát alatt feszítenek (már ha lesz bukaresti lista, vagy tiltakozásként az sem lesz). Olyan időket élünk, amikor nagyon humorunknál kell legyünk ahhoz, hogy fotelban hátradölve békésen figyeljük közéletünk teljes kiürülését. Eltűrjük, hogy az eddig vallot nézeteink és kisebbségpolitikai fogodzóink egyik napról a másikra át-, illetve fölülíródnak, amikor a tények és lehetőségek (az örökös Sein és Sollen), összevetése és a „célracionális kalkulus” (hogy Max Weberre tegyek célzást) helyett a populista és demagóg diskurzusok dívatja dúl.
Miközben a szövetség képtelen húzó neveket és közismert jelölteket találni a listáira Udvarhelyen, Vásárhelyen vagy Nagybányán, sorra a legbizarrabb szavazások, beavatkozások, és fölülbírálatok dagasztják a jelölési botrányt, aközben a Kárpátokon kívüli megyékben a teljes lista összeállítását, eröltetik. Valamiféle átláthatatlan ambícióból, vagy beláthatatlan rációból, kompenzálásként, vagy frusztrációból, ami biza nem jó tanácsadó a politikában. Mekkora arc és mekkora arrogancia kell ahhoz, hogy Kovács Péter szavaival a „Salvăm Clujul de București!”  jelszó, úgy legyen magyarra fordítva, hogy „Ahol az adónkat ránk költik, és nem Bukarestre. Több pénzt útra, kórházra, iskolára!”? Egyébként szintén a kampányfőnöktől tudjuk, hogy a provokatív és arrogáns jelszó valójában azt kellene, hogy jelentse, hogy „decentralizációt akarunk”, akkor meg vajon miért nem így mondják, románul, magyarul, németül és hottentottán, egyaránt?
A kisebbségpolitikának tartásosnak, a tényeken és az igazságokon, no meg a progresszióba vetett általános hiten kell alapulnia, egyébként nem megvéd, hanem elveszejt. A tények és a lehetőségek felmérésének mellőzése – meglehet kedvez az erőből politizálók, a legalább saját ganédomjukon (túl)hatalmat élvező diktátor hajlamú demagógoknak – kisebbségi helyzetben életveszélyes, helyrehozhatatlan következményekkel járhat. A kalandorpolitika, a populista és demagóg diskurzusok, az idegengyűlölet szítása, ami már-már hungarikummá változott botrányos és elfogadhatatlan itt és most, és nemcsak a jó ízlés ellen való, hanem, és elsősorban a gyakorlat vonatkozásában káros.
A kalandorpolitika éppen a kívánatos poszttranszilvanista eszmék és azok alapján alakuló politikai gyakorlat lejáratását eredményezi, még mielőtt egyáltalán elkezdenénk alapjaiban megtervezni és kiépíteni azt. Egy átgondolt és tartalmas, Erdély viszonylagos autonómiáját hirdető politika nem kezdődhet egy negatív és megosztó felhívással; annak az etnikumok fölötti elfogadottságot kell zászlajára tűznie, figyelni a minden irányú és régóta működő „történelmi sérelmek” és újabb keletű érzékenységek lebontására, a regionális tudatokra, a pozitív célokra és programokra, stb. Márpedig a provokáció, a fölösleges botránykeltés csökkenti és nem növeli az esélyeit egy majdani poszttranszilvanista program, mozgalom és politika kifejlődésének.
És az a legfontosabb kérdés, hogy akik megkérdezésünk nélkül átprogramozták  racionálisból kaotikussá, a rommagyar politikát, vállalják-e a felelősséget az esetleges (sőt nagyon valószínű) kudarcért? Tudom, hogy költői a kérdés, hiszen egyszer sem hallottam, sem az elnökurat, sem egyetlen, most éppen a magyarországi kalandorpolitikát visszhangzó nagyhangú előljárótól, hogy ha nem lesz meg az 5% a decemberi választásokon, akkor felajánlja lemondását (N.B. a rommagyarság a legutóbbi népszámlálási adatok szerint is a lakosság 6.5%-át teszi ki). A kalandorpolitika felelőtlen, és ez a felelőtlenség generációkra eláshatja, lenullázhatja a rommagyar politikát, minden eddigi eredményt, mentális, és előbb-utóbb valós földönfutókká tesz, hiteltelenné és kiszolgáltatottá.
Még a kampány el sem kezdődött és úgy jártunk ezzel a temérdek, mindenhonnan visszaköszönő,  „megmentéssel-megvédéssel”, mint vak ember, akit akarata ellenére kísérnek át a forgalmas út túloldalára: csakhogy vajon ki ment meg a populista és demagóg, és nem utolsó sorban korrupt politikusoktól? Ami pedig a politikai kommunikációs, magyarán a hárijánoskodásból, a szájkaratéból adódó hozadékot illeti, amit most nagyarrcal nyomatnak a felelőtlen előljárók, félős, hogy úgy járnak vele, mint az egyszeri olasz tizedes, aki kiugrik a lövészárokból, óriásit bődülve, hogy „Avanti ragazzi!” (előre fiúk), és aztán néma csend. Szigorúan összevont szemöldökkel néz hátra a golyózáporban, mire kínos perc után, egy hang az árokból: „Che bella voce” (milyen egy szép hang).


2016/10/18

Bob Dylan

Bob Dylan
“Az írás (écriture) fogalmáról van szó. Szigorú értelemben e fogalom nemcsak azt teszi lehetővé, hogy megkerüljük a szerzőre vonatkozó utalásokat, hanem egyben azt is, hogy újabban tapasztalható távollétéhez keretet adjunk. Az írás (écriture) fogalmának jelenlegi értelme valóban nem tartalmazza az írás (écrire) gesztusát, sem pedig annak a megjelölését (szimptómáját vagy jelét) amit a szerző mondani akart: tulajdonképpen nem egyéb, mint figyelemreméltóan komoly kísérlet arra, hogy végiggondoljuk bármely szöveg általános feltételeit; mind térbeli szétterjedésének, mind időbeli kibontakozásának feltételeit.” Michel Foucault – Mi a szerző?

Kivételes módon emlékeztetnem kell, itt és most, a kedves hallgatót/olvasót, hogy véleményt fogalmazok meg, sem az irodalomtudomány, sem a zenetudomány szakértője nem vagyok, és mégis ilyesmiről szól mai jegyzetem. Elsősorban azért, hogy kifejezzem örömömet az fölött, és megosszam a hallgatóval/olvasóval is, hogy kulturált vita (legfennebb némi túlzott malícia jelenik meg itt-ott, de az is elviselhető) övezi a pop-folk-rock énekes Bob Dylan, irodalmi Nobel-díját. És ez, amilyen ritka magyar nyelven, én éppen olyan kívánatosnak tartom, jó lenne, ha ragadós lenne a példa és más esetekben, más ügyekhez is hasonlóan szólnának, illetve állnának hozzá az egyetnemértő, de azért egymás véleményét és személyét tisztelő vitapartnerek. Másfelől pedig megragadom az alkalmat, hogy egy, a konkrét díj odaítélésétől tágabb kérdésben szóljak a jelenségről, melynek része ez a díj, és része lesz a részletes indoklás (egyelőre csak azt hallottuk, hogy „megérdemli, hiszen most kapta meg”), és az elfogadó díszbeszéd, (ha ugyan lesz ilyesmi), meg a róla szóló beszéd, úgyszintén. Megítélésem szerint ugyanis ez a Nobel-bizottsági döntés alapjaiban posztmodern jelenség, olyannyira, hogy nemcsak a posztmodern világlátás lényegét, hanem egyben annak nyílvánvaló korlátait is megmutatja. Messzire vezetne a posztmodern jelenség (akárcsak képzőművészeti, irodalmi, vagy társadalomtudományos, stb. szempontú) általános jellemzését adni, elégedjünk meg itt annyival, hogy a posztmodern, olyan fejleményről szól, amelyben a nagy, összefoglaló narratívák helyett, inkább a széttöredezett, önmagukra és egymásra állandóan reflektáló elbeszélések a mérvadóak, és bizonyos értelemben ebbe belefér a műfajok határainak az elmosódása (transzgressziója) is. Esetünkben a döntés mögött álló vízió, ebből a korszellemből, sőt ha úgy tetszik metodológiából fakad: a bizottság nem is törekszik arra, hogy Bob Dylan dalszövegeit egyetlen narratívában foglalja össze, mondjuk a nagy Nobel-díjas elődök és kortársakra vonatkoztatott, tudós, vagy köznapi elbeszélésekkel. Egyszerűen csak határtlép, statuálja, hogy a dalszövegek (nevezetesen a lázadó hobó, Bob Dylan dalszövegei), „ugyanúgy” belletrisztika, mint a nagy regények, versek, vagy novellák. És sokan éppen ezt a (velejéig posztmodern) határátlépési gesztust, mint nyitást és műfajhatár elmosást üdvözlik, a díj odaítélésében. És ide kívánkozik néhány megjegyzés az eljárás – korántsem etikai, vagy tisztán irodalom-, vagy műfajelméleti indíttatású – pragmatikájával, a gesztus posztmodern jellegével kapcsolatban. Az odaítélés gesztusa ráirányítja a figyelmet arra, hogy az irodalomelmélet maga is mennyire törékeny „meghatározatlan”, avagy elmosódott műfaj, legalábbis posztmodern keretben az. Hiszen az irodalmi (és nemcsak) művek értékelése, mindig valamilyen viszonylag jól látható, illetve belátható műfajhatárhoz való viszonyítás, és azután a műfajon belül érvényes szabályokhoz (legyenek kánonok) való további öszevetések kérdése. Végső soron a klasszikus irodalomkritika és elmélet, műveket és nem szerzőket hasonlít össze, mégpedig azon az alapon, hogy mi mennyire felel meg műfaji elvárásoknak, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne látná az újítást, a kreativitást (sőt), ne támogatná a kánonok rugalmas alkalmazását, sőt azok megújítását. Viszont föltételez egy olyan keretet, szélesebb narratívát, ami egyszerre szól a műről, a szerzőről, a kritikáról, és a befogadókról, az irodalomról, mint „folyamatról”, alkotásról és fogyasztásról, ahol ezek a fogalmak (mégha nehezen definiálhatók is) megfelelnek egymásnak, hasonneműek, valahogyan egymásra találnak. Én azt gondolom, hogy maga Bob Dylan (apropó még nem szólalt meg díjának kérdésében) sajátmagát, mint szerzőt elsősorban folk-rock zenésznek, lázadónak, polgárjogi harcosnak, stb. tételezi, és csak marginálisan, mintegy mellékesen írónak. Aztán a kritika eddig szintén ehhez a műfajhoz sorolta, számos Grammy-díjat, és polgárjogi kitűntetést is elnyert. Hallgatói (és ezt azért hangsúlyozom, mert olvasói tábora aligha számottevő) zenészként percipiálták, fogyasztották, alkotásait. (Itt az is fölmerül, hogy a populáris kultúra fogyasztói és a szépirodalom, amit mi más, ha nem maga az irodalmi Nobel-díj kanonizál, fogyasztói között van-e átfedés, illetve a két típusú genre fogyasztói kultúrája egymásra tevődik-e? És véleményem szerint a befogadói gesztus is elválasztja a népszerű, a popkultúrához tartozó művészeti alkotásokat a magas irodalomtól). És itt van a nagyon is helyénvaló kérdés, hogy az irodalom nem-e az a műfaj, amit önmagáért az irodalmi élményért, csendben és magányosan, sokszor visszalapozva, stb., olvasva fogyasztunk, illetve élvezünk? (Vajon nem az olvasás az irodalom egyetlen hordozó eszköze?, teszi föl a kérdést jogosan, egy kritikus). A dalszövegek (és a megzenésített versek is ilyenek) – véleményem szerint – nem önálló irodalmi műfaj, zene és performansz nélkül, igen gyakran „csak” töredékként, amolyan féloldalas műfajként hatnak: leválaszthatatlanok a zenétől és az énektől, végső soron csak együtt érvényesülnek, okoznak akár felejthetetlen katarziszt, mint Dylan legtöbb dala teszi.

A műfajhatár átlépése a posztmodern „műfajtalanság”, illetve a „bármi lehet irodalom” gesztusának korlátait is megmutatja, mégpedig azt, hogy Dylan Nobel-díjának odaítélése, egyfelől tisztán „politikai” (a szó nem rossz értelmében, jó esetben irodalompolitikai, illetve az emberjogi diskurzust erősítő politikai) gesztusnak, másfelől meg tisztán ízlés kérdésnek tűnik, olyan szeretem/élvezem/fogyasztom (olyan cuki „kisöreg”, nemde?, rekedtes orrhagjával és nonkonformista attitűdjeivel – hol vannak már a hatvanas évekbeli lázadók, és mire is vitték?), vagy nem szeretem/nem fogyasztom, esetleg unom már, kérdésnek. Az a további fölvetésem, hogy vajon a „Dylan affér” nem azt mutatja-e, hogy a posztmodern csupán egy hóbortos „izmus”, mely lecseng és utána (máris) visszatérünk régebbi, kissé kötöttebb és lehatároltabb műfaji meghatározottságokhoz?(Ez nagyban függ a Nobel-bizottság jövő évi döntésétől, pl.). Paradox módon ugyanis, Dylan dalszövegei és zenéje nagyon is kapcsolódik egy régebbi korszak életérzéséhez és műfaji kötöttségeihez. T.k. a kor viszonyaihoz és kánonjaihoz képest nem is igazán újító, klasszikus folk-rock zene – talán ő a legkitartóbb az akkori beatnik nemzedékből, illetve leghosszabb életű –, viszont a posztmodern fogás, hogy műfajhatár tágításra „használják”, könnyen csődöt mondhat, akár a szerző nonkonformista gesztusainak folytán is. Biztosan nem lesz több olvasója a szerzőnek, de több hallgatója igen valószínű, hogy lesz.

2016/10/11

Népszabadság, kétezertizenhat október tizenegy


Népszabadság, kétezertizenhat október tizenegy

(Korántsem temetni, hanem dícsérni jöttem a Népszabadságot)

A Népszabadság megszüntetésének (einstandolás) piaci interpretációira szót sem érdemes vesztegetni, és nincs is olyan komolyan számbavehető nyugati, sőt régióbeli sajtóorgánum, illetve állást foglaló személyiség, amelyik/aki ne a politikai/hatalmi elhallgattatást tekintené reális indítéknak: lépés az illiberális berendezkedés, a putyinizmus útján. Ahol nincs a médiának szabad piaca, ott önszabályozó piaci mechanizmusok sincsenek, ahol a hatalom piaci szereplő lehet, méghozzá átmosott, vagy közvetlenül juttatott közpénzen, ott piaci szereplők szabad versenyét föltételezni, vagy egyszerű botorság, vagy pedig kőkemény érdekeltség, vagy ezek cinikus és pöffeszkedő keveréke. Azt hiszem ezzel még azok is tisztában vannak, akik vagy harsány és silány módon hangoztatott „meggyőződésből”, harcos elkötelezettségből, vagy önös érdekből (jól jönne a konkurencia megszűnése, akkor is, ha valódi médiapiac lenne), vagy egyszerűen csak dafke ripacskodásból (ezekből a hegyke nímandokból van sok, az itteni kommentariátus körében), az ellenkezőjét próbálják súlykolni. Sőt, egyre világosabb, hogy nemcsak a média terén, egyfajta Rubikon átlépéséről beszélhetünk, a közszabadságok többé-kevésbé erőszakos, hatalomvezérelt, fölszámolásának mérföldkövéről. Éppen bárdolatlanságában mutatkozik ez meg: a múltat eltörölni, internetes archívum letiltásával? Működhet ez egyáltalán?, van ennek más értelme, mint az erő csakazértis fölmutatása: gyávák és frusztráltak hencegése ez. Olyan szimbolikus üzenet a mostani, ami világossá teszi – ha még egyszer szükség lett volna ezt urbi et orbi megüzenni – hogy az Orbán rezsim a putyini-erdogáni úton jár. És nincs ezen amit csodálkozni, ha valamit ezt egyértelműen bejelentette az autokrata vezér, amikor illiberális államot hirdetett (éppen Erdélyország fenyvesei alatt), ebben tehát következetes. Viszont, a nyomtatott sajtó ma egyre inkább csak egy hagyományos márkere a liberális demokráciának, az illiberális berendezkedés ilyen minőségében is üldözi, a sajtószabadság „mezői” (hogy ilyen Bourdieu-sen mondjam), egyre inkább máshol vannak, átköltöztek a virtuális térbe. (Azt hiszem a most tiltakozó írók érzékelik és mondják jól, a legnagyobb veszteséget nem is a más fórumokon is működő politikai kritika terének, hanem az irodalmi/kulturális műhelynek az  elvesztése jelenti, amit a Népszabadság évtizedek óta kultivált. Az irodalmi, kritikai, kulturális rovatok minősége referencia volt e területen, mégpedig alig kikezdhető vonatkoztatási pont, az elemzések, esszék és közéleti tárcák pedig mérvadóak, még azok számára is, akik elvből, vagy akár érdekből, hozzá viszonyítva próbáltak ellenvéleményeket megfogalmazni). Ezért könnyen megeshet, hogy az újabb visszalépés a demokráciától, a sajtószabadság korlátozása – melyre mi magyarok, különösen érzékenyek vagyunk, illetve kellene legyünk (tisztelet a kivételnek, de ébresztő, mindenféle jobbereknek, akik elfelejtettétek), ama Márcziusi 12. Pont közül az elsőnek okán – a hatalmi szándékkal ellenkezően sül el. A hatalom egy olyan szimbolikus gesztust követett el – véleményem szerint, az érvénytelen népszavazást és korrupciós botrányokat fölülíró szándékkal –, ami a jobboldali újságírótársadalmat, sőt értelmiséget is megosztotta, és a még úgy ahogy pislákoló sajtószabadság mellett elkötelezett jobboldali „ellenálló”, vagy legalábbis kételkedő, csoportokat provokált ki. Tették ezt, mert súgói úgy érzékelik, emelni kell a tétet a napirendkijelöléshez, még akkor is, ha amit tesznek az szemmel láthatóan deffenzív stratégia. Még annyira amennyire „rugalmas” és romboló, kútakat mérgező, de visszavonulás, mások is látják/mondják: ez már a vég kezdete. Nem sikerült, még a konzervatív forradalom propagandájának céljából sem, hatékony médiabirodalmat kialakítani – a Simicska féle minden bizonnyal hatékonyabb volt anno, mint a mostani, mely nyelvezetében az underclass, a prekariátus és az elektronikus csőcselék színvonala alá süllyedt, viszont kampányban hatástalan (lásd. érvénytelen referendum, túlméretezett gyülöletkampány) kommunikációs eszköznek bizonyult. A történet világosan jelzi, hogy a hatalom médiája nemcsak anyagiakban nem életképes és állandó lélegeztetőgépen él, hanem szellemi tartalékai is nagyon vékonyak, egyszóval képtelen az önreprodukcióra, képtelen olyan (autopoietikus rendszer) „műhelyként” működni, melyhez önként kapcsolódnának értelmiségi elitek, és újratermelnék, fejlesztenék ezen médiák jelenleg igencsak szegényes kulturális tőkéjét. Paradox módon – és tudom, hogy sokan most nem a józan mérlegelést, hanem a föltétel nélküli fölháborodás hangját várják –  de a veszteség ellenére, a baloldali médiákban és a most szolidaritást vállaló jobboldaliakban, ott van a kellő tehetség, kompetencia, innovativitás, stb., és erre lehet alapozni. Ez a kulturális tőke az értékesebb, és nem a nyers hatalom által összeguberált, feneketlen zsákot újra és újra kitömő, harmadosztályú spin doctoroknak kiszolgáltatott, anyagi tőke. És lehet nagy finnyásan „simicskázni”, de az általa ellenőrzött, az „átállt” jobboldali médiáknak, a megosztásban, majd egy jobboldali mediatikus mezőny kiépítésében nagy szerepe van, illetve lehet a jövőben. Mégpeniglen pozitív, hiszen rést üt a kormánypénzzel éltetett falanx-médiák palánkján és csírájában hordozza a fidesztől és csatolt részeitől független jobboldali média kiépítésének lehetőségét, egy eljövendő kiegyensúlyozottabb mediatikus tér ígéretét.

Egyébként a demokratáknak nemcsak félniük nem kell, hanem a túlzott türelmetlenség sem ajánlott. Észre kell venni, hogy nagyobb a közegellenállás, mint az elsőre látszik, és mint azt ellenzékiek – nem egyszer – elkeseredett reakciói láttatni engedik. Ha van terület, ahol a lopakodó diktatúra szinte per definitionem gyenge, az a kulturális termelés mezője, és innen jöhet a remény. Ha nem lesz Népszabadság, ahogyan eddig tudtuk, hát lesz több kicsi, és virtuális „útódja”, pozitív szellemiségének fölvállalója, valóban „új műhelyek„, csak kreativitás, nyitottság, szakértelem és kitartás kell hozzá, némi parrhesia, intellektuális/gondolati bátorság. És egészen biztos, hogy ezekből nem a kormány térfelén van a több: „a Népszabit bedarálhatjátok, de jobbat, sőt még hozzá hasonlatosat sem tudtok csinálni”! – én ezt üzenném a hatalomnak, az elbocsájtott újságírók és az őket támogató értelmiségiek helyében, mégha a regnáló hatalomnak sem füle, hogy meghallja sem rációja, hogy fölfogja, sem ízlése, hogy észrevegye, nincs.

2016/10/09

Az iskolarendszer teljes és végleges elidegenítéséről

Az iskolarendszer teljes és végleges elidegenítéséről

Ha van olyan területe az igazgatásnak (divatosabb, de semmivel nem pontosabb kifejezéssel a leadership-nek), ami a humanerőforrás-menedzsment területére tartozik, akkor az minden bizonnyal az iskolák igazgatása, általában az oktatási rendszer területe. Az iskolaigazgatás ugyanis rendelkezik mindazokkal a sajátosságokkal, ami sajátossá teszi a humánerőforrás-menedzsmentet, az ipari, termelési, vagy piaci menedzsment területeihez képest. Az iskolaigazgató munkahelyén  emberekkel, mégpedig egy intézménybe tömörült sajátos belső kommunikációs és hierarchikus, de ugyanakkor szakmai, stb., viszonyokkal rendelkező közösségekkel foglalkozik; azután gyakorló pedagógusként a tanulótársadalom tevékenységét (nemcsak az iskolait, és nemcsak kurrikuláris téren) irányítja, segíti, ellenőrzi és korrigálja, stb.; menedzseli a helyi adminisztrációval (igen, a politikummal is), a tanfelügyelőséggel, és más horizontális intézményekkel való kapcsolatokat, illetve az iskolához kapcsolódó külső táradalomhoz való kapcsolatot közvetíti, és az iskola imidzsét hordozza/képviseli/szolgálja (regionális, vagy országos szinten, a tantárgyversenyeken keresztül, stb., vagy akár külföldön is, nemzetközi tantárgyversenyek, testvériskola kapcsolatokban, stb.); folyamatosan kapcsolatban van a szülői társadalommal, nemcsak a szülőértekezletek, a szülői közösségek szervezeteinek megbeszélésein, stb., hanem az iskolán kívüli tevékenységekben is. Feladatainak jó része nem anyagi jellegű dolgok adminisztrálása, hanem a jó kommunikáció, a beosztottak és az iskolát segítő összes más közösségek és személyek bevonása az intézmény hatékony működtetése érdekében, a feladatokkal való azonosulás, a motiváltság biztosítása, stb.
Ezért az iskolai leadership-nek az ipari vagy kereskedelmi menedzsment szabályai szerint való átalakítása, mely jelenleg az iskolaigazgatók versenyvizsgáztatása címszó alatt folyik – és mely kísérlet első szakasza a fő-, illetve helyettes főtanfelügyelők esetében már le is játszódott – merőben elhibázott oktatáspolitikai lépés. Olyan hibás stratégia része, mely nemcsak az abszurd módszertan alapján „vizsgáztatandó” tanárok, potenciális igazgatók és aligazgatók számára megalázó, hanem társadalmi léptékű botrány, és mint ilyen elfogadhatatlan.
Versenyvizsga abszurd szabályzattal, vagy amit akartok
A versenyvizsgákat egy félig kész, menetközben alakított módszertani kézikönyv alapján próbálják lebonyolítani, mégpedig úgy, hogy az utólagos – szintén a minisztérium által közreadott – utasítás-kiegészítések, pontosítások, módosítások, változtatások sorozata hosszabb, mint maga az eredeti szabályozás volt .
Az utólagos módosítások, anélkül, hogy az egész rendszer téves elképzelését, melynek része, hogy a jelenlegi igazgatókat – minden bizonnyal politikai meggondolásokból – büntetni, „rajtakapni”, elzavarni kell (!), érintené, megpróbálja kivédeni a megfogalmazott kritikákat, és támadásokat, melyek a szakszervezetek és nem utolsó sorban a Diszkrimináció-ellenes Tanács (CNCD) részéről fogalmazódtak meg (és persze a PSD-s kifogások élét is igyekeznek elvenni). Megjegyzendő, hogy a minisztérium,  ebben a témában,  kidolgozott – bár soha nem alkalmazott, hiszen évek óta ideiglenes igazgatók és aligazgatók vezetik az iskolákat! – módszertannal rendelkezik, még 2012-ből. A módszertan kipróbálására, tesztelésére, a szükséges szimulálásokra, elegendő idő lett volna az elmúlt négy esztendőben, de ez – nyilvánvalóan politikai, azaz az oktatásmenedzsment szempotjaitól idegen okok miatt – nem történt meg. Ezzel szemben a jelenlegi „technokratának” (magyarán a pártok politikái között folyamatosan lavírozó, de parlamenti támogatással nem rendelkező, tehát valójában kisebbségi –„Johannis-kormány”) mondott kormány kiheréli és éppen leglényegesebb pontjain módosítja a szabályzatot, egy rejtett, nem kis cinizmussal „professzionálisnak” mondott, ipari menedzsmentből vett modell szerint.
A módosítások mindenike elidegeníti az igazgatói fukciót, pontosabban kívülre és föléje helyezi a tanári közösségnek, de még a diákok és szülők, sőt a településnek és helyi közösségnek is idegen vezetőket preferál. Hogyan? Az új igazgató és aligazgató jelölteknek, nem kell semmiféle intézményi beágyazottsága (régisége, pedagógusi múltja, stb.) legyen a megpályázott intézményben, mert sem a tantestület, sem pedig az iskolák vezetőségi tanácsának nem kell beleegyeznie, vagy támogatnia a jelölteket. Sőt miután bármelyik tanár pályázhat egyszerre több funkcióra (igazgatói, aligazgatói állásra), és nemcsak saját iskolájában (ahol tanít, vagy ahol címzetes katedrája van), hanem, ezzel egyidőben bármelyik másikban, akár többen is, ahova csak akar. A levendő vezetőknek a diákokkal és a szülőkkel sem kell semmiféle előzetes kapcsolatának lennie, hiszen megtörténhet, hogy nem ott címzetes, ahol majd igazgatni fog, sőt, nem is ott fogja a kötelező 6-8 óráját megtartani, ahol igazgat: más iskolaközösségből áttanító igazgatók és aligazgatók fogják vezetni az egyes iskolákat. A jelenlegi módszertan alapján megtörténhet az is, hogy nem is arról a településről kerül ki – és ez vidéki iskolák esetében nem kétséges, hogy gyakran elő fog fodulni –  az iskolaigazgató és aligazgató, ahol az intézmény működik. Vagyis a leadership senkit sem fog ismerni nemcsak a helyi adminisztrációból, akivel együtt kell működnie, hanem a szülők közül sem, sőt a közösség számára is idegen lesz.
Ja, és a mindenható politika
Egy csak egy kivételt tesz az új „módszertan” az iskolaigazgatók és aligazgatók versenyvizsgáztatásakor a politikum bevonásával, és ez nem véltelen éppen az RMDSz, (nem itt van annak a helye, hogy a szövetségi és pártjelleg közötti negyedszázados vitát lefolytassuk, de ahogy mondani szokás: ami úgy néz ki, úgy választják, úgy kampányol, úgy  politizál, és viselkedik vetélytársaival, stb., mint egy párt, az tényleg, és köztudottan, egy politikai párt!) jutalma lesz, ugyanis ő ajánlást kell adjon a magyar nyelven is tanító iskolák vezetőinek (sőt nyelvtudást is igazolhat, akár fiktíven is! Ott, ahol magyar (kisebbségi) nyelvű oktatás van, az igazgatónak tudnia kell magyarul. Ez – mivel a módszertan értelmezhető, és a Maros megyei botrány éppen ezért törhetett ki, hogy úgy is lehetett érteni, hogy az „egyik igazgató”, az csak az „aligazgatót” jelentheti, még színtiszta magyar tannyelvű iskolában is! – rendszerint az aligazgató lesz. A nyelvtudást bizonyítani lehet magyar nyelvű tanulmányokkal, vagy magyar tagozatra való kinevezéssel /ez azt feltételezi, hogy a jelölt a címzetesi vizsga előtt a tanfelügyelőség által szervezett nyelvvizsgát tesz le/ vagy hivatalosan elismert nyelvvizsgával. Ezt helyettesíteni lehet egy igazolással, amit az RMDSZ ad a jelöltnek). Éljen a pozitív diszkrimináció mondhatnánk, ha ki nem lógna a lóláb, hogy ennek a beleszólásnak ára van. A dolognak nem sok gyakorlati értelme van, hiszen alapszinten csak arra jó, hogy elaltassa a „módszerrel” szembeni esetleges föllépést, tiltakozást, és persze hogy ismét és ezredszerre megerősítse a szervezet és a pedagógusok között amúgy is ott feszülő ellentéteket, megosszon. Viszont ellentétes a fennen hangoztatott „professzionalizálódással” és depolitizálási szándékkal, hiteltelenné teszi azokat, és így leleplezi a rendszert.
Tegyük túl magunkat ezen az „apróságon”, mégpedig azon, hogy a depolitizálást, a cinikusan félreértett „professzionalizálódást”, célul kitűző eljárás, legalább egy esetben nyíltan átpolitizálja az iskolai leadership-et, hiszen „bölcs pártunk” biztosan jól jár el, vagy ki tudja? Sehol, nincs leírva, de a szimmetrikus jogalkotás szabályai szerint a rommagyar fő-fő párt nemcsak ajánl, hanem adott esetben vissza is vonhatja az ajánlását, és ez esetben nem világos, hogy akkor mi fog történni. Ilyenkor, automatikusan leváltják az igazgatókat, aligazgatókat, és új versenyvizsgát írnak ki új ajánlottakkal, vagy a dolog nem ilyen egyszerű? Vagy, azt az általános hatalomtechnikai eljárást kell követni, a politikailag nem kívánatos leadership eltávolítására, amit a módszertan általában előír. T.i. a sikeresen vizsgázott és szerződtetett igazgatókat a tanfelügyelőség vezetőségi tanácsa, (ami egy átpolitizált grémium, arccal a központi adminisztráció és nem a tantestület, a diákok és szülők fele fordulva) az iskola vezetőségi tanácsának 2/3-a, vagy a tantestület 2/3-a javaslatára felfüggeszthetik. Tehát bárkit bármikor. És bármiért, mert (minősítés, kihágás típusa, stb.) az okok nincsenek szabályozva. 
És tekintsük a dolog pragmatikus oldalát, még a kialakult elvtelen helyzettel együtt is, az RMDSz, ha létezne neki oktatáspolitikája (vezére, sőt sok éve államtitkára is van, csak tudnánk mivel foglalkoznak?), akkor mindnyájunk hasznára is használtatta volna az adódó – minden bizonnyal eredetileg megtévesztésből, lekenyerezésből (jól megmutatta ezt a Maros megyei  áldatlan helyzet) – felkínált lehetőséget, hogy minden magyar, illetve magyarul is tanító (tagozatos) iskolába kerüljön magyarul beszélő igazgató és aligazgató (A  tanfelügyelőségek kifüggesztették azoknak az intézményeknek a listáját, ahol kisebbségi nyelven tanítanak vagy tagozat van – tehát nyelvtudás kell. Erre rádöbbent rengeteg igazgató (főképp kis óvodákban), ahol nincs magyar aligazgató, hogy nem tudnak magyarul – s rájuk nézve diszkrimináció történt, feljelentették ezért a minisztériumot a CNCD-nél, a Tanács igazat adott nekik, felhívta a tanfelügyelőségek figyelmét, hogy törvény szerint lennie kell magyarul beszélő igazgatónak vagy aligazgatónak. Erre a tanfelügyelőségek létrehoztak egy sereg aligazgatói állást kis intézményekben, hogy majd az aligazgatók fognak magyarul tudni. Ám ezekre az aligazgatói helyekre menet közben már nem tudott egyetlen magyar pedagógus sem jelentkezni, mert kifutott az időből.)  Ezt az ajánlási rendszer többé-kevésbé lehetővé tette volna, egy kis utánjárással, tájékozódással, egyeztetésekkel, modellálással, stb. ki lehetett volna alakítani egy olyan helyzetet, ami a  romániai magyar oktatás szintjén előnyös lenne. Sajnos, amint látható a versenyvizsgára jelentkezők elfogadott listájából ezt nem sikerült megoldani, viszont a szövetség helyi vezérei saját – és csak általuk ismert kritériumok szerint, tovább fokozva a széthúzást – alakították az ajánlási rendszert, mégpedig úgy, hogy egyes iskolák igazgatói, aligazgatói székére több magyar jelentkező van, másokra pedig egyetlen sincs.
Nem mellesleg a szövetség és mondjuk az RMPSZ, a helyi pedagógusi szakszervezetekkel, magyar tanfelügyelőkkel, stb., közösen a már említett áttanító, a közösségektől idegen igazgatók és aligazgatók kinevezésének kérdését is megoldhatta volna, legalább a rommagyar intézmények szintjén, ha nem ad ajánlást olyanoknak, akik más intézményekbe jelentkeznek át, mindenféle előzetes helyi és intézményi kapcsolat nélkül. Nem, az egyéni hatalmi érdekek, a befolyással való (vissza)élés ezt a lehetőséget is fölülírta, mindannyiunk kárára.
Végül: szögezzük le
Sem a szakszervezetek, sem a tanári és szülői közösségek, de még a diákok, és az egyébként oly aktív(nak tűnő) egyéb civil szerveződések sem léptek föl határozottan az elhibázott és botrányos oktatáspolitikai eljárás ellen (belefáradtak, helyezkednek, maguk is politizálnak és kivárnak?); de ugyanúgy a megtévesztett RMDSz és hatalmi képviselői, élükön a szakértői kormány magyar államtitkárával, és minisztériumi „szakértőivel”, is hallgatnak a dologról. De hadd szögezzük le, ami itt depolitizálás, és cinikus „professzionalizálás” címszó alatt folyik az éppen az ellenkezője annak, amit máshol jogosan annak neveznek. A depolitizálás feltétele, és egyben módszere ugyanis az lehet, ha az iskolát és annak leadedrship-jét demokratizáljuk, szélesebb körben elfogadtatjuk, közel visszük a tantestülethez, a diákokhoz, a szülőkhöz és a közösségekhez, amelyekben az iskola intézményileg integrált, amely tényezők együttesen adják meg intézményi identitását, társadalmi rangját, presztízsét, stb. Ezt úgy hívják jobb helyeken, hogy az iskolai rendszer „társadalmasítása”, megnyitása, kommunikációjának és társadalmi környezetével való együttműködésének megjavítása, elmélyítése, stb., és ez a modern iskolamenedzsment alapja is. Mint látható a jelenlegi intézkedések, a „módszertan”, éppen ellenkező irányba megy és fog hatni, ezért nem depolitizálás, hanem rejtett átpolitizálása folyik a rendszernek. Csak egy példa, az újonnan meg versenyvizsgáztatott fő- és helyettes főtanfelügyelők szerződését a miniszter bármikor fölbonthatja. Föltéve, de meg nem engedve – mert mint a fenti okfejtésből is egyértelműen kiderül – hogy a jelenlegi miniszter egy megtévedt lélek, egy hozzá nem értő, naiv teremtés, afféle, aktuális újbeszél nyelven „technokrata”, politikailag semleges, stb., akkor is világos, hogy jönnek a következő „politikai” miniszterek és az összes fő- és helyettes főtanfelügyelőt azonmód és minden indoklás nélkül leválthatják (s ez az igazgatók és aligazgatók szintjére is érvényes lesz).
A „professzionális leadership” nevében fölszámolódik az iskola társadalmi beágyazódása, a tantestület-diákok-szülők és a helyi közösségek – szakmai, és nem utolsó sorban morális – társadalmi kontrollja az iskolák fölött. És ne feledkezzünk meg róla, az iskolaigazgatók és aligazgatók nemcsak adminisztrátorok, még csak nem is az intézmények egyszerű humanmenedzsment alapú vezetői, hanem szélesebb körben is példaképek, társadalom és kultúraszervezők, különösen vidéki, vagy kisvárosi környezetben (azt ne is mondjam, hiszen köztudott, hogy a magyar közösségek gyakran nagyvárosokban is „kisközösségek”, akik esetében az iskolaigazgatók kulturális animátorok, diákjaikkal együtt járulnak hozzá a közösségi identitás kulturális újratermeléséhez, stb.). Ezért az elidegenítés, amit az új „módszer” előre bekódol a rendszerbe, hatványozottan káros, s végső soron, társadalmi léptékben is identitásromboló, elidegenítő hatású.
Kérdés, hogy mi lehet ebből, és cui prodest? Először – minden bizonnyal a felfordulás és a konfliktusok fognak megsokasodni. Senki nem tud meggyőzni (és nem csak engem), hogy valaki, aki ismeretlenben a munkahelyétől távoli intézménybe, esetleg egyszerre több iskola igazgatására pályázik, az jóhiszeműen teszi. És, ha ez elő is fordulna, mindettől függetlenül, miért gondolja, hogy a „helyiek”, egy „jövevényt” – aki, a jelenlegi módszertan szerint akár tanítóként igazgathat egy nagy presztízsű középiskolát – tárt karokkal fogadják, miért képzeli, hogy gyorsan és konfliktusmentesen átveheti a leadership-et olyanok fölött, akiket még csak nem is ismer. (Már az is kétséges, hogy valaki, hogyan és milyen minőségű menedzsment-tervet volt képes elkészíteni egy távoli, általa nem ismert iskola számára?). És meg ne feledkezzünk a diákokról, akiket „a rendszer”  figyelembe sem vesz (jobb helyeken a diáktanácsnak is beleszólása van, akárcsak a szülőknek, az igazgatók megválasztásába!).Vajon akiről a diákok semmit sem tudnak, aki nem tanította soha őket, adott esetben igazgatóként is más iskolában tanít, máshonnan ingázik igazgatni, stb., zökkenőmentesen és automatikusan elfogadják a kívülálló autorítását? Lehet ez a modell a diákok demokratikus elkötelezettségre nevelésének az alapja?
Az eljárásból, és főként a nagyon rövidre szabott jelentkezési határidőkből nyilvánvaló a szándék, hogy miután bebizonyították, hogy mennyire gyengék az érettségi eredmények, mennyi tanárnak nem sikerül a címzetesi vizsgája, s milyen sok főtanfelügyelő-helyettes bukik el a vizsgán – a tanároknak, beleértve a mostani igazgatókat is - még csak ideje se legyen felkészülni a veresenyvizsgára, kialakítani egy kiforrott, alkalmazható menedzseri koncepciót, tehát bizonyítsuk be, hogy jelenleg az iskolák élén csupa inkompetens, analfabéta áll. Ráadásul őket – mellőzve az eddigi tapasztalataikat – , amennyiben nem álltak vizsgára, vagy elbukják a mostani versenyvizsgát ideiglenesen sem lehet majd újra kinevezni, helyüket tapasztalatlan és esetleg még kevésbé felkészült kinevezettek fogják átvenni. Ettől egészen biztosan nem fog nőni, sem a leadership hatékonysága, sem a társadalom bizalma az iskola iránt.
A módszer és az egész mögöttes oktatáspolitikai koncepció csak és kizárólag a politikumnak kedvez, nem hatékonyabbá, elfogadottabbá, nagyobb presztízsűvé, hanem kiszolgáltatottabbá teszi az iskolai rendszert és még a demokratizmus nyomait is eltűnteti a rendszerből. És cinkos, aki hallgat!



2016/10/04

Mit súgott a vox populi?

Mit súgott a vox populi?

(Egy gyűlölködő „kétharmados kisebbség”, érvénytelen referendum általi előállításának perverz művészetéről)

Most hogyha tévében beszélnék, magam mellett a pulton láthatnának egy tekercs wc-papírt, és ajánlanám azon rommagyar politikusoknak, hogy szájtörlésre használják, akik belevittek tömegeket ebbe a népszavazásos közjátékba. Akik – egyféle biztos tudás birtokosaiként, gazdaként, patrónusként, kiskirályként – nemcsak tudni vélték mi van, és mit kell tenni, hanem egyenesen másokra is rá akarták erőltetni nézetüket, azt a hazugságot, hogy eleve egyértelmű és világos, amiről a referendumon föltett kérdés szól. Akik kötelességként tüntették föl a részvételt, és a „nem”-el való szavazást, mintha a távolmaradás, vagy az érvénytelen szavazat, de akár az igennel való voksolás is, ne lennének demokratikus és legitím opciók. Sajnálatomra az illetők között volt, nemcsak a bigott orbánista-tőkésista Szilágyi Zsolt, és néhány hangoskodó társa (a nekivadult kommentariátust, és az elgaloppírozott, az előbbiek szintjére sülyedt, egyházi vezetőket meg sem említve), hanem Tamás Sándor, vagy Borboly Csaba, és nem utolsó sorban Kelemen Hunor kötelezte el, elvtelen módon, és minden belső demokratizmust félretéve a szövetséget, az elhibázott referendum mellett. A szövetség vezéreit még az sem érdekelte, hogy szembe mennek a volt elnök, Markó Béla, világosan megfogalmazott, és korrekt álláspontjával, és ezzel újabb belső frontot nyitottak, ja, szigorúan az „egység”, a rommagyar és székely /vegyük észre, hogy ma már ezek sem automatikusan esnek egybe, ám!/ „közérdek”, stb., nevében, pontosabban magasról téve mindezekre. A gesztus nem eredeti, de kifejező, és talán még meg is menthetné, ami menthető: a tévedés beismerése az emberi bölcsesség, és nem a gyengeség jele, mégha agresszív és törtető politikusoknak ezt hiába is magyarázná az ember. Nevezett urak és további urak, meg hölgyek, ha letörölték a mustárt bajszukról, talán léphetnének egyet hátra és elgondolkodhatnának a történtekről, a referendum egyértelmű kudarcának okairól. Annál is sürgetőbb lenne egy higgadt elemzés, mert ha szigorúan a politika, és a médiapolitizálás szempontjából ítélnénk meg a dolgokat, a népszavazás érvénytelenségével, és a nagyon alacsony erdélyi részvétellel, az derült ki, hogy biza a teljes itteni politikai mainstream (tisztelet a gyér kivételnek), és az egyházak egyes vezetőinek üzenetét, bíztatását, (az uszításról más helyen szóltam és még szólni fogok), a rommagyarság elenyésző hányada, a szavazásra regisztrált kettős állampolgároknak is csak kevesebb, mint egyharmada követte. Magyarán a parlamenti választások előtt bő 2 hónappal a politikai establishment csupán a szavazók elenyésző hányadát tudta megszólítani, egyúttal jó alkalmat elszalasztva, a hallgatásra. Tudom, mások a lecsengett népszavazás – ha ugyan a referendum, és különösen a felszított, kiprovokált idegengyűlölet, nem lesz még sokáig napirendkijelölő téma! – és az országos választások tétjei, de mégis: ez a kudarc több, mint szegénységi bizonyítvány, a botrányosan gyenge mozgosítás további kudarcot vetít előre. És akkor most nem is szólok a jelölési botrányokról, melyek – minden bizonnyal – tovább rontják az esélyeket. Az itteni politikusok, egyházi vezetők, és mindenféle el-, meg lekötelezett véleményformálók számára adódna egy kézenfekvő tanulság, ami talán még előnnyé kovácsolható (ha ezekután még hihetnénk a politikusok és klerikális vezérek tanulóképességében, a meliorizmus, a „megigazulásra” való hajlandóság, mélyen keresztény lehetőségében): hallgatni – a politikában is – igen gyakran, aranyat ér. Értem én, hogy a hatalmi elit egyik fontos – sajátos viszonyaink közepette meglehet éppen a legfontosabb – eszköze az „értelmezés hatalma”, a „nép” helyett megfogalmazott és forgalmazott, sőt sulykolt interpretációk kiváltsága, csakhogy. Amennyiben az uralkodó elit ezt a szerepet fölvállalja, az ezzel járó indokolatlanul fölnövesztett felelősség elől sem térhet ki, mert a föstött ördög a politikában, biza leszáll a falvédőről, s akkor? Esetünkben föl kell vállalnia, hogy maga is megtévesztett, manipulált volt, nem volt képes helyesen értelmezni a népszavazás tétjét és kockázatát, illetve érdekei fölülírták a helyes interpretációt, ami a referendum valódi célját és értelmét, a megveszekedett Európaellenességet, illeti. Így aztán érdekből vagy tudatlanságból felültették a szavazók egy részét is, megvezették és gyűlölködésre sarkallták az arra hajlamos embereket, a megosztott és félrevezetett sokakat, komoly károkat okozva a személyközi kapcsolatokban, a társadalmi kohézióban, stb. Akik hozzájárultak a gonosz hétköznapivá válásához és elvegyüléséhez a tömegben, most segíthetnének a leleplezésében, sőt kigúnyolásában és elüldözésében is. Tudom, tudom, erről szó sincs, de hát a normalitást, a tisztességes hozzáállást legalább ki kell mondani, a politika nem az erkölcsi bajnokok sportja, de hát mégsem minden csak politika. Azért még erkölcs és normalitás – horribile dictu, még morálfilozófia, sőt morálteológia is – létezik, azért még nézhetünk egymás szemébe, amolyan civil, egyszerűen polgári, emberi alapon, nemde? És a megtévelyedetteket is hagyni kell élni, van, vagy nincs megbocsájtás, „emberek vagyunk és nem vadak”. Sőt segíteni kell a tisztánlátásukat, fölvilágosítani, jobb belátásra bírni, vagy legalábbis erre bátorítani őket, stb. – tiszteltklérus, rosszul tudnám? És nem kell ehhez új tízparancsolat, újabb hegyibeszéd, tisztítótűz sem, fölteszem, a jóérzés és a józan ész, elegek lesznek most még. Vissza kell bontani az őrületet, egészen addig, amíg újrainterpretálhatjuk a helyzetünket, amíg gyűlöletmentes, meg nem mérgezett talajra nem lelünk, megtettük ezt máskor is, miért ne menne éppen most?

És akkor ismét, miről szólt a referendum, valójában?

Mint utóbb kiderült a népszavazásnak nem az volt a tétje és célja, amit annak kezdeményezői, minden lehetséges eszközzel és a lehető leggátlástalanabb módokon közvetítettek. És tényleg semmi köze nem volt a menekültek, bevándorlók kérdéséhez, ők csak mellékesen lettek nyilvánosan megalázva, ismételten meggyűlöltetve. A valódi tét legitimitást szerezni az EU-ellenességnek, felhatalmazni az akarnokot, hogy áldatlan „szabadságharcát” folytathassa egy elképzelt Brüsszel nevű (de a valódi városhoz semmilyen formában nem köthető), imaginárius, pontosabban szimulált ellenséggel szemben. Hát ezért volt minden, ezért a sok milliárd a kampányra, ezért az uszítás, ezért a fenyegetés, az oktalan félelemkeltés, a féktelen és perverz propaganda, és ezért lett a gyáva és megtévesztő kérdés mint referendumprobléma fölvetve. (Nem újdonság, hogy az autokrata vezér a legtöbbszőr gyáva, aki sunyítva hódít, félrevezet, kitér, kicselez, soha nem szemben, soha nem nyílt sisakkal és soha nem egyenes versenyben győz. Sőt, ki sem mer állni fair megmérettetésben – ha jól emlékszem Orbán utoljára Medgyessyvel vitázott nyilvánosan, és akkor is alúlmaradt, azóta csak saját, vazallusi közegben szájhősködik. És az is egy belátható kommunikációs pattern szerint működik – emlékszünk még Ceausescura? – hogy kettős beszédet gyakorolnak, egyet belső, egyet meg külső használatra. De a modellben a bukás is bele van kódolva, így van ez a halhatatlanság esetében is, mindenki tudja, hogy halandók vagyunk /még Szokrátész is az/, és mégis a legtöbben azt képzelik, abban reménykednek, hogy az örökkévalóság velük fog kezdődni, persze az már ki sem derül számukra, hogy mégsem.) A kiagyalók valójában Magyarország EU-s tagságára szerettek volna rákérdezni, akárcsak a brexitkor tették a britek, a kilépés támogatottságát akarták gyáva módon tesztelni (ennek kapcsán folyna most az acsarkodás, ha érvényes lett volna a referendum), de nem jött be. Mielőtt még kitiltanák a szótárból is az „érvénytelen” és „eredménytelen” kifejezéseket, kérdezzük meg, hogy

mit üzent a nép?

Hogyan kell érteni az érvénytelenséget? Nos, a referendum jogi értelemben semmiféle értékkel nem bír, politikai üzenete is egyszerű: a vox populi azt mondta, hogy nem kíván foglalkozni a rosszul megfogalmazott álságos kérdéssel. Visszautasította a döntést egy sunyi, irracionális gyűlölködésre és fikcióra alapozott rossz kérdésben: a polgárok egyértelmű választ adtak, a politikai osztálynak most hallgatnia kellene. Minden további magyarázkodás csak még jobban elidegeníti egymástól vezetetteket és vezetőket, mélyíti az árkokat, és növeli a felelősségeket.

A legfőbb üzenet, nekünk civileknek meg az: vegyük már le a gyülölködő álarcunkat, az eltorzult képünket cseréljük végre egy – ha nem is mosolygósra, az még nem megy – de legalább egy kicsit kisimultabbra, és Bíbót (no meg a lengyel pápát, és oly sokakat) parafrazálva, ne féljünk: (Végül aztán mosolyogni sem. Megszívattak és szívtunk, de hát nincs itt az apokalipszis) még béke van, és lesz még szőlő, s lágy kenyér.