2019/02/19

Köztes vagy fél-Európa?


Köztes vagy fél-Európa?

Hat hete nem történik semmi figyelemre méltó a román ET-elnökség alatt, hacsak nem az, ami várható volt, vagyis a belpolitikai csaták Európa-szintű kiterjesztése, magyarán a botrányok sorozata. És amennyiben a hatalmon levőknek köszönhetően a belpolitika napirendje egyre inkább az orosz-magyar modellre hajazó, illiberális berendezkedés meghonosítása, az (i)gazságszolgáltatás alárendelési kísérletének fordulatokban gazdag forgatókönyve, ez immár az EU-s kirakatban zajlik. S, mint lenni szokott az EU ismétcsak béna kacsa, tehetetlen, hiszen egyfelől ott vannak a közelgő EP választások, másfelől meg a Brexit-végjátéka. Mindkét folyamat sötét fellegek alatt és baljós előjelek mellett zajlik. A brexit-folyamatról itt és most csak annyit, hogy stagnál, nem látszik a vége, a labda látszólag britt térfélen pattog, de ez sok szempontból csak eltakarja az EU tehetetlenségét és azokat a veszteségeket, melyeket kénytelen lesz elkönyvelni a folyamat végén.

Az EP választások tétje az euroszkeptikus, szuverenista, populista és alt right politikai formációk előretörésének, és a hagyományos politikai pártok térvesztésének a MÉRTÉKe, hiszen ma a leginkább e két fél – és már messze nem a hagyományos pártcsaládok egymás közötti versengése – a meghatározó az európai politikai mezőnyben (is). Két körülmény bonyolítja a dolgokat és ez egyrészt az, hogy a hagyományos pártcsaládok, ha nem akarnak bizonyos mértékű veszteségeket elkönyvelni, a magyarországi és a romániai hatalmon levő és a közvélemény-kutatások szerint, országaikban, májusban is többséget szerző pártok kirúgása miatt, hát lényegében foglyai ezen pártoknak, kénytelenek elviselni azok pártcsaládjuktól eltérő – magyarán illiberális és populista – álláspontjait, kilengéseit. Ez komoly dilemmát okoz, mind az EPP-nek, mind az S&D-nek, mind az ALDE-nak. Ha most zárják ki a putyini-orbáni modell szerint működő K-Európai populista és euroszkeptikus pártokat, akkor majd a frakciójuk lesz kisebb, hiszen ezen pártok (a Fidesz, a PSD és a Tăriceanu-féle ALDE), a szélsőségesek közé fognak besorolni. Radikalizálódnak, rágalomhadjáratot indítanak volt pártcsaládjuk ellen, gyengítve azok pozícióját, éppen a kampány idején. Ha eltűrik azok „garázdálkodását”, akkor viszont – és itt csak a választási logikára utalok – komoly presztízs-veszteségeket könyvelhetnek el, és esetleges szavazatvesztést azokban az országokban, ahol tagpártjaik és szavazóik határozottan ellenzik a frígyet. És persze 22-es csapdája működik, amennyiben a választásokat követően mégicsak kénytelenek lesznek kizárni, illetve maguktól távoznak a jelzett populista pártok. Az EPP esetében a veszteség – az előrejelzések szerint – 13 Fideszes képviselőt, és amennyiben a határon túli csatolt részei egyáltalán bejutnak az EP-be (és ez meglátásom, és a közvélemény-kutatások szerint ma nem valószínű, illetve kétséges), és szinte biztosan követik majd vezérüket, még 3 mandátum veszteséget jelent(het). Az S&D, a román kormányt adó PSD tíz mandátumát veszít(het)i el, míg a liberálisok az előrejelzés szerint elveszít(het)ik ugyan a Tăriceanu-féle ALDE 3 mandátumát, viszont elnyerhetik az új formációk, az USR és a PLUS, 5 mandátumát. Ez a fejlemény egyébként Európa-szinten (amennyiben a Macron-pártja is az ALDE-be ül be) jellemző, vagyis a liberális párt-frakció megnövekedésével kell számolni az új EP-ben. Úgyhogy a választási kalkulus önmagában nem magyarázza a pártcsaládok hezitálását, hiszen a jelzett pártok elvben már átsoroltak az EU-ellenes csoportokba, csak idő kérdése, hogy mikor következik be a formális átülés. Inkább arról van szó, hogy a klasszikus pártok szélsőségeseit szeretnék egyelőre benntartani – politikai meggondolásokból – a pártcsaládokban, attól tartva, hogy időnap előtti eltávolításuk, esetleg további képviselők átülését is elindíthatja, viszont ezek a mozgások MÉG NEM billenthetik a nem reguláris pártok javára a mérleget, az arány várhatóan kétharmad/egyharmad lesz.

A román kormány mindenekelőtt inkompetenciája – a miniszterek EU-s bemutatkozása közröhejbe, nálunkfele oly kedves, Caragiale-féle humoreszkbe, illetve Ionesco-s abszurdba fulladt –, de nem kevésbé, illiberális belpolitikai napirendje okán, rá sem figyel a kontinens dolgaira. Egyféle párhuzamos világban él, ha egyáltalán érti az európai politizálás logikáját, akkor mellébeszél és sehogyan sem cselekszik. Meghirdetett politikai célkitűzéseinek még a körvonalai sem látszódnak, méretes bukta körvonalazódik, de ezt majd csak elfedi a média, amely az EP választás eredményeinek értelmezésével lesz elfoglalva a román soros elnökség végére. (Talán az államelnök által patronált Szebeni informális miniszter- illetve államelnökök közötti találkozó, melyet május 9-re terveznek, hoz majd valami színt és tartalmat a román elnökség alatt, de az is kétséges, hiszen a belpolitikai feszültségek szétnyilatkozás, stb., tompítja a lehetséges egységes üzenetet, elhomályosít(hat)ja a rendezvény jelentőségét.)

Ha van valamiféle mozgás, téma és napirend, ami a román kormányt ma az EU-val kapcsolatosan érdekli az Laura Codruta Kövesi, volt DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) vezetőjének megakadályozása abban, hogy az újonnan létrehozandó Európai Ügyészség (EPPO) főügyészének válasszák. Nehéz összefoglalni azt a szerteágazó sokszor megtévesztő hadműveletekre és zsarolásokra épülő, eljárás-sorozatot, melynek eredője, hogy miután szabálytalannak tűnő eljárás során – amely egyelőre a CEDO látókörébe került – a korrupcióellenes főügyészt eltávolították székéből, és ezzel lényegében beszüntették a DNA tevékenységét, föladták az eddigi korrupció-ellenes politikát, sőt. A román hatalom és a Fidesz itteni fiókpártjai korrupció-párti politizálásba kezdtek, mentendő korrupt politikusaikat, illetve ezt az illiberális állam, fékeket és ellensúlyokat lebontó keretébe ágyazták. Az átpolitizált Alkotmánybíróság segítségével, megnyirbálták az államelnök jogköreit, a főügyészek kinevezését és visszahívását illetően, megerősítve az igazságügyi miniszter hatalmát. Először a DNA főnökét sikerült eltávolítani, mondvacsinált ürügyekkel, állítólagos „átvilágítással”, a Bírói és Ügyészi testületek és az államelnök tiltakozása ellenére. Most meg az újonnan, létrehozott, aligha legitím (mind a Velencei Bizottság, mind a GRECO által fölöslegesnek, sőt károsnak tartott) bírákat és ügyészeket vizsgáló szuperügyészég segítségével, melynek élére a hatalom emberét nevezték ki, próbálják Kövesi további karrierútját elvágni. Történt, hogy a tavaly ősszel az EP Romániát elmarasztaló jelentésének megszavazását követően a kormányfő és a hatalmon levő pártok románellenességgel, már-már árulással, az ország lejáratásával vádolták a megszavazó román EP-képviselőket. Most viszont maguk fordulnak egy nagy presztízsű román ügyész európai intézmény élére való kinevezése ellen. Persze semmi meglepő nincs ebben a populista politika szempontjából, annál inkább kelt megrökönyödést akkor, amikor mindenik hagyományos EP pártfrakció a jelöltet támogatja, így a hatalmi pártok (PSD, ALDE) ismétcsak pártcsaládjuk ellenében pozicionálnak.

Most a volt DNA főügyészt az új szuperügynökség vette célba gyanusítottként – mintha ugyan véletlen egybeesésről lenne szó, hangoztatják a „párhuzamos állam” konteóját hírdető hatalmon levő populista pártok – így aztán Kövesit, egy szökésben levő, bizonyítottan korrupt, volt román parlamenti képviselő (egyszer egyébként már elútasított) régebbi följelentése alapján vádolják, horribile dictu, éppen korrupcióval. És nemcsak a DNA volt vezetőjének, hanem a legfőbb Ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnökének leváltása is napirenden van, állandó támaások, mondvacsinált ürügyek és lejáratási kísérletek keresztüzében lehetetllenítik el munkájukat.

Két éve kísérleteznek a korruptakat fölmentő Sürgösségi Kormányrendelet(ek) elfogadásával, illetve amnesztiát és közkegyelmet próbálnak statuálni. Egész politikát építettek a PSD elnök és további korrupt politikusok fölmentésének ügye köré, amit ismételten az (i)gazságszolgálttás politikai kiszolgáltatásának útján próbálnak érvényesíteni. Ez az orbáni illiberális politikai berendezkedés – melynek közvetítője, román hangja a Fiesz itteni fiókpártjai – román változata, nincs kétharmada a kormánypártoknak; az alkotmányt módosítani szinte lehetetlen, és elhúzódó (többek között népszavazást is implikáló) vállalkozás; az államelnök ellensúlyt képez, a halovány ellenzékkel együtt, a hatalmi politizáláshoz, ezért maradt az INTÉZMÉNYEK MEGSZÁLLÁSA, az (i)gazságszolgáltatás politikai alérendelése.

A játszma több fordulós és még nem ért véget, az EP választás viszont döntő lehet, ha a hatalmon levő pártok nem nyerik a választást, a folyamat még mindig visszafordítható, de ára, komoly ára van az elhajlásnak. Ez hitelvesztésben, bizalmatlanságban, a politikától való elfordulásban mérhető első sorban és ez nagyon alacsony részvételt jósol az EP választásokra. Ha a Fidesz itteni fiókpártjai nem veszik az akadályt – és nemcsak a mérések, hanem a belső széthúzást, az acsarkodást erősítő jelölt-verseny és széttartó kampányolás is erősíti azt a gyanút, hogy nem lesz meg a szükséges 5% – akkor komoly változások indulhatnak be a rommagyar társadalomban is.



2019/02/11

Brexitek és ki-be lépés a sötétbe


Brexitek és ki-be lépés a sötétbe

A tömegparanoiának az a típusa, melyet módszeresen és intézményesen igyekeznek kialakítani, ránk erőltetni, a hatalom elszabadult bajnokai, semmi máshoz nem vezethet, mint gyors válsághoz: rövid távon lehet ugyan alternatív tényekre, összeesküvés-elméletekre és poszt-igazságokra építeni “alternatív valóságot”, hosszú távra viszont nem. A politikai kitalált világ mindenkor tartalmaz szimbolikus elemeket, utópiákat, és/vagy légvárakat, délibábos elemeket, de alapjáraton, mégiscsak a valósághoz igazodik, mégha egyidőben különféle értelmezései is léteznek a valóságnak, az érdekeknek, politikai meggyőződéseknek és elkötelezettségeknek, vagy, ha úgy tetszik ízlésnek, stb., megfelelően. Ami a brexitkor és Trump megválasztásával, de még előtte Putyin föllépésével és azután az Orbán őt utánzó politikai manővereivel, egész stílusával, stb., történt azt egyelőre nehéz értelmezni (még megfelelő kifejezést találni a “megnevezésére” is problémás), saját kontextusában. Magyarán előzmény nélküli, hogy országos politikaként megjelent és teret nyert a nyiltan vállalt hazugságokra, féligazságokra, stb., alapuló propaganda keretében. Ami történik az olyan mértékben rendszerellenes – és nemcsak a demokráciáról, vagy annak nyugati válfajáról, hanem a hagyományos autokráciákhoz mérten is az –, hogy vagy csak elévült összehasonlítások keletkeznek, vagy értetlenség övezi a jelenséget.

Paradox módon és éppen a keretezés és a tisztán analitikus fogalmak hiányában meglehet nem a politológia, vagy a politikai szociológia, hanem a filmművészet eszközeivel lehet jobban megérteni, vagy legalábbis megsejteni, hogy például a brexit, hogyan is volt lehetséges. A legújabb erről szóló film, már alcímében fölveti a kérdést, hogyan is lehetséges a polgártalan háború (Uncivil war)? Vagyis, hogyan lehetséges profi, de etikátlan és gátlástalan módszerekkel, fekete PR-el (black PR), azaz lejárató hadjáratokkal, minden ízében kontrollált politikai kommunikációval, összeesküvés-elméletekkel és hazudozással, sok, nagyon sok, érdekből elkövetett hazudozással, milliókat megvezetni. A film érdekessége, hogy nemcsak a felelőtlen és populista-demagóg politikusokat mutatja emberközelből, és valójában nem is az ők paranoiája a film témája, hanem a háttéremberek ténykedése, torz lelki alkata, a spin-doktorok világának etikátlansága, a kampány-gépezet hátterének feltárása. És persze a környezet, a közhangulat, az “ellenfelek” téves húzásai, a megtévesztő gépezet fogaskerekeinek naivsága és hiszékenysége, másfelől pedig a paranoid bizalmatlanság, a poszt-modern politika működésének módozatai, és a populista politizálás többi kellékei is sorra megjelennek. Erénye a filmnek, hogy – bár sematikusan – megmutatja, hogy a politikai mezőnyben a fikcióból, hogyan lesz hihető valóság, hogyan lehet kósza ötlettől elindulva az alternatív valóság fogyaszthatóvá kozmetizált (hogy egy másik filmre utaljak, Truman-show-szerű) kulisszáit létrehozni.

A politikai valóság PR termék, és mint minden piacra dobott áru, megtévesztő tulajdonságokkal rendelkezik, csak így eladható, azzal az illúzióval, hogy a fogyasztó általa egyféle identitást, sőt szabadságot vesz meg. A film jól mutatja, hogy a (brit) szabadság jelképévé bármikor egy éppen gyakorlati/racionális értelemben elhibázott döntés válhat, s ha ez nem ment volna, majd kitalálnak mást, a “tartalom-szolgáltatók” és spinnelő hadsereg. Van a boltban sokféle áru és megannyi kütyű, s persze hálózat, azt elterjeszteni: a politikai bolt legfőképpen illúziót árul és ebből van biza elegendő mindenfele, csomagolás kérdése az egész. A függetlenség és szabadság illúziója, minden bizonnyal még a britek pénztárcájához mérten is igencsak megterhelő lesz, de sebaj, legfennebb majd visszakérenzkednek az unióba, lesz brex-in, ha úgy adódik, vagy más spin-doktorok jönnek divatba, jobb ajánlattal. Az infokalipszis idején, “annak van igaza, akinek a legtöbben hisznek”, és ezt az abszurd kijelentést is rengetegen elhiszik, a kritikai gondolkodás válsága, illetve a racionálisan fölfogható információs zuhatag feldolgozhatatlanságából származó krízisnek a korát éljük.

Paradox módon a Brexit. The Uncivil War, a maga eszközeivel és lehetőségeivel élve, nagyon jól kifejezi azt is, ami valóban a brexit mögött áll, azt, hogy Nagy-Britannia EU-s karrierje kezdettől fogva bizonytalan volt, bukásra volt ítélve. Sőt, ahogy egy meggondolandó cikk fogalmaz: az EU prosperitásához éppen arra van ma szükség, hogy Nagy-Britannia kilépjen. És valóban hosszan lehetne sorolni az örökös kifogásokat, a kerékkötést, amit a szigetország EU-s karrierje során elkövetett, az örökös ellenzékiséget, a szembenállást a kontinentális Európa szinte minden kezdeményezésével, az örökös kivételezettség kikövetelésétől, rengeteg Európából jövő projekt mevétózásáig, stb., stb. Az tűnik igazságnak, hogy a királyság soha nem gondolta hosszú távra a közösködést, soha nem vált identitásának elemévé az egyre inkább integrálódó EU, és ezért, végső soron, a brexit egyfajta “szerves fejlődés” eredménye, amit propagandisták jól becsomagoltak és végül aruként eladtak. (Ahogy a szerző, Eoin Drea, fogalmaz:”Britain never understood that contributing to the EU’s budget is not a commercial transaction, it is about investing in peace, stability and growth right on your doorstep”.)

A populizmus sajátja, hogy miközben elitellenességgel tüntet, a “kitalált nép nevében”, éppen maga termel ki egy autokratikus elitet, mely kénye-kedve szerint manipulál(hat). Jönnek is a megváltó politikusok, a földszintes messiások, akik ugyan nagyon is elkötelezettek valami mellett, de maguk sem tudják – hogy a hatalmon és az abból eredő mámoron kívül – miben is hisznek. Híveket toboroznak, szerveznek, fanatizálnak, ejtenek foglyul nem létező célok, alig körvonalazódó projektek megvalósításához, a kicsit hétköznapi, kicsit horrorszerű, de váltig hangoztatott megváltáshoz, mely egyszercsak minden bizonnyal jön, vagy nem jön (ahogy Orbán Viktor fogalmazott “bármi megtörténhet” politikai krédója megvalósítása nyomán). Tehetik, mert többségben vannak azok, akik hinni szeretnének, az álhírek, konteók és sulykolt hazugságok fogyasztói, akik fogyasztani akarnak, és kéznél van a hálózat, mely szinte rögtön reagál, a kommentariátus, és a troll-sereg, akik ugrásra kész várják a bizarr, groteszk és abszurd ötleteket is, hogy eladják. A fogyasztói kedv állandóan nő és egyre inkább kielégíthetetlen, és a politikai mezőny egyre inkább arupiac, a szórakoztató-ipar része, az információs források pedig infotainement-el, szórakoztató álhírekkel, konteókkal és igazság-utáni tartalmakkal szórakoztatják a nagyérdeműt, egyszóval fake news-t zabálni dívat. És, ahogy mondani szokás, ha egyszer egy üzlet beindul, hát csak a fennvaló ha megállítja, és az álhíreknek egyre kiterjedtebb piaca van.

Korunk jelszava a wisful-thinking lehetne, a racionálisan megalapozott, tényszerűen igazolható alapon hozott döntések helyett, a vágyálmok világa. Az akár bevalottan hamis logikára és kiindulópontokra épülő okoskodás, a bombasztikus-álvalóság, a generalizált Hollywood, vagy még inkább Disneyland, mely immár az elsődleges valóság helyére került. A szimulákrumba, a hiperreálisba, a sokszorosan közvetített és végletesen eltorzított valóságba vetett (vak)hit – ahogy azt Jean Baudrillard mondaná – előbbre való a valós-valóságnál. És a brexit jelenleg is folyó sztorija azt is jól megmutatja – függetlenül az “eredménytől”, azaz a kilépés végső feltételeitől –, hogy nincs visszaút, a kilépés wisful-thinkigre épülő illúziója, ha egyszer valóságként tűnik föl, akként is viselkedik, visszafordíthatatlan folyamatot indít be. Nem élhetünk abban az illúzióban – és egész Európa sem –, hogy semmi sem történt, a brexit és Nagy-Britannia sorsa, annak kezelése, lereagálása az EU szintjén, legkevesebb, modellje lesz annak, ami más tagállamokkal történhet, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt. Észleljük vagy sem, az EU és benne minden tagállam, sőt a világrend(etlenség) alakulásának szempontjából is fordulóponton vagyunk (“történelmi időknek” szokták mondani az ilyesmit), és előre kellene menekülnünk. A baj, hogy nem látszik merre van az előre, az viszont igen, hogy egyre többen a múltban vélik fölfedezni a jövőt, és a visszafordulás, a “konzervatív forradalom”, a szélsőségesség nyer teret, képes kihasználni a ”káosz” (itt hoax) adta lehetőségeket.

Most a költségvetésről folyik nálunk egyfajta PR hadjárat, egészen biztos, minden hiteles, és szakmai fórum azt mondja, hogy nem lesz 5.5%-os gazdasági növekedés ebben az évben, de mert Dragnea and Co. érdeke ezt követeli, hát erre épül az idei – nagyon is megkésett – országos büdzsé. És ha a valóságot hajlítják a whisful-thinkig szerint, azaz az illúziók írják a büdzsét egészen biztosan bukás és krízis lesz a vége, de mintha ez nem érdekelné a hatalmon levőket és csatlósaikat, menetelnek a zsákutcában. Nem kétséges, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai támogatják a hoax-ot, a hazug büdzsét, és propagandát. Most ott tartunk, hogy a rommagyar politikai formáció azt mondja, majd jövőre fogja megszavazni az idei költségvetést, hiszen előszőr meg akarja látni, hogy teljesülnek-e a benne foglaltak (sic!). Azt mondja a fiókpárt képviselője ugyanis, hogy “a PSD-től kapott ígéretek teljesítésén múlik, hogy az RMDSz támogatja-e a költségvetést”, értik ugye? Én érteni vélem, hogy hülyének néznek – a PSD-ALDE kormány támogatását rég eldöntötték, részben-egészben, éppen Budapesten – viszont a méret még a nekirugaszkodott hazudozás PR-jében is számít, és még sajtó sincs ki visszakérdezzen, hogy miért?

2019/02/05

Szekusozni csak szépen ...


Szekusozni csak szépen ...

Mindenfele divatba jöttek az álhírek és az összeesküvés-elméletek, nem csoda tehát, ha nálunkfele is már-már uralják a mediatikus teret, és amennyiben a politika túlontúl mediatizált jelenség, hát nyilván a politikai közbeszédet is egyre inkább kisajátítják. Egyféle korszellem, valamiféle magától-értetődőség hozza be a közbeszéd fő sodrába azokat a “történeteket”, melyek igazolhatatlanok ugyan, viszont, amelyekhez érzelmileg kötődni, sőt azonosulni lehet, amelyek a legkevésbé sem racionális érveken alapulnak, de “hihető megérzések”. Úgy tűnhet a médiafogyasztók – és számuk a közösségi médiák, a világháló kiterjedésének következtében példa nélkül megnőtt (csak az alig 15 éves facebook 2.7 milliárd “arccal” rendelkezik) – sőt a proaktív médifogyasztók, akik tartalmakat generálnak és nemcsak passzívan befogadnak, mindenre vevők. Válogatás nélkül, mindenféle kritikai meggondolást mellőzve “zabálják” a valódi és az álhíreket, a tényeken alapulókat és az alternatív-tények lila füstvilágába tartozókat, egyaránt. Új közvetítő technológiák, új típusú fogyasztók, hallatlanul megnövekedett terjedési sebesség és kiterjedtség mellett, miért is várnánk, hogy a régi, a jól bevállt újságírói etika és a hagyományos típusú, illetve műfajú, politikai diskurzusok legyenek továbbra is a keresettek? A kérdés inkább az, hogy miért válnak az álhírek és a konteók kedvenc műfajjá? Miért ezek és nem a tudományos ismeretek, vagy a tudományos ismeretterjesztő szövegek vállnak uralkodóvá a neten? És a válasz egyik része mindenképpen azzal kapcsolatos, hogy az alternatív tények és konteók, a rájuk épített diskurzusok a hatalmi erőtérben erősödnek meg, válnak a hatalmi vetélkedés eszközeivé. A hatalmasok rejtett cselekedeteit hivatott leleplezni igen sok konteó, illetve az álhír és összeesküvés-elméletek szolgálnak a hatalom megtartására-kiterjesztésére ott, ahol kormányok kampányolnak ilyenekkel, ijesztgetik a plebset, kitalált, vagy elképzelt, politikai kommunikációs termékként fölépített személyekkel és konteókkal. Az éppen új virágkorát élő populizmus (különösen a szélsőjobbos, az alt-right) a kerete a fake news és konteók terjesztésének, legitimálásának, a populizmus “logikája”, úgy is, mint politikai teológiai eljárás (amikor monoteisztikus vallási fogalmakat szekularizált formában használnak politika- elméleti és gyakorlati érdekből – Schmitt, Arato), a legalkalmasabb talaj a jelzett jelenségek szárba szökkenésére, kivirágzására.

Nincs arra itt tér, hogy elméleti fejtegetésekbe fogjak a jelenségről, csupán egy sajátos témáját és annak vonásait igyekszem felvázolni, a román és a rommagyar politikai kommunikációt és médiákat elözönlő álhír és konteó termésnek. Hadd kezdjem azzal, hogy ezen a területen – azaz a szimbolikus politizálásban és a “politikai teológiában” – is megjelenik az a kétfele tekintés, ami a román és azután a rommagyar médiákat és általános tájékozódást illeti, a rommagyar fake news és konteó-gyár a magyarországit követi, a román meg inkább nyugatiból és persze mindkettő saját forrásból is merít. Van viszont egy – lényegében fölmelegített – közös konteó, amit nemcsak a hatalmon levő PSD-ALDE és a Fidesz itteni fő fiókpártjának koalíciója, és az illiberalizmusban azonos érdekeik indokolnak, hanem régebbi tisztázatlanságok, eltitkolt és ki nem beszélt, meg nem emésztett rommagyar nyavalyák, harmincéves sztorik is táplálnak. Ez pedig a Ceaușescu-féle politikai rendőrségre való sűrű utalás, immár úgy is, hogy egy tollvonással, de még inkább egy lélegzettel, con spirare, egyenlőségjelet tesznek a volt szekuritáté és a jelenlegi titkosszolgálatok közé, és folyamatos összeesküvéssel vádolják meg úgy az előbbit, mint az utóbbit. A “párhuzamos állam” (ami a Trump és spinnerei által kiokumulált “mély állam”-ra hajaz) ennek a konteónak a magja, mely párhuzamos államról csak az tudható, hogy valahogyan létező összeesküvés, mely – politikai térféltől és személyektől függően – a törzsi, azaz megosztott, éthosz alapján, kicsinál vagy fölemel politikusokat, vagy egész politikai formációkat.

A párhuzamos államra való utalás és a szekusozás, olyan konteók, melyek igen sűrűn és változatos felületen előfördulnak a román politikai diskurzusokban, egyfelől tömegpszichológiai hasznot hajtanak (ezt a vonatkozást igényesen fejti ki Krekó Péter, Tömegparanoia című könyvében: a konteók pszichológiai védelmet nyújtanak csoportoknak és benne egyéneknek, magyarázattal szolgálnak atipikus jelenségekre, megváltoztat(hat)ják a hatalmi viszonyokat, megszilárdít(hat)ják a hívők nézeteit, stb.), másfelől pedig a populista politikai hatalom “harci eszközei” (elvben lehetnének az ellenzék fegyverei is, de nálunk nem ez a jellemző).

Mire jó a szekusozás? Természetesen elsődleges funkciója a vélt és/vagy valós ellenfelek lejáratása, akiket előszeretettel ellenséggé maszkíroznak spin doctorok és azután propagandisták, politikusok, és az ők hívői/követői. A mögöttes konteó és a szekusozás viszont a megosztott morál, a törzsi éthosz alapján osztja föl a világot, a mi “jó” szekusaink és a ti “rossz” szekusaira. Az ellenzék a kormányt igyekszik démonizálni, a hatalom pedig “párhuzamos államról” beszél, mely megakadályozza a “jó kormányzásban”, politikusok egymást kölcsönösen leszekusozva igyekeznek lejáratni, stb., a nagyérdemű pedig politikai ízlésének megfelelően egyik vagy másik pártot, illetve vezetőit “véli” szekusnak. A gond az, hogy a fogalom mára teljesen kiürült, éppen ettől a mindenkire, minden bizonyíték nélkül rámondott gyakorlattól, másfelől pedig, mert soha fel nem dolgozta a társadalom a múlt rendszert és benne a politikai rendőrség szerepét, befolyását, megtorló képességét és valós emberellenes föllépéseit. Van ugyan egy nagy nehezen született átvilágító testület (CNSAS), de maga is egyre hiteltelenebb, mert politikai alapon kinevezettek a tagjai, elkötelezettek a vezetői, mert még mindig átláthatatlanok a volt szeku írattárai, nehézkesek az eljárásai, stb. Gyakran éppen volt szekusok és besúgók a leghangosabb szekusozók, illetve ők, akik a párhuzamos állam létét bizonygatják, mint bennfentesek. Különös, de adott esetben a közvélemény inkább hisz egy kiugrott/kirúgott szekus-tisztnek, mint a józan észnek; a média és a rezonátorok és influecerek meg éppen a szekus-diskurzus bajnokaivá válnak. Igaz, hogy a szeku és a jelenlegi – valóban túlméretezett – titkosszolgálatok összefonódását Emil Constantinescu volt államelnök tette divatossá, mondván: „a titkosszolgálatok győztek le”, azaz második mandátumért már nem is indult, hiszen hitelét, elnökségének rossz hírét, lejáratását, azok okozták volna. Annyira kifordult magából, eltorzult és paradoxonná lett a különféle politikai szekértáborok szerint hangoztatott szekus befolyás és kapcsolatok, hogy pl. a rommagyar politikai mainstream símán elmondja, hogy Mihai Răzvan Ungureanu volt az eddigi legjobb miniszterelnök, akinél nem számít, hogy azelőtt a külügyi titkosszolgálat (SIE) vezérigazgatója volt. Felróják, támadják viszont Dacian Cioloș, szintén volt miniszterelnököt, azon halovány, és igazolhatatlan feltételezés alapján, hogy esetleg a SIE ügynöke volt (igaz, volt ő már Soros-gyerekének is mondva, sikertelen lejáratási kísérletben).

Érdemes észrevenni azt is, hogy az újonnan megjelent atipikus politikai pártok különösen alkalmasak arra, hogy szekusozás célpontjaivá váljanak, hiszen éppen a szokatlan föllépés és újszerű megnyilvánulások jellemzik, melyeket nem tudnak hová tenni az egyszerű népek, sőt a mindig magabiztos kommentariátus is bizonytalan megítélésükkel kapcsolatban. Könnyű lejárató hadjáratot indítani, magyarán leszekusozni, olyan pártokat és közszereplőket, akik népi/utcai mozgalmak, sőt már-már a polgári engedetlenség és proteszt eszközeivel léptek föl, sikeresen, ahogyan pl. az USR tette. Vagy olyan alternatív gyüjtőpártként alakul és lesz egyre befolyásosabb, mint a Victor Ponta-féle Pro Romania, és utoljára, de nem utolsó sorban a szintén civil hátterű PLUS, és vezetője Dacian Cioloș. Ezen pártok relatív sikerét képtelen felfogni a politikát kevéssé értő közönség, és erre építenek a hagyományos pártok (köztük a Fidesz itteni fiókpártjai is), amikor konspirációs elméletekkel és leszekusozással igyekeznek lejáratni az újonnan érkező pártokat és politikusokat, akik és amik reális veszélyt jelentenek lefele haladó népszerűségükre.

Van még egy ok, amiért a szekusozás nagy hangerővel és intenzitással folyik, elrejteni, ismételten és esetleg véglegesen szőnyeg alá seperni a volt szekus-tisztek és besúgóhálózatuk leleplezését, a történelmi léptékű feldolgozást és megakadályozni egy tisztább kép kialakulását. Jellemző, hogy a ma szekusozók, hallgattak mindeddig, eszük ágában sem volt tisztázni saját múlt rendszerbeli szerepüket, vagy a valós szekus- és besúgók problémáját. És nemcsak a román többség szabotálja el módszeresen és rendszeresen a kérdés fölvetését, hanem a rommagyar értelmiség és közvélemény is maszatol. Jellemző, hogy egy néhány évvel ezelőtt a témakörben szerkesztett Korunk (havilap) szövegei és kontextusuk arra a következtetésre vezettek, hogy valójában a besúgóknak (különösen, ha azok rommagyarok, ismert értelmiségiek, akik mára felhagytak a nacionál-kommunizmus támogatásával, csak símán nacionalisták) békét kell hagyni, a történelmet mindenféle kutakodás nélkül kell lezárni, mert, … csak. Volt a témáról egy viszonylag szinvonalasabb vita a transindex.ro portálon is, ami szintén „döntetlenre” végződött, és már-már szerecsenmosdatásban zárult. Szóval a ma szekusozók a valós, egyszer volt szekusmúlt elfödésén munkálkodnak – tudnak róla, vagy sem – és azon, hogy ha lehet soha meg ne értsük a volt titkosszolgálat és a jelenlegi titkosszolgálatok közötti vélt vagy valós folytonosságot, a mentalitás továbbélését, stb. Véleményem szerint viszont kár ezt a jobb sorsra érdemes, ezt a társadalmi értelemben és léptékben fontos témát, konteókba, tévhitekbe és manipulatív diskurzusokba zárni, csak lejáratásra használni, fontos lenne a tényszerű, dokumentált és megérvelt kitárgyalása.

2019/01/30

Túlvilági szövetségek


Túlvilági szövetségek

Politikai kommunikáció, ha soha olyant nem mondanak ami igaz, illetve a valóságot, a tényállást, a reális helyzetet homályos és kétértelmű, szimbolikusan, vagy még inkább metaforikusan értett kifejezésekkel rejtik el. Ezt már azért is kívánatosnak vélik a politikusok, mert “megosztott” közönséghez szólnak, rejtjeles üzeneteket fogalmaznak: a leggyakrabban egyszerre a saját tábor érzelmi azonosulásához szükséges jelzésértékű, lebutított és tartalmatlan jelszavakat ismételgetnek; illetve, és ugyanakkor semmit el nem árulnak az ellenfélnek, nem beszélnek ki, legfennebb fenyegető üzeneteket küldenek a többi tábor tagjai fele. A politikai kommunikáció mindenkor egyfajta “hazugságfelhővel”, vagy legalábbis torz tükőr által homályosan fölvázolt valóságképpel “dolgozik”, ellenséget lát és azt hoz létre, elismer és fenyeget, megnyugtat és másfelől feszültséget, sőt konfliktust teremt, minden esetre pártos beszéd: megoszt, miközben egységről hadovál.

A politikai kommunikáció kettős beszéd alapjáraton is, hiszen kétfele üzen: valami bizalmasat akar a saját szekértábornak – egyre inkább ott is csak a magnak, azoknak, akik megveszekedetten hívők és hinni akarók –, és fenyegetőt a “gaz ellenségnek”, akárki legyen is az, a pillanatnyi barát-ellenség (Carl Schmitt-i) kategóriáknak és osztályozási rendszernek, a hatalom által birtokolt szabályoknak megfelelően. A populista politikus ennek az ellenség-fölismerő, illetve kijelölő gépezetnek az ura. Valójában szinte semmi másnak, mint bukásakor rendre ki szokott derülni, a többi hatalma mind ebből és az érdekeltek/hívek kitartó talp-, valamint seggnyalásából származik, hatalma nem folytatható, és utána a vízözön (ennek elrettentő példáit a Közel-Kelettől egészen Venezuelláig nemrég láthattuk, illetve ma is tapasztalható). Tegyük ehhez hozzá, hogy a populista diskurzusok a politikai kommunikáció ellenséggyártó és kirekesztő, konfliktust termelő fajtáinak is az egyik legszélsőségesebb formája. Agresszivitása bele van kódolva szándékába, hogy állandóan arra koncentráljon, hogy “népet” termeljen, hogy minél többeket a kitalált nép fogalmába beleerőltessen, hogy másokat meg kirekesszen. Ezt csak kellően agresszív és manipulatív kommunikációs eljárásokkal teheti, ellenségképpel, melynek fenyegető jelenléte teremt úgymond “népi kohéziót”. Ha nincs valódi külső ellenség, akkor a kitalált is megteszi, ha nincsenek, illetve alig vannak menekültek/migránsok, akkor hazudnak ilyeneket: az orbáni EU-kampány szerint ezek fenyegetése az EU-s parlamenti választások legfontosabb tétje. Az sem baj, ha a politikai kommunikáció paneljeiről, kitalációiról kiderül, hogy hazugságokra, divatosan szólva, alternatív tényekre alapulnak, a konteó-gyár naphosszat őröl, míg a fekete fehér, a fehér meg fekete nem lesz, vagy legalábbis szürke. A régi hazugságokat újakkal födik el, überelik még a poszt-igazságokat és alternatív tényeket is, ha Soros semmi olyant nem tett, amit neki tulajdonít a “gépezet”, hát annyi baja a valóságnak, csakazért is sorosoznak. Sokat elmond ez arról is, hogy miféle népeknek nézi a populista hatalom saját retorikája szintjén imádott népét, tökfilkóknak, ignoráns, előítéletes és végtelenül buta kis bugrisoknak, akik bármit benyalnak. Sőt, a hazugságokat még fölnagyítják és rezonálnak rájuk, gyülölködő propagandát folytatnak kisnyugdíjért, apró lelki komfortért, csak mert hinni akarnak. Az a paradox a helyzetben, hogy a populista éppen a népet, akarom írni a sajátnak mondott, akként ajnározott “népet”, tekinti baleknek. Mert az ellenfelet, azt karikírozza – igaz csupán negatív – tulajdonságait fölnagyítja, óriásinak és félelmetesnek ábrázolja, nagy- illetve mindentudónak mondja. Ezért is fordul szembe a populista vezér mindenféle igazi tudással, a tudomány bástyáit próbálja lerombolni, lesz helyett stadion, hol – kenyér helyett is – mulattatható a tudatlan pór-, meg birkanép. Hej ha Ady még élne, még hegyesebb tolla lenne!

A politikai kommunikáció alapvetően különbözik a normális, a szabályos, a civil, vagy ha úgy tetszik a hétköznapi kommunikációtól, mely jó esetben őszinte, informatív, tudáson és ugyanakkor valós köznapi élményeken, ha nem egyenesen ellenőrzött tényeken, alapul. És (Habermas szép utópiáját idézve) konszenzust termel, arra törekszik, hogy egyetértést teremtsen, hogy ha lehet pontosan és pozitívan értsük egymást, mégha vitánk is van. A normális – konszenzusra törekvő – kommunikáció otthonosság-érzetet teremt, a valós tényekre utalás élményközösséget nyújt, olyasmit, amit a populista politikai kommunikáció nem titkolt szándéka szerint lerombol. Itt az adott szó kötelez, a következetesség, a logikus gondolatvezetés, a tények tisztelete játszik: mindenkit felnőttnek néznek, aki nyilvánosan megszólal, képesnek az érvelésre és elég toleránsnak ahhoz, hogy másokat meghallgasson, stb.

Valahogyan ezt a típusú és stílusú kommunikációt képzeltem sajátjának a rommagyarság mainstream politikai “szövetségének”, amikor mint önálló és különleges civil társadalmi szerveződés, vagy legalábbis annak az ígéretével lépett föl a román és magyar (és persze nemzetközi) politikai mezőnyben. És meggyőződésem, ennek hiánya okozza a legnagyobb csalódást, és nem csak nekem. A Fidesz jelenlegi fiókpártjai már meg sem szólítanak civil (ha ez is le nem járatódott volna hát polgári) nyelven, már csak politikai kommunikációt folytatnak, a fönt jellemzett módon beszélnek, és ráadásul átvették a populista diskurzusok minden kellékét. Jó esély lett volna (hátha majd egyszer még újra lesz) éppen a kisebbségi létre alapozva megmaradni a benséges kommunikáció konszenzusossága, az egymásrautaltság intimitása mellett, még ha vitatkozunk, akkor is. Kiépülhetett és megszilárdulhatott volna az a fajta önállóság, az a hang, ahogy mondani szokás, mely a rommagyar politikai és értelmiségi elit sajátja, mely összetéveszthetetlen, bensőséges és konszenzust termel. De, nem ez történt, és nem ez történik.

A rommagyar politikai mainstream elfideszeződése nem csak egy pragmatikus és anyagi érdekekre épülő pillanatnyi önállóság feladása, hanem diskurzusváltás. Olyan elköteleződés, mely lerombolja az azelőtt kialakulni látszó rommagyar politikai mezőnyt, és végletesen erodálja, a populista politika martalékává dobja a kisebbségi- és identitáspolitika addigi eredményeit. A cinizmus netovábbja, ha politikai vezérek az új diskurzus alapján éppen az eredmények megóvását harsogják, mint célt, miközben cinkosai az eredményeket potenciálisan leromboló hatalomnak. S, mit kezdjünk Kelemen Hunornak azzal a kép- és fogalomzavarával, önellentmondó, másokat baleknek néző, stb., stb. kijelentésével, miszerint szövetséget kötniük kötelező, de “a szövetségkötés nem jelent értékazonosságot, ideológiai elkötelezettséget” (sic!). És itt nyílvánvalóan a hatalmon levő PSD-ALDE-hoz való csatlakozásról beszél, csak azt nem mondja, hogy a budapesti ukáz kötelezi az illiberalizmus itteni képviselőivel való menetelésre. Ez aztán a végletes populizmus, csak azt nem értem kit akar megtéveszteni vele? Szövetségre kell lépni az ördöggel is, hogy hatalomban tartsuk az ördögöt, mondja a vizír, s ki hinni akar neki (vagy érdekelt), hisz. Tovább is van az abszurd történetből, hiszen ismétcsak Kelemen Hunor mondja, hogy nem alkothat szövetséget a másik két Fidesz itteni fiókpárt(ocskáv)al – egyikkel ugyan már szövetségben van a parlamentben, de ez sem zavarja a populista vezért –, mert akkor pártja az identitását adná föl. Ajánlanám a vezírnek (illetve ajánlja a rosszseb, aki jópénzért teszi is), hogy valahogyan találjon ki egy egyezményes jelt, ha éppen budapesti kötelezettségből handabandázik, hülyíti az arra fogékonyakat, megtévesztő politikai kommunikációval, demagóg és ellentmondó szövegeléssel. Ha legalább egy gesztus beszéd közben, egy aszterix az írott szövegben jelezné, hogy a főnök, most még nagyobb főnöke híg dumáját nyomja, kényszerből, mert vazallusnak szegődött, stb., akkor talán értenénk. Akkor talán mi – mezei talpasok – is visszakacsintanánk, hisz már az átkosban megtanultunk a “sorok között olvasni” (no, nem azért mert hiperintellegensek voltunk, csak mert az idők súlya, s a cenzúra megtanított rá). De így, kacsintson vissza rá a(z ördög) Dragnea, akivel szövetkezett. Csakhogy Kelemen Hunor és klientúrája azonosul nemcsak a budapesti hanem a bukaresti hatalom illiberális elvárásaival is. A külső kényszer, belső meggyőződéssé vált, szélsőjobbra tart, és ezt fogja megerősíteni a kongresszus, mely egyetlen jelöltként – remélem a legjobbat választják – afféle Nagy Nemzetgyűlésként, ismét elnöknek kiáltja ki. Állva tapsol majd a szolganép, és észre sem veszi, hogy valójan térden áll, büszkén lehajtott fejjel gazsulál.

Ez már a heraus mit uns magyharossh logikája, ahogy nyomják nekünk szembe a sódert, okádják ránk a hazug és értelmetlen szövegeket, és nem lesz a lejtőn megállás. A Fidesz itteni fiókpártjai átveszik/vették a nagy testvér témáit, a habonyi spinnelést, EU-szkeptikus és szuverenista szövegeket nyomnak, s, hogy majd ők és Orbán megjavítják a szerintük elromlott politikai nyugatot, adnak majd az EU-bürokratáknak, hogy arról koldulunk. Ismétcsak halkan kérdezném, amikor rommagyar EU-parlamenti képviselőjelöltek szuverenista szövegeket sütögetnek, ugye a román “belügyekbe való beavatkozást” kérik ki maguknak? Ugye, tudatában vannak annak, hogy a Ceaușescu-féle “platformon” politizálnak? Ugye értik, hogy ezzel rommagyar ellenesen pozicionáltak? Hát, így védik ők az eddigi “nagyszerű eredményeket”, föladva annak lehetőségét is, hogy európai módon és uton, egy szélesebb körben, orvosolni lehessen bajaink.



2019/01/21

Cioloș PLUS-sza


Cioloș PLUS-sza

Nincs is annál „pragmatikusabb” dolog – ha már a román-magyar megbékélést, mint politikailag fölfogott, „kényes” (sensitive issue) problémát vetjük föl –, mint újragondolni és újraírni a történelemkönyveket. Ameddig nem ezt – és utána egy sor a kölcsönös elismerés politikájával (politics of recognition), az emberi jogokkal és intézményes garanciáival, stb., kapcsolatos probléma megoldása következhet – tekintjük alapnak („első lépésnek”) a többi fölmerülő kérdés megoldása sem lehetséges. Az elismerés politikájának első lépése az erdélyi magyar, német, zsidó, roma, stb., mára kisebbségekké lett, közösségek, történelmi jelenlétének és kulturális, gazdasági, oktatási, társadalomszervezési, stb., stb., érdemeinek világos és egyértelmű fölmutatása/elfogadása, jogos történelmi hagyatékként való elismerése.

Az aktuális „megfertőzött” historiográfia szigorú és a tudomány szempontjait követő kritikája nélkül lehetetlen újragondolni és újraírni a történelemkönyveket, egy eredendően nacionál-kommunista történetírás ideológiailag fertőzött és mitizált (Constantin Daicoviciu – Dej-ista/Sztálinista, nacionalista és kommunista „történész” kontinuitásról szóló téziseire épül még mindig, a román történelemtankönyvek többsége, hogy az agyament „protokronizmusról”, mint „történelmi forrásról” már ne is szóljak) platformján, a „román egység” kétezer évre visszavetített képzetére (Lucian Boia ezt joggal tekinti csupán történelmi mítosznak, visszavetített utópiának) épülő történelmi tudat mellett, stb., nem lehet átírni, modernizálni, a jelen viszonyokhoz igazítani, a történelemírást. Még kevésbé lehet megváltoztatni a történelmi tudatot, mely végső soron mégiscsak az iskolai curriculum leképeződése, illetve tükröződése, különösen olyanok számára, akiknek semmiféle tapasztalata nincs mondjuk a kisebbségek történetével, jelenlétével, stb., kapcsolatban. Csak egy példa, mely megvilágítja a hamis történelemtudat egyik aktuális termékét méghozzá a reklámban, a szlogen, hogy azt mondja: „A Timisoreana sőr a hagyományos román sőr”, kétszáz éve, azaz 1718-tól. Temesvár akkor éppen Savoyai Jenő (Prinz Eugen) herceg fönnhatósága alatt, a töröktől fölszabadulva, Osztrák provincia központjává vált, valószínű még kereskedelmi kapcsolatok sem kötötték egyik román fejedelemséghez sem. Persze a sőr így is iható, és ez a hamis történelmi vonatkozás könnyedén zárójelbe tehető egy temesvári kocsma teraszán. Csakhogy a történelmi tudat (is) ezekből az apró dolgokból áll össze, és aztán szilárdul meg, a történelmi mítoszok természete szerint, válik megkérdőjelezhetetlen „történelmi igazsággá” az, ami nem úgy, nem akkor, és végső soron, meg sem történt.

Akkor szoktak a román politikai pártok a rommagyar kisebbség problémáinak megoldásáról lemondani – mert az átfogó és megnyugtató, a kérdést rendező kisebbségpolitikák kidolgozása és főként törvényesítése, azután meg a törvények előírásának szigorú betartása még a retorika szintjén sem prioritás –, amikor két dolog kiderül. Egyfelől, hogy nem igazán hoz a politikai boszorkánykonyhára a méltányos és racionális rendezés, hiszen mindkét politikai fél úgy a román, mint a rommagyar, esetében zsarolási potenciált hordoznak a rendezetlen viszonyok, sőt akár a még kontrollálható konfliktus is; a kisebbségi kérdés nemcsak a többség egybentartására, a kéznél levő ellenség fölmutatására, a magyar veszély nacionalista politikák motiválójaként politikai muníció, hanem a rommagyar politikai mezőny – a hangzatos zengzetes egység – és a belső plualizmus megtagadásának a motívuma is (kevesen vagyunk, ergo csak az elfideszeződött kelemenhunorokat kapjuk, sőt csak azokat is kaphatjuk, punktum). Nehéz rávenni egyszerre a román és a rommagyar politikai osztályt, hogy a konfliktus fönntartásában rejlő zsarolási potenciálról lemondjon; hogy a rommagyarság kérdése újra és újra ne váljék a politikai diskurzusok preferenciális szüzséjévé, pártok ágendájának aktuális témájává, és hogy a rommagyar politikum ne csupán a kisebbségi lét tehertételeire és szimbolikus összetevőire alapozza, cseppet sem pragmatikus politikáját. Aki azt gondolja, hogy a konfliktusok és azok kezelésének kultúrája vagy éppen annak hiánya, nem szerves része a politikának, az semmit sem ért a politizálás természetéből. Legfennebb egy-egy témát (fenomenológiai) zárójelbe lehet helyezni, nem függetlenül a politikai érdekektől, illetve – és konkrét példa erre a német-francia kiegyezés – eldönteni, hogy hosszú távon is kiiktatjuk a politikai arzenálból az adott konfliktust. Amilyen rutinszerűen termeli a román és benne a rommagyar politika a konfliktusokat, éppen olyan eszköztelen és tanácstalan azok megoldását illetően.

Másodszor, de még gyakrabban, akkor hagynak föl a román-magyar kibékülés ötletével a román politikai pártok, ha – jó esetben közvélemény-kutatásból, máskor inkább csak nacionalista feeling alapján, megérzésből – kiderül: több román (nacionalista) szavazatot veszítenek, ha a magyar kérdés konfliktusmentes megoldását, netán a magyar kisebbségnek kedvező intézkedéseket ígérnek, mint amennyi potenciális rommagyar szavazatot az ügyön nyerhetnek. A román nacionalista szlogenek szavazatokat termelnek, a magyarok úgyis csak a Fidesz itteni fiókpártjaira szavaznak – gondolják, és olykor mondják is – a román politika képviselői. Persze, ennek tükrében a nacionalista rommagyar szubkultúra is a tükörfogalmakból és populista frázisokból építkezik, és dominálja, illetve foglyul ejti, a rommagyar politikai mezőnyt. A kisebbségi nacionalizmus diskurzusai is népszerűek, ha semmi új, vagy építő, progresszív dolog eszébe nem jut a politikai mainstreamnek, hát ezzel kísérletezik, több-kevesebb sikerrel, szinte minden választást megelőzően.

Ezek a gondolatok a Dacian Cioloș – éppen új pártot gründoló (PLUS) volt miniszterelnők – által kezdeményezett román-magyar párbeszéd felélesztésére, megújítására, sőt a fölmerülő problémák megoldására irányuló nyílvános beszélgetés kapcsán (résztvevőként) jutottak az eszembe. Nehéz ugyan megítélni – egy első, tapogatózó – találkozóból, melyen nyilván azok vettek részt, akik egyáltalán hajlandók a kérdést komolyan venni, vagy valamilyen formában érdekeltek, hogy mennyire őszinte a politikai szándék, a valamit tenni akarás, a kezdeményezés azzal együtt rendben van, és pozitív hozadékkal zárult. És valóban jó alap lehet egy program vázlatának fölrajzolásához, ha (amint a fő-előadó Szilágyi N. Sándor fogalmazott) „megkérdezik az érintetteket, hogy mi is a bajuk”, hogyan látják megoldhatónak a hosszú ideje fönálló problémákat. És az is rendben van, hogy a problémák fölleltározását a közös értékek és érdekek perspektívájából és azok által keretezett (framing) módon vetették föl, előadók és hozzászólók egyaránt. Nem jutottak/jutottunk ugyan messzire, de a hangulat, a politikai klíma, amelyet a beszélgetés pár órára kialakított mégiscsak kedvezett annak, hogy egyfelől őszintébben, nyitottabban és nagyobb bizalommal, másfelől pedig pragmatikusabban közelítsünk a kérdésekhez. Persze, jó arról beszélni ami összeköt, összefoghat, az életrajzok kongruenciája, és a sok szempontból párhuzamos, de mégiscsak egy földrajzi/történelmi/kulturális térben játszódó életutak összetartozása, illetve integrálásuk lehetősége, pozitív élményt nyújt.

És azután marad a kérdés, hogy éppen a Dacian Cioloș által fémjelzett, személye köré épülő sokadik román párt lesz-e képes a román-magyar viszonyok megjavításában előre lépni? Nem példa nélküli sem a kezdeményezés, sem a jó irányba való első lépések megtétele, hiszen olyan 1995 magasságában, amikor a Demokratikus Konvenció (melynek egyik oszlopos kezdeményezője, ikonikus alakja a „senior” Corneliu Coposu parasztpárti vezér volt) alakult, hasonlóan nyitott módon közelített, azután meg beemelve a rommagyar szövetséget a kormányzásba, tett a viszony javításáért.

Most három okból gondolom, hogy jó esély van az ismételt közeledésre és az esetleges új alapok lerakására. Előszőr mert a rommagyar politikai mezőny végzetesen jobbra (sőt egyre inkább szélsőjobbra) billenése és a Orbán-féle illiberalizmusnak való kiszolgáltatása, kiegészítve a Fidesz fiókpártok elköteleződésével a PSD-ALDE kormányzat, a népszerűtlen Dragnea and Co. mellett, vagy az MPP bedarálása, az EMN(x)-ek hallgatása, stb., sokakban ellenszenvet kelt, de legalábbis fölveti a rommagyar politikai pluralizmus harminc éve rendezetlen kérdését. Most – ez szerintem a közelgő EP választásokon fog kiderülni – van elég sok elégedetlen, potenciális átszavazó, vagy még több passzívan, távolmaradással „ellenálló”, és proteszt szavazat a rommagyarságban. Érdemesnek, és eredményes lehet, vagy legalábbis annak tűnik, a román pártoknak ráhajtani ezekre a potenciális voksokra. Másodszor meg a román politikai mezőny éppen átszerveződik, újfajta pártok a meghatározóak, az USR és a PLUS (különösen maga Dacian Cioloș, mint a párt húzóereje, legismertebb politikusa, stb.) uralják az ellenzéki mezőnyt, a két hagyományos párt (PNL, PMP) árnyékban mocorog, alig látszik. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig rosszul pozicionáltak és képtelenek bármiféle újításra egyszerre foglyai Bukarestnek és Budapestnek.

Végül, Cioloș és pártjának népszerűségét, potenciális szavazatszerző képességét, éppen az ellene irányuló barbár támadássorozat, szekusozós, gyűlöletkeltő ellen-kampány jelzi. És ez a kampány előnyt hozhat számára, úgy pozicionálják, hogy előbb-utóbb a fő ellenzéki szereplő és az „új diskurzus” hiteles hordozója lesz, a megújuló európéer hang. Ezért ráadásul nem is kell sok energiát és forrást bedobnia, helyzetbe hozzák, ingyen médiafelületet, láthatóságot, stb., biztosítanak számára az ellenfelei. Jellemző, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai is szinte példátlan támadássorozatot indítottak ellene, az új influencerek, a párt aktuális arcai benne lelték meg – bizonyára nem spontánul, hanem tudatos rtervezés és politikai kommunikációs stratégia részeként – a fő ellenséget. Magyarán a rommagyar politikai mainstream a leginkább Cioloștól tart, attól, hogy tényleg képes lesz új és hiteles nyelvezettel rommagyar szavazókat is megszólítani, sőt – legalábbis egy értelmiségi, urbánus csoportot – akár szavazóként is megnyerhet. Ebben a kontextusban a román-magyar megbékélésről szóló dialógusnak és diskurzusoknak is van esélye, talán nagyobb, mint eddig volt.

2019/01/15

Leszen-e még orbántalanítás nálunkfele?


Leszen-e még orbántalanítás nálunkfele?

Az elhatalmasodó populista hullám, már-már korszellemként határozza meg a politikai klímát, a közéletet és olyan politizálási stílust, valamint olyan politikai kultúrát hoz fölszínre, mely mindeddig rejtett maradt, különösen a politikai nyugaton. Amely most viszont elemi erővel tör fölszínre, nemcsak “távoli” és marginális helyeken, hanem a központi demokráciákban is. Az, hogy pontosan hol is van a központ és merre a periféria szintén nem egyértelmű, hiszen a “világfalu” kialakulása és a virtuális tér globális kiterjedése erősen relativizálta a társadalmi tér és idő fogalmait is. Úgy tűnik a populizmussal nehéz, vagy szinte lehetetlen fölvenni a versenyt – a jobboldalira nem lehet a baloldali populizmus a válasz, hiszen nem tartalmi, hanem politika stratégiai kérdésről beszélünk – hiszen populizmust populizmussal csak a babonaság, a népi ál-bölcsesség (“kutyamarást szőrével” típusú demagógia) szerint lehet gyógyítani. Ezért a legtöbb helyen a beletörődés, a vele való együttélés, a hallgatólagos belenyugvás, vagy a csöndes és reménytelen ellenállás a válasz, ami az irányzat még virulensebb és agresszívabb föllépését támogatja: a populista – nevezzük meg népiesen: “aki fölfele nyal lefele pedig rúg” – igenis a földön fekvő ellenfélbe rúg, ez a természete, nem ismeri a fair játékot, és félne szembenézni álló ellenzőivel. A civil társadalom és a populista kultúra, értsd politikai diskurzusok által meg nem fertőzöttek, önkéntes visszavonulása, behódolása, odadörgölőzése az igazi opportunizmus, ha nem egyenesen gyávaság. Még akkor is, ha rengeteg (ön)fölmentő utólagos racionalizáció, kibúvó és elterelő szöveg van forgalomban gyávaságuk elrejtésére, felelősségük szétterítésére. Tisztelet a kivételnek, de úgy tűnik az a jellemző felállás, hogy az egyik oldalon a felelőtlen populisták, akik „teszik, de nem tudják”, másikon az opportunista civilek, nézelődnek egyáltalán nem farkasszemet. Nem túlságosan hízelgő kép szép új ezredünk kezdetének jellemzésére, de attól még valós, kezdve nemcsak a harmadik világ országaival, hanem az AEÁ-tól, Oroszországon, Brazílián, Törökországon, vagy Kínán, Magyarországon és egyéb hozzánk közeli országokon át, egyre inkább globálisan.

A populista vezér maga azonosul az alattvalók egy tömegeként fölfogott néppel, és ebből nem az következik, hogy zárt intézetbe utalják, hanem, hogy prófétaként (ha nem még magasabb régiók lakójaként) ünneplik, és vakon követik. A populista vezér, egy paradox kisajátítási gesztussal, nemcsak a hatalmat ragadja magához, hanem igényt tart arra is, hogy csak és csakis ő az aki a “az igazi” nép – legtöbbszőr nemzetként fölfogott alattvalók csoportja, ismétcsak legtöbbszőr egy egyszerű, sőt így-úgy, kvázi-szabad és kvázi-demokratikus választással összeverbuvált (lásd. még “fülkeforradalom”) alattvalók/követők csoportját nevezi ígyigényeit ismeri, aki kommunikálni tud a nyelvén, aki érti a lelkületét. Azon igyekezetében, hogy közvetlenül a “nép nevében” szólhasson, illetve gyakorolhassa hatalmát a fenálló intézményeket akadályként, eltörlendő, felszámolandó entitásnak tekinti, míg végül egyetlen “intézmény” marad talpon a populista vezér. Persze amiről beszélek az a modális populista vezér alakja, a populizmus pedig egy olyan politikai stílus, politizálási módozat, illetve másik oldalon, olyan politikai kultúra, mely végső soron ebbe az irányba halad. Azt akarom mondani, hogy a populizmust nem, mint valamilyen politikai filozófiát, illetve tartalmas ideológiát érdemes tekinteni, hanem mint olyan stratégiát, mely nagyon sokféle és ellentmondásos konkrét tartalom mellett beindítható. Ehhez nemcsak egy (vagy néhány) autoritér személyiség kell (lásd Adorno klasszikus jellemzését az autoritér személyiségről: ezek jellemvonásai közé tartozik többek között a formalizmus, a feltétlen alárendelődés az autoritásnak, agresszivitás, értelmiségellenesség, babonaság, sztereotip gondolkodás, romboló szellem, cinizmus, stb.), akikből rövid úton “vezérkar” válik, hanem olyanok tömege is, akik alapból nem vonzódnának az ilyenekhez, de érdekből lecsatlakoznak, vagy manipulációval, félrevezetéssel, megtévesztéssel, morális és/vagy érzelmi zsarolással, stb. elfogadtatják velük a populista vezér hatalmát, sőt basáskodását is.

A populista politizálás tele paradox és többértelmű diskurzussal, tartalmatlan és légből kapott kijelentéssel, mely nyomán azután mégis merev és egyirányba sulykolt jelszavak és végtelenül lebutított félmondatok, soha végig nem gondolt utalások, stb. sarjadnak és vállnak a populista bikkfanyelv állandó fordulataivá. A gond ezekkel a képtelen ötletekkel és jelszavakkal, hogy a „vezér” általi kimondást követően, szinte instant módon hatnak. Üres és tartalmatlan, viszont erős szimbolikus kötőerővé lesznek a saját csoport számára. Vagy ahogy Ernesto Laclau mondja „üres jelölők” hoznak létre tartalmatlan közös nevezőt, melyben sokan megtalálni vélik saját érdekeiket is, akárcsak az előítéletek (melyre mindenkor apellálnak), olyan nyelvi és mentális konstrukciók, melyeket azután tabuk és sztereotípiák védelmeznek, megkérdőjelezhetetlen „igazságként” tűnnek föl a lusta elme számára (és ilyenek vagyunk így vagy úgy mindannyian). A populista valóságépítéshez – inkább, mint minden másfajta ideológián alapuló politikai nézet esetében, melyek a maguk során szintén nem mentesek a populizmus bizonyos kellékeitől – az ellenségépítés, illetve kijelölés szervesen hozzátartozik, ezért az ellenségképek dominálják, melyeket a(z akár tudalatti) „néplélek” meglévő, de rég elfolytott alsó régióiból hívnak fölszínre, mely lényege szerint a félelem, az idegentől, a mástól, a két agysejttel föl nem foghatótól, az empirikusan nem igazolhatótól, stb. Egyszóval ez a típusú gondolatkör és politikai stratégia a demokrácia-ellenesség maga: a populizmus Bíbó teljes tagadása.

Jó példa a populista ellenséggyár működésére, de arra a makacs és szinte lebonthatatlan, a kollektív tudatból kitörölhetetlen képzetre, amit a sorosozás hozott, pontosabban Soros György egyre inkább globális ellenséggé kikiáltása, nemcsak Magyarországon, hanem ettől egyre szélesebb körben, és az a paradox működési mechanizmus, ami a jelenséget kíséri. A politikai propagandagépezet szóvívői, a mindig „beszélő fejek”, olyan összefüggésekben és paradoxális helyzetekben hivatkoztak Soros állítólagos aknamunkájára, ami annyira abszurd volt, hogy már-már hihető. Akár konteóként, akár antiszemita gyűlölködés célpontjaként, akár vállalkozóként (persze spekulánsnak nevezve őt), akár mecénásként (szubverzív tevékenységeket pénzelt, mondják gyűlölködő influencerek), olyan komplex ellenségképet kreáltak a név köré, mely önálló életre kelt. Minden helyzetben bedobható volt, hogy „mert Soros ...” és a kliensek, vazallusok, vak követők, cinikus érdekeltek, satöbbi, soha nem várták a mondat befejezését, vagy semmiféle logikus magyarázatot, a propagandisták szándékának megfelelően „értették”, sőt összekacsintva a benfentesség biztos tudatával tovább terjesztették. Nos, most lelepleződött a Soros-ellenségkép fikciója, hogy egy (méghozza zsidó spin doktorok által kitalált) „politikai kommunikációs termék” (akárcsak – de ki emlékszik már erre? – a polgár szó átmaszkírozott emlegetése volt, anno dacumal), alternatív tényekre és poszt-igazságokra való utalás, fake news és aljas rágalom egyben. Az aljas és alaptalan rágalom – igaz csak Magyarországon, máshol csupán populista pártok szólamainak konteójaként, hivatkozási pontjaként működik – kormányzati kommunikációt, plakátkampányt és rengeteg pénz kiszórását, valamint az ország legrangosabb egyetemének száműzését eredményezte, csakhogy. A populista politikai kultúra (a „parokiálishoz” való visszatérés fura eredményeként előállt torzképződményként) olannyira magáévá tette a kitalált aljas rágalomhadjáratot, hogy attól tartok, még hosszú ideig olyan toposzként fog megjelenni a magyar (és egyéb) popkultúrában és nyilvános diskurzusokban, hogy egész korszakot meghatározó diskurzus-típusnak tekinthetjük. Hiába a leleplezés, hiába a józan ész, hiába a cáfolat, akik hinni akarnak, azok hinni fognak, a konteók működésének módozata, hogy minél nyílvánvalóbbak a cáfolatok, annál inkább megerősödik a benne foglalt gyanú: „Mint tudjuk az elefánt a leginkább cseresznyefán legelészik, mondja a konteó. Azért nem láttunk még elefántot cseresznyefán, mert nagyszerűen álcázza magát”.

Szorult valamennyi szemérmesség a rommagyar politikába, és ezért (no meg gyakorlati meggondolásokból, hiszen errefele és különösen magyar kultúrát, oktatást, stb., érdemben csak a Soros alapítványai támogattak az elmúlt harminc esztendőben, és különösen az EU-ba való belépést megelőzően) a Soros-konteó nem volt túl hangos, a „borzasztó tagság”, a kommentariátus és szakmájuk szerint trollkodók, stb., az viszont előszeretettel átvette és követte magyarországi karrierjét, és Dragnea and Co egyes diskurzusaiban is alkalmanként megjelent.

Viszont van itt egy pozitív, de hasonlóan elszállt, előítéleteken és alternatív tényeken valamint köznapi mítoszokon és sztereotípiákon alapuló „pozitív-konteó”, mely éppen olyan makacs és a legmagasabb körökig hatásos, mint Soros negatív imidzse, az Orbán-imádat. A mítoszt Kató Béla püspök, Orbán régi barátja kezdte el építgetni, még a Fidesz első mandátuma alatt, amikor „Erdély fejedelmének” nevezte Orbánt. Persze, nem minden hatalmi/anyagi érdek nélkül hiszen mára ő lett a fő magyarországi költségvetési végrehajtó: a magyar kormánypénzek fő itteni elosztója, a pénzeszsákok ura. Sikeres volt a propaganda, hiszen ma a közrommagyar agyában nemcsak a politikai és egyéb döntések, hanem az amúgy hektikus, klienteláris és ezért is átláthatatlan kormányzati pénzosztás is „Orbán ajándékaként” jelenik meg. Azt mondani, hogy a pénz nem Orbántól, az ő kegyeiből és zsebeiből jön, szinte blaszfémia, nemcsak az opportunista és pénzéhes kedvezményezettek, hanem a „hasznos bolond” nézőközönség, a fan klub számára is. A rommagyar egyes vagy kettős alattvaló, minden támogatást Orbán-pénznek vél, akként könyvel el – persze szimbolikusan, mert a valóságos könyvelésről rövid távon kiderülne, hogy nem pénzügyi szabályok, hanem a pénzmosás szabályai szerint működik – és minden támogatás Orbán-mítoszt erősít. Hiába írták le és dokumentálták (jól összefoglalja ezeket Czika Tihamér írása), az elosztás átláthatatlanságát, a prioritás kijelölő szabályok hiányát, a pazarlást, az értelmetlen klienteláris és presztízs befektetések hatékonyságának nyílvánvaló hiányát, stb. a konteo, az Orbán-mítosz, csak erősödik, és ez még hosszú távon is kemény feladatokat ró egy eljövendő másik politikai felállásra: nem lesz könnyű felénk sem az orbántalanítás.




2019/01/08

Alternatíva? Ja, az nincs


Alternatíva? Ja, az nincs

Nevezzük bárhogyan is az illiberális populizmust (“autokratikus populizmust”) az szélsőséges (etno) nacionalizmushoz, és végső soron, diktatúrához vezet. Mégha az így létrejövő diktatúra szintén sajátos, mondjuk úgy formálisan demokratikus elemeket is megőrző, hibrid diktarúra is, ahogyan az Oroszországra, vagy Törökországra és egyre nagyobb mértékben Magyarországra jellemző. A nyugati típusú (liberális) demokrácia felől tekintve az a populista hullám, melynek orbáni változata az illiberális demokrácia, illetve illiberális állam, valójában – a demokrácia belső feszültségeit, erodálódásából származó hibáit kihasználó – demokrácia ellenes támadás.

Miközben a szakirodalom, jórészt, még mindig azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg pontosan meghatározza a jelenséget, egyetértés mutatkozik abban, hogy az autoritér populizmus a diktatúrába vezető út egy stációja, és úgy tűnik ez az út egyirányú, illetve végső soron, zsákutca (lásd. Bozóki András összefoglalóját, 2018). Egy ilyen egyirányú politikai folyamat kontextusában a legfontosabb az lenne, hogy lássuk, merre halad az illiberalizmus? Mi a kifejlete azoknak a szélsőségesen populista rezsimeknek, melyek szerte, még a politikai nyugat világában is (AEÁ, Brazília, Lengyelország, Magyarország), megjelentek? Magyarán van-e alternatívája, hogyan váltható le egy posztmodern, poszt-demokratikus, hibrid rendszer? Egyáltalán, van-e még demokratikus és békés módja egy ilyen rendszer leváltásának, vagy csak a forradalmi (erőszakos) út adódik? Némi optimizmusra ad okot, hogy a K-K-Európai tapasztalat szerint még a kemény diktatúrák is – többé-kevésbé békés úton – demokratikussá tehetők, átalakíthatók, viszont egyfelől csak a diktatúra élemedett és meggyengült formájában következett be a váltás; másrészt a demokráciát ért mai kihívások, olyan eszköztárral lépnek föl, mint az alternatív tényekre és posztigazságokra való hivatkozás, az agymosás és propaganda, a politikai kommunikáció perverz, viszont különösen fejlett technikáival operálnak; és olyan igencsak hatékony eszköz áll rendelkezésükre mint a világháló. Magyarán ma még nem látszik annak a módja, hogyha egy politikai hatalom betér a szélsőséges populizmus, vagy illiberalizmus útcájába, hogyan és mennyiben, milyen áron, képes még kitérni abból, mielőtt minden jelző nélküli autokráciává, diktatúrává válna.

Izgalmas kérdés kijelölni a mai román politikai mainstream, a PSD-ALDE és a Fidesz itteni fiókpártjainak segítségével vezetett hatalom helyét, a liberális demokráciától az illiberalizmus irányába megtett útját, azt, hogy hol tartunk most. Minden esetre két dolog látszik ami akadályozza a hatalmat a hibrid rezsim fele való, legalábbis, gyors és akadálymentes haladásban. Egyfelől az arányos választási rendszer, mely nem enged meghatározó – mondjuk kétharmados – többséget, a legtöbb esetben koalíciós kormányzáshoz vezet. Másrészt viszont a végrahajtó hatalom is megosztott a kormány és az államelnök között, egyfajta egyensúlyi helyzetet létrehozva, mely – a jelen esetben – a demokratikus fékek és ellensúlyok fönntartásának kedvez, az elnök kitartása következtében. Úgyhogy, ami elmondható, hogy Romániában a kormányon levő pártok minden erejükkel azon vannak (és nem vitás, hogy ehhez a Fidesz itteni fiókpártjai is csatlakoztak, sőt a magyar modell meghonosításán dolgoznak, ebben közvetítenek), hogy rálépjelnek az autokratikus populizmus útjára, viszont az elnöki hivatal, az ellenzék, főként az új típusú párt(ok) és a civil társadalom, főként a globális civil társadalom itteni nyúlványai, egyelőre ellenállnak.

A fentiekben csak érzékeltetni szerettem volna, hogy milyen tágabb összefüggésbe érdemes és hasznos belehelyezni azt, ami a rommagyar politikai mezőny alakulását meghatározó folyamatnak az eredeti – kisebbség- és identitáspolitikai – stratégiától való eltérítését érinti. Ha kevés a tapasztalat, de még az elméleti tudás is ahhoz, hogy az autokrata és nacionalista populizmus demokráciára való hatását modellezni tudnánk, még bonyolultabb egy kisebbség esetében megítélni a „populizmus útját”, azt, hogy merre visz és megfordítható-e, illetve hogy mekkora áron lehetséges ez? És itt nemcsak a kisebbségi lét plusz tehertételének politikai vonatkozását, az örökös kisebbségben levést kell figyelembe venni, hanem azokat a demográfiai folyamatokat is, melyeket a populista rezsimek mindenfele provokáltak, az elvándorlást, esetünkben a nem is olyan lassú elfogyást.

De ne szaladjunk előre, és próbáljuk meg értelmezni azt, amit a Fidesz itteni fiókpártjának fő ereje – éppen kongresszusára készülve – üzen. A szövetség főideológusa teszi világossá azt, hogy itt az orbáni illiberalizmushoz és populizmushoz való teljes és minden föltétel nélküli elköteleződés végpontjához közelít. Olyannyira, hogy nemcsak a NER-kompatibilis politikai elitet fogják helyzetbe hozni, magyarán a klientúrát fogják támogatni minden területen, hanem a maguk részéről „népnek” is csak a fideszpártiakat fogják tekinteni. Azt mondja Székely István ugyanis, hogy „Nekünk az az érdekünk, hogy valaki egyszerre tudjon RMDSZ-es és fideszes lenni, …, ez a különböző választásokon is megnyilvánuljon”. Nem érdemes elidőzni annál a manipulatív és alternatív tényeken épülő okfejtésnél, amiben a Fideszre leadott százezer szavazatot először a négyszázezer „RMDSZ-es” vokssal helyettesíti be, majd rávetíti a teljes rommagyarságra, illetve annak mintegy 95%-ra, mondván, hogy itt usque mindenki fideszes. Az sem érdekes, hogy valamiféle ideológiai mázt igyekszik adni a teljes elfideszeződésnek, mégpedig a szélsőséges, kirekesztő és antiszemita, cigányellenes Csurka-i elképzelést idézve. Az fontos mondja, és a Jobbikra való utalással maszatol, hogy: ”amit Csurka István fogalmazott meg az etnikai nemzetállamépítés kapcsán, hogy a megrekedt nemzetépítést – amibe nem fér bele a magyarországi izraelita és roma, belefér viszont a határon túli magyar – állami eszközökkel folytatni kell”. Kimondja vagy sem, de a rommagyar illiberális populizmus végső célját az elborzasztó idézet jelöli ki, és ez a(z új) nacionalista szubkultúrához való csatlakozás, ami revizionizmuson kívül semmi máshoz nem vezethet.

Tanulságos és szintén az etnonacionalista populizmus irányába mutat az is, ahogyan az „alternatíva nélküliséget” próbálják minden lehetséges fórumon eladni azzal, hogy úgy kereteznek, mintha csak a Fidesz, illetve itteni fiókpártjainak, lennének politikai, illetve ideológiai nézetei és a jelenlegi ellenzéknek, sem itt sem Magyarországon, nem. A populizmus lényege ugyanis, hogy a „többség mellé csatlakozik le”, mindenféle elv, illetve éthosz nélkül. A már idézett interjúban az alternatíva nélküliséget a főideológus úgy vezeti le, hogy az általa is kormányzott formációnak muszáj a Fidesz mellé állnia, hiszen az ellenzék népszerűtlen, és „nem szereti a határon túliakat”. Az viszont föl sem merül, hogy a ROMMAGYAR POLITIKAI MEZŐNY ÖNÁLLÓ POLITIZÁLÁSRA IS TÖREKEDHETNE”, saját állásponttal, politikai identitással, és igen AUTONÓMIÁVAL.

De a Fidesz itteni fiókpártjai ugyanazzal a gesztussal rendelődnek alá a PSD-ALDE vezette hatalomnak is, mint a Fidesznek, mondván, nincs alternatíva, hiszen az ellenzék sem szereti jobban a rommagyarokat, illetve a parlamenti többség a fontos, semmiféle elvek nem érdekesek, csak akkor, ha hatalmat hozhatnak. Ha elfogadnánk ezt a populista logikát, hogy ti. a parlamenti többség „mindent visz”, mindent legitimál, állandó és megváltoztathatatlan, akkor még a Nagy Nemzetgyűlésénél és a Ceausescu-rezsimnél tartanánk. `89-ben a Ceau többsége 99.9%-os volt és – valljuk be – ellenzék nem is létezett, illetve a tüntetők, sőt az életüket áldozók, sem tudták mi fog következni, akkor mellette kellet volna maradni? Ilyesmit sugall Kelemen Hunor, amikor azt mondja azért nem támogatják a bizalmatlansági indítványt, mert úgysem megy át a parlamenten. Mondja ezt abban a kontextusban, amikor a kormánypárt mért népszerűsége már húsz százalék alatti, vezérének pedig alig 5% (igaz, hogy az utóbbi mérésben a Fidesz fiókpártja is csak 3%-on áll, a szavazói szándék tekintetében).

Ott tartunk, hogy a Fidesz itteni fő fiókpártjának februárban következő kongresszusa csak megerősíteni fogja a Fideszhez és az illiberalizmushoz, az autoriter populizmushoz való VÉGLEGES LECSATLAKOZÁST, a rommagyar (új)nacionalista politikai szubkultúra győzelmét, melyet annak szorgalmazói örömmel nyugtáznak. A két kovászna megyei kiskirály, akik eddig is sokat tettek az elfideszeződésért, nyilatkoztaban támogatják, Kelemen Hunor egyedüli jelőlt, újraválasztását a Fidesz fiókpárt élére, mégpedig „nemzetpolitikai elkötelezettsége” okán. És napok óta folynak a „támogató levelek” (leánykori nevén a Ceauhoz idézett „scrisoare de adeziune”) a többi területi szervezet részéről is.

Hát így állunk az alternatíva-hiánnyal, és így menetelünk illiberáliába, a versengő nacionalizmusok területére, ZSÁKUTCÁBAN, KISEBBSÉGIKÉNT, MAGUNK ELLEN. TISZTOGATÁSOK KÖVETKEZNEK, a nem NER-kompatibilis „elemek” zaklatása, a független sajtó teljes beszántása, stb., a forgatókönyvet Orbán már megírta.