2012/09/25

Balra át?



Balra át?

Mai Rádiós-jegyzetem 

http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=71456%3Amagyari-nandor-laszlo-balra-at&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

A régiónkra és országunkra jellemző későn jött, de vonásaiban “korai” kapitalizmus, na meg a szintén megkésett “új demokrácia” politikai építménye furcsa alakzatokat és még furcsább közszereplőket hozott reflektorfénybe az elmúlt két évtized során. Nálunk a  politikai mezőny leginkább egy korcsolyapályához hasonlatos, melyen az aktorok ide oda csúszkálnak, hol jobb, hol meg baloldalt ütköznek a palánknak és váltanak hirtelen kanyarulattal irányt. Az így előadott balettkorcsolya kürjét pedig – gyakran az is megesik, hogy idegen forgatókönyvírók jegyzik, mint a legutóbbi politikai és legitimaciós válság alatt –  csak fül után ismerik, illetve követik a korizók. Időről időre láthatatlan kéz billenti meg a pályát és aztán mindenki egyirányba csusszan, még akkor is, ha közben torkaszakadtából órdítja, hogy ő a másik pólus fele tart. Magyarán a politikai palettán szereplő pártoknak nincs igazi beágyazottsága, a politikusok szemében pedig „a pénz értékesebbé vált az ideológiai elkötelezettségnél”. Ezért ne legyenek illúzióink, bárki is kerüljön hatalomra, a választásokat követően: a fölös hatalomvágy – aki hatalmon van, az automatikusan vissza is él hatalmával –, a mindent fölülíró kapzsiság következtében a hatalmon levő pártok nem a közjó érdekében, hanem saját csoportjuk (klánjuk, klikkjük, klientúrájuk) érdekében használják majd a hatalmat.

Most éppen a “jobboldaliság” dívik, miközben a pártpreferenciák egész nyilvánvalóan balra húznak. Különös interregnum, ami a kormányváltást követően kialakult, hiszen a balliberális koalíció máris hatalmon van legfennebb, mintha ők sem lennének ennek tudatában: tipikusan ellenzéki pártokként viselkednek. Persze, Băsescu és az általa megszállt intézmények viselkedése pontosan ebbe a szerepbe taszítja őket, miközben a parlamenti ellenzék észlelhetetlen és tovább párolog. És közben mindenki a decemberi nagy megmérettetésre gyúr, élesednek a kardok, készülnek a revánsok. A balliberális politikai formáció győzelmére mérget vehetünk, ezért is aktuális egy tekintetet vetni erre a térfélre.


Az tehát a kérdés, hogy létezik-e a román politikai színpadon valamelyest is hiteles baloldal, akkor amikor az egyenlőséget értékelni, az elesettek pártján lenni, kommunista maradványnak cimkéződik régiónk-szerte? S továbbá, feltéve, de meg nem engedve, hogy alkalmasint létezik, akkor merre kellene azt keresnünk? Miközben tudjuk, hogy a román, baloldalinak mondott szociáldemokrata párt (PSD) minden erőfeszítése ellenére sem tud utódpártiságától megszabadulni, nem képes átlépni Iliescu és Năstase hosszú árnyékán, az ügyeskedő és korrupt politikusok tucatjának kétes ismertségén és közutálatnak örvendő negatív imidzsén. A modern baloldaliság helyett lényegében az átmenetben meggazdagodott – jellemző módon nálunk a szocialisták privatizáltak, illetve hordták szét a közvagyont - és a megelőző rendszerben szerzett pozícióit máig megőrzött poszt-nomenklatúra pártja maradt. Ezért nem sok köze van az egyenlőség és szolidaritás eszméihez, különösen nem szakpolitikai kérdések megfogalmazásakor, ahol álláspontja inkább populista, mint szocialista. Aztán az sem világos, hogy a reváns-, meg Băsescu ellenesség szellemén kívül, egyáltalán milyen politikai meggondolásból, miféle közös projekt alapján szövetkeztek a liberálisokkal. Mert például a progresszív adózásról, egyik méltán hangoztatott követelésükről, szövetkezést követően, azonmód megfeledkeztek, vajon nálunk a baloldal is jobbra húz, vagy már senki nem tudja, merre van az arra? A posztkommunista, régi vágású szociáldemokrata pártnak semmi köze az újbalos radikális mozgalmakhoz, sem kapitalizmuskritikája, sem szegényeket megsegítő-, sem kisebbségeket integráló politikája, sem militáns társadalmi egyenlőséget követelő filozófiája, sem nőpolitikája, sem, sem … és még hosszan sorolhatnám, mi mindene nincs neki.

Másik kérdés meg az, hogy az immár szitokszóvá züllesztett liberális (más kontextusban szabadság-szerető) jelző illik-e még politikai pártra mifelénk? Vajon a liberalizmus összenőhet a baloldallal, milyen filozófiai alapjai vannak tehát az új koalíciónak? Minden esetre a román nemzeti liberális párt (PNL) elsősorban nemzeti (nacionalista, sőt kisebbségellenes), másodsorban a gazdasági (neo)liberalizmus híve, illetve harmadsorban – politikai értelemben – konzervatív-liberális. Ráadásként az utóbbi időben, afféle menedékjogot ad, kétes előéletű, többé-kevésbé korrupt és elhasználódott politikusoknak. Nem sok köze van ahhoz a szabadságeszményhez, az emberi jogok mélységes tiszteletéhez, stb., melyet a hitelesen liberális pártok központi értékként tekintenek.

Egészen biztos, hogy lesz balra át a politikában, csak az nem világos, hogy hoz-e ez bármiféle pozitív változást a közelmúlthoz képest? A politikai inga nagyon kis amplitúdójú, a személyes leszámolások, kicsinyes bosszúk és dölyfösségek, piti összeférhetetlenségek, álbarátságok és apró affinitások vezérlik a politikusokat: nincs igazi politikai filozófiája egyetlen pártnak, vagy formációnak sem. Balra megyünk, mert jobboldalt voltunk, na és?

2012/09/18

Forgatókönyvek



Forgatókönyvek

Mai Rádiós-jegyzetem 

http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=70526%3Amagyari-nandor-laszlo-forgatokoenyv&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

Abból a meggondolásból ajánlom az alábbi eszmei kísérletet, hogy feltételezem, a józanésznek (common sense) és a közérdeknek, valamint a közjónak (common good) – persze, ha már minden más meggondolás csődöt mondott, mondanák a cinikusok – ott kell állnia minden ésszerű politikai latolgatás hátterében, alapjánál a politikai kompromisszumok és kommunikáció folyamatának. Nem ajánlom azoknak, akik érzelmi alapon, valamiféle elfogult nemzeti hagymázzal megkent vágyálom (wishful thinking) lelkes- vagy képmutató megszállottjai, legyenek bármilyen nagy számban is jelen a közbeszédben és a politikai kommunikációban.

Különös demokráciát „építő” ország vagyunk. Négy éve, mintegy 7.2 millió szavazó választott parlamentet (és szenátust), három éve mintegy 5.2 millió szavazó választott – nagyon gyanús körülmények között, „a külföldi szavazók voksaival” – és ültette nyakunkra az elnököt, most 7.4 millió ellenszavazat sem volt elég leváltani. Ez kétségtelen bizonytalanságot hoz a képbe. Vajon ki lesz az, aki kormányt alakíthat karácsonykor?

Ismét jönnek a választások és az azokat megelőző kampány. Ami az általános helyzetet illeti, amelyet most egy látszólag bonyolult képlet jellemez, akárcsak a teljes politikai csatateret, nagyon gyorsan leegyszerűsödhet. Mondom a jelenlegi komplexitással szemben alighanem – leszámítva a félig-meddig demokratikus és pluralista 1992-es választást - a poszt-szocialista éra legvilágosabb képlete fog előállni azzal, ha a szociál-liberális oldal (USL) elsöprő győzelmet fog aratni, sőt a „toxikus” kétharmad megvalósulása is lehetséges kimenetelnek ígérkezik.

Miről és milyen formában lett volna előnyös „megegyezni”, a romániai magyar pártoknak?

A körülmények, a jelenlegi politikai kontextus - mindenekelőtt a júniusi választási eredmények és politikai stratégiák, kommunikációs panelek és különösen az eredmények – figyelembe vétele mellett a romániai magyar politikai mezőny játéktere máris, szűkre zárult. Az egyetlen ésszerű, és a szavazatok maximalizálását szolgáló megoldás, az lett volna (ha érdemes egyáltalán feltételes módban beszélni elmúlt politikai folyamatokról), ha az RMDSZ, mint egykoron valódi ernyőszervezet, a belső politikai pluralizmus megtestesítője, reális lehetőséget teremtett volna előválasztásokra és azt a két aprópárt elfogadja, azután közös RMDSZ listán indulnak. A saját listáján való indulást, ímmel-ámmal és nem túl sok meggyőződéssel kínálgatta is a szövetség, az aprópártok néhány – a vetélytárs által kiválogatott – potenciális jelöltjének, de az arrogáns apró-vezérek hallani sem akartak erről. Megegyezési alapként a helyhatósági választásokon elért eredményeket is elfogadhatták volna, és így mondjuk két befutó parlamenti helyet és esetleg egy szenátorit „átengedhettek volna” az „ellenzékieknek”, azzal a feltétellel, hogy majd közös frakcióban dolgoznak a továbbiakban is. A többi felmerült alternatíva a pártszövetségek számára előírt 8%-os bejutási küszöb miatt, úgyszólván, előre bekódolta volna a kudarcot, a szavazatok visszaosztásáról való lemaradást.

  1. forgatókönyv: „Sikeres” RMDSz szereplés mellett nem indul az EMNP-MPP, így összejön az 5%-os küszöb

Az RMDSZ, de a romániai magyar közösség számára is a legelőnyösebb forgatókönyv, az adott helyzetben az lenne, ha a két aprópárt nem indítana jelölteket és a magyar szavazók viszonylagos részvételi aránya a demográfiai jelenlétet tükrözné. Így a szövetség elérné az 5%-os küszöböt, mindent egybevetve tehát, a képviselet a jelenlegi formában és szinten maradna.

  1. forgatókönyv: Bosszúhadjáratra indul az EMNP és MPP, az RMDSZ bejut, de csupán „vigaszágon”

Arra már láttunk példát, hogy a júniusi választásokon, az EMNP és MPP ott indított ellenjelölteket, ahol esélye nem volt győzni, de több-kevesebb sikerrel, keresztbe tett a szövetségnek. A legtöbb nem székelyföldi kerületben (de még Maros megyében is) a magyar voksok potenciális részarányánál fogva, megakadályozhatják az esélyes RMDSZ jelöltek mandátumhoz jutását, de maguk mandátumot nem szerezhetnek. Ez különösen lehetséges most, amikor egy nagy román szavazói tömb létezik, azaz a román szavazatok nagy része minden kerületben nagy valószínűség szerint, egy kalapba kerül. Az RMDSZ ez esetben is szerezhet parlamenti és szenátori helyeket és az „alternatív küszöb” teljesítésével bejuthat a központi képviseletbe. Viszont súlya, az a 3-4%, amit elérhet, határozottan megcsappan, jövőbeni kormány-szerepe pedig nagyon valószerűtlenné válik. Önálló szenátusi frakciót sem hozhatna létre a szövetség, és mivel nem lesz visszaosztás, a romániai magyarság voksainak fele (ha mindnyájan magyar pártra szavaznak) elvész, azaz nem eredményez parlamenti mandátumot.

  1. forgatókönyv: Worst case scenario: az ellenzék keresztbe tesz, nagy a választói passzivitás és nem lesz képviselet

A legrosszabb csillagzat alatt, odaveszhet a teljes romániai magyar képviselet, ha mondjuk nem sikerül három szenátori körzetben az első helyen végezni az RMDSZ-es jelöltnek. Mondjuk, mert alacsony lesz a magyarok viszonylagos részvétele, és mert a két aprópárt ellen-jelöltjei is számottevő szavazatot szereznek az egyes körzetekben.

A legvalószínűbb forgatókönyv és a várható eredmények

A legvalószínűbbnek a második forgatókönyvet tartom, ami – bár a szövetség „szakértői”, megmondó-emberei minimalizálják az előrelátható veszteségek jelentőségét – példátlan érvágást hoz a romániai magyarság képviseletében. A közösség szempontjából nemcsak az úgynevezett „szórvány-vidékek”, hanem lényeges további régiók – Közép-Erdély, és Partium – maradhatnak képviselet nélkül. Ugyanakkor a magyarok szavazatának lényeges hányada (ha csak nem lesz masszív átszavazás román pártok jelöltjeire!), elvesztődik. A költővel szólva: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg?”

2012/09/11

Rossz ló nyergében, s háttal





Rossz ló nyergében, s háttal

Mai Rádiós-jegyzet 

http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=69616%3Amagyari-nandor-laszlo-rossz-lo-nyergeben-s-hattal-&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu



A román, és ami most egyre nyilvánvalóbb, a romániai magyar politikában az elmúlt néhány hónap történései fenekestől felfordították annak “megszokott rendjét”, megzavarták az elmúlt húsz esztendő úgy ahogy kialakult rutinját. Mert a referendummal kapcsolatos külföldi ellen-propaganda és az EU, illetve AEÁ vezetőinek téves percepciója, példátlan és elvtelen beavatkozása (ne feledjük Merkel-Barosso-Reding-Gordon[1] nyilt és áldatlan politikai nyomásgyakorlását) nyomán, először üti fel fejét az euroszkepticizmus, mely tömegalapot szerezve sok kárt okozhat az elkövetkezendő időszakban. A nyugathoz való igazodás, vagy legalábbis a nyugatmajmolás, eddig minden kormány meghírdetett politikája volt, ennek mostanra lett vége.
 
Alapjában igazuk van azoknak akik aggódnak az események kimenetelén, csak azt nem kell komolyan venni, hogy a demokráciáért aggódnának. Vegyük észre, hogy az eddigi rendszer kiváltságosai és azok klientúrája tévedt el az elnök által agyonmanipulált szcénán, a bevett politizálási manőverek vesztettek talajt, meglehet csak időszakosan. Balgaság lenne viszont, ha valaki is arra gondolna, hogy a hirtelen változás egyben Romániának az “érett demokráciák” irányába való elmozdulását hozná, sőt ellenkezőleg, mára lettek láthatóvá, megtapasztalhatóvá mindazok a “gyermekbetegségek”, melyek az eddigi “sajátos demokrácia” különösségét adták. A népfölség Alkotmánybírósági “érvénytelenítésével”, a referendum eredményének gyanus körülmények között történt  elmeszelésével leomlottak a kulisszák, s mögötte felsejlett az intézmények kiszolgáltatottsága, a biztos politikai befolyás és zsarolás rendszere, melyet Băsescu oly mesterien épített ki az elmúlt pár évben[2].
Másfelől pedig lezárult egy szakasz, ami minden bizonnyal a “sajátos demokráciában” még naívan megbízó emberek és elitek kijózanodását fogja hozni. Úgy tűnik többféle demokrácia-értelmezés van: egyfelől a “nagyoké”, Európa és a világ vezető országaié, akik egyes fejezeteit és szabályait zárójelbe tehetik, illetve időszakosan felfüggeszthetik, ha érdekeik úgy kívánják, és van a “kis követők” (kis pénz, kis foci alapú) - most éppen részvételi küszöb formájában rájuk erőltetett -  “kényszer-demokráciája”. Ezt fedi most a csatazaj és teszi majd a téleleji választásokig, de jelenlétük bizonyosság immár, sőt kampánytémává lesz.
A politikai értelemben vett eltévelyedés romániai magyar vonatkozása viszont felvetni sem hagyja azt az életbevágó kérdést, hogy miféle hasznunk lehetne nekünk, itteni magyaroknak, a szekusokhoz méltó módon viselkedő, elnöki fennhatóság és befolyás, esetleg zsarolás alatt álló ügyészség és egyes bíróságok ténykedéséből? Ez a zavarodottság, mely a “székelyek kedvenc elnökének” támogatása és közben az általa patronált (i)gazságszolgáltatás elleni fellépés miatt fennáll, végzetesen rossz irányba viheti a romániai magyar politikát, úgy mindenestől. A követés- és igazodás kényszer “sűrű sötét erdőbe vezet”, autonómia kellene, mégpedig gondolkodásbeli, illetve szervezeti és nem demagóg ködbe vesző távlati és zavaros, s ennek vagyunk híján. S ezért is a kényszeres menetelés egyfele, nevezetesen jobbra, de mindenáron.

Hogy létezik-e szép hazánkban valamelyest is hiteles baloldal – manapság az egyenlőség és az elesettek pártján lenni kommunista maradványnak cimkéződik régiónk-szerte –, az fogas kérdés? S továbbá, feltéve, de meg nem engedve, hogy alkalmasint létezik, akkor merre kellene azt keresnünk? Ez viszont egy későbbi jegyzet témája lesz. Mint ahogy az is, hogy az immár szitokszóvá züllesztett liberális (más kontextusban szabadság-szerető) jelző illik-e még politikai pártra mifelénk? Úgy tűnik viszont, hogy jobboldalnak, keresztény-konzervativizmusnak és néppártiságnak lennie kell(ene), hiszen mindenki - ki lovon, ki gyalogszerrel - jobbra igyekszik (nyal, törtet, könyököl, gurul, száguld, stb.). Csakhogy a jobboldal hazai vonatkozásban mostanság, a beomlott és feloszlóban levő klientúra-lovagok és mindenféle szélhámosok – amúgy ideológiamentes - elnöki pártját jelöli. A PDL (“pédé-mínusz-lé”) az elmúlt időszak fosztogató-osztogató, a közpénzeket lenyúló, most meg a háttérből irányító elnöki talpnyalók siserehadának csenevész gyűlekezetéből áll. Ja, és el ne feledjem a két új fiút a politikai préri hófödte csúcsain. Itt van egyfelől a vadonatúj, simaarcú és beszédű demagóg a maga zsebpártjával, az ortodox fundamentalista és legionárius eszméket kedvelő Mihail Neamtu (ha ugyan akad, romániai magyar, aki fel képes ismerni urhatnám fizimiskáját), aki arkangyalként lézerkarddal és fokhagyma-koszorúval járja ízléstelen bohóctáncát. Aztán a már nem kezdő (“neo-szekus”?) Mihai Răzvan Ungureanu, az új kedvenc: MeReU[3], ex-titkosszolga-vezér, volt miniszterelnök, a pécsi egyetem kitüntetésének várományosa, Băsescu legújabb dicstelen győzelmének első világgá kürtölője. S itt álljunk meg egy szóra. Nem kétlem, hogy a legtöbben észre sem vették miféle párt – “leánykori” nevén, melyet programjával együtt megőrzött, Polgári Erő! – elnökének is választották a minap? A párt “új” elnöksége csupa “ki-, illetve átugrott” volt szoci, na meg kikopott ilyen-olyan párti, lejárt szavatosságú politikus. A párt programjának sarkalatos tételei akörül forognak, hogy idézem: “a kisebbségek parlamenti képviseletének két képviselőre való csökkentése: egy a magyar kisebbségnek, egy a többi kisebbségnek”;”a párttörvény módosítása … úgy, hogy többé ne lehessenek etnikai kritériumok alapján bejegyzett pártok, melyek diszkriminálnak”; “a román állam hatalmának megerősítése egyes kisebbségek azon kinyílvánított szándékával szemben, hogy területi autonómiát akarnak”. Vajon velük menetelnünk, félnünk nem kell, jó lesz? Ezek után menjünk jobbra, mindahány romániai magyar formáció, hisz ott tárt karokkal várnak, vagy mégsem? Ezért mondom, rossz lovon ülünk, s a nyeregben háttal.






[1] Az igazságszolgáltatás romániai helyzetét eddig minden jelntésben bíráló EU, most hirtelen elkezdte megvédeni annak nem létező “függetlenségét”, az új kormánnyal szemben. Nem az elnök túlhatalmát és túlkapásait, hanem a kiigazítására irányuló szándékot (NB!) kezdték el bírálni. Ennek eredményeként keletkezett Barosso hires-hirhedt 11 pontos követelmény-rendszere, az ultraortodox „demokrácia-elvárásokkal”, többek között az ominózus részvételi küszöb szükségességével (melyet egyébiránt nem ajánl a Velencei-Bizottság!), melyet Ponta miniszterelnöknek adott át.
[2] A referendum és különösen az azt követő – utólagos csalási bizonyítékokat kereső ügyészi magatartás, melyet a hírtévék élő egyenesben közvetítettek – a „jó öreg” szekus módszereket idézte. Az ügy tovább folytatódik, végső kimenetele viszont több mint kétséges.
[3] Nevének rövidítése, mely közszájon forog jelentéssel bír: “Örökké” vagy „Mindig”
 




2012/09/04

Síppal, dobbal, azeri baltával


Síppal, dobbal, azeri baltával

Mai Rádiós jegyzetem 

 http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=68836%3Amagyari-nandor-laszlo-jegyzete&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

Nagy tétben mernék fogadni, hogy a Szentgyörgyön összegyűlt erdélyi magyar sokadalom többségének nem volt világos, hogy miért is az emelvény, mi végett az összesereglett nép, miért emel szót a cifra és tarka főnökség? S akkor az eseményről így-úgy értesülő „széles közönségről”– nem sikerült élőben mediatizálni a történést, s az utólagos beszámolók is a riporterek, elemzők, stb. vérmérséklete szerint és töredékesre sikeredtek – nem is szólok. A legtöbben csak jöttek találkozni, hiszen ott a helyük, mint búcsúba jár a mérsékelten hívő ember, összegyűlni kicsit beszélgetni, esetleg enni-inni, együtt lenni és megélni az együttlét örömét. Minden esetre, azoknak, akiket én ismerek, és akiknek beszámolóit hallottam, nagyon halovány sejtelmük volt arról, hogy konkrétan mire is a megmozdulás, s miért mostanra időzítve, s milyen konkrét célt követve? Csak azt tudni, mondogatták, hogy valami magyarellenes és igazságtalan ítélet ellen, s mert nem hagyjuk történelmi jussunkat: a templomot meg az iskolát (mert ugye, jaj a Székely Mikónak, ha Szentgyörgy civis város tulajdonába visszakerül?), mert mi kiállunk közösségi jogainkért. Szolidárisak vagyunk a politikai nyomásra, magyarságuk okán elítéltekkel, akármi is legyen a tét, akkor is, ha segít, akkor is, ha nem segít az így kinyilvánított együttérzés a szóban forgó személyeknek és ügynek.
Amúgy persze sérelmeink vannak számosan és követelésünk úgyszintén, csak nehezen fogjuk fel, hogy ugyan ki(k)től kell követelni és főként hogyan? Úgy tűnik, a meggyőződés hibázik, hogy meghallgattatunk, hogy egy fél napos dzsemboritól jobb lesz, hogy lesz termés bőven, s hozzá piac, iskola és bele diák is, meg tudás rengeteg, munkahely, út, híd, „magyar igazság” s jólét, ami belefér.

Az enyhének nem mondható zavart és a még több tanácstalanságot a mindenféle politikai kavarás, a sokféle pecsenyének egyazon lángon való párhuzamos sütögetése okozta, a maszatolás és stratégiai összemosás. Nem volt vita, csak az egymástól független céloknak és követeléseknek, a többszintű és eltérő érdekeknek és ambícióknak együttes bemutatása történt meg. Az egymás mellett elbeszélő fejek monológjainak párhuzamos performanszát láthattuk, egy több rendezős és többszólamú politikai dráma színpadra vitelét. Mert az jött át, hogy igazságtalanság ért a Mikó-ügy kapcsán, első fokon pert vesztett(ek)ünk egy méltatlan és politikai nyomásra született ügyben, s ezért tiltakoznunk kell, mert a Mikó-ügye, végül is, mindannyiunk ügye, mely sanyarú jövőt vetít előre, ezért tiltakoznunk kötelesség. Mutassuk meg, hogy sokan vagyunk, legyünk egymással és az ügy kárvallottjaival szolidárisak és ugyanakkor érezzük át közösségi mivoltunkat, no meg – ahogy néha bekiabálták - „Autonómiát Székelyföldnek!” és „Vesszen Trianon”![1] Halkan kérdem, most már melyiket is, vagy mikor melyiket? Türelmetlenségünkben kicsire nem adunk, az árnyalatok-részletek nem érdekelnek, ha már itt vagyunk, jöhet itt minden kilóra - csak ki ne oltsák egymást a feleselő, sokat markoló, de semmit sem fogó üzenetek. Újra és újra megtörténik az igazság méltóságteljes etnicizálása, (vajon tényleg van „magyar igazság”, melyet csak mi látunk, magyar „agyjárás”, amit csak mi értünk? S ez amolyan „félázsiai”[2] ráció lenne?), a „mi igazságunk” szemben a „mások” igazságával? És persze gőzerővel folyik az igazság átpolitizálása, pontosabban a „helyzet politikai célokra való kiaknázása”: ha nem folyna az ügy kétbalkezes átpolitizálása, minden bizonnyal többre vinnénk. Akkor például az illető képviselők, nem a PPE-hez, illetve annak európai képviseletéhez, hanem magához az EP egészéhez fordultak volna[3]. Ha az igazságtalanság ellen lépünk fel közösen, méghozzá az „igazság napján”, hát miért nem látjuk be, hogy nincs bal és jobboldali, keresztény, konzervatív, szocialista és liberális igazság, vagy mégis?

Szentgyörgy – bizonyos, sőt elsődleges értelemben – mérföldköve az elmúlt két évtized romániai magyar politikájának, ciklusvég. A bemutatásra került színtiszta sérelmi politizálás regresszió egy új politikai táncrend kialakítása helyett, visszaszédelgés a kilencvenes évek kiégett és megrozzant kályhájának sarkához. Ott vagyunk ahonnan jó két évtizede elindultunk, rádöbbenve arra, hogy nem csak jövőképünk nincs, de azt is alig tudjuk merre az előre, hogy újfent „semmink sincs”, csak egyre inkább befele, saját használatra való „kiáltó szavunk”[4] van, az etnikai sérelemtár akol-melege, no meg optimizmusra nem sarkalló, közösségi magányunk. A szentgyörgyi „dráma„, végső soron, egyfajta több szólamban előadott, színpadias őszödi beszéd[5] arról, hogy politikusaink valahol és valahogyan, de minden esetre nagyon elbaltázták. Felelős ugyan nincs, de világos, hogy a politikai „nagy-lájbit” újra kell(ene) gombolni. A jó politikához rációra és kreativitásra, újító kedvre és szellemre van szükség, és szemmel láthatóan ebből van nálunk kevés, ez az, amit régi és új „lófőink”, választott vagy kinevezett elöljáróink módszeresen leépítettek, elsorvasztottak, és marginalizáltak, ha egyenesen nem üldöztek, az átkostól kezdve napjainkig. Fantázia hiányában, most a politikai osztály azt üzeni, vissza a kezdetekhez, a „marginalitás mítoszaihoz”[6], a bálványfaragáshoz, kicsinységünk nagysággá való mitikus átfestéséhez és az eredmény fájdalmas világgá kiáltásához: síppal, dobbal, azeri baltával.

Jó így együtt lenni, főleg, ha miccs, sör és kürtőskalács van az asztalokon. Csakhogy jön az ősz, és jönni készül a tél is, s mint az örökös és megfoghatatlan autonómia[7],  parlamenti képviselet kellene, ha másért nem, hát presztízsből, vagyis többnyire önmagáért, de mindenképpen.



[1] Az előbbiről szólva mondta Băsescu (a „székelyek kedvenc elnöke”), hogy autonómiából Székelyföldön annyi van és annyi lesz, mint Călăraşi-megyének, ha az utóbbi jelszó valósulna meg, akkor meg ott tartanánk, mint BAZ-megye tart.
[2] Igazán szólhatna már sok itteni híve közül valaki a Budapesten regnáló „fél-diktátornak”, hogy nagyon nem illő minket „(fél)ázsiainak” mondani, hiszen lassan kerek évszázada tiltakozunk az ellen, hogy bárki is annak nevezzen bennünket. Vagy tüntetést rendezzünk ez ügyben is? Persze, az is meglehet, a baltás gyilkos szabadon bocsátásának afférjával, máris eljutottunk a (fél)ázsiaiságunk záró akkordjához.
[3] Bár az is igaz, hogy a Băsescut oly hatékonyan mentő Reding-asszony az EB igazságügyi biztosa máris megüzente, hogy nincs kompetenciája visszaszolgáltatási ügyekben segíteni.
[4] A nagybányai „új kiáltó szóval” sikeresen lejárattuk az eredeti Kós Károly-félét, azzal, hogy balgán bezárkózó, sőt intoleráns és idegengyűlölő kiáltványt sikerült összehozni, a helyi értelmiségi elit egy részének. Ezt is elbaltázt(ák)uk.
[5] Utalás Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök elhíresült beszédére, 2006 szeptemberéből, melyben arról beszélt, hogy ő és pártja hazudtak a választóknak, lazán úgy fogalmazott, hogy „elkúrták” az ország (gazdaság)politikáját, és amely végül bukásához vezetett.
[6] Vèlez-Ibanez régebbi, de kifejező terminusa a kisebbségi traumák, a viktimizáció, a védelemre, pártfogásra való szorulás leírására, az erről szóló történeteknek a közös mentalitásban való rögzülésére. Lásd. Vèlez-Ibanez, 1980, „A marginalitás mítoszai”, In: Kultúra és Közösség, 1.
[7] Minél többet gondolkodom azon, hogy mit is jelent az oly sokat hangoztatott autonómia kifejezés, annál inkább rá kell jönnöm, hogy ez egy valódi (poszt)modern politikai szimulákrum, mégpedig a fogalomnak a Baudrillard által kidolgozott eredeti változatában: „Az absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak a modelleken keresztül történő generációja (kitermelődése). Hiperreális. A térkép előbbre való a területnél — ez a szimulákrum elsőbbsége — ő hozza létre a területet, s ha újraírnánk a mesét, ma a terület foszlányai porladnának szét lassan a térkép felszínén. Nem a térkép a valóságos, hanem az, aminek nyomai ittott láthatók még abban a sivatagban, ami már nem a Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga., lásd. Baudrillard, Jean: A szimulákrum elsőbbsége. In Kiss Attila Attila – Kovács Sándor – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv. I. kötet. Ictus–JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996, 161–193.