Friss a tervezet, tessenek vitázni!

Friss a tervezet, tessenek vitázni!

Nagy kihívás az autonómiázás körüli csatározás egyszerű felfogása is, hát még racionális és adekvát fogalmakkal való leírása annak, ami alapvetően irracionális, kicsúszik a józan ész szabályainak hatálya alól, olyan (anakronisztikus) premodern politikai mitológiák irányába mutat, melyeket az elmúlt időszakban elfeledni véltünk, de amelyek ma elemibb erővel törnek felszínre, mint valaha. A biztonság, illetve az erős túlbiztosítás iránti igény, valamint az identitás újrafelfedezése és politikai tematizálása nem csak nálunk folyik (ez máshol is megjelenik, Nyugaton, mint bevándorlásellenesség, a diverzitásnak, mint az identitást veszélyeztető tényezőnek a percipiálásában, máshol pedig a mindenféle etno-nacionalista jobboldali szélsőségben, idegengyűlöletben és másság ellenes fellépésben, más szóval az ellenségképzés bevett mintázataiban), de itt sajátos módon nyilvánul meg, mint az autonómiázás többé-kevésbé rejtett mitológiai tartalma/narratívája. Márpedig ahol identitásverseny folyik akár etnikai/nemzeti törésvonalak, akár intra-etnikus, vagy nemzeten belül meghúzva határokat, ott az irracionális, érzelem által vezérelt féligazságokra való hivatkozás igen gyakori, nem a kivétel, hanem a főszabály.

1.  A most dúló autonómiázás körüli háború állása szerint létezik kb. 3 néhol politikai kiáltványként, máshol jogszabályként, vagy azok ilyen-olyan hibridjeként megfogalmazott, székelyföldi autonómia-tervezet (nem tudhatjuk, hogy a Szilágyi Zsolt által fel nem vállalt, de nemrég nagy tamtammal bemutatott EMNP-autonómia statútum még „él-e”?). Egy általános összevetés azt mutatja, hogy mindenik tervben vannak jó, és egy tisztázott elvi keretben, működőképes felvetések és szabályozáskezdemények, ugyanakkor viszont mindenik könnyedén bírálható, Caragialeval fogalmazva „itt ott, éspedig leglényegesebb pontjain”. Elvi szempontjainak tisztázatlansága, annak a pontos felvázolása, hogy megalkotói miben látják a rommagyar, és elsősorban a székelyföldi –  hiszen, mind erre korlátozódnak – társadalom megoldandó problémáit, azt eredményezi, hogy egyfelől nincs meghatározva, hogy miféle eszköznek tekintik az autonómiát, másfelől pedig, egy következő körben, már (ön)célként tételezik azt. Akárhogyan is olvassuk és értelmezzük a közszájon forgó tervezeteket, nem válik világossá, hogy milyen problémahalmaz megoldására valók? Milyen létező akut problémák megoldását segítenék elő, magyarán, hogy mire valók? Helyette több-kevesebb igényességgel – meglepő módon az RMDSz legfrisebb tervezete éppen ez utóbbi kategóriát gazdagítja, az igénytelen és hányaveti szöveg mintapéldája lehetne – összehordott és vékony cérnával összefércelt szövegeket látunk, melyek elvi/elméleti háttere igencsak eklektikus, zavaros. Nem tudni, hogy területi, etnikai/nemzeti, nyelvi, adminisztratív, történelmi, vagy esetleg gazdasági, stb. elvek mentén kell-e értelmezni az autonómiát, hiszen mindezen elvek (no meg a „székelyföldi síoktatók sajátos státusa” sic!) felmerülnek és aztán anélkül, hogy következetesen végigvinnék bármelyiket is, el is tűnnek a lendületes szövegek nagy igyekezetében, semlegesítődnek a székely „törzsi idólumok” (az idola tribus-ról azt mondja Sir Francis Bacon, hogy ezek az előítéletek, illetve törzsi ködképek olymódon akadályozzák a racionális/tudományos gondolkodást, hogy az ebben szenvedő emberek összetévesztik a célokat az okokkal) és egyéb vágyálmok (whisful thinking) „zajló tengerében”.

2.       Itt van aztán vagy 8-9 (minden esetre változó számú) rommagyar szekértábor – ábécé sorrendben – úgy, mint EMNT, EMNP, MPP,  RMDSz,  SzNT, Székelyföldiek versus nem-Székelyföldiek, és vélhetően a legnagyobb csoport, a közömbösek, nem-autonomisták, vagy értetlenek tábora, stb. És persze van a belvitákban alig árnyalt „román” ellenállás, a vitától való elzárkozás és élből való visszaútasítás, nemzetféltés és nagyromán nyelvkaratézás, stb., illetve egy nagyon szűk, vitát felvállaló román értelmiségi csoport.

3.       Paradox módon érdemi, netán szakmai szempontokat is felvonultató vita mégsem akar kisarjadni. Vajon miért? Nem nehéz megjósolni, hogy érdemi (mondják még építő jellegűnek is) vita egészen addig nem alakulhat ki, amíg nem tisztázódnak az autonómia mögöttes alapelvei, és amíg úgynevezett asszimetrikus autonómiák „kikiáltásában”, vagy legalábbis mozgalmi zászlókon való politikai célú lobogtatásában, és nem az etnikumok/nemzetek közötti viszonyok dinamikájának (mondják még dialektikának is), jelenlegi kereteinek újragondolásával kezdik, az autonómiát egyre türelmetlenebbül „akaró” politikai aktorok. A nyílt és őszinte vitához, és azt követően a párbeszédhez, az autonómia körüli konszenzus megteremtéséhez az kellene ugyanis, hogy a vitázó felek a rommagyarok és a románok is fel-, illetve elismerjék: egyik és másik közösség is egyszerre többség – és egy másik kontextusban – ugyanakkor kisebbség is (lehet). Ezzel azt is fel és el kell(ene) ismerni, hogy kisebbségnek lenni nem valami velünk született hiányosság, vagy frusztráló hátrány – hanem minden plusz tehertétel mellett, vagy annak ellenére – egy sajátos minőség, mely történelmi értelemben árnyal(hat)ja vagy gazdagít(hat)ja mindkét közösség sajátos identitását. Az elfogadtatásnak nem azzal kell kezdődnie, hogy van egy valahogyan körülhatárolt terület (maga a körülhatárolás, és annak kritériumai is problémásak), nevezzük Székelyföldnek, melyen a rommagyarság többség, és az ebből fakadó relatív előnyeit érvényesíteni akarja, tessék szíves ezt az ottani románságnak (megintcsak zavaros elvek alapján) zokszó nélkül tudomásul venni, és punktum.  Hanem, azt kell(ene) elfogadtatni, hogy ahogyan a rommagyarság országos vonatkozásban kisebbség (ne áltassuk magunk, hogy ez alulértődik, hiszen gyüröttebbek jól emlékszünk arra a soha le nem zárt vitára, mely éppen arról szólt, hogy mi ugyan számszerűen kisebbség vagyunk, de mentalitásunkban, vélt vagy valós történelmi jussunk szerint (idola tribus) legrosszabb esetben is egyféle „imperiális kisebbség”), de vannak olyan régiók, amelyeken belül regionális/helyi többséget képezünk. Ugyanúgy a románság országosan többség, de bizonyos területeken nyilvánvalóan regionális/helyi kisebbség. Éppen annyira érthető, hogy a hamis történelemkönyveken nevelődött, az együttélés tapasztalatával nem rendelkező (ezért vonatkoztatási pontként Erdély kivívandó autonómiáját, és az interetnicitás/interkulturalitás történelmi tapasztalatát sokkal hatékonyabban lehetne használni), stb., és etnocentrikus román közösség többsége képtelen felfogni, hogy kisebbség lehet „saját hazájában”, mint székely atyafiainknak azt felfogni, hogy márpedig ő kisebbségi még akkor is, ha senki nem beszél románul a faluban! Azt a valós, de facto, helyzetet, hogy a székelyföldi/partiumi románság, regionális/helyi kisebbségben él, amit mentalitásában nem akar elfogadni, a mindenkori központi hatalomra és az Alkotmány nemzetállami jelleget statuáló cikkelyeire való hivatkozással próbálja kompenzálni, vagy legalábbis elfedni. A másik oldalon szinte ugyanúgy, a rommagyarság kisebbségi voltát az anyaországra/magyar nemzetre való utalással, az arra való hivatkozással igyekszik kompenzálni vagy legalább elfedni (ez viszont a jelenlegi magyar kormány nemzetközi elszigetelődésének következtében egyre problémásabb!). A jogi szabályozás ezúttal nem előzheti meg a társadalmi valóság és a politikai klíma változásait, amíg a románság nem ismeri el, hogy a de facto regionális/helyi kisebbségi státusa jogalapot teremtő valóság, addig etnikai alapú autonómia – de iure – nem jöhet létre. Ennek pedig a rommagyarság országos kisebbségként való tételezése, annak felvállalása a feltétele. Először kellene ezt a tényt reálisan körüljárni előnyöket/hátrányokat mérlegelni, elfogadtatni és bizalmat építeni körülötte, azután lehetne etnikai alapú autonómia-terveket reálisan felvetni. A fordított út – mint a mostani tervek zsigeri elútasítása és/vagy elhallgatása jelzi – nem járható: újra kell gombolni.