Political hooliganism

Political hooliganism

A kalandorpolitika eluralkodása ma nem egyszerűen divat, hanem egyenesen korszellem (Zeitgeist). És ez a liberális demokráciák iránti őszinte elkötelezettség hanyatlását jelzi, azt, hogy nemcsak hataloméhes és gátlástalan politikai akarnokok kerülnek föl a legfontosabb politikai színpadokra, mintegy a semmiből, hanem azt is, hogy egyre kevesebb a demokrata. Világos, hogy politikai kalandorok a demokratikus választások eredményeit, mindig egy kisebbségtől származó és programjaikban megjelölt célokra szóló fölhatalmazásukat - nem előszőr a modern történelemben - autokratikus rendszerek kiépítésére használják. Viszont, ha ilyen politikusok nem szereznének relatív többéget, és ha szavazóik nem legitimálnák utólag is demokrácia-ellenes törekvéseiket, a társadalmak pedig nem tűrnék el patriarchális allűrjeiket, és korrupt ténykedéseiket, nem folytathatnák áldatlan menetelésüket. Azért lehet az ellentmondásos és következetlen, a közösségek valódi érdekeit kijátszó, illetve kockáztató és a tényeket mellőző, álhírekre alapozó, stb., politikának sikere, mert hallgatnak a demokrata elkötelezettségűek, mert az ellenelitek passzívak, mert hatalomhoz símulóak és mondjuk ki, gyávák, megalkuvásból a reakciós korszellemhez igazodnak, mintsem bátran kiálljanak ellene.

Akárhogyan is nevezzük a mai magyar politikai kurzust (1), Magyarország nemcsak a régióban, hanem a politikai nyugatnak számító virtuális (euroatlanti) térben is egyfajta viszonyítási pontnak (benchmark) számít, az orbánizmusnak, a szélsőjobboldali (alt-right) populizmusnak - többnyire be nem vallottan - követői akadtak, akár tetszik, akár nem. A követők egyrésze viszonylag következetes, és módszeres, ha lehet ilyent mondani, mint a lengyel populisták teszik, mások meg inkább konjunkturálisak (2). Mint ahogy esetünkben a román politikai mezőny tagolásából származik, hogy a hatalmon levő PSD-ALDE követi az illiberális populista modellt és nem a jobboldalinak mondott formációk. Klienteláris alapon, de egyre inkább módszeresen, sőt olykor leleményesen követik a Fidesz itteni fiókpártjai az Orbán-kurzus logikáját és állásfogalásait, már amennyire a kalandorpolitikát, a maga eredendő következetlenségeiben követni lehet. Magyarán egy dologban következetesek, nevezetesen abban, hogy mindenben vakon követik a “vezért”, függetlenül attól, hogy ez olykor többszörös ellentmondásba keveri őket, hogy a kisebbségi helyzet sajátosságaiból fakadóan ez, mindent egybevetve, kétszeresen kalandorpolitikához vezet.

Beláthatatlan következményekkel jár a kalandorpolitika Románia jövőjét illetően, ugyanakkor történelmi előzmények nélkül való. Ha valamiben, a külpolitika fő vonalában egyetértettek mindeddig a román pártok és az egységes föllépés sokban segített túlélni krízishelyzeteket, sőt külpolitikai előnyöket hozott. Most viszont a belső politikai harcot külföldi mezőnyökbe helyezik a kétségbeesett, politikai végüket nagyon is átérző hatalmon levő pártok vezérei. Úgy tűnik számukra semmi sem drága, ha saját szabadságukat kell megvédeniük, törvény előtti felelősségüket elkerülniük (3).

A politikai kommunikációra is érvényes a bon mot, miszerint a “stílus maga az ember”, és megmutatja nemcsak a gondolatok koherenciáját, dinamikáját és következetességét, hanem azt is, ha rejteni való van, ha nincs és nem lehet őszinte kommunikáció. És ez az elrejtve és követekezetlenül való kommunikálás politikai árat kér, hiszen egyre többen érzékelik: politikusaink üres kommunikációs panelekkel élnek, és mert semmit nem mondanak - azt viszont rendszerint hosszan és tekervényesen - valójában lenézik, tudatlannak sőt, hülyének nézik hallgatóságukat, következésképpen hiteltelenek.

A zavaros és ellentmondásos politikai kommunikáció és cselekvés (ezek bizonyos értelemben szinonímák: a politika, különösen a médiapolitizálás korában beszéd-cselekvés, mely a mediatikus térben zajlik), néhány példáját láthattuk a rommagyar politika közelmúltjában. Ezek kielemzése megér egy misét, hiszen jól mutatja nemcsak a megtévesztő szándékot (azt, hogy palimadárnak néznek), hanem azt is, hogy hangadó politikusaink (tisztelet a csendben meghúzódó kisebbségnek, ja, vagy annak sem) közönséges kalandorok, és eszük ágában sincs érdekeinket képviselni, rejtett missziót teljesítenek, és ezért a zavar, ezért az ötölés-hatolás.

Itt van mindjárt a múlt hét végi “közös állásfoglalás”, mármint a Fidesz itteni fiókpártjai és az “autonómiázásért” felelős miniszterelnöki megbízott (alias Szili Katalin ex-MSZP-s képviselő, “majdnem-államelnök”, és notórius (el)hallgató és fő-fő elhallgattató) közös nyilatkozata “az erdélyi közösség legégetőbb kérdéseiről”. Amiből először is kiderül, hogy legégetőbb kérdéseink össz-, “erdélyi közösségként”, hárman vannak: Beke-Szőcs-ügy, Dabis Attila-ügy, és a román kormány által akadályozott restitúciós kérdés. (Ugye, egyetértünk, hogy ezek és csakis ezek a legegetőbb problémáink, mindannyiunknak egyenként, és közösen, hogy helyes a politikai agenda ilyettén való kijelölése? Költői a kérdés, hiszen keveseket érintő, vagy alig belátható ügyekről van szó).

Az elsőben a nyilatkozók, a végleges bírói döntést követően is “koncepciósnak” és igazságtalannak tekintik az ítéletet, és tiltakoznak ellene. Problémás a dolog, mert eközben éppen a napokban hangoztatja Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök (a gyengébbek és a nyomaték kedvéért vagy n-x megismételve /4/) az ártatlanság vélelmét, mely csak a végleges bírósági döntésig illet meg mindenkit (ja, ne mondjam, hogy ezt mégiscsak kiterjeszti “elítélt és bebörtönzött barátjára”). De azért is, mert a két nevezett, egy szélsőséges nacionalista csoportosulás (Hatvannég Vármegye Ifjúsági Mozgalom) helyi vezetői, akiktől hébe-hóba a Fidesz fő fiókpártja is elhatárolódott, károsnak tekintve itteni tevékenységüket. Az egyébként ismeretlen Dabis Attila, akit a román hatóságok szintén, illetve föltehetően (hiszen nincs indoklása a kitiltásnak), szélsőséges ténykedésért (?) nyilvánítottak persona non grata-nak, utasítottak vissza a határról, az SzNT “külügyi titkára” (sic!) fontos tisztségét töltené be, ha igaz. Ügye aztán szerfölött égető a rommagyar közösség számára. De az utolsó dolog, a román kormány bírálata a restitúciós ügyek elhúzódásáért, sőt visszafordításáért ugyancsak faramuci helyzetet teremt. Hiszen tudjuk, hogy a Fidesz fő fiókpártját protokollum köti a kormányzó pártokhoz, tehát elvben és a megegyezés szerint, a restitúciós kormánypolitikát támogatja, legalábbis a fő tiltakozó párt.

Viszont és szemmel láthatóan háboríthatatlanul folytatódhat a kalandorpolitika, a paradoxonokban való politikai kommunikáció hiszen nem hogy bírálatot, de semmilyen kommentárt sem fűzött senki az itt fölvetett jelenségekhez: a rossz dolgok akkor történnek, amikor a jó emberek hallgatnak.

----------------------------------------------

1 Békeidőben rendhagyó jelenség egy úgy-ahogy demokratikus, minden esetre demokratizálódó, és nyugatosodó ország és politikájának “vissza-”, illetve illiberális, azaz autokratikus rendszer fele fordulása, nevezzük ezt hibridnek rezsimnek (Filippov Gábot), vagy posztkommunista maffiaállamnak (Magyar Bálint), poszt-fasiszta fejleménynek (TGM), passzív forradalomnak (Wiener György), vagy bármi másnak. 

2 A jobboldali nyugati pártok csak egy-egy témában követik az illiberális modellt, a leginkább a menekült/bevándorlóellenes szólamokban, vagy az ultramontán és idegengyűlölő kijelentésekben.

3 Nem vitás, hogy Rudy Giuliani-féle nyílt levél ennek a Dragnea and Co-t menteni próbáló lobbitevékenységnek az eszköze, átlátszó, fizetett “külső beavatkozás”, amire amúgy roppant érzékeny a román politika usque száz éve, és amihez “ideológiai” okokból - hiszen őt vagy társait nem fenyegetik a korrupciós vádak, nincs különös sürgősség, ha jól tudjuk - Kelemen Hunor is csatlakozott. Azt mondja KH, hogy figyelnünk kell arra, amit Giuliani - neves magánember, és gyanús lobbista - mond, mert (íme a stílus), “Vagyis nem tudjuk mindenféle, tartalmatlan kijelentések alapján minimalizáljuk, amit Rudolf Giuliani mond, akinek én a nagy tisztelője vagyok és egy végtelenül értékes és integráns embernek tartok” (sic!). Érthető, nemde? Azt mondja egy, a román médiának szánt, tartalmatlan és értelmetlen körmondatban, hogy hitelt kell adnunk Giuliani nyilvánvaló lobbiszövegének, mert ő hisz neki, és punktum! De az USA itteni nagykövetsége formálisan elhatárolódott, azzal, hogy nem kommentálta Giuliani levelét, és visszautalt a hivatalos amerikai álláspontra, melyet másik 11 nyugat-európai kormánnyal közösen kifejtett a közelmúltban. Akkor az igazságszolgáltatással kapcsolatos törvénymódosítások miatt fejezték ki aggodalmunkat a nyugatiak, és Codruta Kövesi tevékenységét méltatták, és KH-nak eszébe nem jutott fölhívni rá a figyelmünket, vajon azokat a kormányokat nem tartja bizalomra méltónak, értékeseknek és integránsaknak? Kétlem, hogy végig gondolta volna mostani nyilatkozatakor, de a dolog úgy föst, hogy a korrupt politikusok érdekében lobbizó (“truth isn’t thruth”) Giuliani több figyelmet érdemel KH szerint, mint mondjuk a sajnálatosan eltávozott (RIP) John McCain republikánus szenátor és Christopher Murphy demokrata társa, illetve az ők figyelmeztetése, a DNA főügyészének leváltásával kapcsolatban.

4 Figyelemre méltó a ”szájkaraté” kontextusában, és attól függetlenül is, hogy Porcsalmi szerint “az korrupt, akit a bíróság korrupcióért véglegesen elítélt”. Érdemes megjegyeznünk ezt, hiszen jön még a “Veled vagyunk X és Y, és veled is Z”, olyanok esetében is, akiket már véglegesen elítéltek. És az is jellemző, hogy itt azt mondja, végső soron a bírói döntések hitelesek és korrektek, hiszen elválasztják a korruptakat a nem-korruptaktól, csakhogy máshol éppen az ellenkezőjét hangoztatják, ügyészi-bírói túlkapásokról beszélnek, igazságtalan ítéletekről, sőt mély- és párhuzamos, ügyész-államról, stb., stb.

És ha szétesik?

És ha szétesik?

Továbbra sincs semmiféle közös nevező az augusztus tizedikei tüntetések és erőszakos cselekedetek, valamint az egyre nyílvánvalóbb rendőri/csendőri túlkapásokkal kapcsolatos értelmezésekben. (Egyetlen “érvet” hallok a brutális, megtorló csendőri intézkedések indoklásaként, hogy a tüntetők meg akarták dönteni a kormányt. Ezt pedig onnan lehet tudni, Liviu Pop, pészédés exminiszter, fődemagóg szerint, hogy “aláírásokat gyűjtöttek a büntetett előljárók ellen”. Éthető? Ha valaki büntett előljárókról beszél, akkor a kormányt akarja megdönteni, és ennyi elég ahhoz, hogy a csendőrök elgázosítsák, gumibottal fejbeverjék, punktum). A probléma, a szélsőséges polarizáció, már nem csak a politikai mezőny sajátja - talán ezt mérik a napvilágra került közvélemény-kutatások - hanem egyre inkább társadalmi léptékű és jellegű. Különös fejlemény ez a centenárium évében, amikor a szolidarítást, az együvé tartozást, a nemzeti büszkeség megannyi jelét szándékoztak össztársadalmi szinten ünnepelve fölmutatni, és ennek éppen az ellenkezője a stabilitás, az integráció és a konszolidáció hiánya látható. A nacionalista lózungok már elfödni sem tudják a társadalmi széttöredezettség, a megosztottság egyre láthatóbb jeleit, nincs szőnyeg ami alá besöpörhetőek az ellentétek. Ezért a politikában vagy “mi” vagy “ők” szintre radikalizálódott a helyzet, a társadalom pedig fölfogta mi a tét: modernizálódni, és ennek szimbóluma a korrupció ellenes föllépés (apropó nincs már funkcióban Kövesi, akit fő mumusnak tekintettek, és semmi sem változott, nincs is feje a DNA-nak és a dolgok ugyanúgy állnak, mint előtte. Elmozdítása, és a gyalázatos miniszteri pávatánc, ami az új főügyész kinevezésének elszabotálását illeti, kontraproduktív. A főügyész feje álcélpont volt, fake target, meghurcolása, kiátkozása, bünbakká maszkírozása semmit nem hozott a Dragnea-félék konyhájára, hacsak nem tovább polarizált), vagy keletre, korszerűtlen és visszahúzó tradíciók fele fordulni. Az etnonacionalizmus ez utóbbi alternatíva kelléke, már nem az össztársadalmi szolidarítás összekötő ideológiája.

Nem mellesleg év elején, a “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyílvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei /a név is sokatmond, nemde?/. Bár szóval sem említik, a jóslat nem következett be, a diagnózis elhibázott volt, nem úgy működnek a dolgok a román belpolitikában, ahogyan azt a budapesti kormányzat és nyúlványai szeretnék. A pofon egyszerű nacionalizmus-élesztgetésre - ami aztán, tükör-effektusként, a “megtámadott vár” szindrómát alakítaná ki a rommagyar kisebbség összefogására - nem vevő a román társadalom nagyrésze, és különösen nem a mostani főszereplő az úgynevezett “diaszpóra” nem, és nem mozdul a rommagyar társadalom se a régebbi hívószavakra, sőt.

Kötélhúzás folyik, melynek nem lesz, nem lehet győztese a reakciós hatalom, amely szándékait már alig leplezve - Dragnea and Co “igaztalan harcának” kezdetektől fogva látszott a tétje, fölmenteni sajátmagát és társait a korrupciós vádak alól, a “megúszni, minden áron”, pedig nem lehet politikai program - fennmaradásáért küzd,  bűnös módon áldozatot hozva, egyre több területen. Végső soron, a teljes politikai mezőnyt blokkolta a “rejtett kormányprogram” erőltetése, és már-már lerombolni látszik a teljes, úgy-ahogy demokratikus rendet, fölfüggeszteni a kormányzást és a törvényhozást is (Most az az egyik mantra, hogy Băsescu - aki hol is van már? Van-e egyáltalán még szerepe a politikában, hacsak nem az, ami Dragnea-é is, menteni a bőrét - rombolta le a parlament tekintélyét, és nem a Iordache és társai által erőltetett elvtelen, reakciós, és amatőr törvénykezési kísérletek). A kormányzatnak semmi sem drága a populista ígéretek és intézkedések terén - ezek egyrészét klientúrája és az államapparátus fizetésének, valamint várható nyugdíjának irracionális megemelésével életbe is léptette - nyakló nélkül ígér és költekezik. A kormány fölrúgta az eddigi egyensúlyokat, csökkentette a beruházásokat, hátrányos helyzetbe hozta a magángazdaság szereplőit, a vállalkozókat, megnövelte a közadosságot, és azután inflációt gerjesztett, hogy fékezze a vásárlóerőt. Most már nem az a kérdés, hogy veszélybe sodorja-e a gazdaságot, felborítja-e az államháztartási egyensúlyt, hanem csak az, hogy mikor? Meddig lehet a populista intézkedéseket finanszírozni és főként miből?

Nagy kérdés, hogy létezik-e középút, kialakítható-e olyan kompromisszum, mely működőképes? Feltételezem, hogy rövid távon nehéz ilyesmit találni. Az etnonacionalizmus fölmelegítésének társadalmi léptékű sikere, bár sokan dolgoznak rajta, számomra elég valószerűtlennek tűnik. Hogy lesz giccses parádé december elsején az nem vitás, csak abban nem hiszek, hogy mondjuk mikuláskor még tart majd annak patetikus-avittas pátosza, és hogy valódi mozgosító, összetartó erőt, perspektívát adna. Közép és hosszú távon csak modernizációs projekteknek van esélye a kompromisszum kialakítására és mindenekelőtt az állampparátus, az adminisztráció radikális reformja, teljes megújítása lehetne egy következő lépés. Persze ehhez a liberális demokrácia intézményeinek a megtartása és megerősítése, és egy hiteles parlament, stb., is szükséges. Viszont azt gondolom, hogy ma az adminisztráció a modernizáció kerékkötője. (Egyébként ennek van usque százéves hagyománya, amikoris a máshonnan áthelyezett, inkompetens, a helyi viszonyokat, politikát, sőt kultúrát hallomásból sem ismerő közhivatalnokokat neveztek ki az új román hivatalokba. Ezen elhibázott lépés máig hatóan meghatározza a közigazgatás elidegenedését, amit a prefektus intézménye erősít és tart fönn). Azt hiszem senki nem vitathatja, akárcsak saját tapasztalata alapján sem, hogy az apparátus meghatározó, legbefolyásosabb része, inkompetens és/vagy korrupt. Ennek föltárási és bizonyítási kísérlete, mely a DNA, és volt főügyésze nevéhez és tevékenységéhez kapcsolódik, bőszítette föl a hatalmasokat, tört ki a háború. Az apparátus saját érdekeinek esik áldozatul a parlamenti munka, és végő soron a kormányprogramok is. Semmiféle párhuzamos állam, vagy netán deep state nincs, és így aztán nem is szabotál senkit, az apparátus teszi, ő téríti el a legjobb politikai szándékot is, saját rövidlátó érdekeinek megfelelően, és őket jutalmazza, helyezi privilegizált pozícióba, a Dragnea-féle hatalom. Az apparátus, a klientúra, Dragnea reakciós terveinek és saját privilégiumainak a támogatója, ezért a modernizációs tervek sikere elsősorban ennek a hatalomnak a leépítésén múlik. Ezt a reakciós “hadsereget”, a helyi kiskirályságok már-már intézményesített rendszerét, vagy hálózatát támogatják, mentegetik és promoválják a Fidesz itteni fiókpártjai, ehhez használják felhatalmazásunkat, és nem látom, hogy kihátrálnának mögüle, sőt. Az “illiberális” megoldásoknak nemcsak támogatói, hanem olykor kezdeményezői is névleges vezetőink, a reakció (a főpárt főideológusának alt-right elkötelezettségéről volt alkalmunk tájékozódni egy fb bejegyzéséből. Jó tudni kik és merre viszik a jobb időket megélt politikai formációt) elkötelezettjei.

Románia lesz az EU soros elnöke a jövő év első felében és úgy tűnik egy hiteltelen és inkompetens (egyszer valaki csak elmagyarázza, hogy a teleormányi iskola-titkárnőt mi minősíti a belügyminiszteri funkcióra, hogy ne ismét a miniszterelnök asszonyt hozzam példának) kormány és egy több részre szakadt ország próbálja majd minden perspektíva, reálisan elérhető közös cél nélkül, az EU-t vezetni. Az a hatalom, kormány és apparátus, mely nem képes Románia ügyeit intézni és előbbre vinni, hogyan vezethetné Európát? A Dragnea bábja, Dăncilă vezette Európa - már a röhejességen túl - a szkeptikusoknak fog kedvezni, föltéve, hogy odaengedik. 

Románia, a magosban

Románia, a magosban1

Abban semmi új nincs, hogy időnként kommentátorok, vagy politológusok, előhozakodnak azzal, hogy többféle, sőt több Románia létezik, anélkül, hogy megpróbálnák tartalommal is feltölteni azt, hogy valójában mi is a lényege egyik vagy másik “Romániának”. És eznélkül nem érthetjük meg azt sem, hogy hol húzódnak a határvonalak, hogy mi a lényege a jelképes országok elkülönböződésének (différance - Jacques Derrida különös értelmezésében), vagy szociológiai terminusban, egymástól való elidegenedésének. Nem csak elméleti vonatkozásban érdekes ez a kérdés, éppen a “román centenárium” (azért nevezem annak, mert csupán egy sebtében ünneppé nyílvánított évfordulóról van szó, mely csak többé-kevésbé igazodik valós történelemformáló, megtörtént eseményekhez) évében, hanem nagyon is gyakorlati. Hiszen azt is nehéz meghatározni, hogy mi az ami közös, ami összetartja ezt az országot. És most nem a nacionalista ideológia XIX. századi értelmében vett, társadalmi kohéziót termelő jelenségére utalok, hanem a többé-kevésbé összehangolt működésre, az egységes jog- és szabályrendszerre, az egyenlőségre, a szabadságra, és végső soron, társadalmi léptékű egy irányba mozgásra, gondolok.

Érdekes fejlemény, hogy úgymond a “diaszpóra” (többszörösen pontatlan megnevezés) által szervezett tiltakozó megmozdulások kapcsán a sok külső és belső határvonal közül éppen egy politikai és földrajzi értelemben is valódi határ került a viták és csatározások homlokterébe2. A sok egyenlőtlenség, törésvonal és ellenségeskedés térképén egy új szeretni/kiátkozni való “demográfiai kategória” jelent meg3, amit jobb híján román diaszpórának neveznek. Jó okunk van viszont föltételezni, hogy a politikailag itthon is aktív “diaszpóra”, és engedtessék meg egy spekulatív becsű, ez lehet a többség, jelent meg Bukarest utcáin. Ők azok, akik politikai értelemben képviselik mindazt, amit egy modernizálódni vágyó - ennek szinonímája itt és most az európaizálódás, a felzárkózás-pártiság - “feltörekvő”, polgárosodó, (vagy akár hypster), középosztályosodó réteg kíván: modern és fejlődőképes, demokratikus Romániát. És akkor beszéljünk a fő törésvonalról, mely kettőbe szeli Romániát, és amihez képest a többiek csak részlegesen szabdalják szét a jelképes térképet4, és ez egyáltalán nem a diaszpóra átpolitizálásának a kérdése.

A mai Romániának (megegyezés szerint) száz éve volt arra, hogy eldöntse modernizálódni akar (Magyarország sokkal régebb küzd ezzel a képtelen dilemmával!), ami jelen idő szerint (vagyis, legalábbis egyelőre) csatlakozást/fölzárkózást jelent a fejlett politikai nyugathoz, vagy pedig előbbre való a tradíció, ami rendre vagy ortodox fundamentalizmust, XIX. századi nacionalizmust, vagy pedig nacionál-ceausizmust jelent. Egy MODERNizálódó és egy TRADICIONALISTA  Románia vívja, immáron usque száz éve, élet-halál harcát, és ennek a törésvonalnak a mellékszálai, repedései, a regionális különbségek, a város-falu ellentétek, a generációk közötti eltérések, stb. Csatát mindenik fél nyert már, de a háború még mindig nem dölt el, ezért nincs egy - mondjuk úgy - viszonylag egységes “román paradigma” és alakulnak ki rendre az egyik vagy másik oldalon politikai formációk, függetlenül attól, mit is hirdetnek ideológiaként. A modernizációt, úgy mint korrupció-ellenes föllépés, jogállamiság (a nyugati értelemben, ahol az alapelv, hogy mindenki egyenlő a törvény előtt, amit univerzalizmusnak nevezhetünk, Max Weber nyomán!), fölzárkózás, szabad piacgazdaság, intézményi reform, integráció a nyugati politikai rend(etlenség)be, stb., ma az elnök és a körülötte lazán keringő “civilszféra” képviseli a leginkább, és ehhez kapcsolódik a politikailag hangját hallató román diaszpóra5.

Ebben a vonatkozásban érdekes, amit egy jóhiszemű szerző fölvet az erdmagyar-román kettős identitás pozitív kialakításának lehetőségéről:”miért ne lehetnék /.../ büszke arra, akár kétszer is: előszőr, mert magyar vagyok, másodjára meg azért, hogy román?” Ha ugyan tudhatjuk, hogy mit jelent erdmagyarnak lenni - konvencionálisan, neveltetésünk, stb., okán, bár valójában ez az identitás, már önmagában is problémás. Mondjuk többértelmű az “egyszerűbb” anyaországi magyarsághoz képest, igencsak nehéz eltalálni, hogy hogyan, melyik Romániához tartozóként, lehetnénk nyugodt lelkiismerettel románok is? És ez biza reális identitászavart, vagy legalábbis kettős, illetve többes identitásokat eredményez, amit analitikus fogalmakkal le lehet írni, de a politikai főáram ezidőtájt képtelen fölfogni és helyén kezelni, illetve kísérletet sem tesz ennek politikai megfogalmazására.

A rommagyar politika Orbán-imádó, nemcsak érdekből és kényszerből, vazallusi státusából következően, hanem (rossz) ízlése, patriarchális beidegződései, provincializmusa, kishitűsége, stb,. stb, okán is. A politikai mainstream lemondott arról, hogy egy ilyen transzilván-magyar identitást árnyalt és fölvállalható módon definiáljon. Így lett a kezdetben nagy nekigyűrkőzéssel tervezni próbált autonómia-prejektből tartalmatlan autonómiázás, nyilvános politikusi száj, meg gyomoröblögetés. Két évtized után, egy ilyen projekt kidolgozására és képviseletére érdemes értelmiségiek, elvándorolnak, kihalnak, vagy, lassan-lassan kikopnak a közéletből. Múlt hétfőn temettük Egyed Pétert, aki ennek az éthosznak talán leglelkiismeretesebb hordozója volt, kortársaink közül. Sokat tett azért, hogy egy modern erdmagyar identitást “elképzelhessünk”, tartalommal tölthessünk meg, és ez bátor kiállás volt. Jellemző bátoralansággal viszont nem volt - nem lehetett? - elég radikális ahhoz, hogy dominánssá tegye, programatikusan is megfogalmazza és végsőkig kiálljon mellette.

Következésképpen az sem dölt el, legalábbis a rommagyar politikusok gesztusait, cselekedeteit és nem diskurzusait követve, hogy melyik Romániát értik, melyikben bíznak - legalábbis elvontan, mentálisan - például amikor bukaresti intézményekben (mondhatnám téblábolnak) ténykednek; Dragnea és társait támogatják, vagy amikor az ortodox fundamentalistákkal harsognak mizogín és homofób szólamokat; vagy amikor az EU-hoz fordulnak jogorvoslatért és a kormányt átkozzák, hogy ezt rossz néven veszi, stb. Nekünk modern Románia és benne modern rommagyarság kellene6, előszőr projektként, azután pedig valóságként.

------------------------------------------------------

1 Van az a székely vicc, hogy az atyafi földterületet árul, és azzal hírdeti, hogy jókora darab eladó. Aztán a vevő látja, hogy egy 3x5 méteres kis telekről van szó. Mondja is, hogy de jóember, ez a telek keskeny is, meg rövid is, alig zsebkendőnyi. Mire az eladó, az lehet hogy keskeny és az is, hogy rövid, de nézzen fel, hogy milyen magos (kösz, sógor).

2  Az nem lep meg, ha reakciós politikusok gúnynevekkel és mindenféle negatív jelzővel illetik azokat, akik elvándoroltak, vagy külföldön dolgoznak/tanulnak, esetleg féluton vannak a kitelepedés fele, de hogy egy nyugaton élő “politológus” legyen ennek az ásatag álláspontnak a szóvívője, az még mindig meglep. Alina Mungiu -Pippidi, úgy en bloc, külvárosi (mahala) lumpen-diaszpórának mondja a külföldön dolgozó, tanuló, vagy kitelepedett románokat, valamiféle újdonsült pészédista türelmetlenség nevében. Ez még akkor is vérlázító, ha azt föltételezzük, hogy vannak szép számmal így jellemezhető külföldön ücsörgő honfitársaink, akik néha megmutatkoznak a politikai zavargások perifériáján. Az általánosítás a megengedhetetlen, de a fennhéjázó magatartás sem indokolt egy magát “tudósnak” mondó/gondoló személy részéről, semmilyen körülmények között, mintha csak egyfajta előzetes “eszmei” fölmentést kívánt volna nyújtani a későbbi rendfenntartói túlkapásokhoz. Ezt a megközelítést, mint egy neves antropológus elegánsan mondja: “ott kell hagyni ahol van: egy szegény nárcisztikus elkeseredés gyér légkörében”.

3  Jól fejtegeti ugyanaz a Vintila Mihailescu antropológus, hogy “A diaszpóra demográfia és nem ideológia!”, azaz a diaszpórában is több Románia él, még akkor is, ha egyfelől nagyon negatív képet alakított ki róla a domináns politikum, másfelől meg a sajtó.

4  Itt érdemes fölvetni, Baudrillard elhíresült Borges utalását, miszerint a szimulákrum szabályai szerint, a “térkép előbbre való a tájnál” a földrajzi valóságnál, széttöredezettsége, elmosódottsága, azután valódi szétesést okozhat.

5 Nem vitás, ma a civil szféra a “Nyugat”, a csendőrség, és a (a Fidesz itteni fiókpártjainak támogatását élvező), mögötte álló korrupt politikai hatalom a “Kelet”, akárhogyan is igyekeznek Dragnea és társai, az ellenkezőjéről  győzködni a világot.

6 A vissza, azaz Keletre fordult Magyarország, a reakciós Romániába igyekszik beterelni minket, etnonacionalizmussal, idegengyűlölettel, Putyin-Erdogan-Trump imádattal, másszóval illiberális demokráciával, az orbánizmus megannyi kinyilatkoztatásával, itt Dragnea-Tariceanu támogatásával. Ellenállni nem könnyű, de nem is lehetetlen, ma még a létező Románia is nyugatibb az orbáni Magyarországnál, “komp-ország” - úgy tűnik tartósan - Keletre tart, itt meg még legalább nem dölt el az irány.

Eluralkodó inkompetencia

Eluralkodó inkompetencia

A jogrendszer, lényegét tekintve társadalmi rendszer, ezért a jogszociológia mindig együtt veti föl a tételes jogszabályok és az empirikusan érvényesülő jog egybeesését és különbségeiket, minthogy azt is, hogy a jogalkotásnak, milyen társadalmi/politikai alapjai vannak. Azután meg fontos, hogy a jogszabályok korpusza nemcsak az állam és a polgárok, hanem - a különböző államok viszonyainak szabályozásáról nem is beszélve - a polgárok egymás közötti, illetve polgárok csoportjai közötti viszonyokat is meghatározza. Egy állam jogrendszerének alakulása, minden területen a közpolitikák, az állam működésmódjának, politikai berendezkedésének, (politikai antropológiájának), stb., kérdése.

Távol áll tőlem, annak a föltételezése, hogy a jogalkotás kizárólag csak jogászok - eme kiváltságos “társaság” - “dolga” lenne, hogy csak ők lennének képesek helyes, kívánatos, és az egész társadalom számára hasznos törvényeket meghozni. A jogrendszer, a jogalkotás és alkalmazás is az egész társadalmat érintő jelenség, illetve olyan viszonylag autonóm, és átfogó (al)rendszer (Niklas Luhmann, a rendszerhatár képződését framingnek nevezi, utalva Erving Goffman, hasonló fogalmára), mely képes önmagát újratermelni (Luhmann ezt az (al)rendszer képességet - biológiai analógiát használva - autopoiezisnek nevezi). Mégpedig úgy, hogy az aktuális törvényhozás, a meglévőre építve, illetve a rendszer környezetének elvárására, vagy nyomására reagálva, mintegy továbbépíti a jogrendszert. És ebben a folyamatban (a jogi alrendszer autopoiezisében) van kiemelt szerepe a jogászoknak, akik egyfelől ismerik azokat a jogtechnikai, kodifikációs eljárásokat, melyek - lehetőség szerint, hiszen minden törvény és minden cikkely javítható - viszonylag egyértelművé, eltérő értelmezéseket nem tűrő módon, fogalmazzák meg a törvényeket, szabályozásokat. Az is kívánatos, hogy a törvényhozók egyrésze ne csak a formális szabályok oldaláról, hanem a joggyakorlat, a működésben levő igazságszolgáltatás oldaláról is ismerjék a rendszert; tudják mi az ami alkamazható és mi az ami nem; melyek azok a szokásrenden alapuló eljárások, melyek egy-egy társadalomban működnek, és melyek azok, amelyek nem; olyan tapasztalati tudással rendelkezzenek, mely a jogalkalmazásra vonatkozik, mely életszerűvé teszi a szabályozásokat nemcsak a bírók, ügyészek, ügyvédek, jogtanácsosok, jegyzők, stb., egyszóval a jogásztársadalom számára, hanem az egész közösségre vetítve, minden érintett számára. Ez a kérdés politikai vonatkozásával is összefügg.

Ezt a szempontot ajánlatos a politikai pártoknak figyelembe venniük, amikor parlamenti jelöltjeik toborzásáról, a rekrutációs eljárásokról és politikákról van szó. Nemcsak ajánlatos, hanem már-már kötelező, hogy gyakorlattal rendelkező jogászok kerüljenek a parlamentbe, egy-egy párt, politikai formáció frakciójába. Enélkül alig is tudnak részt venni az “igazi”, a tulajdonképpeni jogi jellegű vitákban, átlátni azokat az ügyeket, melyekben szabályoznak, képesek javaslatokat, kiegészítéseket és kritikát megfogalmazni stb., magyarán jogász-szakmai szempontokból részt venni a törvénykezésben.

Ott tart ma a román parlament, hogy egy jogi különbizottságot, megkésve és ismeretlen egyetemeken szerzett jogi diplomával, semmilyen jogalkalmazási tapasztalattal nem rendelkező személyek vezetnek. És ez a bizottság a legfontosabb törvények módosítási javaslat-csomagjaival áll elő, mind az igazságszolgáltatás működésével, vezetői kinevezésével kapcsolatosakkal, mind a BTk és a perrendtartás, stb., területén. (Florin Iordache (PSD), elnök, eredetileg mérnök, már képviselő, amikor 42 éves korában jogi diplomát szerez Craiovan, soha nem gyakorolja ezen hivatását, azóta is képviselő. Eugen Nicolicea (PSD), alelnök, eredetileg elektromérnök, jogi diplomát “ismeretlen Caras-Severin-i” egyetemen, 46 éves korában, már képviselőként szerzett, soha nem praktizált jogászként, azóta is képviselő. Másik alelnök Márton Árpád (RMDSz), aki eredetileg színész, utóbb 47 évesen szerzett jogász-diplomát, aradi magánegyetemen, soha nem gyakorolt ezen a területen, egyfolytában, azaz 1990-től kezdődően képviselő). Hadd jegyezzem meg azt is, hogy a frakciók és általában a parlament alig képes tapasztalt jogász-szakértőket alkalmazni, hiszen sokkal vonzóbb az ügyvédi, bírói, ügyészi, stb., pálya, mint a viszonylag alacsonyan javadalmazott tanácsadói. De, ami még jellemzőbb, hogy a bizottság, szinte egyetlen ajánlatát, vagy kritikáját sem veszi figyelemben a bírói és egyéb szakmai testületeknek, még a Velencei Bizottság ajánlásai sem érdeklik. Nem csoda, hogy az AB sorozatban nyilvánítja alkotmányellenesnek azokat a javaslatokat, melyeket a bizottság fogalmaz meg, és a parlamenti többség erőltet át a legkülönbözőbb területeken. Egyre nyilvánvalóbban, nem csak a sanda politikai szándék, hanem az inkompetencia is jellemzi a hatalmat (érdekes, hogy még a kormányon kívül álló, Fidesz itteni fiókpártjának képviselői is védelmeznek, olyan szabályozásokat, melyeket az AB rendre elmeszel. Kiváncsi vagyok, hogy az amnesztia-törvényt, mely a levegőben lóg, megmagyarázza-e valaki közülük az “EU-s jogharmonizáció szükségességével”?).

A kilencvenes változást követően mind általában a parlamentben és szenátusban, mind pedig a rommagyar frakciókban, komoly és hosszú szakmai gyakorlattal rendelkező, sok esetben magas tudományos szintű jogi ismeretekkel rendelkező, alkotmánybírói, vagy miniszteri-államtitkári rangig eljutó, jogászok ültek és tevékenykedtek. Az egykori szenátorok közül (sajnos többen már elmentek közülünk) érdemes kielmelni Hosszú Zoltán (ügyvéd, Arad), Fazakas Miklós (volt alkotmánybíró, Brassó), Kozsokár Gábor (volt alkotmánybíró, Kovászna), Hajdú Gábor (volt miniszter, Hargita), Csiha Tamás (ügyvéd, Máramaros), Frunda György (ügyvéd, Maros), Eckstein-Kovács Péter (volt miniszter, Kolozs), és Puskás Zoltán (volt alkotmánybíró, Kovászna) nevét és teljesítményét. A képviselők közül, jogi kompetenciájuk okán érdemes Tokay György (volt miniszter Arad), Székely Ervin (volt államtitkár, Bihar), Varga Attila (alkotmánybíró, Bihar), vagy Máté András (ügyvéd, Kolozsvár) nevét megemlíteni.

A parlamenti jogalkotás színvonalának sülyedését, a szakmai kompetenciák szintjén, jól mutatja a rommagyar jogász képviselők és szenátorok jelenléte és aktivitása a törvényhozásban. Jelen idő szerint a szenátori frakció két jogásszal bír, mindketten “egyéb” területeken szereztek szakmai tapasztalatot. A képviselők közül hárman rendelkeznek jogi diplomával, az egyik a már említett Márton Árpád, t.k. szakmai gyakorlattal (8 év ügyvédség) közülük csak egy rendelkezik.

Másfél éve folyik az (i)gazságszolgáltatás ostroma, olyan politikai elvek - illiberalizmus, melynek lényege ezúttal a fékek és ellensúlyok, a jogszolgáltató intézmények megszállása - alapján, melyek a jogállamiság alapjait kezdik ki. Másfelől pedig, minden okunk megvan arra, hogy föltételezzük: a hatalom és a mögötte levő pártstruktúra, élén Dragneaval a PSD vezérével és Tăriceanuval az ALDE elnökével, sajátmaguk és klientúrájuk fölmentésére a korrupció-ellenes harc leállítására törekednek, minden eszközzel (legújabban az amnesztia sürgösségi kormányrendelettel való kihírdetése a téma). És azután meg ott van a jogi inkompetencia, mely végképp elsodorhatja Románia igyekezetét Európa, és a jogállamiság fele: képviselőink - Marxal szólva - “nem tudják, de teszik”.