Az autonómiázás színe és fonákja
Jelentem az elkerülhetetlen éppen
megtörtént, pontosabban kiszivárgott, történt ugyanis, hogy az RMDSz n-edik autonómia-statútum tervezete,
mint illó
olaj szivárgott ki valahonnan, és nem hagyja magát a palackba visszazárni.
A meg nem erősített, de fölöttébb valószínűsített tervezet velejéig eklektikus,
afféle posztmodern freskó, melyen a területi elvek etnikaiakkal (NB a terület,
amelyen az ajtonómia működne csupán 56.8%-ban rommagyarok által lakott – és székelyek,
mint népszámláláskor ki szokott derülni, „nincsenek is”!), a gazdasági és
adminisztratív meggondolások numerus clausus-, azaz etnikai arányosítással, szubszidiaritás
nemzeti kiteljesedési vágyakkal, stb., keverednek, és mint a szövetségi
elnöktől tudjuk, amíg a jelenlegi alkotmány érvényben van, az egybefércelt
követeléseknek nincs
„realitása”. Akkor mégis miért, miért most, és miért ebben a radikalizált formában
kerül terítékre a téma? Azt hiszem bátran mondhatjuk, hogy ismét költőiek
maradnak a kérdések, a válasz majd az lesz: „csak”, mert ... és innentől már ki
is kapcsolhatunk, jön az obligát blabla, megmaradásról, etnikai elvárásokról, mozgosításról,
történelmi jussunkról, stb., stb.
A rosszul elképzelt még
rosszabbul tematizált és kommunikált székelyföldi ajtonómia (valójában puszta „autonómiázás”)
semmivel sem viszi előbbre a rommagyarság ügyét, viszont újra borzolja a
kedélyeket, megoszt és megbélyegez (polarizál és stigmatizál), és nemcsak a
román-rommagyar viszonylatban teszi ezt, hanem a saját közösségen belül is.
Mégpedig többes értelemben: egyfelől politikailag, és itt is egyszerre több
fronton, nem csak a két elnökjelölt-jelölt közötti vetélkedés eszköze, hanem a
harmadik félként fellépő SzNT, és az RMDSz között is frontot nyit; másfelöl pedig,
a létező regionális érdekkülönbségek – Székelyföld, és az erdélyi magyarság más
földrajzi régiói között – erősítését hozza; aztán – halkan mondom –, de az
egyszemélyes (ál)civil-szervezet (még bejegyezve sincs a mozgalom), az SzNT
vezérének radikális, szektáns és intoleráns, kizárólag a „székelyek” érdekeit hangsúlyozó
egyre
harsányabb fellépései nyomán, egyfajta „székely – nem-székely” etnikai
jellegű törésvonalat úgyszintén tematizál és erősít.
Az etnikai és ugyanakkor területi
ajtonómia ilyenfajta felvetése, (az autonómiázás) valamint eszköz jellegének
céllá, és végső soron, „szent tehénné” fetisizálása semmi jóval nem kecsegtet,
különösen amikor kampány van, és egyszerre tör ki a román-rommagyar
médiaháború, valamint a rommagyar szimbolikus belháború, és a helyzet –
szokásához híven – villámgyorsan
„fokozódik”. Igencsak téves kampánystratégiát takar az autonómiázásnak a
szövetség általi felvetése, mert Johannis jelölésének kapcsán a kampányban országosan
már felmerült a nemzeti-etnikai jelleg és erre erősít rá az ajtonómiázás, mely
ebben a formájában fokozottan etno-nacionalista jelleget kölcsönöz a politikai
diskurzusoknak (ha Johannist akarták volna erősíteni a versenyben, nem ezt a
témát választják a szövetség stratégái, vagy szimplán inkompetensek?). Teszik ezt akkor, amikor
pedig az etno-nacionalista diskurzusokat háttérbe szoríthatná a
Tăriceanu-féle elnök felfüggesztési javaslat. De ami ennél is rosszabb,
hogy a belviszály tekintetében is defenzívába szorította a szövetséget, már a
valódi kampány megkezdése előtt: most a másik jelölt-jelölt (minden jel arra
mutat, hogy nem lesz meg a kétszázezer támogató aláírás, és Szilágyi Zsolt
mégsem lesz elnök-jelölt) neptunozik,
azaz titkos paktumokra való sanda utalással vádolja az RMDSz-t (mintha az nem
tárgyalhatna bármikor, és bárhol, bármilyen politikai témáról a kormánypárttal,
aki egyben kormányzati partnere); a hajlíthatatlan (Hűbele) Izsák Balázs pedig,
“szekus
módszerekkel” vádolja a szövetséget, és nem mellesleg az ajtonómia-mozgalom
elárulásával. Nem utolsó sorban, azért is tévesen megválasztott kampánytéma az
újabb ajtonómiázás, mert eredmények értékelése helyett frusztráltságra épít,
illetve sikertelenséget termel, azt a tehetetelenséget veti fel, mely az elmúlt
25 évben előjött, akárhányszor fölmerült.
Félreértés ne essék, a sokszínű
és sokértelmű autonómia-programoknak – az elmúlt időszak nyelvi- és
elismeréspolitikai megvalósításai egy ilyen értelmes tervhez viszik közelebb a
rommgyarságot, megengedem, lassan és lépésről-lépésre, de mégis tapaszalhatóan –
és a kivitelezésükért folyó politikai küzdelemnek van értelme, csak az
ajtonómiázás jelenleg forgalmazott formáiról állítom, hogy nem szolgálják a
célt. A területi autonómia programoknak ott lehet számos előnye, ahol valamely
kisebbség koncentráltan él egy behatárolt teületen (ez a Székelyföld esete, de
nem a rommagyarságé!), és ahol – amennyiben szigorúan a demoktatikus elvek
megtartásán alapul – hozzájárulhat egy ország területi egységének
fenntartásához (ezt gyakran közvetítik is a román fél fele), miközben a
konfliktusok megelőzését jól szolgálhatja. Hátrányai, hogy éppen
többértelműsége folytán nehéz pontosan kommunikálni, mindig lesznek bírálói
egyik vagy másik értelmezése szerint, meg hogy a törekvés, azt a benyomást
keltheti, hogy az elszakadás, a kiválás előszobája („szeceszziós nyomást” okoz –
lásd. Hurst Hannum), hogy mindent egybevetve, túl megy az egyszerű
kisebbségvédelem és megfelelő jogok területén, más, gazdasági, és főként
szimbolikus előnyöket követ, stb. Akárhogyan is tekintjük a területi autonómia
eszközként használva értelmes, olyan politikai, jogi és adminisztratív elrendeződésként,
mely valamely kisebbség etnikai identitásának megtartását és újratermelését szolgálja,
de nem végső cél, mindent megoldó panacea, mely minden konfliktust megelőz egyben
egyszer és mindenkorra garantálja a gazdasági fejlődést, stb. Ez az, amit
politikusaink – részben voksvadászat miatt, részben indokolatlan populizmusuk
miatt (olvasom neves jobboldali politológus/ideológus a populizmust, mint
megkerülhetetlen, kötelező alapállást tekinti!), nem utolsó sorban, frusztrált
paranóia következtében – rég elfelejtettek. Az esetleges székelyföldi
autonómiának, mint földi paradicsomnak, mint „végső” és megkérdőjelezhetetlen „jussnak”,
stb. való meghírdetése nemcsak pragmatikus szempontból irreális, magyarán nem
csak a „románok” éretlensége és érthetetlensége, valamint nekik tulajdonított egyoldalú
etno-nacionalizmusa okán kontraproduktív (ugyan-ugyan vajon nem – a magyarországról
exportált „nemzeti” nagyzási mánia következtében – mi vagyunk manapság
nacionalistábbak a románoknál is?), hanem elvi-elméleti szinten is roppant
módon beszűkíti a politikai és egyéb megoldások keresését. Márpedig, ha valóban
meg- és itt akarunk maradni, sürgősen alternatívákra, mégpedig kreatív
megoldásokra van szükségünk. A székelyföldi ajtonómiázás viszont nem segíti
ezt, nem marasztal, elüldöz, olyan frontokat nyit és olyan célokat szentesít,
melyek inkább arra késztetnek: ne vegyünk már tartós tejet, inkább útlevélre
gyűjtsünk ...
Én személyesen azt az időt ,,várom", amikor a politikusaink is rájönnek, hogy addigra az emberek teljesen elunták az anatómiázást. Akkor meg majd abból lehet politikai tőkét kovácsolni, hogy valamiféle ellen-autonómia kampányba kezdenek. Habár még alkalmazkodni sem eléggé kompetensek...
VálaszTörlésA nem-Székelyföld rommagyarság gondjairól pedig annyit mondanék: ,,...egy pillantást vetünk Románia (és a környező országok) etnikai térképére: a Székelyföld az egyetlen olyan régió, amelynek területi alapú megoldás valóban segíthet is az etnikai, kulturális megmaradásban. A magyarság többi részének más, rugalmasabb stratégiát kell találnia. Valahol hasonlít a problémája a zsidóságéhoz: önmagaként megmaradni más kultúrák, nyelvek, vallások között úgy, hogy azoktól nem tud területileg elszigetelődni. Mielőtt nagyon elszomorodnánk a magyarság helyzetén, jusson eszünkbe: nekik kétezer éven át sikerült a feladat." (http://morfondir.ro/lap/hu/Fejlesztes_alatt_cikk/Ne-legyen-ijeszto-az-autonomia--1000036)
A rommagyarság problémáin nagyot nem változtat az anatómiázás, de hogy javítani még egy összerdélyi autonómia sem javítana, az jelenleg a véleményem. Rosszabb se nagyon lesz, lévén már most elég rossz.
Esetleg valamiféle istentelenül nagyszerű javulás a magyarság imidzsében, vagy valami rettenetesen jó gazdasági teljestmény egy székelyföldi anatómiában, karöltve jó marketinggel - talán valami ilyen képes lenne kívülről segíteni. De jelenleg semmi ilyen nincs láthatáron.
Nincsenek egyetemes receptek, ezért érdemes a kreativitásra hivatkozni, ami jelenleg nincs. Én viszont úgy vélem a helyes sorrend egy Erdélyi (Partium és Bánság is beleértendő) autonómia kialakítása lenne, aztán ezen belül lenne értelme a különféle regionális területi autonómiáknak - többek között a jelenlegi megyék határait sem kellene tartan egy ilyen új adminisztráció esetében. A székelyföldi területi autonómia eröltetése (a megvalósítás halovány reménye nélkül) fordított út, az egész rommagyarság vonatkozásában, sikeres még akkor sem lehet, ha netán megvalósul.
VálaszTörlés