Kussolj magyar!
Kis rommagyar közéletünkben rendre
elmaradnak a közéleti viták, olyan sorsdöntő kérdésekben, melyek a nyilvános
okoskodás és végül a konszenzus témái, alanyai kellene hogy legyenek, és
amelyek nélkül esély sincs a rommagyarság társadalomként való egyszerű
újratermelésére, nemhogy esetleges kiteljesedésére. A nyilvános diskurzusok
megosztottsága és egymás ellen fordulása önmagában nem gond, hiszen
párbeszéddel, vitával a dolgok mögöttes tartalmainak feltárásával és érvek,
ellenérvek felsorakoztatásával (konszenzusorientáltság – Habermas) végül
mégiscsak kialakulhatna egy közös nevező, amihez aztán igazodhatnának a
közéleti szereplők, sőt a „köznép” maga. De erre ma sokkal kevesebb az esély,
mint bármikor korábban. Gyakran tettem szóvá, illetve boncolgattam a közélet
sívárságát és manipulatív voltát a politikai folyamatok vonatkozásában,
mondván, hogy az elhallgatás a nyilvnosság kizárása a döntéshozatalból – végső soron,
és a jellemző politikai kultúra mellett – már-már az egész közösség
demokratikus közéletének létét fenyegeti. Olyan kódolt politikai paneleket,
sujkolt üzeneteket kapunk, a magát végeláthatatlanul ismétlő,
egymásra hivatkozó, redundáns, sőt klónozott média részéről, melyet – szakértőknek mondott – háttérkommunikátorok,
PR vezérek, gondosan becsomagolnak, és aztán manipulált, torz formában elénk tálalnak.
(Csak egy példa, hogy az MTI hírekre vár minden rommagyar sajtótermék, mely
hirügynökség bizonyítottan megbízhatatlan, szűk szavú és manipulatív nemcsak a
magyarországi, vagy térségbeli, hanem a hatumákkal kapcsolatos „híreiben” is).
Az így előregyártott tartalmakat aztán mantraként ismétlik, hivatkozzák,
szajkózzák, stb. a médiák, legtöbbszőr mellőzve mindenféle valós vitát,
kételyek megfogalmazását, új megközelítések felvetését, stb. A politikai
manipuláció „önérdekének” megfelelően szemérmesen hallgat a média, mindenről,
amiről „hallgatnia kell”, illetve tudjuk, hogy melyik, kiknek a politikai
érdekei, elvárásai, és üzeneteinek megfelelően adja elő a dolgokat. A virtuális
határokat szinte senki nem feszegeti, mindenki a maga térfelén[i],
a maga képmására elképzelt „közönségéhez” szól, és végső soron annak
előítéletes gondolkodását, barlangképeit és rögeszméit, stb., igazolja vissza,
és erősíti meg, forognak az imamalmok, jobb és baloldalon, azonmód.
Nem csoda, hogy még az alapvető
politikai kérdésekben sincsenek információk, érvek, a köznapi ember számára
felfogható életszagú, netán racionális diskurzusok. Hat hete nem hangzott el
egyetlen épkézláb érv sem arról, hogy miért is kellett önként távozni a kormányból[ii]?
Vagy, hogy miért kampányol a szövetség a (kilencven százalékban!) dél-tiroli
statútummal, mint hevenyészett székelyföldi autonómia-programmal, a rommagyarság
valós problémáinak (szociális, oktatási, gazdasági problémakör) felvállalása
helyett? stb. Még olyan tényekkel kapcsolatos elemzésekben és közlésekben
(valójában puszta politikai kinyílatkoztatások) sincs valós tartalom,
megbízható és hiteles információ, melyek egyébként számszarűsíthetőek. Mondjuk,
mint az, hogy a Székelyföld (reálisan a három székelynek mondott megye)
gazdasága hányadán áll, hogy netto haszonélvezője a központi költségvetésnek,
vagy elvonás van?, hogy az országosan legalacsonyabb fizetések és jövedelmek
mögött mi áll?, hogy az infrastruktúra szembetűnő elmaradottsága, valójában minek
a következménye?, hogy (mielőtt tucatnyi röpteret építenek) egyáltalán milyenek
a gazdasági kilátások? stb., stb., stb. Nem, az autonómiázás zaja és füstje
mögött minden téren folyik az elszigetelődés, a leszakadás, még az országon
belül is. A források elosztása felől pedig egy szűk kör (elitnek mondani
túlzás, de maffiaszövetségnek nevezni is túl igényes – leginkább a prekariátus
hányott-vetett felső hányada, vagy az uborkafára ilyen-olyan segítséggel felkapaszkodó
rétege, a dzsentri és/vagy úrhatnámok, bennfentesek foghíjas hada) dönt, aki
aztán a döntések haszonélvezője is. És a médiamunkások szerint nincs is itt semmi
amit kérdezni, sőt azt üzenik: tessék csak szépen továbbhaladni, nincs itt
semmi látnivaló.
A nyilvános, közéleti viták
szinvonalát, és főként a lényeges dolgok elhallgatását viszont, nem csak
politikai (és persze egyéb természetű) érdek határozza meg, hanem a rommagyar
társadalomban fellelhető közéleti tudás (pontosabban tudatlanság) jellege és
állapota, a tudáspiaci részesedés és általában a szakszerű, hozzáértő,
megalapozott, dokumentált, stb. tudás hiánya – tisztelet a kivételnek. Úgy is
foglamazhatnék, hogy nincs meg még a magát műveltnek és értelmiséginek gondoló,
stb., társaságban, úgy is, mint potenciális szöveg, kép és hangfogyasztóban, a
minimális szociológiai tudás ahhoz, hogy érdembeli közéleti viták bontakozzanak
ki. Ismétcsak a gyér kivételtől eltekintve maguk a médiamunkások is csak
valamiféle nagyon szűk körben kontextualizált, földhöz ragadt, köldöknéző
(lehet választani) perspektívából képesek látni és láttatni a
társadalmi/gazdasági/kulturális, stb. folyamatokat. Szociológiai
perspektívának, a rövidség kedvéért, azt nevezem itt, hogy egy átfogó – ha nem
is a 7,5 milliárd ember virtuális szempontját felölelő –, de legalább a
faluhatárnál tovább tekintő nézőpontot vegyünk fel, helyezzük szélesebb
összefüggésbe a körülöttünk föllelhető dolgokat, reflektáljunk a világ és benne
a saját emberi, közösségi, stb. létünkre (la condition humaine – mondhatni). (A
máshol megunt "egyfelől és a másfelől" típusú kétkedő, több szempontot felvető,
akár spekulatív, de érvelő, stb. beszéd hiányzik közéletünkből.) Félreértés ne
essék, nem azt állítom, hogy semmiféle tudás sem lelhető fel hangadó
értelmiségiek koponyájában, csak azt, és ezt viszont határozottan, hogy
frusztráltságuk és világtól való elfordulásuk abból táplálkozik, hogy a meglevő
tudásukat képtelenek a tudáspiacon kelendő áruként felmutatni, illetve értékesíteni:
a működő, és piacképes tudásnak vagyunk híján![iii]
(Ez természetesen az oktatási rendszer problémája is, ahol a konformitást
mindenkor nagyobbra értékelik a kreativitásnál, iskoláinkban az a jó diák, aki
nem kérdez, és mindenben konform, aki azokat, az egyébként igen alacsony
standard szerint megállapított lexikális ismereteket képes felmondani, amire ez
a rendszer épül; nincs helye a kísérletezésnek, a fantáziának, az újnak, csak
az tudás, ami „régi”, ami prekoncepciókon és nem egyszer előítéleteken épül; nem
utolsó sorban pedig az a jó, ha a nebuló tudását „otthonról” hozza, már úgy,
hogy a szülők elég tehetősek ahhoz, hogy magánórákat fizessenek, mintha ugyan
nem közpénzből működne az iskola maga, stb. Így aztán kizárt, hogy az iskolából
kikerülő fiatal megszerzett kulturális tőkéjét, gazdasági tőkévé konvertálhatná
a munka világában (lásd. Bourdieu), azt hiszem a leginkább a különféle –
gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbólikus tőkeformák - egymásba való
átalakításának képessége veszett el, illetve hiányzik társadalmunkból!).
És senkinek sem áll szándékában a
tudáspiac kiszélesítése és tartalmassá tétele, az első reflex, hogy kihasítani
és hermetikusan lezárni egy-egy nagyon szűk médiateret, de aztán olyan falakkal
körülbástyázni, hogy madár se tudjon ott átrepülni!, hogy a konkurenciának
írmagja is kivesszen a falakon belül, hogy csak a törzsökös, (beágyazott) saját
válogatott közönség férjen hozzá az egyes médiadiskurzusokhoz. Lassan-lassan, és
különösen a média-piac hiányából fakadóan, a mindenki mást letorkolló, vérmes
és arrogáns, de végtelenül buta trollkodó prekariátus kis körei maradnak
médiafogyasztókként, akiknek a magukat értelmiségnek mondó propagandisták ír(ogat)nak.
A hangadók pedig eldöntötték, ha nem képesek lépést tartani a világgal (nemrég
még értéknek és megszerzendőnek számított a naprakész, az up to date tudás, ma
már egyenesen megvetik, vagy legalábbis gyanúsnak tekintik – ismétcsak tisztelet
a kivételnek), akkor a világot akarják „visszaépíteni”, egy megelőző korszak
intézményi és eszmei szintjéhez. Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy mindenekelőtt
a székelyföldi hangadó elit, aki a két világháború közötti közéleti diszkurzus
visszaépítésén ténykedik, a decivilizációs folyamat (Norber Elias) elindítója
és legfőbb hordozója. Ami 75-80 éve civilizációs-modernizációs nemzetépítő ideológia
volt, és bizonyos értelemben progresszív, annak mai hangoztatása decivilizációs
következményekkel jár[iv]. Ráadásul
észre sem veszik mit tesznek, hogy modernizációs elképzeléseik között a
legerősebb, az antimodernizáció,
premodern korokhoz való regresszív visszalépés.
[i] Egyenesen veszélyes, de legalábbis
fölöttébb kényelmetlen megpróbálni átlépni a határokat, még a legdecensebb és
elegánsabb formában is. Nem irigylem, azért amit a foter.ro főszerkesztője
kapott saját trollkodó kommentelőitől, amiért elkövetett egy
kiegyensúlyozottabb, körültekintőbb és nem a jobber sémákat és neokon értelmezési
kánonokat követő cikket, a párizsi terrortámadások kapcsán. Több,
mint száz bejegyzésben kapott hideget, meleget, alázták és már-már
anyázták, „saját” törzsközönségének mindenre elszánt tagjai.
[ii] Nem csoda, ha rejtett
forgatókönyvek és összeesküvéselméletek ütik fel a fejüket a témában.
[iii]Még azt sem lehetne mondani (a tévedés kockázata nélkül),
hogy a hangadó székelyföldi értelmiségiek egyike-másika nem rendelkezne egyféle
(igaz meghaladott) tudással. Sőt, azt hiszem olyasmit tudnak, amiért még ráadásul
egyéni áldozatot is hoztak, megőrizték az elmúlt rendszerben. Most pedig azt
látják, hogy az előhúzott "régi" tudás legfennebb oral history
anyagként értékesülhetne, nincs
rá piac. Ezért a kétségbeesés
és világfájdalom, a dolgok túlzott eldramatizálása az egyéni
"balsors" közösségivé/nemzetivé nagyítása, stb.
[iv]A székelyföldi agresszív és nagyhangú “megmondóemberek” közlésformája,
az elévült tudás felsorakoztatása, a közönségből, az ugyanilyen típusú avitt
(sokszor csak alulértett, látensen létező) tudást hívja elő. Az erkölcsi
tradíciót, meg etnikai identitás-azonosságot nem írja fölül semmiféle "új
információ", ha úgy tetszik témafüggetlen, mindenről eszükbe jut és szűk
körükben, minduntalan észbe jutattják. A trollkodó prekariátus kommentjei csak
megerősítenek egy-egy társadalmi státust ("jól megazt mondtad x vagy y-bá'"
- mondják a kommentelők), visszajelzik, hogy vevők akármilyen avittas, zavaros,
értelmezhetetlen diskurzusra is, ha az valamiféle etno-nacionalista talapzaton
jelentkezik. (Egyébként ebben van a "veszélye", innen a mozgosító
ereje - mert ha megkérdeznénk a kommentelőket, mit értettek a szövegből, abból
biza nagy mekegés-makogás lenne - szerintem). A helyeslés rituális jellegű, nem is a
szöveg tartalmára, hanem a hagyományos identitások megerősítésére vonatkozik!