2014/03/25

Önkéntes száműzetés



Önkéntes száműzetés

                                                             „A forradalom felfalja saját gyermekeit” - Saint-Just

A tegnapi napon (2014, márc., 24.) mintegy észrevétlenül, minden nagy felfordulás és különösebb média-nyilvánosság nélkül megtörtént („titkon végbement csoda”?): Tőkés László nem, illetve nem Romániában indul egy újabb EP mandátumért, és ezzel a nevével (is) fémjelzett „hosszú” negyedszázad lényegében lezárult.  A „Tőkés-éra” kapcsán – a „kivonulást” követően viszont –, csak úgy sorjáznak a megválaszolatlan, és minden bizonnyal nehezen megválaszolható kérdések. Mielőtt felvetném a mára és a jövőre vonatkozó kérdéseket, egy keveset a kontextusról, a karizmatikus személyiség és vállalt küldetésének történeti-társadalmi-politikai, stb. keretéről is szólnom kell, arról, amit mindközönségesen romániai rendszerváltásnak és/vagy átmeneti társadalomnak, posztszocialista jelenünknek szoktunk nevezni. Én, az itteni átmenet értelmezésekor Baudrillard híres szimulákrum-elméletét hívnám, illetve hívtam segítségül, mert úgy vélem, ez fejezheti ki azokat a folyamatokat és egyben azokat az átmenetre jellemző diskurzusokat, értelmezési sémákat, melyek hozzá tapadtak. Nyolcvankilencet követően, szinte az első pillanatban felmerült a korszakot végigkísérő kérdés, vagy dilemma: forradalom – netán máshol kitervelt forradalom – volt-e az, amit Tőkés elindított, amihez személyes sorsát, politikai legitimációs hátterét, karizmáját kötötte, a történelmi gesztus, amiből a Tőkés-jelenség kifejlődött? És meggyőződésem, hogy a máig megválaszolatlan kérdés, az ambivalencia, a kétely nemcsak az átmenet politikai felfordulását és a kialakult viszonyok természetét fémjelzi, hanem Tőkés egész politikai pályafutását úgyszintén. Nem kétlem, hogy a kételyt szándékosan (is) és a szekus módszerek fennmaradása okán is táplálták, no meg – tekintve, hogy a „forradalom hőse” kisebbségi volt –, az értelmezést gyakran sovinizmus és nacionalista érzelmek fütötték. Akárhogy is történt az esemény, utóéletét a kezdettől kételyek vették körül, s nem csak az átmenetet (a „poszt-ság”-ot), hanem az „alapító gesztust”, és annak főszereplőjét is. Ha úgy tetszik a „forradalom” (vagy bárminek is nevezzük, ami történt) bukása, a kezdeti forgatókönyvébe volt bekódolva, de annak utóélete és főhősének politikai pályája is. Természetesen nem minden részletre kiterjedően, nem fátum-szerűen, hanem az események és folyamatok logikájába, az átmenet kimenetelébe beszámítolva. Tőkés huszonöt éves politikai helyezkedései és végül kudarca, az hogy nem találta meg helyét a rommagyar politikai palettán, egyfelől 1) a „történelmi körülményekből”, másfelől 2) a felvállalt, és (ön)legitimációs eszközként használt „forradalom szikrája” habitusából származik, no meg 3) szeméyes tulajdonságaiból, melyek minduntalan elszínezték, sőt relativizálták politikai karrierjét, marginalizálták személyét.
Először a „forradalom”, mint rendesen, felfalta saját gyermekét, az ambivalens viszonyulások, melyekkel az aktust értelmezték, és amelyek központjában az állt, hogy valakik eltérítették, megmásították, kisajátították azt, olyan történelmi körülménnyé, „helyzetté”, vált, melyből Tőkésnek nem volt módja kitörni. Önellentmondás (státusinkonzisztencia) termelődött, abból is, hogy a rendszerváltást támadta, azt a folyamatot, melyet maga indított el és ezért saját felelősségét is látnia kellett volna benne; ennyiben Tőkés kudarca a rendszerváltás kudarca és megfordítva, az elbukott rendszerváltás egyben magával sodorja a rendszerváltás „kirobbantóját”, más szóval igen: felfalta.
Másodszorra, a küldetéses (vátesz-szerep) hős, szükségszerűen bukott el, amikor legitimitását, hitelességét, egy ambivalens aktusból származó karizmára építette (lásd. Max Weber a „karizmatikus uralom”-ról - A politika, mint hivatás). Ráadásul mértéken felül eltúlozta autoritása súlyát és kiterjedtségét, nem tagozódott be azokba a keretekbe, amelyekben a „valódi” politizálás folyt, annak intézményeit kikezdte, és folyamatosan támadta. Későn és inkompetens módon (klientúrára, és feltétlen hívő, hozzá nem értőkre bízta az építkezést) kezdte el intézményesíteni hatalmát, sohasem szerzett „demokratikus” (vagy legalább annak látszó), racionális legitimitást a rommagyar politikai mezőnyben, stb. Jellemző ebben a vonatkozásban az, ahogyan saját vélt, illetve valós autorítására, hitelére, hagyatkozva egész sor ellenzéki párt- és intézményrendszert kezdeményezett. Azt, amelyeket ma EMNX-nek mondanak (bizonytalan politikai brand!), és amelyeknek sem igazi programja, sem szervezeti háttere, sem beágyazottsága nem alakult-  nem alakulhatott ki. Hiszen már alapból a „Tőkés által fémjelzett étosz (sic!) politikai reprezentációjára épültek” – bármit is jelentsen ez –, illetve egy tartalmatlan, merőben szimbolikus értelemben használt autonómia-fogalomra, melyet nem lehet(ett) pragmatikus (issue based) közpolitikai lépésekre lebontani (operacionalizálni), és ezért lózunggá üresedett, merevedett. A fővédnök „kivonulásával” (feltéve, hogy valóban az anyaországi kormányzó párt listáján szerez EP mandátumot), személyre szabott és kézivezérelt, tenyérből táplált, intézmény-kezdeményei légüres térben talál(hat)ják magukat, elenyésznek.
Végül Tőkés ellentmondást nem tűrő, nonkomformista és konfrontatív alkata, illetve „magánéleti közbotrányai”, nagyban meghatározták eddigi politikai karrierjét, annak minden fordulópontját tekintve. A hatalmaskodó főméltóság, eredeti főpapi habitusából próbált átmenekíteni a politikai pályára pluszhatalmat, illetve karizmát, autorítást, de egyéb magánéleti kilengései, minduntalan megtorpedózták ezirányú törekvéseit. Mára kiderült: Tőkés nem lehet modell, sem párkapcsolati-magánéleti, sem pedig közéleti értelemben, így a vátesz-szerep egyik pillére kiesett, és ez nagyban erodálta az egész építményt. A főhős ma már nem lehet a morális tradíció és ilyenre épülő közösség első embere, ez a magára szabott szerepe megkopott, kompromittálódott.
A tőkésisták utóvédharcaikban még az ellene irányuló nacionalista-sovinista támadásokkal értelmezik a helyzetét, számüzöttnek minősítve idolumukat (ikon-személyiségüket), de azért talán már ők is sejtik: Tőkés számüzetése, önkéntes száműzetés háttere bonyolultabb, mint sem, hogy a „kifele”, „másokra”, való mutogatással elintézhető, hitelesen értelmezhető lenne.
Nem temetni jöttem Tőkést, és nem is dicsérni!

2014/03/18

Keleti szél



Keleti szél
„Nincs paradicsom a sok elveszett paradicsomon kivül”. Borges – A tegnap birtoklása

Az éppen csak elkezdődött ukrán válság az eddig ismert és sematikusan nyugatról, még pontosabban az AEÁ-ból kirajzó globalizáció „végének kezdetét” jelentheti, végét a nagyreményű egypolúsú világnak, melyben mindenki a nyugati típusú liberális (posztliberális) demokráciák (politikai globalizáció), a (poszt)indusztriális kapitalizmus társadalmi-gazdasági modelljét követné. Immanuel Wallertsein világrendszer-elmélete eredetileg a gazdasági és kereskedelmi rendszerek összefonódásában, a kapitalista piacgazdaság világméretű kiterjedésében látta a modern világ integrációját, olyan világét, mely ugyan centrumra, félperiféria és perifériára oszlik, mégis globalizált. Azután maga és követői is a kulturális eltéréseket tekintik vizsgálódásra érdemesnek, hiszen úgy tűnik a más-más kultúrák elakasztják, szembehelyezkednek a centrumból kisugárzó globális folyamatoknak, ezért erősödött meg a kulturális homogenizáció, másfelől pedig ellenreakcióként a glokalizáció és a mindenféle antiglobalizációs mozgalmak, melyek csak fokozzák az ellenállást. A kulturális globalizáció viszont a többféle világ és a több központból induló integrációs folyamatokra hívta fel a figyelmet; nemcsak az AEÁ, hanem az EU, Kína, Oroszország, Dél-Amerika, stb. is globalizál, bár az eredetiektől eltérő eszközökkel, más jellegű integrációs hálózatok kiépítésével és kiterjesztésével.
A mostani válság az egyik ilyen – a nyugatitól sok vonatkozásban eltérő – centrum igen határozott kísérlete a kétpolusú világ visszaállítására. Arra, hogy a szétesett Szovjetúnió helyén visszaszerezze az orosz központ (Russkiy tsentre) befolyását, ma már nem ideológiai, hanem szigorúan gazdasági, és ezzel összefonódva katonai, nevezetesen energia-fegyverként emlegetett, gáz és kőolaj tartalékainak politikai zsarolásra, sőt háborús fenyegetésre való felhasználásával. Ebben a vonatkozásban világos, hogy az orosz elnök visszaél a ma még erősebb másik centrum, a generikusan Nyugatnak nevezett (lásd NATO) tömb eddigi bizalmával – illetve ’89 után mérsékelődő bízalmatlanságával – de egyáltalán nem nyílvánvaló, hogy akciói nem lelnek pozitív visszahangra, sőt egyértelmű helyeslésre az orosz befolyási övezetben. Az az értelmezés, miszerint nyugati érdekek világpolitikai megjelenítése a „ráció” szava és reprezentációja lenne, az összes többi központ, sőt a fél- és egészen perifériás világok hangja és reprezentációi irracionálisak, már az első körben elbukik. A kapitalista rendet elfogadó, előnyeit vázoló Max Weber maga is többféle racionalitásról szól, és bár rangsorol, azért a nem-nyugati típusú rációt sem tekinti semmisnek, nem létezőnek. Putyin csak azt a birodalmi rációt viszi tovább – tolja túl, esetlegesen, egészen a háborúig –, amit a nyugati világ fejlesztett ki, és amelyben a birtoklásvágy, a gazdasági érdek, és a hatalmi kontroll erősebb, minden más meggondolásnál. Sőt az orosz központ azt a nemzetegyesítési projektet követi, persze sokkal keményebb eszközökkel, melyet annyiszor hallunk manapság (NER), ja csak nem a „mi”, hanem az „orosz” nemzet vélt vagy valós javára; ez is közrejátszhat a magyar külpolitika bizonytalanságában, a hallgatásban (vagy él a remény, hogy Kárpátalja „visszatérhet”?, hogy az ukrán szétesést dominó-effektus követheti?). A magyar keleti nyitás „esete” jól mutatja azt is, hogy az egész régió – és minden látszólagos nyugati elkötelezettség és harcos, oroszellenes retorika ellenére Románia sem kivétel – elbizonytalanodott, hogy a felébredni látszó orosz medvétől való félelem pánikot kelt, és elfeledni vélt politikai reflexeket old ki.
Megint csak a páncélozott járművek árnyékában felállított szavazófülkékben nem zajlódhat demokrácia, még annak legkiüresítettebb, formalizált formájában sem. De az eredmények meg- illetve „elítélésében” nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a nyílvánvaló – bár paradoxonnak föltűnő – pszicho-kulturális tényezőt, hogy az ukrajnai oroszok éppen biztonságot és „nemzeti összeborulást” remélnek az egész térség, sőt a világ biztonságát fenyegető politikai és/vagy katonai lépésektől. A volt szovjet „létbiztonság”, a mindenkire vonatkozó munkalehetőség, a kiszámítható karrier, a biztosan folyósított nyugdíj, stb., stb., olyan életreményeket táplál, melyekért hajlandók az utcára vonulni, szavazni, vagy esetleg fegyverrel a kézben fellépni. Nem nosztalgiából, hanem meglátásom szerint, éppen egyfajta jövőstratégiát követve, vajon nem azt mérik nálunk és Magyarországon is a közvélenykutatók, hogy a lakosság igen számottevő (ha nem nagyobbik) része visszakívánkozik az „átkosba”?
Az sem meglepő, hogy a krími népszavazás megítélésében a putyini rezsim demokrata gesztusra, a népek önrendelkezési jogára hivatkozik. Ez az érvelés minden bizonnyal illegitim és nagyon kevés ország fogja elismerni a Krím-félsziget Oroszországhoz való csatlakozását, viszont rá kell, hogy döbbentsen arra, hogy mennyire törékenyek, vulnerábilisak, és főként, hogy milyen nagy mértékben kiüresedtek, a szilárdnak és beágyazottnak vélt intézményeink, maga a nemzetközi jog és a demokrácia, mint a többségi elv válogatás nélküli alkalmazása. Éppen ezért az ukrán válság Európa, sőt a fejlett Nyugat válsága (is), hiszen újra kell gondolni az integrációt, meg kell húzni a terjeszkedés határait, ha nem jószántunkból, hát az orosz medve fellépésére, és hatékonyabbá kell tenni a közös „európai ház” működését, erősíteni az integrációt. Abszurdum ugyanis, hogy miközben az orosz központ olcsó gázt, adosságeltörlést, és gazdasági fellendülést ígér(t) Ukrajnának, az EU – komolynak tűnő viták és egyezkedések nyomán, mecsoda győzelem! – miccskészítést engedélyez Romániának, viszont maholnap betiltja a háztáji kiskerteket és vérremenő szigorral szabályozza a disznóvágás „állatbarát” forgatókönyvét.
Közel a világtérkép átrajzolásának fájdalmas, sőt vészes pillanata. Csak krími tatár ne legyen az ember!

2014/03/11

Libikóka és közfelkiáltás



Libikóka és közfelkiáltás

„A politikai szcéna  megfigyelői számára minden aktus a folyó események egy sajátos modelljének a kialakításához járul hozzá, mely fenyegetést vagy biztonságot jelent”.  Murray Edelman, A politika szimbolikus valósága, L’Harmattan, 2005, Bp.

Az RMDSz kormányzati szerepvállalásával lépéskényszerbe került az ellenzéke, melynek szó- és zászlóvívőjévé egyre inkább, egy magát civil társadalmi mozgalomként besoroló szervezet, az SzNT, vált.
Hosszabb ideje figyelem, egy sajátos politikai rítus – neveztem már ezt egy új politikai szereplő /SzNT/ színrelépési nyitányának, illetve egy (szub)regionális térség politikai identitását szimbolikusan megjelenítő – meghonosításának szemünk előtt zajló igyekezetét a zászlólengetős, vonulós, tiltakozós akciók sorozatát, melynek állomása a vásárhelyi, nehezen besorolható, politikai akció is. Az SzNT politikai akciósorozatának, köztük a tegnap Vásárhelyen lezajlott megemlékezésnek, vagy „polgári sétának” mondott hakninak, és a vele már együtt járó balhénak, a „nem tudják, de teszik” marxi mondás lehetne a találó jelszava. Ez a tudatlanság viszont csak az egyszerű szereplőkre, az autonómiáért rajongókra, és esetleg néhány ott megjelent politikai balekre jellemző. A vezérek – már amennyire tőlük telik – tudatában vannak, nemcsak saját rejteni való terveiknek, hanem annak is, hogy manipulálnak, a gyalogmagyarok megvezetését végzik, jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Nem kétlem ugyanis, hogy a Jobbik és csatolt részeinek[i], de a „kisebbségpolitikai ügyekben” (sic!) az újnácikkal többszőr jattoló, itteni gerillaakcióit hallgatólagosan segítő, a politikai paletta szélsőjobb oldalára sodródott EMNP-nek, jól jött a balhé. Azzal, hogy rátelepedtek, sőt eredeti forgatókönyvétől eltérítették a rendezvényt (de csak ezen az áron!), sikerült megjelenniük a nyilvánosságban (a rossz reklám is reklám, nemde?), és pillanatig felkelteni maguk iránt az érdeklődést. Az SzNT meghírdette rítus- és mítoszépítési kísérlet szempontjából viszont, könnyen végzetessé váló kudarc az, ami történt. Mégpedig azért, mert nincs (open ended) lezáratlan, nyitva hagyott rítus (lásd vonulás és konfliktus a karhatalommal, a főszervező rimánkodása, hogy menjenek haza „meghívottjai”), mert nem valósul(hato)t(t) meg a cél, a csoportkohézió megerősödése, a komformálódás, a részvevő heterogén csoportok, képtelenek voltak egységet mutatni, az események kicsúsztak az ellenőrzés alól, és ezzel a rendezvény megbukott. Egy hatékony rítusnak, vagy még inkább egy egész sorozatnak az lenne a célja, hogy zavaros és kétértelmű helyzetekben egyféle szándékolt rendet és értelmet teremtsen, vagy legalábbis annak hiteles képét mutassa fel. A politikai rítus hatékonysága két összetevő függvénye, melyeket esetünkben szinte teljességgel formálisan jelöltek ki és vittek színre. Az SzNT-s zászlólobogtatós, ki- meg felvonulásos, és autonómiázós sorozat-rítus, tartalmát tekintve üres és közömbös, a közfelkiáltással elfogadott újabb petíció pedig senkit sem érdekel; semmi újat nem mond, egy a megválaszolatlan beadványok sorában, érdektelen és semmit előbbre nem visz. De nem is a megvalósítandónak mondott gyakorlati eredmény a valódi cél (a politikai beszéd a legtöbbszőr, különben is, a gondolatok elrejtésére és nem azok kifejezésére szolgál), hanem egyfelől az események dinamikájának vélt kontrollja, a hajsza aminek célja a politika világának átrendezése. Az autonómiázás ebből a szempontból eszköz, abban az összefüggésben, ahol egyszerre „vesszentrianonoznak” és „autonómiáznak” (beszámolók szerint ezzel próbálták a vonulók elnyomni, illetve túlkiabálni a legradikálisabbakat), ez utóbbi langyos követelésnek tűnik föl, inkonzisztens jelszó, mely hiába is próbálja fölülírni a még radikálisabbat. Másfelől a rejtett, de működő cél a politikai valóság (újra)tematizálása, mégpedig a minden pragmatizmustól mentes szimbolikus szférában, ott ahol az elképzelés szerint „szabad a pálya”, ahol az új politikai szereplő(k) egyeduralmat próbál(nak) kialakítani, úgy tematizálni, hogy a pragmatikus (issue based) politikai formációnak és a mainstream politikusoknak lehetetlen legyen követni ő(ke)t. Az SzNT fellépései – egyfajta meglehet nem tudatos, de attól még más körülmények között működőképes, ismétlődő „kultivációs rítusok” – nagyon egyszerű, és ősrégi séma szerinti politikai cselekvések, melyek ebben a formájukban untig ismertek, viszont tartalmatlanok; haloványnak bizonyuló kísérletek a politikai színpad újraosztására, a szövetség szimbolikus kirekesztésére, csakhogy ez a jelenlegi kontextusban nemcsak hatástalan, hanem bizarr is. Ugyanis a magánemberként jelen levő székelyföldi kiskirályok legitimáló, cinikus és ambivalens megjelenése, (mely végül csak etno-nacionalista elvágyódásaikat fejezte ki, szigorúan privát ideológiájuknak megfelelően[ii]), sem lesz képes gyengíteni az autonómiázás ellen ható, annak radikális diskurzusait temperáló, kormányszerepet és kormányzati kommunikációt!
A főszervezők kezéből kicsúszott a rendezvény, ami meglátásom szerint igazolja azt, hogy a forrófejű vezérek túlságosan gyors felfutásúnak képzelték színjátékukat, féreértelmezték a „közhangulatot” és általában a politikai realitásokat. Az események dinamikája, a cselekedetek következmény nélkülisége oda vezetett, hogy nincs már ahova tovább menetelni; kifulladt a hajsza, még akkor is, ha ezt tovább fogják eröltetni, ha úgy tesznek mintha folytatható lenne a radikalizálódás útja. Amikor a nemszándékolt következmény lesz a legfőbb üzenete egy ellenőrzés alól kicsúszott rendezvénynek, ami semmi egyebet el nem ér, csak az egyébént marginális, és nemkívánatos szélsőségnek biztosít fórumot, akkor biztosan tudható, hogy a sorozatnak itt vége: vagy leállnak és új politikai tervet készítenek a szereplők, vagy kiíratkoznak a mind céljaiban, mind eszközeiben vállalható, magukat a (demokratikus, de legalábbis pluralista) politikai rendszer részeként elképzelő és felépítő formációk sorából. Ez utóbbinak megvan a maga veszélye, de egyelőre félnünk nem kell, amíg az RMDSz kormánytényező, minden valószínűség szerint, marginalizálni fogja az esetlegesen szint valló szélsőséget: a libikóka éppen átbillent.


[i] Jól koreografált, ügyesen megtervezett forgatókönyv szerint lettek a Jobbik, illetve a HVIM, az esemény profitálói, politikai nyertesei, hiszen Vona „csak” magánemberként vett részt a rendezvényen, de az ifjak provokációi miatt végül mégis ő lett a nyertes (a HVIM pedig lökdösődéssel mutatkozott meg). Lassan érlelt és mindeddig halogatott belépője a rommagyar politikai szcénára erősre sikeredett, lesz visszhangja – különösen a román médiákban –, annak ami történt.
[ii] Nemcsak a rommagyar politikai szcéna általános átrendeződését jelzi, hogy a „magánemberként” (sic!) megjelent „kiskirályok”, hogy úgy mondjam hoppon maradtak, (az egy Duna-tévés nyilatkozatot leszámítva) mellékszereplői lettek az eseményeknek, hanem ugyanakkor az RMDSz-en belül a kormányzati szerep függvényében, trendszerűen csökkenő befolyásukat is.

2014/03/04

Kormányra fel



Kormányra fel

A politikában persze mindig „helyzet van”, még akkor is, amikor a szereplők nem ismerik fel ezt, vagy abban érdekeltek, hogy elrejtsék a dolgot, de a romániaiban éppen most ennek a jelenlegi állapotnak nagyobb a jelentősége, hosszabb távú kihatásai lehetnek, mint első látásra tűnhet. A politika világának átrendeződése villámgyorsan bekövetkezhet, ami ma bizonyosságnak tűnik, az holnapra már félig elfeledett múlt, ami a maga során, múltként sem mindig lezárt, még „változhat”, legalábbis a végkifejlet, illetve – az emlékezetpolitika – az eltérő érdekek, módszerek és eljárások szempontjából, az újraértelmezés és az emlékezet megszépítő-nosztalgikus hatásainak folyományaként.
Ezért jó egyfelől, ha a politikai elemző kis távolságot vesz, attól amit elemez, távolságot időben, hogy jobb rálátása legyen a dolgok alakulására[i]. Most pedig még folyik az új miniszter-jelöltek parlamenti meghallgatása, és csak ezt követően jön az új kormány megszavazása, és akkor még az elnök alaptalan akadékoskodása, az Ab-val való fenyegetése is hátra van[ii]. Feltételezem viszont, hogy a Ponta-három – az RMDSz-t is magába foglaló – kormány, újabb hajnalhasadtáig a helyén lesz.
Másfelől pedig a kurrens történések elemzésében, egyre kevésbé tartom célravezetőnek a nagy ideológiai, politika-filozófiai, vagy jól átgondolt programokra való rávetítést[iii]. Ahol nincs, ott ne keress, hiába is tennéd, ahol hirtelen felindultságból, ösztönszerűen, személyes benyomások és megérzések alapján médiapolitizálnak a politikai ágensek, ott egyenesen félrevezető racionális elméletekre, de még működő ideológiai konstrukciókra is rávetíteni a „végeredményt”, aki így jár el – meggyőződésem szerint – eltéved a barlangképek megfejtésénk útvesztőjében. Fel-, és el kell ismernünk, ha tisztességesen akarunk eljárni, hogy a tudatlanság, az atavisztikus reakciók, a téves és megtévesztő politikai kommunikációs eljárások, a véletlenszerűen választott és használt klisék és panelek, stb. éppen úgy meghatározó összetevői a politikai életnek, mint az átgondolt, több-kevesebb felelősséggel, stb. vállalt és megtervezett cselekedetek. A fikció és a realitáson alapuló szövegek és attitűdök, a szimuláció, a megtévesztő gesztusok és az önismeret hiánya, a meghasonulások és fedezet nélküli ígérgetések, stb., a posztmodern, mediatizált politikában, és különösképpen annak itt kialakuló szimulákrumában, egyenrangúak.  
Az eddigi kormány és a mögötte levő, több, mint kétharmados választási és parlamenti koalíció felbomlásának okait még hosszan érdemes elemezni, mert abban benne rejlenek az új kormány, esetleges, belső válságának csírái is. Röviden szólva a kormányválságról, eltűntek azok az érdekeltségi rendszerek, melyek az USL viszonylagos kohézióját, mintegy három éven át biztosították. Ha, az USL belső kohéziójának összetevőit, a közös érdekek elemeit próbálnánk számbavenni, akkor azt látnánk, hogy ezek a következők voltak:  1) a „gyűlölt” elnök elleni közös fellépés, az elzavarásához fűződő „közös érdek”[iv]; 2) az alkotó pártok (túl)hatalmának létrehozása és kiterjesztése, mindhárom hatalmi szinten: 2.1.) elnök, 2.2.) kormány(fő), 2.3.) parlament[v], valamint, ehhez szorosan kapcsolódóan, de nem kevésbé fontos elemként; 3.) az összehangolt zsákmányszerzés, a területi hatalmasok (kiskirályok, vagy „helyi bárók”) igényeinek kielégítése[vi] (magyarán a korrupciós és klienteláris hálózatok csomópontjainak megszállása). A rosszul kijelölt és rosszul kommunikálható, többé-kevésbé rejteni való célkitűzések tették, hogy a minősített többséggel rendelkező kormány, gyakorlatilag képtelen volt kormányozni, és szájíze szerint törvénykezni.
Nos, ez a nagyon vázlatos diagnózis egyben megmutatja, hogy mit nem érdemes folytatni, illetve hogy melyek lehetnek az új kormány felbomlásának esetleges motívumai. Az eddigi modell folytatása viszont biztos bukáshoz vezet.
Nem tudhatom, hogy mit hoz a rommagyar közösség számára a mostani kormányzati szerepvállalás, de biztosan tudom, hogy a rommagyar polgárokat egyfajta „egészséges opportunizmus” jellemzi, vagyis egyaránt érzékenyek a szimbolikus politizálás (NB ez nem azonos a harsány etno-nacionalista zászlólengetéssel, nagyotmondással![vii]), másfelől pedig programszerű, és számon kérhető, azaz gyakorlati megvalósításokat várnak, (és ennek sincs semmi köze a reálpolitikához, de annál több az ügyek „kijárásához”![viii]) a pragmatikus oldalt értékelik. A kormányzati státus ezt az utóbbi pólust kell, hogy erősítse, mely nélkül, a szövetség támogatottsága is elpárolog!
Aztán a politika világa, egyben a köznapi élet keretét is adja, olyan mentális környezetet (political climate), mely nagyon is befolyásolja az egyének és közösségek mentális komfortját, általában a közhangulatot és közérzetet. Nos, a szövetségnek jutó – ezúttal, és kizárólagosan csak akkor, ha a teljes közösség képviselőjeként viselkedik és nem a klikkérdekek követőjeként – kormányzati és egyéb adminisztratív státusok, megjavíthatják a rommagyar közélet tónusát, egyfajta biztonságérzetet teremthetnek a közösség számára. A közéleti korrupcióval össze nem téveszthető figyelés a közösség ügyeire, az „ügyeket elintéző”, és nemcsak a „jó kormányzásra”, hanem egyben a nyitott és áttetsző, más szóval részvevő kormányzásra vigyázó, jól kommunikáló, de ugyanakkor a közösségi érdekekért hatékonyan fellépő kormányzás, közösségi energiákat szabadíthat fel, életkedvet és jó közérzetet hozhat létre, széles körben.


[i] Nem hiszem, hogy a csend, mely az RMDSz kormánykoalíciós tárgyalásait a belső „ellenzék”, a huhogók és „óva intők” részéről jellemezte, az elemzői szempont megtalálását szolgálta: zavarodottak az ellenzők, hiszen ők is tudják, hogy kormányozni népszerű, mint ahogy azt is, hogy ők ezen a pályán nem játszanak.
[ii] A politikai instabilitásban és felfordulásban alkatánál fogva érdekelt elnök, azzal fenyegeti az új kormányt, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul annak beiktatásával kapcsolatban, kérve a kinevezés megsemmisítését, hol azért, mert változott a kormány politikai összetétele, hol azért, mert változott volna a kormányzati program.  Nos, a parlamenti felhatalmazás fölülírja az elnök wishful-thinking-jéből származó aggályait;  nem várható az Ab intése, hiszen annak nem lenne jogalapja.
[iii] Ezt az „ideológiamentességet” hangsúlyozza Kelemen Hunor szövetségi elnök is („Számunkra ez nem egy ideológiai döntés, egyértelmű, hogy mi a kormányban az Európai Néppárt értékeit képviseljük, a jogállamiságot, a demokratikus elveket.”), csakhogy Ő – minden bizonnyal  – a magyarországi kormánypártoknak üzen, akik elhajlással vádolhatnák.
[iv] Az elnök elmozdításának sikertelensége (mindegy is, hogy milyen okból következett ez be), szinte közös érdek nélkül hagyta az akkori USL-t, melynek azelőtt viszont sikerült az Ungureanu-kormányt elmozdítani a helyéről.
[v] A parlamentben a választásokat követően is tovább folyt az új tagoknak a kormánypártok körébe való átcsábítása, a végén már mintegy 71-72%-os többség ült a kormányoldalon.  Az alkotmánymódosítást a közvetlen politikai érdekekenek rendelték alá – így paradox módon  – az elnökvárományos Crin Antonescu maga vezényelte az elnöki hatáskörök végletes megcsonkításának alkotmányos tervezetét.
[vi] Az új regionális és adminisztratív felosztás is csupán a helyi „bárók” érdekeit követte volna, meg az RMDSz-ellenes politikai bosszút, stb.
[vii] A szimbolikus politizálást, kisebbségi környezetben, az “elismerés politikájával” azonosítom, azzal, hogy  a többségi társadalom elismerje és “közösként” kezelje a kisebbségi kultúra és társadalom sajátos érdekeit/értékeit.  Az anyanyelvhasználat az élet lehetőleg minden területén, előbbrevaló, mint a zászlólengetés, ez utóbbihoz való jog viszont szintén természetes a legtöbb ember számára, még akkor is, ha maga nem vesz részt ki-, és felvonulásokon.
[viii] Az RMDSz sokszor alul maradt az etnonacionalista diskurzusok (zsib)vásárának terén, de mindig megnyerte a „kijáró”, „intéző” politikai erő címet, és ez utóbbira inkább szüksége van a közösségnek, mint az előbbire. Az eddigi választási sikereknek, annak, hogy ellenfelei nem voltak képesek megingatni a rommagyar politikai szcénán kialakított monopóliumát, ez a pragmatizmus a magyarázata.