2022/02/02

Néhány szó a politikai pluralizmust igénylő “A félelem alternatívája a demokrácia” című állásfoglalás hatalmi értelmezéséről.

Magyari Nándor László

Az állásfoglalás kezdeményezői arra tettek igéretet azon a sajtótájékoztatón, melyen a szöveget kissé kifejtve bemutatták és útjára-, illetve aláírásra bocsájtották, hogy összegyűjtik a legfontosabb reagálásokat, illetve megválaszolják az azokban megjelenő kérdéseket (a kétnyelvű és online sajtótájékoztató egészében elérhető itt). Bár meghívtuk a romániai magyar és a magyarországi sajtó képviselőit – sajnálatunkra – a Fidesz-RMDSz által pénzelt és kontrollált médiáktól senki sem vett azon részt.

Elsőként Csoma Botond, a romániai magyar uralmi párt parlamenti frakcióvezetőjének, illetve kolozsvári elnökének reagálására válaszolnánk, kissé kifejtve azt, amit egy állásfoglalás, műfajából következően, nem tehetett meg. Eddig ez az egyetlen – igaz nem magyar nyelven, hanem az RFI kérdéseire románul megfogalmazott – reagálás a regnáló párt részéről, ezért válaszra érdemesnek gondoljuk, mégpedig úgy, hogy tételesen újraközöljük (fordításban) a rövid kérdéseket és válaszokat is.

RFI: Több erdélyi magyar értelmiségi azzal vádolja az RMDSz-t, hogy a Fidesz romániai képviselőjévé vált és felszámolta a plurális demokráciát

CsB: visszautasítja a vádakat:  “Véleményem szerint alaptalan vád, hogy mi a Fidesz képviselőivé váltunk volna. A tény, hogy az RMDSz jó viszonyban van a Fidesszel, mely egyébként a kormánypárt Magyarországon, az RMDSz. mindig jó viszonyt ápolt azokkal a pártokkal, melyek kormányoztak Magyarországon, azt hiszem ez egy normális ügy, úgy politikai, mint egyéb szempontokból. Azt hiszem ezek az értelmiségiek azt hiszik, hogy ez az eljárás ideológiától vezérelt. Nekük bizonyos ideológiai természetű kritikáik vannak a magyarországi kormánypárttal és bizonyos ideológiai elégedetlenségeket fejeztek ki ezzel az online petícióval”

MNL: Míg nemrég még csak a bennfentesek tudhatták, ma már nyílt titok, hogy az RMDSz a Fidesz politikáját képviseli a bukaresti parlamentben és kormányban. A legutóbb benyújtott törvény-tervezetük kimondottan a magyarországi – egyébként sokak által, köztük az EU által is kifogásolt – magyarországi homofób és a szexuális kisebbségeket megbélyegző/kirekesztő „családvédelminek álcázott” törvény román fordítása. De ugyanide sorolható a Bukarestben újonnan létrehozott „Családvédelmi” minisztérium, mely a magyarországit másolja. Ez önmagában nem is lenne probléma, ha nem egy ideológia-vezérelt és elhibázott családtámogatási politikát jelölne meg filozófiájának. T.i. az adójóváírásra alapozó család és gyermek-támogatás éppen a legrászorulóbbakat nem segíti, hiszen a mélyszegénységben élő családoknak vagy egyáltalán nincs adózható jövedelme, vagy esetleg külföldön adóznak. A kormány kevésbé dőzsölt magyar tagjai, mint Novák Eduard naphosszat azt hangoztatják, hogy a magyar modellt kellene alkalmazni a román sportpolitikában is (többek között itt), és bár titkolta jól lehet követni, ahogy a környezetvédelmi miniszter a magyarországi vadászat és erdőgazdálkodási elveket igyekszik itt is érvényesíteni.

A sor hosszan folytatható, de még egy releváns példát hadd említsünk. A Fidesz-kormány létrehozott egy hivatalt jól fizetett alkalmazottakkal a Kárpát medencei autonómia-koncepciók és „küzdelmek” koordonálására, melyet Szili Katalin 2018 óta vezet, és amelynek egyetlen eddigi látványos megnyilvánulása az autonómiázás leállítása. Hathatós közbenjárásával nemcsak az RMDSz, de még az SZNT és csatol részei sem hangoztatják az addig oly gyakran emlegetett „autonómia-harcot”.

Ami pedig a Fidesszel kapcsolatos ideológiai kifogásokat illeti, amit az állásfoglalásban jeleztünk az az, hogy a magyar kormányzó párt lassan de biztosan csúszott a szélsőjobbra. Ma már mindenki számára világos, hogy Orbán Viktor a szélsőjobb egyik legvehemensebb képviselője – szándéka szerint egyenesen vezére – az alt-right-nak. Az általa éppen Tusnádon kihírdetett illiberalizmus a szélsőjobboldali populista pártok és vezetők közé repítette, olyan követendő példái voltak/vannak, mint Putyin, Erdogan, Bolsonaro, Trump, stb. akiknek politikája ellentétes egy kisebbség – legyen az etnikai/nemzeti vagy bármilyen más jellegű – érdekeinek képviseletével. Az a régebb hangoztatott elv, hogy a romániai magyar uralmi párt azért tart a Fidesz-el, mert ugyanabban az EP frakcióban ülnek, mára már álságos, hiszen a Fidesz nem tagja a PPE-nek, a szélsőjobbot frekventálja – köztük éppen a román szélsőséges nacionalista AUR-t – sőt annak az élére próbál állni (itt).

RFI: azzal lettek megvádolva, hogy az RMDSz a Fidesz által kifejezett Brüsszelel szembeni negatív ötleteket képviselik

CsB: De konkrétan mit? Mit hozott be az RMDSz negagtívumat az EU-val vagy mással?

MNL: Bizonyára Csoma Botond is tudja, hogy kérdésre kérdésekkel válaszolni nem ildomos, mégis ezzel él. Nyilván jól tudja, hogy többek között a legutóbbi „családvédelmi törvénytervezet”, de általában a szexuális kisebbségek ellen keltett gyűlölettel és kirekresztéssel a párt, melyet képvisel, szembe megy az EU elvárásaival és eljárásaival.

RFI: Egyebek között azt is a szemükre vetik, hogy a pluralizmus eltűnt az erdélyi Magyar közösségből

CsB: Ki szüntette meg ezt a pluralizmust? Én nem értem, hogy mivel szünt meg ez a pluralizmus? Kicsit felületesnek tűnik a szöveg. Bizonyos vádakat hangoztatnak anélkül, hogy dokumentumokat és szilárd érveket hoznának.

MNL: Ami a romániai magyar politikai mezőny pluralizmusát illeti, az mára teljességgel elsorvadt, kiürítették, és ellehetetlenítették, a „belső”, „ellenzéki” csoportosulásokat mindenféle lehetőségtől megfosztották, elhallgattatták, miközben a „külsőket” bedarálták, einstandolták. Ellenzéki, vagy egyszerűen más nézeteket valló csoportosulások, nemcsak hogy semmilyen befolyással nincsenek a párt döntéseire – régebb a kilencvenes években és egészen a kétezresek közepéig még elnöki- és egyéb funkciókra való jelölési joguk is volt – de rálátásuk sincs a történésekre, amióta ezzel párhuzamosan, csak tiszt-meg-nem-újító kongresszusokat tartanak. Ezt Csoma Botond pontosan tudhatná, hiszen nemrég maga is tagja volt a platformok egyféle tanácskozó grémiumának, melyet mégcsak nem is informálnak a történésekről, befolyásul a nullához közeli, mégha formálisan létezik is.

RFI: Egy másik dolog a Magyarország felől érkező pénzügyi támogatásokkal kapcsolatos, melyekről azt állítják a petíció szerzői, hogy teljességgel átláthatatlanok.

CsB: Ezt mondják ők, de semmiféle dokumentumaik nincsenek ebben az értelembensem. Minden Magyarországról érkezett pénzügyi támogatás abszolut átlátható.

 

MNL: Érdekes érvelés a dokumentumok hiányáról, hiszen az RMDSz éppen arról híres, hogy semmiféle dokumentumot ki nem ad, nemhogy a magyarországi támogatásokról, de saját itteni közpénz költéseivel kapcsolatosakat sem, hogy is lehetnének dokumentumaink? Azt mondja a képviselő, hogy a magyarországi pénzek elköltésével kapcsolatban „abszolut átláthatóság van”, ezzel szemben, ahogy azt az egyetlen fact cheking (tényeket ellenőrző) portál kiderítette, semmiféle átláthatóság nincs. Még olyan dokumentumokat sem ad ki a párt, melyek kiadási kötelezettségéről bírói döntés szól (itt). De keveset és hézagosan lehet tudni bármit is a magyarországi támogatások minden szakaszáról, sem az elbírálási rendszerről, sem az elköltésekről. Csak két példát említek, ahogy azt az atlatszo.ro feltárta, először az Eurotrans Alapítvány elhallgatott, (részben beismert) kölcsönnyújtási szabálytalanságaival kapcsolatos riportjai és dokumentumai bizonyítják, vagy legutóbb, az épített örökség védelmének megtévesztő címszava alatt futó ügyek részleges feltárása mutatja.

 

Ilyen hát az abszolút átláthatóság az RMDSz parlamenti frakcióvezetője szerint.

Az olvasó eldöntheti, hogy ki a felületes és kinek nincsenek érvei!

 


2019/11/07

Orban és Victor


Orban és Victor


A politikai kötélhúzás – bár mindig van valamilyen mélyebb, átfogóbb értelme – személyek párharcát is hozza, egyesek “jó helyen vannak jókor”, mások meg nem, a politikusok, talán legfontosabb, erénye/művészete a lehetőség pillanatának a megragadása, az időzítés. Érdekes, ha ebből a szempontból tekintjük a romániai politikai mezőny szereplőinek ténykedéseit, helyezkedésüket és párharcaikat, hogy ki kerül fennebb és ki lennebb, hogy hogyan és mennyiben rendeződik újra a mezőnyt benépesítő politikusok hada. Mert nincs olyan válság, mely valakiknek éppen ne kedvezne politikai tőkéjük megnövelésére, míg mások belebuknak rossz döntéseikbe, elhibázott taktikáikba, az aktorok része pedig végképp lekerül a palettáról, történelem lesz, a rossz fajtából. A 2019-es év sok politikus számára nem remélt fölemelkedést és sokak számára előre nem látott bukást hozott, és alig van olyan fontosabb szereplő, aki ne változtatotta volna meg helyét, ne kényszerült volna szerepváltásra, vagy legalábbis pályakorrekcióra ebben a harmincadik évben.

Az év első felét még a 


Dragnea-Johannis párharc


uralta, nemcsak a politikában, hanem természetesen a mediatikus térben is, és sokáig nem volt egyértelmű, illetve nem csak rajtuk állt, hogy melyikük fog győzni. Johannis nyilvánvalóan jobb helyzetben volt, számára a bukás nem jelentette volna a végleges lelépést a politikai porondról, Dragnea számára igen és ez be is következett. A közönség nagyon gyorsan felejt, a szappanoperák meg gyorsan szaladnak, de azért hadd szögezzem le: Dragnea végleges bukása hajszálon múlt, Johannis mindent egybevetve csak makacs kitartásával (szinte folyton azt a néhány kritikus frázist ismételgette, hogy Dragnea korrupt és az (i)gazságszolgáltatás függetlenségére, politikai alárendelésére tör) és jobb pozicionálással győzött. Dragnea börtönbe zárását követően, nem kis meglepetésre, az addig – saját bevallása szerint is – teljesen alárendelt szerepet játszó 


Viorica Dancila lépett porondra


folytatva Dragnea egyre radikálisabb jobboldali populista vonalát, azt viszont kissé „feminizálta”, elődje harciasan macsó diskurzusát konyha-nyelvre, háziasszonyosra formálta, de nacionalista élét megtartotta. Kormányfői pozíciója és beágyazott poszt-kommunista pártja biztosította Dancila számára, hogy elődje szerepét, nemcsak a párton belül, de a Johannis ellenes harcban is fölvehesse, igaz egy rövid félévre, de ez mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény. Ha nem jön a sikeres bizalmatlansági indítvány és azután, ha nem sikerül az új kormányt beiktatni, szinte biztosan elég lett volna a politikai tőkéje, hogy második fordulóba jusson és akár meg is szorongassa ott a jelenlegi elnököt. Így muníciója a kampányfinis előtt fogyott el, második fordulós esélyei kétesek, de még mindig nem nulla a lehetősége annak, hogy oda jusson.

Az őszre viszont két új szereplő került rivaldafénybe és vívta meg párharcát, részben a szemünk előtt, felerészt a kulisszák mögött, 


az egyik győzött a másik a karmester-árokban törte ki a nyakát


persze politikai értelemben. A két szereplő Ludovic Orban, a PNL-elnöke, éppen beiktatott miniszter-elnök és Victor Ponta, volt kormányfő, volt PSD-elnök és egy kis mondjuk úgy baloldali populista párt (Pro Romania, amit a hiedelemmel ellentétben nem maga alapított, menet közben vett át és állt az élére) aktuális vezére. Kétségtelenül Orban nyert, még akkor is, ha ez a győzelem, a körülményeket tekintve felér egy veszteséggel, bukása, ha bekövetkezik, nem személyes bukása lesz, hanem a kormányozhatatlanság okozhatja. (Abban az értelemben, ahogy azt Foucault, a governmentalité fogalomba sűrítette az intézményeket és azok szellemét, az állam dolgainak az intézését és az ahhoz köthető tudást, végül a kormányzati technikákat érti alatta). Minden esetre nagyon rövid az ideje és nagyon kétesek az esélyei, hogy „jól kormányozzon”, hogy a Johannis által minduntalan emlegetett szlogen, a „normális Románia” az ő vezényletével jöjjön össze.

Most viszont nem ez a témám, hanem az, ahogyan ebben a párharcban az egyik győzött a másik (szinte) mindent elveszített. Érdemes leszögezni, hogy Ludovic Orban meglehetősen szürke és nem is nagyon karizmatikus vezető, legalábbis saját kezdeményezései alig ismertek, hanem a Johannis mögött fölsejlő, „végrehajtó” (bizonyos értelemben olyan mint Dancila volt Dragnea előterében, csak attól persze sokkal racionálisabb kiadásban), az aprómunkát elvégző és kitartó politikus. Miniszter is volt már mégsem tudunk semmiféle nevezetes dologról, amit véghezvitt volna, bár a reflektorfény és a szerep amiben most került még előhozhat eddig rejtett tulajdonságokat, azt hiszem megmarad Johannis árnyékában (ennyiben igaza van a máris ráragasztott „Johannis hadnagya” – jelzőt ráragasztóknak), ezzel együtt győzelemre vitt egy olyan harcot, mely alig egy hónapja szinte lehetetlennek látszott. Egybegyűjtötte, ha egy szavazás erejéig is az „ellenzéket”, átvitte a parlamenten a bizalmatlansági indítványt és azután sikerült többséget szereznie saját kormányának és megszavazatatni azt. És közben Ponta – aki a bizalmatlansági indítványt megszavaztatta pártjával és ezért győztesnek gondolta magát, királycsinálónak, aki nélkül nem lesz új kormány beiktatva – saját pávatáncába bukott bele. Ponta nemcsak azzal számolta el magát, hogy éppen legbefolyásosabb párttársai átállnak és megszavazzák az Orban kormányt – teszik ezt logikusan, miután a bizalmatlansági indítványra igent mondtak, és ezt a rációt Pontán kívül minden párt és politikus követte – hanem időközben eltévesztve saját pártépítési logikáját is. Így aztán a sok találgató közül, akik megpróbálják Ponta ön-kardjába dőlésének indokát meglelni, azoknak van igaza akik azt mondják, csupán személyes bosszúból szavazta(tta) meg Dancila bukását és az is csak pávatánc volt, hogy a disszidens PSD-seket szerette volna pártjába csábítani. Ti. ez utóbbi akkor sikerülhetett volna, ha megszavazza az Orban kormányt és ezért pozíciókat szerez saját embereinek, vagy legalábbis bizonyos védettséget tud nyújtani a PSD-ből potenciális átálló további politikusoknak. Ez helyett mindkét irányba túltolta a dolgokat, hiszen egyszerre alkudozott a megbuktatott miniszterelnök-asszonnyal (vagy szárnysegédjeivel) és támasztott elfogadhatatlanul magas árat Orban-Johannis fele, és persze az ideológiai maszlagot a baloldaliságról senki nem vette be.

Világos, hogy Orban nyert és Ponta politikai karrierje végéhez közelít, hajói elsüllyedtek, de azért senki se irigyelje a friss miniszterelnököt. Mások után takarítani, az elhibázott politikákat kijavítani, ráadásul olyan helyzetben, amikor a parlamenti támogatás késélen táncol, illetve a támogatók elvárásai és számításai nagyon is heterogének, amikor az árulás a levegőben lóg, stb., cseppet sem irigylésre méltó feladat.

Ezután, ha valaki azt kérdezné, hogy végül is 


mi a Johannis és közvetve az Orban eddigi sikerének a titka?


 – Johannis minden bizonnyal az év politikus-hőse lesz, hiszen új államelnöki mandátuma hetek kérdése – azt mondhatnám, hogy a kitartás, a következetesség, a populista-demagóg szólamok kerülése, illetve egyfajta politikusi habitus, ami erre épít (azt hiszem egyiküknek sincs más repertoárja, ez a stílusuk). Johannis és Orban is azt mondják, azokat a szerepeket játszák, amit tudnak, ami személyiségükhöz passzol, és ez – az ókori görög filozófusoktól is tudjuk – hitelességet szül, azt közvetít. Ez ellentmond a divatos spin doctor-ok (a kisebb nagyobb Finkelstein-ek) által kiagyalt „minden elmegy”, „csak az ökör következetes” elképzeléseknek, melyet ugyan a mediatikus tér, különösen az úgynevezett közösségi média (milyen megtévesztő a social media kifejezés a fb, twitter, stb.-in, folyó ripacskodások, a borzasztó kommentariátus megnevezésére), nagyban támogat, viszont végső soron nem vezet győzelemre.

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az hogy kitartottak makacs, de racionális diskurzusaik mellett. Érdekes kontraszt ez nemcsak a PSD-s jobboldali populista fordulathoz képest, hanem ahhoz is, hogy Dan Barna és a viszonylag új USR-PLUS, Johannishoz hasonló diskurzusával, szinte semmire sem megy a kampányban, de ez már másik téma. Mint ahogy másik téma az is (a jövő héten lesz aktuális erről írnom), ahogyan a humortalan  Kelemen Hunorral kedélyeskedő patriarchát próbálnak eljátszatni tanácsadói. Az infantilis kampány, (számomra világos, hogy egyfajta „ifjúságot”, rapper/manelista fiatalokat akar megcélozni, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezt valós választói csoportja felfogja) a lehajló és álságosan humorizáló politikust, személyiségével ellentétes szerepekre kényszerítik és ez minden bizonnyal kudarchoz vezet. Az infantilis kampány infantilizmust szül és ez nem szavazatokat hoz, hanem passzivitást előlegez meg, egy olyan pártnak, mely továbbra is a nyugdíjas korosztály kitartására számít. De ne legyen igazam.








2019/09/24

Elnökök lennének


 Elnökök lennének

A jelenlegi elnök, első mandátuma alatt nem volt sem „játékos”, a szónak abban az összekacsintós, hogy ne mondjak csintalant, értelmében, de lényegében negatív aurával és befolyással, mint Traian Băsescu volt, és nem volt „álmodozó értelmiségi” sem. Emil Constantinescu, aki a ’89-es fordulatot követően, első volt a valóban rendszerváltó elnökök/politikusok között, hiszen Ion Iliescu a létezett szocialista rezsim fiaként, annak csak meghosszabbítója volt, és maradt: Ceaușescu „emberarcú változata”. Mindent egybevetve Iliescut a román Kádárként jellemezhetjük, akinek sikerült desztalinizálni a megörökölt politikai rendszert, mondjuk úgy nyitottabbá és élhetőbbé tenni, viszont demokraikussá és hatékonnyá változtatnia, a viszonylag kedvező körülmények ellenére sem tudta.  Constantinescu, az első ellenzéki, művelt értelmiségi, nem indult második mandátumért. Egyfelől a jóérzés – annak a tudata, hogy keveset vagy szinte semmit sem tehet az elnöki pozícióból – késztette erre,  de és másfelől főként az hogy, ahogy fogalmazott: „legyőzték a titkosszolgálatok”, amelyek fölött 4 éves mandátuma alatt sem sikerült megszereznie a kontrollt. Amint mostani egyik vetélytársa ragasztotta rá és minden bizonnyal helyezte föl az elnöki jelzők táblájára Klaus Johannis első mandátumában leginkáb „tűzoltó” volt, aki legtöbb energiát arra használt el – amúgy komótos, régivágású, németes úriember lévén, meglehetősen energiatakarékosan működött –, hogy megakadályozza a kormányzó többséget a demokratikus fékek és ellensúlyok magyar módlira való fölszámolási kísérleteiben. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyiben és milyen konjunktúrának köszönhetően sikerült is ez neki, de nem volt igazán „atom tűzoltó”, ahogy magát jellemezte, mert követő módon és olykor egyenesen lemaradva az eseményekről, vagy pusztán konstatálva azokat oltotta a tüzet, viszont azt soha nem maga rakta, mint elődje Băsescu tette.

Klaus Johannis

elnöksége teljes idején „ellenzékből” elnökölt. Első korszakában egy – akkor is a leginkább a posztkommunista PSD támogatásával működő – de formailag technokrata kormány mellett, azután pedig a „paloták közti” (az elnöki, azaz Cotrocen-i palota és a Victoria téri kormánypalota közötti) háború egyik szereplőjeként, nyílt ellentétben a kormányzó hatalommal és annak mára bebörtönzött vezérével Liviu Dragneaval. A dolog mostani állása szerint Johannis legyőzte ellenfelét és a hatalomhoz, az erősebbhez való csatlakozás (bandwagon effect) mindig is jellemezte a román politikai mezőnyt, ezért a belpolitikai szcénán ő a fő szereplő. És persze Johannis pozitív külföldi imidzse is teszi, hogy toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat, és hogy minden valószínűség szerint novemberben új mandátumot szerez. Ha a saját térfeléről – legalábbis elvi és a jórészt azonos szavazóréteget megszólító - 

Dan Barna

nem indult volna elnökjelöltként, valószínű a jelenlegi elnök első fordulóban megszerzi a voksok többségét.  Biztosan van az a spin doctor, aki érti a Dan Barna jelölését, viszont szempontomból indulása érthetetlen és értelmetlen. Az új politikai formáció jelöltje (USR-PLUS), aki minden bizonnyal bírja a (nagy)városi yuppik és mindenféle szabadúszó, de a nyugatotjárt, aktív és többnyire optimista hipsterek többségének bizalmát is „jó arc”, CV-je, eddigi megnyílvánulásai bizonyítják ezt, csakhogy. Éppen mert habitusánál fogva hajlamos egyfelől az önmegtartóztatásra (mecsoda pozitív tulajdonság ez egy politikusnál a „volt” való valóságban!), arra, hogy ne kövesse ellenfeleit, amikor azok „lemennek kutyába”, amikor teljes gátlástalansággal lépnek föl a politikai színpadon, veszíteni fog. Másfelől Dan Barna nem az alternatív tények és posztigazságok embere – ebben is hasonlít Johannisra – hanem sokkal inkább a populista (és nem egyszer demagóg, azaz divatos) politikus ellentétje. Dan Barna a jövő embere, legalábbis ez körvonalazódik és tandemben Dacian Cioloș-al nagyon is elképzelhető, mint az „új pártok” képviselői fogják uralni a román politikai szcénát a jövőben, de egyelőre, ahogy mondani szokás not yet. A mostani jelöltsége élesen szembehelyezi a jelenlegi miniszterelnök-asszonnyal, aki Dragnea elnök-jelölti hangja, az illiberális populizmus képviselője (nem összetévesztendő a lassan „klasszikus román nacionál-kommunista” hullám képviselőivel, akik a futottak még kategóriában játszanak). Szóval a fölső házban a harmadik

Viorica Dăncila miniszterelnök-asszony

elnök-jelölt, ha nem is különösebb meggyőződés, de a „hátország”, a párthagyomány, a vidéki kiskirályok egy részének presztízse kötelezi erre. A PSD „üdvöskéje” a nemrég még spárgán rángatott Dragnea-baba jelölése abszurd, de van neki rendszere, azaz beágyazott, le-, illetve bejáratott pártapparátus van mögötte. Sokféle és sokrétű az a konglomerátum, amit a hölgy „megörökölt” – ugyanis a legfőbb politikai dónor-párt, a poszt-szocialista Iliescu-féle párt, amelynek mintegy bomlástermékei a „hagyományos nacionalista-populista” pártkezdemények – de, még mindig a leginkább beágyazott, a legtöbb vidéki polgármestert és tanácsost adó tömegpárt. Dăncila „csak” a második fordulóba jutásért száll harcba – amint jelzi is – viszont arra valóban esélyes, a hölgy viszont egyáltalán nem a jövő, ő a múlt, a reziduális poszt-kommunista párt, kissé primitív, románul is helytelenül beszélő, tajdag és kiszolgáltatott képviselője a vidékiségnek, a kisembereknek, akik lényegében apolitikusak, de még mozgosíthatók: vénasszonyok nyara. Ugyanakkor a kis-, és apró-jelöltekkel összevetve, akár húsz százalékra és második fordulóra is esélyes, és aztán ott van a

Futottak még kategória, amelyben egyik reakciós rolleres

Forrás, RMDSZ

Humormentes ember viccelődései – az álmoskönyv szerint – visszájára szoknak elsülni, ezért a roller már-már megelőlegezetten „szopóroller”-é válhat, ugyanis a FfP vezérének jelzett tulajdonsága, savanyúvá teszi. Persze jelképesen, az e-roller, menőnek tűnik, csakhogy  vélhetően ennyit tud és gondol a környezetvédelemről, s oszt jónapot. A roller lehet a hibás azért is, hogy Kelemen második fordulóban, sőt államelnöknek látja/láttatja magát, elnöki stand up-osnak, meg Johannisnál magasabbnak (ellenőrizetlen az a „hír”, hogy a valóságban is az) és ez nem vicc, hanem populista kampánypropaganda!
De ne időzzünk sokat a politainment (a vicces politika, a paródia) témájánál, mert lényegesebb dolog is fölmerül a jelölttel és vállalkozásával kapcsolatban. Ugyanis itt volt/van a jó alkalom, hogy a rommagyar jelölt a progresszió mellé álljon, mert nem hiszem, hogy ezúttal föltétlen Fidesz elvárás szerint kellett volna pozicionálnia. Hogy Dan Barna-t jelölte ki a FfP fő ellenfélnek, vagyis az új, alulról szerveződő párt jelöltjét, aki igyekszik a rommagyarokat is megszólítani, immár saját ízlést, a rommagyar politikai mainstream saját jogon való végleges elköteleződését jelzi, a populista (eredetileg illiberális, manapság keresztény szabadságos, de lesz ez még egyéb is) kurzus, az orbánizmus mellett. Kelemen Hunornak jelöltetnie kellett magát, mint mondja is megőrizendő a hagyományt, csakhogy. A választott út, vidáman e-rollerezve, egyenesen a zsákutca falának vezet: a nihilbe.







2019/09/17

Alászolgálja Főnök, s respekt


Alászolgája Főnök, s respekt

Végleg populista fordulatot vett a rommagyar politika, nemcsak esetenként, azaz kampányban, hanem immár eldőlt, hogy minden vonatkozásban Orbánt követi és egyelőre úgy tűnik nincs visszaút. A populizmus sajátja, hogy nemcsak az erőforrásokat és lehetőségeket akarja társadalmi szinten szétosztani, pontosabban újraosztani, hanem a becsületet, tiszteletet (igen, a respektet) és elismerést is, a diskurzusok szintjén legalábbis, előnybe hozva a „köznépet” (a plebst, amelyet a populista politika megcéloz), akitől, állítólag, megtagadták azokat. A populista diskurzus azt föltételezi, hogy az elit elvonta a plebs-től, az újradefiniált köznéptől, a javakat és az elismerést, stb. A legszegényebbek, a kisebbségek (bevándorlók, vagy helyiek), pedig másságukkal fenyegetik a köznép biztonságát, aki így a populista politikusok és formációk védelmére szorul. A „köznép” nevében föllépő populisták viszont egyetlen érvet tudnak fölhozni arra, hogy miért akarnak hatalmat, ti., hogy többségben vannak, azaz a populizmus magjához tartozik a többségi elv (majoritarianism), melyet szembefordítanak különösképpen az elit, de a legszegényebb rétegek elvárásaival, életmódjával, tudásával, tapasztalatával, stb.  A „kisebbségi populizmus” éppen ezért abszurd, contradictio in adjecto, aki a nép/nemzet nevében beszél, az – szándéka szerint – a többséghez szól (ezt mondta Orbán Viktor első kormányzását követően, amikor a radikális populizmus útjára lépett: „a nemzet nem lehet ellenzékben”), sőt annak a nevében követel. A populista többségi elv arra a radikális következtetésre jut, hogy az általa meghatározott köznép, maga a nemzet, aki nem tartozik a köznéphez az a nemzetnek sem része, hiába állampolgára egy államnak. Így az anti-populista elit és a legelesettebbek, akik között Magyarországon jelesen egy kisebbséghez tartozókat lehet beazonosítani, nemzeten kívüliek, vagy legalábbis nemzetidegenek. De ellenségek lesznek azok az intézmények – fékek és ellensúlyok rendszere – melyek nem rendelődnek alá automatikusan a „többségi elvnek”, innen az illiberális fölhördülés, a média egy része, az igazságszolgáltatás és minden egyéb viszonylag független intézmény ellen.

Nos, ha megvizsgáljuk az Orbánt – immár egyre nyíltabban – (kényszerűségből, vagy sem) fölvállaló, sőt egyenesen  lemásoló”, magyarán radikális populista fordulatot vett rommagyar politikai mainstream ténykedését kiderül, hogy minden olyan konjunkturális vagy sem, összetevő adott, mi több a korszellem is kedvező, ami a populista politika egy sajátos formájának kialakítását segíti. Különössége a helyzetnek, hogy a FfP semmit sem kell tegyen azért, hogy az orbáni politika szárba szökjön – ellene kellene tegyen, de ez más kérdés – és az orbánista populizmus eluralkodjon, hiszen a rommagyar közönség közvetlenül a magyarországi média által hagyja magát fertőzni. A magyarországi elfideszesedett, megszállt köz-, illetve  kormánymédiára ráhangolt közönség számára csak megerősíteni kell a populista propagandát és jelszavakat, „csatlakozni a többséghez”, és a népszerűség garantált.

Megvan arra nemcsak a plebstől jövő erős igény, hogy a populizmus szárba szökkenjen a rommagyar társadalomban, hanem az eszköz is, ennek elterjesztésére, a magyarországi mainstream „média rejtett üzenete” ugyanis, azokat az etno-nacionalista érzelmeket és attitűdöket hívja elő, illetve erősíti föl, melyek nálunk is régóta a lappangó közvéleményt jellemzik. Nem kell a szomszédba mennünk kis idegengyűlöletért, kirekesztési gesztusokért, elitet, illetve a legelesettebbeket lesajnáló magatartásért, mi több a helyi konjunktúralovagok is készen állnak – itt a mainstream rommagyar politikai osztályra gondolok –, a populista politizálást kisebbségi mezőnyben színre vinni. És akkor még nem szóltam a rommagyar társadalom foglyul ejtéséről, mely egyfelől a bűvös parlamenti bejutáshoz szükséges küszöb elérésével operál, masfelől meg a mediatikus tér – pontosabban az írott és közvetített média – megszállásából, a politikai cenzúra egyértelmű bevezetéséből nyeri hatalmát.

Legyen populista a román hatalom is

Van viszont egy óriási akadálya a kisebbségi populizmusnak, mégpedig a „reális” etnikai/nemzeti többség, azt gondolni ugyanis, hogy egy kisebbség sikerrel játszhat többséget a politikai mezőnyben, vagy a társadalom bármely szegmensében, több mint önbecsapás, a kisebbségi közösség politikai elárulása. A kisebbségi politizálás usque 25 éve arról szólt, hogy a kisebbségi jogokat az általános emberi jogokból és az állampolgárokat egyenként megilletőkből levezetve kell – adott esetben pozitív diszkriminációval (affirmative action)  is – létrehozni, illetve megvédeni. A populista fordulat viszont, egyfelől azt hozta, hogy már sem az elit, sem a legelesettebbek (nevezetesen a magyarul beszélő, magyar öntudattal is rendelkező romákról van szó), de a szórványban élők igényeit sem kell figyelembe venni csak az, elvben legalábbis, Orbánra szavazó plebs számít. Ezzel beszűkül az a választói társadalom, melytől azután szavzatokat vár a politikum (most még lehetett Kárpátokon kívül vásárolt szavazatokkal 5%-ra teljesíteni, de a hurok egyre inkább szorul), belső határvonalak jelennek meg a rommagyar társadalomban – ismétcsak magyarországi mintára – melyek hosszú távra is megosztják a közösséget, stb. De a kisebbségi társdadalom elárulását, az eddigi politizálás feladását leginkább az adja, hogy a rommagyar politikai mainstream nemcsak populista fordulatot vett, hanem az orbáni politizálást közvetíti a bukaresti politikai osztály fele. Az elmúlt három esztendőben Kelemen Hunor és pártja a PSD mellett kiállva egyenesen sürgette egy olyan román hatalom kiépülését, mely – a populizmus sajátosságából fakadóan – nemcsak potenciálisan, hanem tevőlegesen sem lehet más csak kisebbség-ellenes.  

Hokiakadémiát Sadova-ra[i]

Kibújt a szög a zsákból, hiszen Kelemen Hunor azt ajánlja (egy a „román multikulturalizmusról” szóló ifjúsági rendezvényen a monokulturalista, élesen multikulti ellenes Orbánt egy ilyen rendezvényen promotálni önmagában is gáz), hogy a román kormánynak (vagy nem is tudom kinek, mert most éppen az a helyzet, hogy ha valaki megkérdezné a miniszterelnök asszonyt, hogy kik alkotják legálisan és legitim módon a kormányát, minden bizonnyal nehezére esne a miniszterek nevét fölsorolnia), vagy hatalomnak „le kellene másolnia Orbánt”. Egyelőre csak a határontúli románság vonatkozásában, de, mintegy magától értetődő módon, minden egyébben is, hiszen a hatumák orbáni támogatási rendszere szerves következménye belpolitikájának. Magyarán azt üzeni a rommagyar pártvezér a román ifjúsági képviselők által a román hatalomnak, hogy átláthatatlan módon, klientúrát építve, (könnyen kiderülhet, hogy illegálisan) nagyobb költségvetésből származó összeggel támogassa, saját belátása, azaz kénye-kedvének megfelelően a határon túli románságot, hogy több foci- illetve hokiakadémiát Moldovába!

Egy populista jelszó

A Respekt a populista politikai mezőny azon pontját jelöli (mondhatni az abszurd boncasztal), amelyen Orbán Viktor és Liviu Dragnea – mostanában via Viorica Dăncila – találkoznak és olyan trumpista módra, nagy-Romániáról és nagy-Magyarországról álmodnak, ami éppen a két reálisan létező ország és a mindenféle kisebbségek kizárásával jönne létre. Hogy mit keres ott a FfP és Kelemen Hunor, az már az árulás természetrajzához tartozik, a rommagyar vezér ugyanis, olyan áruló, aki Esterházyval szólva, nem vállalja az árulást. Az előkampányban bedobott Respekt jelszó nem légüres térben, hanem a radikális populista fordulatot kifejezendő került meghírdetésre, hogy világos legyen nemcsak az orbánizmus, hanem a román populisták fölvállalása is (Dragnea kampányolt a májusi EP választásokkor a „nagyobb respektet Romániának”, jelszóval).

A megfordított R  betű a FfP elnökének keresztnevében, mellyel az aláírásgyűjtést „díszitették ki” még jelez némi – talán – lekifurdalást, de leginkább a rejtőzködést, a fel nem vállalt habitust jelzi. Egyfelől, mert biztos a bukásban, amit statisztikailag is be lehet lőni – minden ellenkező szóvivői elmaszatolási igyekezet ellenére – hiszen egy pártvezérnek ildomos,  sőt kötelező hozni pártja szavazatarányát. Másfelől a már máskor is jelzett politikai árulás elrejtését (szereptávolítás) szolgálja: „hisz nem is én vagyok, valakik nem csak az R betűt, de a személyt is eltévesztették és tévedésből helyezték plakátra” – sugallja a főnök.

A szimbólumok sajátja, hogy többértelműek, és más-más kontextusan akár egymásnak ellentmondó jelentést hordozhatnak, de a most felszínre került politikai szimbólumok, leginkább a populista fordulat visszafordíthatatlanságát jelzik: új rommagyar politikai formáció(k)ra és politikusokra van szükség, ha nem akarunk a szakadékban kikötni.





[i] Sadova, az a Moldova Köztársaságbeli falu, ahonnan Igor Dodon, moldovai elnök származik. És köztudott, hogy nemcsak Felcsúton működik közpénzből grundolt fociakadémia, hanem Csíkkarcfalván – Kelemen Hunor szülőfalujában – magyar közpénzen létrehozott (egyébként, hogy érdekesebb legyen katolikus alapítvány áltl működtetett) hokiakadémia.

2019/09/10

Az abszurd, "amiben élsz"


Az abszurd, „amiben élsz”i

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – a putyini Oroszországból érkező, de hozzánk közvetlenül Magyarországról importált – Orbán-féle politikai kommunikáció. Bebizonyosodott ugyanis, hogy nem egyedi és kivételes kampánykommunikációs jelenség volt a „lemenni kutyába” jelszó, és a nacionalista szélsőséges hangnem, amit „erdélyi pragmatizmusként” jelentettek be a májusi kampány előtt, hanem a Fidesz itteni fő fiókpártjának (FfP) elsőrendű kommunikációs stratégiája. Anélkül, hogy különösen hosszabb elméleti fejtegetésbe mennék bele itt és most, érdemes és fontos megjegyezeni, hogy a populizmus, mint „diszkurzív és stilisztikai sorozat” (repertoire) sokértelmű, és sok szempontból bizonytalan, meghatározatlan fogalom. Minden esetre az a jellemzője, hogy szervesen összekapcsolódik – régiónkban szinte mindig – a nacionalizmussal, ahogyan azt Roger Brubaker egy nagyon friss tanulmányában kifejti (Brubaker, 2019: Populism and Nationalism), és ebben az összefonódásban mind a populizmus (amikor a „népre” utal, akkor egyszerre a plebs-re, illetve a köznépre, a szuverén népre, valamint a lehatárolt és különálló közösségre, nemzetre), mind maga a nacionalizmus is többértelmű fogalom. A populizmus elsősorban egy vertikális skálán jelöli ki az uralkodó elitet (de nem saját elitjét is, akit elfogad, illetve erősít), a köznépet, és alatta a „nincsteleneket”, az underclasst, a kisebbségiek csoportját. Szembe fordul nemcsak az elittel, de a legalsóbb osztályokkal is, többségi szempontjának megfelelően pedig a kisebbségekkel, legyenek azok etnikai, vallási, szexuális, vagy másmilyenek. A nacionalizmus pedig egy horizontális térben különíti el a „mi”-t a „mások”-tól (othering), a saját közösséget az idegenektől, és erősíti az intoleranciát a másokkal szemben. Ha egy-egy nemzeti társadalom esetében mindkét dimenzióban megfigyelhető – bár továbbra is zavaros – fogalmak összekapcsolódása és tényleges működése zavart okoz(hat), egy kisebbségi társadalomban, mint amilyenként a rommagyar szeret magára tekinteni, még bonyolultabbá válik a képlet. A nacionalista-populista szempont, melyet Orbán és tsai, a magyar társadalomban uralkodóvá igyekeznek tenni, t.i. hogy megvetik, sőt démonizálják a nem saját elitet, valamint idegennek és kirekesztendőnek tekintik őket, nemcsak elvben, hanem az intézményes ellehetetlenítéssel a gyakorlati politizálásban is, nem működhet nálunk. Ugyanakkor a kisebbségi helyzetben az orbáni kirekesztő, megbélyegző, lesajnáló és még nagyobb nyomorba taszító magatartás, ami a szegényekkel, az underclass tagjaival, a romákkal és szándék szerint a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos, nemcsak megvalósíthatatlan, hanem teljességgel abszurd és kontraproduktív a kisebbségben élő rommagyarság számára. A többségi szempont alkalmazása a kisebbségi társadalom (ön)felosztására ugyanis abszurd helyzetet teremt, hiszen ott van a másik dimenzió, amelyben kisebbség vagyunk és, ha velünk szemben alkalmazzák a nacionalista-populista politizálást, gyakorlatilag, kirekesztésre, alárendelésre, sőt a többség megvetésére számíthatunk.

Visszatérve eredeti problémámhoz, az újonnan kinevezett politikai szóvivő pozicionálását – mely nem kétlem, hogy hiven tükrözi megbízó pártját, a FfP álláspontját – elemzem, nagyon röviden, abból a szempontból, hogy hogyan mutatható ki benne a magyarországról importált nacionalista-populista diszkurzus minden jellemzője.

Az előzményhez tartozik, hogy az elmúlt mintegy három esztendőben a FfP a vezető román kormánypárt támogatásával, a mellette való elkötelezettséggel és elsősorban a törvényhozásban megnyilvánuló támogatásával, a magyarországi nacionalista-populista politika közvetítőjeként működött. Viszont sikerült azokat az áthídalhatatlan ellentmondásokat, melyek a nacionalista-populista politikából immanensen származnak, többé-kevsbé elrejteni. Az FfP csak kívülről és a háttérből működött együtt, illetve közvetítette az orbánista tervet Dragnea és társai fele, és csak néha vált láthatóvá ennek a ténykedésnek az igazi motivációja, a legtöbb halandó, maga a plebs, a populista politizálás által megcélzott rommagyar többség sem érti/értette az elköteleződés motivációját és nem látta hozadékát. Elsősorban Márton Árpád, és képviselőtársai jogi ámokfutása – jelzett képviselő egyenesen alalnöke volt az azóta csendben megszüntett Iordache-féle külön jogi bizottságnak, mely Dragnea pártelnököt megmentendő, szabta volna magyar mintára az igazságszolgáltatást – jött át a közönség fele. Ilyenkor pedig a mindent elöntő horkolós és félrevezető jogi csűrés-csavarás, ügyvédi zsargon, vagy egyszerű halandzsa altatta el az arra fogékonyakat, aztán – a média kiszolgáltatottsága okán – a hullámok gyorsan elültek. Jellemző, hogy nagy csendben és minden nyilvánosság mellőzésével – apropó nem volt egyetlen újságíró sem kíváncsi az érintett és a FfP érveire – Mártont kivonták nemcsak a különbizottságból, hanem a jogiból is és áthelyezték a kulturális parlamenti bizottságba.

Nos, Dragnea és társai, főnökük bebörtönzésével, lényegében, elbuktak, utóharcok folynak, de a május 26-i bukás helyrehozhatatlan, a szocialista utódpárt hanyatlása visszafordíthatatlan. Ez a helyzet lehetőséget teremtett a váltásra, arra, hogy a FfP kis bátorsággal kiszabaduljon a Bukarest és Budapest tengely szorításából és a nem populista és nem nacionalista térfélre pozicionáljon a román politikai mezőnyben. Viszont egyáltalán nem ezt tették, sőt az FfP némileg eltávolodva a fő baloldali populista (tettes)társaitól, akikkel eddig együtt menetelt, a jobboldali populisták irányába nyitott és fő ellenfélként a nem populista és nem nacionalista, de a progresszív és Európa-párti USR-PLUS-t, az „új típusú” pártot jelölte ki, sőt vehemens megnyilvánulásaik láttán, egyenesen ellenségként kezeli. Elköteleződésüket a nacionalista-populista mezőnyben csak megerősítették azzal, hogy egy a kampányban az élesen ilyen és ugyenakkor EU-ellenes diskurzust hangoztató politikust – Hegedüs Csillát – nevezték ki szóvivőnek, aki rövid szünet után megújult formában és demagóg hangsúlyokkal követi a kampánybeli „diszkurzív stílus repertoárját”.

Az új szóvivő első román nyelvű megnyilvánulása többnyire csak az abszurd Ionesco-i csúcsait fenyegeti, akkor amikor egy román nyelvű video-üzenetben, kiemel Dan Barna (USR elnök-jelölt) Marosvásárhelyen elhangzott beszédéből egy szövegrészt, azt áthelyezi egy etnikai-nacionalista közegbe, azután fölrója neki, hogy úgymond „átlépni” és nem megoldani akarja a kisebbségi kérdést. Ez pedig többszörösen megtörtént máris – még akkor is, ha románok nem igazán tömegesen szavaztak magyar jelöltre –, hiszen már a legelső szabad választásoktól kezdődően magyarok szavaztak román jelöltekre (különösen az elnök, illetve polgármester és megyei tanács-elnök választások második fordulójában, ahol nem is volt más opciójuk). És az is megtörtént, néhány népszerű magyar jelölt esetében (többek között Frunda György és Eckstein-Kovács Péter vonzottak ilyen szavazatokat), hogy románok rá szavaztak. Különösen faramuci helyzet, igen abszurd ez is, csak nagyon kevesen veszik észre, akkor kiforgatni szavait és megtámadni a progresszív interetnikus párbeszédre hajló jelöltet, amikor nemrég az EP választásokon sok déli- és moldovai megyebeli román szavazott a FfP-re és ezzel lehetővé tette az 5%-os küszöb elérését a párt számára.

Hegedüs Csilla, illetve a mögötte dolgozó kampány-csapat által elkövetett dezinformációs eljárásnak neve van a szakirodalomban, mégpedig a kontextus önkényes áthelyezése. Ez a művelet manipulációs potenciálját abból nyeri, hogy először egy – ellenfélnek, vagy ellenségnek tekintett, minden esetre bírálni, sőt lejáratni kívánt – politikai szereplő diskurzusából önkényesen kiemelnek egy-egy passzust (nem megengedett dekontextualizálás) és azután áthelyezik egy másik, általuk kitalált, illetve önkényesen asszociált kontextusba. Azzal, hogy egy-egy tényt, ami az eredeti kontextusban nyert egyféle értelmet, hamis kontextusba áthelyezve, eltérítve, illetve új értelmet adnak az eredeti ténynek, mely egy eredeti szövegösszefüggésben mást jelentett, mint amibe áthelyezték.

A megnyilvánulás lényege nem is a megvezetés, a manipuláció, hanem az FfP-nek a reakciós, nacionalista-populista politikai térfélre való pozicionálása, az orbánizmus mellett való erős elköteleződés. A FfP nem a szélsőséges nacionalista Gheorghe Funar (Kolozsvár egykori hirhedt polgármestere), vagy a gyanús, de az EP-ben szintén hasonló diskurzusokat produkáló Mircea Diaconu (és további mintegy húsz) jelölt ellenében, hanem a magyarokkal párbeszédet kezdeményező és semmiféle nacionalista populista diskurzussal elő nem álló Dan Barnat támadja. Az abszurd megnyilvánulása az is, ahogyan a szövegnek adott cím köszönő viszonyban sincs a tartalommal, nem megbékélni, hanem harcolni, másokat kitámadni akar a szóvivő és nyilván, pártja. A valóságban a jelölt arról beszélt, hogy az etnikai törésvonalat, legalábbis abban a vonatkozásban át kellene lépni, hogy ne etnikai alapon szavazzanak az emberek. A vehemens és manipulatív támadást azután egy nevetségessel igyekszik, mintegy enyhíteni, a szóvivő, amikor azt mondja, hogy Kelemen Hunor elnök-jelölt erénye, a ma is elnök Johannissal szemben, hogy „magasabb” termetű (lol). Ez a gyermeteg, biológiai vagy miféle érv hivatott a nacionalista-populista Kelement bevezetni a kampányba, egy szintén tönbbnyire tartalmatlan és abszurd „Respekt” felkiáltással.

A szóvivő csak a fő csapás irányát jelöli ki, a lakájmédia apró figurái azután lefordítják, megcsócsálják, tovább torzítják az üzenetet, illetve erősítik meg a FfP propagandát, lefordítják „populista-demagóg nyelvre”, azokéra, akik elhiszik és soha nem kritizálják a központból jövő üzeneteket. Ezt teszi a nevetségességet kimaxolva egy ilyen neve leírására sem érdemes propagandista amikor, nemcsak elismétli, sőt fölnagyítja és kiszínezi a Dan Barna elleni eredeti támadást, hanem egyenesen a szótárban nem létező kifejezéseket próbál nagy igyekezetében elfogadtatni. Nem többet és nem kevesebbet mond a jelzett kliens, azaz ultralojális médiamunkás, hogy a progresszív jelölt „anarchoidi (Lol) jólfésültségével” tüntet, nevetséges, bár savanyú a nevetés, azt hiszem, még a propagandisták számára is.

i Azt énekli Müller Péter Sziámi, hogy: „Csak hogy lásd azt az érdekes felhőt/Amiben élsz … Te olyan korban élsz e földön/ Mikor már minden annyira lealjasult/Hogy már neked sem lehet elég jó ...”, és erre utalok én is: https://www.youtube.com/watch?v=6mB7WqoRzgY

2019/09/04

Hej szóvivő, szóvivő ...


Hej szóvivő, szóvivő …

Jó esetben a politikai szóvivő szerepe, hogy árnyalja, hogy (köz)érthetőbbé, adatoltabbá, kontextualizáltabbá tegye a politikusok diskurzusait, hogy mindenkor “rendelkezésére álljon” a médiának, hogy naprakész információkkal szolgáljon. A szóvívő szerepe összeköttető kommunikációs szerep, és ezért nem csak a sajtón keresztül a közönséghez juttat el fontos információt, de a sajtótól, a közönségtől, induló kérdéseket, problémákat, a maga során, vissza-közvetíti a politikus(ok) fele. Olyan kommunikációs szakember tehát a sajtóközvetítő, aki alig vagy egyáltalán nem rendelkezik saját véleménnyel, csak közvetít a politikusok szövegeit teszi, névvel, arccal, és hanggal, illetve szövegekkel emészthetőbbé, illetve tájékoztatja a médián keresztül a nagyérdeműt.

Nos, sok évi gondolkodás után (ebből a kinevezett szóvivő csak két-három évre emlékszik, de hát egy újszülöttnek minden vicc …), a Fidesz fő fiókpártja szóvivőt nevezett ki, aki, mint mondja “a politikai bikkfanyelvet tenné közérthetővé”. Szóval helyből érdekes álláspontot vesz föl az új sajtóközvetítő és mindjárt azt mondja, hogy biza főnökei a politikai bikkfanyelvet használják, magyarán évek, évtizedek óta rosszul kommunikálnak, majd ő.


Forrás: RMDSz


Nem tudom a román médiában hogyan mutatkozott be, de az biztos, hogy a magyarban nem érthetővé tétellel, hanem ködösítéssel, mellébeszéléssel kezdte. Miért? Mert arra az ártatlan kérdésre, mely valóban egy kis, “baráti” csapdát állít szóvivőnek és főnökének is (aki szintén kitért a válasz elől), hogy mit tekintene kudarcnak az államelnöki szavazatok esetén a párt, mellébeszél, sőt azokat a bikkfanyelvi kliséket ismételgeti, amelyeket főnöke már elterjesztett és egyáltalán nem értelmezi a már elhangzottakat. Mit kerülget szóvivő és főnöke? Hát azt, hogy Kelemen Hunor eddig is gyengén teljesített az elnökválasztások első fordulójában és föltehetően még gyengébben fog. És már előre menekül a felelősség elől. Hadd helyezzem kontextusba a dolgot, bemutatva az eddigi elnökválasztásokon szerzett rommagyar szavazatok számát és arányát, hogy értsük jobban, hogy mi a Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla gondja.

Elnökválasztások első fordulójában leadott szavazatok száma és aránya 1996-2014




Szavazatszám
%
1.
1996
Frunda György
761.411
6.02
2.
2000
Frunda György
696.989
6.22
3.
2004
Markó Béla
533.446
5.1
4.
2009
Kelemen Hunor
372.761
3.83
5.
2014
Kelemen Hunor
329.727
3.47


Azt sugallja a szóvivő, a Kelemen Hunor rossz szereplését – rendre annyi szavazatot szerzett, mint a Frunda György szavazatainak a fele – a szavazók „haszonelvűsége” magyarázza, pedig nem. Kelemen Hunor népszerűtlensége, más összefüggésből is világosan kiderül, abból is ahogy ódzkodik nem általa verbuvált tömeg előtti megjelenéstől, és jó okkal. Kelemen egyetlen összefüggésben sem húzónév, nem képes csak pártja szavazatainak a felét besöpörni. Ez nagy valószínűséggel a mostani szavazáskor is így lesz, ha nem még gyengébben fog szerepelni, de ha cél sincs kijelölve, elbukni sem lehet, következmények nélküli a párt, mert a foglyul ejtett szavazók megengedik.

Egyébként, a szóvivő azzal is ködösít, hogy miért is indul az elnök, amikor egyfajta hagyományra sőt „böcsületre” utal, azt hiszem elfelejtette, hogy a jelszó nem a becsület, amiből kevés terem a mai politikai mezőnyben, hanem a „respekt”, ami viszont indokolatlan és semmihez sem kapcsolódik (ilyesmit kiérdemelni és nem Finkelstein-Habonyosan kikövetelni szokás). Kelemen Hunor azért indul, hogy az első körben Johannisztól és Barnától vegyen el rommagyar szavazatokat és ezzel támogassa a miniszterelnök-asszonyt, akiről, a maga során, az ő főnöke mondta, hogy: „komoly politikusnak tartja”, miután a börtönben ülő Dragneáról is volt elismerő szava. Hát így.

2019/08/12

Egy csókoltatás népies diplomáciája


Egy csókoltatás népies diplomáciája

Elhagyni az etika, a morális és ugyanakkor racionális cselekvést, különösen az ilyen politikai cselekvés területét és eljutni a szenvedélyek beláthatatlan és kiszámíthatatlan területére, sőt másokat is elvezetni oda, a legnagyobb árulás. Árulás még akkor is, ha sokféleképpen igyekeznek legitimálni – manapság, vagy inkább ismételten, leginkább a nemzeti hübrisszel és elfogultsággal szokás –, ha populista politikusok és a melléjük szegődött propagandisták naphosszat ismétlik mantráikat, arról, hogy a szenvedélyek a nacionalista érzelmek, a gyűlölet és kirekesztés világába belépni félnünk nem kell, jó lesz. És valóban, az elvteleneknek, rövid távon, jó, a carpe diem parancsa működni látszik, csakhogy a valóság – nem az alternatív tények és posztigazságok tükrében keletkező szimulákrum – fölülírja a pillanatot, a szenvedélyek felkorbácsolása a történelmi falig, a teljes csődig vezet. És közben a legitim érdekek vesztődnek el. A populizmus mai formái éppen errefele, a szenvedélyek, sőt gyilkos indulatok és irracionális (illiberális, nem sokan jelzik, de a kifejezés, ahogyan az a “tusványosi handabandában” megjelenik t.k. az irracionális, a vezér benyomásai, szenvedélyei /lásd fociköztársaság/, azaz kénye-kedve szerinti, önkényuralmát jelöli, akkor is, ha “keresztény szabadságként” /sic!/ köszön vissza a napokban) ötletek és személyes elvárások területére vezet. Ezt viszont sem a korszellem, sem önmagában a populista módon újra meghatározott “nép”, de még a zsarnoki hajlamú vezér sem tudja átvinni, ehhez a különalkukat kötő, pénz-, valamint hatalomsóvár értelmiségre (ellenelit) is szükség van, mint kommunikátorokra, influenszerekre, rezonátorokra. Ezt pedig a lakájértelmiségi és hasonlóan behódolt médiamunkások oldaláról – régi, de elterjedt kifejezéssel – “az írástudók árulásának” lehet és kell nevezni.

Az egész felvilágosult hagyomány azon az alapvetésen épül, ami az állam dolgainak szabályozását és működtetését, azaz a politikai cselekvést illeti, hogy Montesquieuvel fogalmazva megőrizzük a “törvények szellemét”, azaz gátat vessünk a zsarnokságnak, a hatalommal való visszaélésnek. És sem ő, sem az őt követő generációk nem találnak más, erősebb és hatékonyabb, valamint elfogadhatóbb talapzatot a törvényhozásra, az állam, a köztársaság dolgainak intézésére, mint az erényt, ami erkölcsös, kiszámítható és az érdekeknek megfelelő cselekvést jelent (mondjuk így konyhanyelven). És érdemes itt egy rövid kitérőt tenni, mielőtt a politikafilozófiai szcénáról visszatérnék a politikai rögvalósághoz. Kevés vita folyt arról – mert kétezertízben ennek még nem is volt igazán konjunktúrája, vagy ignoranciából, vagy nem is tudom miért – arról, hogy Orbán az illiberális állam építését nem 2014-ben, annak tusnádi bejelentésével kezdte. Hanem akkor, amikor egy tollvonással, akarom mondani egy alkotmányt helyettesítő (azután hetente módosítható) alaptörvénnyel,  kihagyják a köztársaság jelzőt Magyarország államformájából. Mert – meglehet kevesen vették/veszik komolyan – de a köztársasági államforma nemcsak általában demokráciát jelent, hanem azt, amit a Nyugat-európai hagyományban liberális demokráciának neveznek és ami az AEÁ esetében szó szerint is republikánus hagyományt jelent. A ma éppen bugdácsoló, a populista politika széljárásának kitett köztársasági eszme amerikai változata, a demokrácia működésének sajátos formáját jelenti, amelyben a bonyolult dolgokat nem közvetlenül a nép, hanem felkészült és jól informált polgárok által fölhatalmazott (bizonyos értelemben szakértői) csoportok hozzák meg. A képviseleti demokrácia amerikai formája – a köztársasági berendezkedés – szerves és elidegeníthetetlen része a fékek és ellensúlyok intézményes rendszere is (amit Trump, mint „mély államot” emleget /kistestvére a nálunk divatos „párhuzamos állam”/, és kiiktatni kíván, egyelőre, és szerencsére, nem túl sok sikerrel). Szóval Orbán már a második miniszterelnöki mandátuma elején megszünteti a magyar köztársaságot és világosan jelzi, hogy minden olyan tényezőt – beleértve mindenféle, de akár csekély –, autonómiával rendelkező intézményt, mely a maga helyén ellensúlyt képezhet hatalmához, be fog darálni, ki fog golyózni, einstandol, egyszerűen megszáll, vagy megszüntet. És ezt teszi a határon túli magyarok minden szervezetével, pártjával és befolyásolható/kisajátítható, kolonizálható intézményével is. Szóval Magyarországon már kétezertíztől illiberális államépítés folyik, mégpedig a köztársasági eszme romjain, és ebben – amint a vezér mondja - „bármi megtörténhet”. Következésképpen a majdani orbántalanítás első, de összetett lépése, a köztársaság visszaállítása kell, hogy legyen.

Aki nem óhajtja/bírja követni akár ki is ugorhatja a fenti eszmefuttatást, de hasznosnak gondoltam, mielőtt tulajdonképpeni témámra térnék, ami viszont nagyon rövid lesz. Azt mondja az illiberális Magyarország miniszterelnök-helyettese (a valóságban egy közepesnél is gyengébben performáló kis operettszereplő, hiszen csupán marginális kérdésekben, amilyen a hatumák helyzete, a vezér megítélésében, szilikatalinnal, kövérlászló and Co. mellett, henceghet) a tusnádi dzsemborin, hogy márpedig a magyar kormány (Orbán nevesen) anyagilag támogatja az „utódállomokbeli” magyar pártokat. S ha ez netán nem tetszik az utódállamoknak, hát „csókoltatja” őket és punktum. Viszont a dolog ennyivel el nem intézhető, mert egyfelől a lekezelő gesztus a környező államok fele, nem marad következmények nélkül, még akkor sem, ha az uborkaszezonban és fenyegető kormányválságban nálunk még nem robbant. Nem csak a lesajnáló „csókoltatás” (angol nevén a jó öreg f*ck up, olyan mint nálunk Florin Iordache parlamentben fölmutatott középső újja) a gond, hanem a fennhéjázó anakronizmus, az utódállamozás is, hiszen száz év után nincs a régióban még egy olyan állam, mely magát utódállamnak tekintené/érezné, ha ugyan Magyarország ilyen és nem csak Semjén fővadász víziójában az. Egyszóval a "csókoltatás" még NER nemzetstratégiának is vékony, hát még valós diplomáciának, mely a kisebbségbe szorult magyarság helyzetének javulását elősegíthetné.

Problémás a külföldről érkező párttámogatás azért is, mert egyszerűen illegális, törvény tiltja, és bármikor kopoghat a nagyarcú politikus barátainál – egyelőre a félig behódolt MPP és az alig lélegző EMNP érintett a Fidesz fiókpártok közül, a fő FfP ugyanis kajánul mondhatja, hogy kulturális-kisebbségi szervezet és nem párt, de hát ez is csak eufemizmus – az ügyészség és az adóhivatal, és akkor?
Mert az kizárható, hogy a magyarországi fővadász megvédje őket, meg nehéz is törvénytelen cselekményekben pert nyerni, ja, magyarellenességet kiáltani, populista és demagóg szövegeket puffogtatni azt (még) lehet.

Az érintettek hallgatásából úgy tűnik, hogy már az az alapvető immunreakció is hiányzik az itteni politikai osztályból, amivel nemrég még meg lehetett említeni – persze minden következmény reménye nélkül –, hogy bocs, kedves „anyaországi politikusok”, de ti hazautaztok a kiadós öblögetést követően, a következményeket meg nekünk kell vállalni. Ma már csend van, illetve Markó Béla, valamilyen régebbi beidegződés (vagy politikai kommunikációs munkamegosztás?) folytán szőrmentén bírálja a „mellészólásért” (sic!) Semjént, csak úgy szordínóban, de pontra nem teszi a nagyarcú és pökhendi „mellészólót”.

Egyszóval most az van, hogy mindenki le van itt sajnálva, akarom mondani csókoltatva van, és aztán azonmód kitört a szabadság, már akarom mondani a nyári munkaszünet. De, hogy egy menő rigmust tegyek a végére: „Winter is coming” („Jön a tél”), és a szénánk egyáltalán nem áll jól, ára lesz a pökhendi, lekezelő gesztusnak. Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, még egy darabig. De egyszer számot kell vetni azzal is, hogy ők és itteni fullajtárjaik, a mai rommagyar politikai mainstream mit tett, hova vezette az egyre fogyatkozó közösséget. És akkor a csókoltatás valami egyébre változik: nagy ára lesz a populista, alt right-os elhajlásnak, kemény és egyszeri, mert nehéz, ha nem lehetetlen, visszautat találni a – politikában különösen fontos – polgári erényekhez.