Önkéntes száműzetés
„A forradalom felfalja saját gyermekeit” - Saint-Just
A tegnapi napon (2014, márc., 24.) mintegy
észrevétlenül, minden nagy felfordulás és különösebb média-nyilvánosság nélkül
megtörtént („titkon végbement csoda”?): Tőkés László nem,
illetve nem Romániában indul egy újabb EP mandátumért, és ezzel a nevével
(is) fémjelzett „hosszú” negyedszázad lényegében lezárult. A „Tőkés-éra” kapcsán – a „kivonulást”
követően viszont –, csak úgy sorjáznak a megválaszolatlan, és minden bizonnyal
nehezen megválaszolható kérdések. Mielőtt felvetném a mára és a jövőre
vonatkozó kérdéseket, egy keveset a kontextusról, a karizmatikus személyiség és
vállalt küldetésének történeti-társadalmi-politikai, stb. keretéről is szólnom
kell, arról, amit mindközönségesen romániai rendszerváltásnak és/vagy átmeneti
társadalomnak, posztszocialista jelenünknek szoktunk nevezni. Én, az itteni
átmenet értelmezésekor Baudrillard híres szimulákrum-elméletét hívnám, illetve hívtam segítségül, mert úgy vélem, ez fejezheti ki
azokat a folyamatokat és egyben azokat az átmenetre jellemző diskurzusokat,
értelmezési sémákat, melyek hozzá tapadtak. Nyolcvankilencet követően, szinte
az első pillanatban felmerült a korszakot végigkísérő kérdés, vagy dilemma:
forradalom – netán máshol kitervelt forradalom – volt-e az, amit Tőkés elindított,
amihez személyes sorsát, politikai legitimációs hátterét, karizmáját kötötte, a
történelmi gesztus, amiből a Tőkés-jelenség kifejlődött? És meggyőződésem, hogy
a máig megválaszolatlan kérdés, az ambivalencia, a kétely nemcsak az átmenet
politikai felfordulását és a kialakult viszonyok természetét fémjelzi, hanem
Tőkés egész politikai pályafutását úgyszintén. Nem kétlem, hogy a kételyt
szándékosan (is) és a szekus módszerek fennmaradása okán is táplálták, no meg –
tekintve, hogy a „forradalom hőse” kisebbségi volt –, az értelmezést gyakran sovinizmus
és nacionalista érzelmek fütötték. Akárhogy is történt az esemény, utóéletét a
kezdettől kételyek vették körül, s nem csak az átmenetet (a „poszt-ság”-ot),
hanem az „alapító gesztust”, és annak főszereplőjét is. Ha úgy tetszik a „forradalom”
(vagy bárminek is nevezzük, ami történt) bukása, a kezdeti forgatókönyvébe volt
bekódolva, de annak utóélete és főhősének politikai pályája is. Természetesen
nem minden részletre kiterjedően, nem fátum-szerűen, hanem az események és
folyamatok logikájába, az átmenet kimenetelébe beszámítolva. Tőkés huszonöt
éves politikai helyezkedései és végül kudarca, az hogy nem találta meg helyét a
rommagyar politikai palettán, egyfelől 1) a „történelmi körülményekből”, másfelől 2) a
felvállalt, és (ön)legitimációs eszközként használt „forradalom szikrája” habitusából
származik, no meg 3) szeméyes tulajdonságaiból, melyek minduntalan elszínezték,
sőt relativizálták politikai karrierjét, marginalizálták személyét.
Először a „forradalom”, mint
rendesen, felfalta saját gyermekét, az ambivalens viszonyulások, melyekkel az
aktust értelmezték, és amelyek központjában az állt, hogy valakik eltérítették,
megmásították, kisajátították azt, olyan történelmi körülménnyé, „helyzetté”,
vált, melyből Tőkésnek nem volt módja kitörni. Önellentmondás (státusinkonzisztencia)
termelődött, abból is, hogy a rendszerváltást támadta, azt a folyamatot, melyet
maga indított el és ezért saját felelősségét is látnia kellett volna benne;
ennyiben Tőkés kudarca a rendszerváltás kudarca és megfordítva, az elbukott
rendszerváltás egyben magával sodorja a rendszerváltás „kirobbantóját”, más
szóval igen: felfalta.
Másodszorra, a küldetéses (vátesz-szerep) hős, szükségszerűen
bukott el, amikor legitimitását, hitelességét, egy ambivalens aktusból származó
karizmára építette (lásd. Max Weber a „karizmatikus uralom”-ról - A politika,
mint hivatás). Ráadásul mértéken felül eltúlozta autoritása súlyát és
kiterjedtségét, nem tagozódott be azokba a keretekbe, amelyekben a „valódi”
politizálás folyt, annak intézményeit kikezdte, és folyamatosan támadta. Későn
és inkompetens módon (klientúrára, és feltétlen hívő, hozzá nem értőkre bízta
az építkezést) kezdte el intézményesíteni hatalmát, sohasem szerzett „demokratikus”
(vagy legalább annak látszó), racionális legitimitást a rommagyar politikai
mezőnyben, stb. Jellemző ebben a vonatkozásban az, ahogyan saját vélt, illetve
valós autorítására, hitelére, hagyatkozva egész sor ellenzéki párt- és
intézményrendszert kezdeményezett. Azt, amelyeket ma EMNX-nek mondanak (bizonytalan
politikai brand!), és amelyeknek sem igazi programja, sem szervezeti háttere,
sem beágyazottsága nem alakult- nem alakulhatott
ki. Hiszen már alapból a „Tőkés
által fémjelzett étosz (sic!) politikai reprezentációjára épültek” – bármit
is jelentsen ez –, illetve egy tartalmatlan, merőben szimbolikus értelemben
használt autonómia-fogalomra, melyet nem lehet(ett) pragmatikus (issue based)
közpolitikai lépésekre lebontani (operacionalizálni), és ezért lózunggá
üresedett, merevedett. A fővédnök „kivonulásával” (feltéve, hogy valóban az
anyaországi kormányzó párt listáján szerez EP mandátumot), személyre szabott és
kézivezérelt, tenyérből táplált, intézmény-kezdeményei légüres térben talál(hat)ják
magukat, elenyésznek.
Végül Tőkés ellentmondást nem
tűrő, nonkomformista és konfrontatív alkata, illetve „magánéleti közbotrányai”,
nagyban meghatározták eddigi politikai karrierjét, annak minden fordulópontját
tekintve. A hatalmaskodó főméltóság, eredeti főpapi habitusából próbált
átmenekíteni a politikai pályára pluszhatalmat, illetve karizmát, autorítást, de
egyéb magánéleti kilengései, minduntalan megtorpedózták ezirányú törekvéseit. Mára
kiderült: Tőkés nem lehet modell, sem párkapcsolati-magánéleti, sem pedig közéleti
értelemben, így a vátesz-szerep egyik pillére kiesett, és ez nagyban erodálta
az egész építményt. A főhős ma már nem lehet a morális tradíció és ilyenre
épülő közösség első embere, ez a magára szabott szerepe megkopott,
kompromittálódott.
A tőkésisták utóvédharcaikban még
az ellene irányuló nacionalista-sovinista támadásokkal értelmezik a helyzetét,
számüzöttnek minősítve idolumukat (ikon-személyiségüket), de azért talán már ők
is sejtik: Tőkés számüzetése, önkéntes száműzetés háttere bonyolultabb, mint
sem, hogy a „kifele”, „másokra”, való mutogatással elintézhető, hitelesen értelmezhető
lenne.
Nem temetni jöttem Tőkést, és nem
is dicsérni!