2018/11/13

Becsúszunk a diktatúrába?


Becsúszunk a diktatúrába?

Egyre több a jele annak, hogy a jelenlegi román hatalom és csatolt részeként a Fidesz itteni fiókpártjai, elkötelezték magukat az illiberalizmus mellett. A magyar-lengyel, de az orosz és török, és egyéb autokratikus rendszereket kiváló útnak látják arra, hogy korrupt ténykedéseiket elrejtsék, hogy a politikai korrupciót, a klientelizmust és a demokratikus intézmények, különösen a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítését, a kormányzás fő szabályává tegyék. Az illiberális demokrácia – Fareed Zakaria által használt - eredetileg analitikus fogalmának legújabb kori politikai karrierjét, nehéz néhány szóban összefoglalni, de egy kis kitérőt kell tegyünk, hogy az elemzett jelenséget jobban megértsük.

Eredeti jelentése szerint a fogalom abból indul ki, hogy a politikai nyugaton régóta működő – nemcsak az illető államok alkotmányában, hanem az EU alapszerződésében is törvényesített – demokráciák kontextusban használták a liberális kifejezést, jelezve, hogy nem a többség diktatúrájáról, hanem a kisebbségi jogokal alkotmányos védelmét, a fékek és ellensúlyok rendszerének működését jelezték vele. (Ebben a részben Bozóki András jó és közérthető elemzését használom, melynek címe is igen kifejező: A hibrid rezsimek egyik típusa: “illiberális demokrácia”). Eredetileg a szó eleji (nem magyaros) fosztóképzővel ellátott illiberalizmus a nyugati típusú demokrácia hiányosságára utal és ez abból is kiderül, hogy milyen államokat/rezsimeket szoktak az illiberális demokráciák osztályba sorolni. Azután pedig – látva azokat a fejleményeket, melyek éppen térségünkben az elmúlt években zajlottak és amelyekkel szemben értetlenül állt, mindenekelőtt Európa, de általában a politikai nyugat – Orbán Viktor 2014-ben, éppen Tusnádon használt kifejezése, miszerint „illiberális demokrácia” fölépítésébe kezdett, új karrier fele indította a kifejezést. És bár kezdetben az Orbán-közeli értelmezők megpróbálták valamiféle „konzervativizmusként” újradefiniálni az illiberális demokráciát – ami azért is abszurdnak tűnt, mert egyfelől példaképként említett rezsimek világosan jelezték az irányt, ami az eredeti kifejezésnek felelt meg, másrészt meg fura, ha nem abszurd az államot/rendszert az egyik klasszikus ideológia, illetve politikai filozófia „ellenében” átalakítani, stb. - igen gyorsan fölhagytak ezzel. Magyarán lelepleződtek, hiszen kiderült a rezsim az autokráciák fele vette útját, ez az EU-tag Magyarország vagy Lengyelország esetében példátlan fejleménynek számít, egyetlen európai ország sem szakított még a liberális demokráciával, egyik sem indult el az autokrácia és diktatúra fele. Nálunk a kimagyarázással – tulajdonképpen a manipulatív célú félremagyarázással, Székely István pártideológus és fő politikai tanácsadó próbálkozott, amikor azt mondta: Orbán „az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását (whatever this mean) kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel”.

Az illiberalizmus-viták ezután az körül forogtak, hogy mennyiben tekinthetők az ilyen rendszerek – köztük a legbefolyásosabb a putyini oroszotszág, a legfurább viszont az EU-tag, orbáni Magyarország, mely „visszafordult a nyugatosodás útjáról”, keleti irányt vett, stb. - még egyáltalán demokráciának, és mennyiben a diktatúrák „puha”, vagy legalábbis vértelen (azért el ne feledjük az oroszországi és török ellenzékiek és újságírók vgyanús halálát és vegzálásukat) változatai. Én azt a nézetet osztom, hogy ha létezik egy kontinuum, melynek egyik végén a „fejlett” liberális demokráciák, másikon pedig a diktatúrák vannak, az illiberális demokrácia valahol ezen a vonalon, de arcal a diktatúrák fele haladó autokratikus, úgynevezett hibrid rezsimek.

Visszatérve a román és benne a rommagyar politikai mezőnyhöz, világos, hogy Dragnea-Tariceanu és Kelemen Hunor minden igyekezete ellenére, hogy elrejtse terveit, a hibrid rezsim irányába vezetik az országot. A magát baloldalinak mondó PSD programjában sehol nem szerepel az autokrácia, viszont az egész jogrendszer és intézményeinek átalakítása, mely végső soron a korrupt politikusoknak kedvezne, ebbe az irányba viszi a kormányt: a fékek és ellensúlyok leépítése, a jogállam gyengítése, az (i)gazságszolgáltatás politikai megszállása, stb. a hibrid rezsim fele menetelés. Az ALDE – szembemenve saját pártcsaládjának politikai filozófiájával – vezéreinek magán-, valamint hatalmi érdekeit követve megy a hibrid irányba. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig budapesti elvárásnak megfelelően, az orbán-rezsim klienseként az illiberális állam, a hibrid, az autokrata rendszer transzmissziós szíjának szerepébe kormányozták magukat.

Kétségbeesett és kilátástalan a kettős kiszolgáltatottság az a rossz pozicionálás, mely minden más mellett a kisebbségi politizálás elárulását, és ellehetetlenítését eredményezi. Kelemen Hunor – immár egymagában, a nevetségesség határán védi Orbán Viktor rezsimjét, manipulál és átlátszó módon próbálja félrevezetni az arra még fogékonyakat. Azt állítja: "Én ugyanis azt mondtam, hogy az illiberalimzus Romániára nem veszélyes, mert Romániában soha nem volt liberális demokrácia. Az elmúlt 100 esztendőben, de hadd beszéljünk csak az elmúlt 29 esztendőről, Romániában liberális demokrácia úgy, ahogy azt a nyugati világ a második világháborút követő fél évszázadban megismerte, nem létezett. Mint ahogy nem létezett kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia sem". Nincs gond az első állítással hogy Ro-ban nem volt/nincs "liberális demokrácia" - és itt a politikus is a nyugati, jelző nélküli demokrácia torzulásaként/ellentéteként értelmezi az illiberálist, viszont csúsztat, amikor a végén mégiscsak a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia mellé helyezi, ahol más a jelentése és egyszerűen a liberalizmusra próbál utalni. A dolog az orbáni eredeti kijelentést magyarázni, mentegetni akaró jobboldali populista és manipulatív eljárás leképeződése, a megtévesztési szándék pedig nyilvánvaló.
A csatlós politika szép példája, abban a kontextusban, amit Szijjártó Péter bukaresti és kolozsvári látogatásáról tudni lehet. Budapestet és Bukarestet az illiberalizmus, a hibrid rezsim irányába való tájékozódás, az EU-ellenesség, és ebben – egy marék aranyért – a Fidesz itteni fő fiókpártja közvetít. Egyfelől azt üzeni a magyar külügyminiszter hangján Orbán Viktor, hogy a bukaresti illiberálisok számíthatnak rá, ha az EU büntetéseket helyez kilátásba ellenük (Magyarország sem fog semmilyen politikai alapon, elfogult nem kormányzati szervezetek véleménye alapján elindított politikai támadást támogatni Románia ellen” - mondta a külügyér – egyben utalva azokra a konteókra, melyeket a magyar kormány központilag irányított módon propagál). De ezért cserébe elvárásai vannak, kisebb részt a rommagyarság jogaival kapcsolatosak, nagyobb részt energetikai üzletek megkötését várja a jelenlegi román kormánytól, és a fiókpártnak is ígér, ezt-azt. Csakhogy, a román kormányok egyelőre változékonyak, a választási rendszer még működik és a mostani ígéretek betartása, enyhén foglamazva föltételesek. A rommagyarság kettős kiszolgáltatottága viszont marad. A székelyföldi mezőgazdaságba – állítólag – beforgatott klienteláris ingyenpénz (bár ne lenne igazam) percek alatt elenyészik, és akkor majd hova állunk?
Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust. Ha Románia abbe az irányba fordul az végletesen megronthatja a román-magyar viszonyokat, ellehetetlenítheti az egész rommagyar közösség helyzetét. És akkor? Vajon a kettős kiszolgáltatottságba, marék aranyért, és egy kis hatalomért, az egész közösséget vezető vezéreink vállalják majd a felelősséget tetteikért? Az előzmények ismeretében én ezt nagyon kétlem. Márpedig a rommagyar kisebbséget leváltani nem lehet, elfogyni viszont elfogyhat, és akkor vége az illiberális szirénhangoknak, bezárható a kísértések apró kis boltja.

2018/11/08

Farmecul discret al cenzurii


Farmecul discret al cenzurii

(După ce a apărut un articol și în lb. română, afișezi aici reflexia mea asupra "cazului", și în românește. Mersi, Péter Demény pt. traducere)

Au reușit să înfrîngă marele critic înrăit, și după cca 350 de transimii tableta mea săptămînală a dispărut din grila Emisiunii de lb. maghiară de la Radio București. Presupun că sunt mulți care se bucură enorm, poate că se mai deschide și cîte o butelie de șampanie bună prin cîteva birouri importante. Dar am o veste proastă: sunt aici, și criticile pe care le-am spus, și mai cu seamă cele pe care le-am scris sunt mai actuale decît oricînd. Rezilierea mea scandaloasă - pe care o numesc așa pentru că nu mi s-a comunicat niciun motiv, niciun argument, am fost anunțat printr-o convorbire telefonică retransmisă, că nu mai e valabil contractul meu, că altcineva o să vină în locul meu, fiindcă… și aici interlocutorul meu nu a mai avut ce să spună - rezilierea mea scandaloasă, zic, nu a fost și neașteptată. Nu sunt singurul pe care puternicii zilei încearcă să-l reducă la tăcere, puternici care au capturat societatea maghiară din România și care ar elimina orice gîndire liberă și mai ales pe oricine gîndește altfel. Numai că e de la sine înțeles și derivă din natura lucrurilor că proiectul lor e găunos, timpul lor este extrem de limitat, iar ei vor fi demascați și vor sfîrși în trapa istoriei, mai mult, în depozitul din spatele clădirii.
De altfel, problema cea mare nu e brațul lung al cenzurii, și oricum nu ea este cea care mă sperie să-mi urmez propriile mele proiecte, ci autocenzura încăpățînată și nemiloasă, despre care Péter Esterházy spune undeva că ”este ca zăpada care se topește și se strecoară sub gulerul omului”, autocenzura care tărăgănează problemele reale (în aproape întreaga publicistică de lb. maghiară de la noi, excepțiile rămîn excepții, toată stimă lor), rănile pe care tabletele mele au pus degetul; că nu mai discutăm despre nimic, că nu mai sunt dezbateri despre nimic, cultura disputei s-a ofilit și ne e frică să spunem lucrurilor pe nume exact așa cum ne-a fost și în dictatura comunistă. Asta e problema arzătoare, nu transmisia emisiunii mele, și mai ales nivelarea și fărîmițarea intelectualilor, tocmelile personale. Cenzura n-ar fi periculoasă, pentru că în mass-media schimbată nu există tăcere absolută, pe nimeni nu poți să muțești definitiv, întotdeauna există posibilitatea apariției într-un alt spațiu public, și cei care exercită cenzura nu cunosc natura ei.
Este îndeobște cunoscut locul comun care însă exprimă realitatea conform căruia timpul va cerne faptele și el va decide despre ce va rămîne în perspectivă istorică, ce va reține posteritatea ca fiind o realizare memorabilă. Ei bine, în procesul acesta cenzura are un rol major. Dacă ne gîndim bine abia sunt autori și opere importante care nu ar fi fost puse pe index sau marginalizate de cenzura din vremea lor. Așa funcționează jocul cu cenzura, asta e efectul lui pervers: uităm cenzorii, mai mult, uităm și cine le-a dat de lucru, îi uităm pe cei de la putere, și cei care au fost interziși reapar în memorie și în conștiința noastră istorică – de aceea nu merită să acceptăm autocenzura. Știu prea bine că pentru mulți asta e o consolare slabă sau nu e consolare chiar deloc, dar și asta e ceva și cu altceva oricum nu ne putem consola.
Adică ar mai fi ceva, acel ceva pe care îl numim parrhesia, curajul gândirii, a ideilor. Autocenzura, asimilarea automatică și necritică a îngrădirilor este un fenomen social extrem de caracteristic, sau dacă vreți, un fapt sociopsihologic ca oricare alt factor care are relevanță socială în ecuația complexă a exprimării libere. Dimpotrivă, curajul gândirii, a ideilor are ca scop să împiedice fenomenul acesta aproape automatic, adică să i se opune interiorizării cenzurii exterioare, este deci nonconformismul, în forma lui consecventă neimpunerea intelectuală. Curajul gîndirii, vorbirea răspicată, ignorarea diferitelor forme ale autocenzurii este de obicei ”arma” morală și intelectuală a celor ”fără putere”, a celor slabi etc. Dacă vreți, este un fenomen care nu se organizează ca mișcare de protest exact datorită antecedentelor regionale în materie de istorie, societate, economie și cultură, și tot din cauza asta nu devine nici antiputere care ar putea îngrădi puterea actuală în exercitarea oricărei forme de cenzuri. Din cauza asta ea nu poate eluda cenzura, nici obliga puterea la orice nu vrea ea, cu toate acestea, încearcă s-o închidă într-o ”paranteză fenomenologică”, într-o carantină, asumîndu-și marginalizarea și faptul să fie redus la tăcere, handicapurile materiale și de alte natură, in extremis urmărirea și închisoarea. Cugetul liber  ”se face că plouă”, că cenzura nu contează. Într-un sfîrșit chiar și acest discurs fără speranță și fără putere poate fi victorioasă, acest discurs care de multe ori nu e pe înțelesul tuturor, așa cum îi reproșează populiștii, poate să fie un discurs marcant cu ecouri reale în spațiul public și acest fapt demontează puterea încetul cu încetul. Puterea care cenzurează se teme, mai mult, tremură de frică chiar și de intelectualitatea care are un statut nesigur, mai ales cînd se uită în oglindă și își dă seama că puterea lui se bazează pe manipulare, pe repetarea obositoare a faptelor alternative și a minciunilor.
Puterea populistă și ilegitimă se teme pe bună dreptate de mass-media deoarece esența politizării mediatice este că însăși comunicarea politică funcționează pe baza logicii mass-mediei, asta e cel mai important factor al funcționării ei, spațiul politizării se suprapune cu  spațiul mediatic, toți încearcă să folosească aceleași mijloace. Nu e întîmplător faptul că autocrațiile populiste care se furișează (și exercitarea puterii hibride) își încep construcția bazei lor de putere prin monopolizarea spațiului mediatic. Libertatea presei sau cel puțin gradul mic al controlării mass-mediei este o condiție de bază a funcționării democrației autentice. Dar se vede cu ochiul liber că mass-media din Ungaria (în primul rînd cea publică) este stăpînită de guvern, iar spațiul românesc este împărțită conform relațiilor și agendelor politice, presa maghiaromână fiind ”mestecată” aproape integral de guvernul Ungariei. Să ne mai mirăm că există cenzură și autocenzură?
Iar celor care dau din cap cu o falsă empatie spunînd că ceea ce am spus și am scris a fost deseori contondent, tăios și alte asemenea, adăugînd că aș fi putut să ascult de vocea ocrotitoare a cenzurii pot să le spun că toate opiniile mele ireverențioase care i-au vizat pe cei care sunt la putere, sau sunt pupilii celor de la putere, tuturor le spun deci că mereu asta a fost scopul meu și asta este în continuare: ironia, disprețul cinic, adică arma celor fără de putere. Să nu fac ceea ce am promis și ceea ce se află și în numele blogului meu (systemcritic.blogspot.ro), adică critica sistemului? Păi și cu ce să mă ocup, că a înflorit păpădia, așa cum a sugerat artiștilor defunctul pion al guvernului Orbán, Imre Kerényi? Să scriu apologia puterii arogante, a autocrației care se furișează, a pașilor politici greșiți, a discursurilor populiste/demagogice? Dar cu asta se ocupă sute de ”jurnaliști” aici și dincolo, să dau împăratului ceea ce nu merită și de aceea o cere și prin forță? Nu, mersi.
Am lăsat la sfârșit aspectul cel mai pervers al poveștii rezilierii mele, al manifestării recente al cenzurii de aici. De parcă n-ar fi destul că puterea maghiaromână este nevoită să cenzureze, încă și mijloacele ei sunt indirecte, și acesta trădează dubla subjugare a puterii maghiaromână care regnează. Nu am niciun dubiu că și urechea ei a fost zgîrîiată de tot ce am spus, dar nici faptul că a existat o ”șoaptă suavă” de la Budapesta, dacă nu cerință de-a binelea, care a urgentat reducerea mea la tăcere. Las să apase asta sufletul celor care s-au conformat, să zîmbească și să se bată peste umăr de bucuria că au reușit. Sunt sigur că au primit ceva pentru fapta lor cea bună”, sunt sigur că au primit și ceva bănet, iar puterea budapestană le mîngîie căpșorul cel aplecat. Dar cenzura a implicat corupție și dependență politică în cealaltă direcție, cea a puterii românești actuale: directorul numit de PSD s-a conformat ordinii (a lansat ordinul incomod, a făcut abstracție de obligațiile sale contractuale etc.), dar va cere el sau partidul altceva în schimb la un moment dat. Sunt curios cu-adevărat – și asta este important în a mea poveste - ce o să dea în schimbul gestului care m-a ”zburat” pe mine partidul de sertar de-aici al FIDESZ? Ce principii și ce coloane vertebrale trebuie să sacrifice în schimbul rezilierii mele? Prînz pe gratis nu există nici în lanțul slăbiciunilor.
Altfel: To be continued!

Traducere de Péter Demény

2018/11/05

A cenzúra diszkrét bája


A cenzúra diszkrét bája

Felteszem sokan kárörvendenek – pezsgőbontás sem elképzelhetetlen, itt-ott fontos irodákban -, hogy sikerült legyőzni a gonosz kritikust és mintegy 350 adás után kikerült heti jegyzetem a bukaresti rádió magyaradásából, csakhogy itt vagyok és elhangzott, de még inkább leírt kritikáim aktuálisabbak, mint valaha. Botrányos kiebrudalásom - botrányos, hiszen semmiféle érv el nem hangzott, közvetített telefonbeszélgetésen tudatták, hogy velem tovább nem kötnek szerződést, hogy majd más, mert …. és itt elakadt a beszélgetés, mert ... csak -, persze várható volt. Nem egyedül vagyok akit megpróbáltak/nak elhallgattatni a hatalmasok, akik foglyul ejtették a rommagyar társadalmat, akik mindenféle szabad, és főleg másképpen gondolkodást legszívesebben örökre elüldöznének. Csakhogy a dolgok természetéből fakad, hogy rossz projektet folytatnak, idejük nagyon is véges, lelepleződnek és a történelem llyesztőjébe, sőt a hátsó, lakatra zárt, lomtárba kerülnek.

Nem a cenzúra hosszú karja a fő probléma, és az el sem rettent terveimtől, hanem az a makacs és kíméletlen ÖNCENZÚRA (melyről azt mondja Esterházy Péter egy helyen, hogy „olyan mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá”), mely évek óta inkább elsunyítja – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – azt amiről jegyzeteim szóltak/nak, a nagybetűs VALÓS PROBLÉMÁKAT; az hogy nem vitatkoztunk/unk, hogy elhalt a nyilvános okoskodás, hogy elsatnyult a vitakultúra, hogy éppen úgy félünk kimondani, amit gondolunk, mint az átkosban. Ez a reális probléma, és nem a rádióadásom lekeverése, ez a gond itt és még inkább az értelmiségiek bedarálása, leszalámizása, az egyénenként megkötött különalkuk. A cenzúra nem veszélyes, mert a megváltozott nyilvánosságban nincs teljes elhallgattatás, mindig van lehetőség – hej, de zavarja ez a “disznófejű nagyurakat” – más média-térben megjelenni, aztán meg a természetét is félreismerik a cenzúrának, akik élnek vele.

Van az az ismerős, de valóságot kifejező közhely, hogy az idő rostája megszűri, hogy mi marad fenn történelmi perspektívában, mint említésre/megemlékezésre méltó teljesítmény. Nos, ebben a folyamatban a cenzúra nagyon is közrejátszik. Kicsit is átgondolva alig van olyan szerző és mű, akire, amire emlékszünk, akit a korabeli cenzúra ne üldözött, tiltott, vagy marginalizált volna. Hát így működik a cenzúrával való játszadozás, ez a perverz hatása: elfeledjük a cenzorokat, sőt kenyéradójukat, a hatalmasokat is, és a kicenzúrázottak bekerülnek történeti tudatunkba, ezért nem érdemes elfogadni az öncenzúrát. Tudom, tudom, gyenge és alig vígasz ez sokaknak, de hát ez is valami, és más nincs is. Illetve hát lenne az, amit parrhesia-nak, gondolatbátorságnak nevezünk. Az öncenzúra, a korlátozások szinte automatikus és kritikátlan belsővé tétele nagyon is jellemző társadalmi jelenség, vagy ha úgy tetszik szociálpszichológiai tény, mint minden más társadalmi relevanciával rendelkező összetevője a szólásszabadság bonyolult képletének. Ezzel szemben a gondolatbátorság, éppen arra irányul, hogy ezt a szinte automatikus fejleményt, a külső cenzúra belsővé tételét megakadályozza, szembehelyezkedjen az előbbivel, ennyiben pedig sajátos fajta nonkonformizmus, következetes fomájában intellektuális engedetlenség. A gondolatbátorság, a szókimondás, a cenzúra különféle formáinak ignorálása általában a „hatalom nélküliek”, a gyengék, a kiszolgáltatottak, stb., morális/intellektuális „fegyvere”, mely különösen régiónkat tekintve, annak történelmi társadalmi, gazdasági és kulturális, stb., előzményei okán nem szerveződik igazi (proteszt) mozgalommá, netán ellenhatalommá, mely a maga során korlátozhatja a hatalom bármiféle cenzúráját. Ezért fölszámolni nem tud(hat)ja a cenzúrát, kényszeríteni sem a hatalmat, viszont igyekszik azt „fenomenológiai zárójelbe”, azaz karanténba zárni, lényegében vállalva az elhallga(tta)tást, marginalizálást, az anyagi és egyéb hátrányokat, vagy akár az üldözést és börtönt kockáztatva, stb., „úgy tesz mintha” cenzúra nem létezne. És azután még ez a reménytelen és kiszolgáltatott értelmiségi – igen sokszor nem közérthető, mint populista embertársaink követelik – diskurzus is képes győzedelmeskedni, vagy legalábbis uralni a közbeszédet és ez biza előbb-utóbb kikezdi a hatalmat. A cenzúrázó hatalom ugyanis, szorong, fél, mit fél, egyenesen retteg, még a bizonytalan helyzetű értelmiségtől is, különösen akkor, ha - néha tükörbe néz, ami elkerülhetetlen - tudja: hatalma manipuláción, alternatív tények sulykolásán, hazugságokon alapszik.

A populista, és akként illegitim hatalom joggal tart a médiáktól, hiszen a médiapolitizálás éppen arról szól, hogy a média logikája szerint működik a politikai kommunikáció, sőt ez működésmódjának a lényege, a politizálás tere és a nyilvánosság, a média tere egymásra tevődnek, ugyanazokat az eszközöket próbálják használni. Nem véletlen, hogy a lopakodó populista autokráciák, amit hibrid hatalom gyakorlásnak mondunk mostanság, a médiatér kisajátításával kezdik hatalmi bázisuk kiépítését. A sajtószabadság, vagy legalábbis média alacsony kiszolgáltatottsági foka a demokrácia működésének alapfeltétele. A magyarországi média nagy többsége, és elsősorban a közmédia, megszállva, a román médiateret politikai oldalak szerint felszabdalták, a rommagyar – szinte teljes egészében – bedarálva, betuszkolva a Fidesz-alapítványok vasszoknyája alá. Csoda-e ha cenzúra van? Csoda-e, ha öncenzúra van?

Azoknak pedig, akik látszat-jóindulattal csóválják a fejüket, hogy sokszor volt éles és határozott, meg tekintélyt nem tisztelő, meg szókimondó és miegymás, amit mondtam/írtam és miért nem hallgattam a cenzúra óvó-intő hangjára csak azt üzenhetem, hogy ami az erős és figyelemfelkeltő - legtöbbszőr mindenféle, és főként hatalmaskodó, pöffeszkedő és mindenki mást alattvalójának tekintő felkapaszkodottat, stb. - polgárpukkasztó gesztusokat illeti, ez volt és ez a célom: az irónia, a cinikus megvetés, a hatalomnélküliek fegyvere. Mondjak le arról, amit ígértem, és amit blogom címében (systemcritic.blogspot.ro) évek óta “hordozok”, t.i. a rendszerkritikáról? Hát, akkor mivel foglalkozzak, hogy kivirágzott a pitypang? Megírjam a pöffeszkedő hatalom, a lopakodó autokrácia, az elhibázott politikai lépések, a korrupció, a manipuláció, a populista/demagóg diskurzusok apológiáját? De, hát ezen százak dolgoznak itt és máshol, adjam meg a császárnak azt, amit soha meg nem érdemel, és ezért erőszakkal is követel? Hát kösz, de nem.

És végére hagytam a rádiótól való kirúgatásom történetének, a rommagyar cenzúra mostani megnyilvánulásának legperverzebb vonatkozását. Nem elég, hogy a rommagyar hatalom cenzúrázni kénytelen, de még eszközei is csak közvetettek, ez a gesztus is megmutatja a regnáló rommagyar hatalom kettős kiszolgáltatottságát. Nem kétlem, hogy alapvetően az ő fülét karcolta a rádióadás és ezért saját indíttatásból járt el, de azt sem, hogy volt budapesti sugallat, ha nem egyenesen követelmény, mely elhallgattatásomat sürgette. Nyomja ez a „nyílt titok”, az elkövetők lelkét, hadd mosolyogjanak és veregessék egymás hátát sikerük fölötti örömükben. Bizton nyertek valamit tettükért, valami anyagiakat is, és a jelenlegi budapesti hatalom megsímogatja okos kis lehajtott fejüket. Viszont a cenzúrázás végrehajtása  korrupciót és politikai kiszolgáltatottságot implikált a másik irányban, a jelenlegi román hatalom fele is: amiért a PSD-s igazgató elkövette a kirúgatást (elvégezte a kellemetlent, minden indoklás nélkül, felrúgva a szerződésbe foglalt kötelezettségeit is, stb.), azért még kérni fog egyszer valamit a Dragnea-féle hatalom. Na, arra lennék én a leginkább kíváncsi, - és szerintem ennek megtudása a közérdek -, hogy a gesztust mivel viszonozza a Fidesz itteni fiókpártja? Mit/kit, miféle elveket és mennyi gerincet kell beáldozni kirúgatásom fejében? Mert ingyenebéd a korrupciós láncolatban sincs.
Egyébként: To be continued!


2018/10/30

Egy ámokfutás utolsó lépései


Egy ámokfutás utolsó lépései

Azt hiszem vége Dragnea ámokfutásának és megkockáztatom Dăncila asszony sem fogja vezetni az EU-t a jövő év első felében (a rémület, mely arcán játszott a mai parlamenti sajtótájon jól mutatja: ezt ő is tudja). És bár senki nem mondja, sőt nyilvánosan tagadja, hogy ilyesmi történne, a PSD-ALDE szövetségnek is oda, csupán a kegyelemdöfésre vár, ott fekszik kiterítve. Nem állítom, hogy azonnal következik a vég és azt sem, hogy hosszú távra megoldódnak azok a problémák, melyek a jelenlegi válsághoz vezettek, de azt igen, hogy eldőlt: a jelenlegi hatalmi berendezkedésnek vége, így és a jelenlegi felállásban, tovább nem folytatható. Félreértés ne essék, nem azt mondom – valamiféle felelőtlen optimizmustól, vagy whisful-thinking-től hajtva – hogy percek alatt jobb hely lesz Románia, csak, hogy Dragnea and Co túlhajtotta rejtett terveinek hajszolását és beomlása iminens. A jelenlegi hatalmi felállás bukásának hátterében levő egyes tényezőkről, nem az egészről beszélek, és nem is egy módszeres oksági viszonyrendszer kimerítő kifejtésére vállalkozom. Nincsen, olyan tudásom, mely nem nyilvános információkon alapszik, és jövőbelátó sem vagyok, csak egymás mellé próbálom rakni azt, ami a kialakult helyzetről tudható.

Dragnea és kormánya hetek óta halasztgatja, ígéri is meg nem is, határidőket jelöl ki, azután meggondolja magát, napok múlva újrakezdi és azután mégsem hajtja végre a kormányátalakítást. Föltevődik a kérdés, miért nincs kormányátalakítás? Az általános okok – elhibázott kormányprogram, a kormánytagok kontraszelekciója, az igazságszolgáltatás ellen indított támadás elhibázottsága, az elnök, a civil társadalom és az EU-s fórumok, nem utolsósorban a hatalmon levő formációk európai pártcsaládjainak tiltakozása, stb. - mellett két közvetlen ok is látható.

Egyfelől a PSD-n belüli fő törésvonal már nem tölthető ki Dragnea ígérgetéseivel, kormányzati pozíciók újraosztásával, a klientúra nyaklótlan osztogatással sem vásárolható meg, különösen, hogy az ígérgetésnek pénzügyi alapjai erősen megcsappantak. A nagyobbik kormányzó párt legutóbbi belső válságából Dragnea és tsai csak látszólag kerültek ki győztesen, hatalmukat végzetesen aláásta az a belső ellenzék, mely miniszterelnök-helyettest és minisztereket, alelnököket és a bukaresti főpolgármestert, tehát elsőrangú eddigi klienseket, pártmogulokat tömörített. Egyszóval a belső ellenzék eléggé erős, és elég sok forrással rendelkezik, hogy elszabotálja a központi hatalom és a mögötte álló vidéki kiskirályok korlátlan hatalomgyakorlását a párton belül, sőt a kormányban is. Időnként a politikai bábuk önálló életre kelnek – már két korábbi miniszterelnököt menesztett Dragnea ilyen okok miatt – és nem viszik végig a titkos terveket, nem hajlandók elmenni a falig, nem áldozzák be maguk a Daddy kénye-kedvének, aki a kormányt és az abban elérhető pozíciókat saját feudumként kezeli és alakítja saját elvárásainak alapján. Tagadják, hogy a menesztettek ellenállnak, hogy a miniszterelnök zsarol, hogy a belső ellenzék védi pozícióit, de a halasztás mögött – meglehet éppen első fokon – ez áll. A pártpatronátusi rendszer, a klientelizmus Dragnea-féle rendszere, annak eddigi formája meggyengült, az az asszimetria, mely a kormány és a központi hatalom, másfelől pedig az alacsonyabban álló klientúra között fennállt eltűnt, a kormányátalakítás már nem képes visszaállítani a rendszer egyensúlyát, a korábbi szinten legalábbis. És ebben közrejátszik az is, hogy a pártok elveszítették kapcsolatukat a szavazókkal, a társadalommal, a civil szféra pedig nem megvásárolható (ráadásul működését éppen a napokban próbálták meg törvénymódosítással ellehetetleníteni). Ismétcsak nem arról beszélek, hogy a patrónusi rendszer a jelenlegi vezér iminens lebukásával egyszerre eltűnne – amúgy ez egész K-K-Európára jellemző pátrstruktúra –, hanem csak arról, hogy átalakul, sem az előrehozott választások, sem a kormányváltás, sem valamilyen más hatalmi csomópont fölemelkedése nem elképzelhetetlen, de a patrónusi rendszer több, mint valószínű, marad (Kopecky-Scherlis, 2008).

Másfelől az ALDE, na nem elvi okokból, hanem mert Tăriceanu a PSD-vel közös államelnök-jelöltségi kilátásai egyre valószerűtlenebbek, kormányzati pozícióikat pedig Dragnea, a többihez hasonlóan lojalitásért kiárusítani igyekszik, ezért csak lépésnyire van a szakítástól. Márpedig a kormánykoalíció parlamenti többsége – esetenként, mert a lojalitás és a pártfegyelem is ritka dolog, hát még a következetesség és a tudatosság – így is, adott esetben az ALDE-támogatással is, kétes. Azt gondolom viszont, hogy Tăriceanu és zsebpártja jobban hajlik az EU-s bírálatok – nemcsak az EB, Az EP, vagy a Velencei Bizottság, hanem az európai ALDE kritikáinak, stb. - meghallgatgására, a pártcsaládjából való esetleges kizárása végzetes lehet pártjának további parlamenti karrierjét, ha nem egyenesen létét illetően. Az USR, az újabb és ezért is tisztább párt, nyakában liheg és helyére pályázik az EP-ben is, ez is nyomhat a latban. Nem kizárt, hogy az államelnöknél tett legutóbbi látogatás is közrejátzik abban, hogy az ALDE vezér hajlik egyfajta fegyvernyugvásra, akár az ellenzékhez való közeledésre, és elhatárolódni, az egyre inkább EU-ellenesre hangolt PSD-s diszkurzustól. És ha nem vitás, hogy Dragnea and Co mindent föltett egy lapra, a főnök és néhány hasonszőrű megmentéséért, képes beáldozni a magát szocialistának mondó párt nemzetközi megítélését, sőt az országot a magyar-lengyel euroszkeptikus és illiberális tengelyre állítani sem rest, Tăriceanu az utolsó másodpercben átáll, megpróbálja újrapozicionálni pártját.

Ahogy az ALDE távolodik a PSD-től, olyan mértékben araszol a mérleg nyelve szerepbe a Fidesz itteni fiókpártja és egyre inkább rajta múlik (no meg a többi kisebbség képviselői csoportján) a kormányzati többség. De kérdés, hogy még megmarad-e a protokollum, a külső parlamenti támogatás, vagy már értelmetlen fönntartani azt? Persze ismétcsak felemás a helyzet, mert adott esetben, ha a PSD belső ellenzéke szavazataival is ellenáll, akkor így sem lenne meg Dragnea and Co parlamenti többsége. És ismét fölmerül a kérdés, vajon a rommagyar formációk (már az egyéni haszonszerzésen túl) nem csupán a Fidesz sugallatára/utasítására maradnak az illiberális irányba haladó hatalmi pártok mellett? Annál is sürgetőbb a kérdés megválaszolása, mert úgy tűnik, hogy szinte tökéletes csapda, amibe belesétáltak, és ha Dragnea bukik ez biza hosszú távra fogja esélyeiket, szinte lenullázni. Nem sikerült sem az illiberális átállás és a bosszúálló Orbán behajtja ezt vezéreinken, mind egy szálig. Sem kormányzati előnyöket nem sikerült érvényesíteni, a külső támogatásért cserében, a protokollum semmiféle kisebbségipolitikai, vagy jogi igényt nem oldott meg, sőt. Sem a viszonylag tisztább és elvszerűbb ellenzéki pozícióból származó előnyökből és koalíciós képességből nem profitáltak a rommagyar pártok.

És azt hiszem a tegnapi (f. év október 29.) budapesti Orbán-Kelemen találkozóról készült kép jól mutatja az itteni (és az ottani) főnök helyzetét.




Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs 

A kényszeredett mosoly, mely Kelemen Hunor arcán ül, a meglepett tekintet és mimika, a megalázkodó testtartás, a kardotnyelt Orbán Viktor mellett, semmi jót nem ígér. A rommagyar vezér, minden bizonnyal nem kapott engedélyt a Dragnea-tól való elszakadásra, menetelni kell az illiberális úton, egyébként oda a magyarországi pénzek, és kegyvesztetté válik a vezér. Semmi más nem számít.


2018/10/23

A többség zsarnoksága is zsarnokság

A többség zsarnoksága is zsarnokság

Fölösleges szépíteni, a Velencei Bizottság jelentése a Btk., és az (i)gazságszolgáltatást érintő törvények módosításáról, a legpesszimistább várakozásokat igazolja: az egész eljárás elhibázott, káros és a korrupció elleni harc fölpuhítását, megvádolt és elítélt korrupt politikusok mentegetését szolgálja, és a jogállamiság alapjait kezdte ki, ellentétes nemcsak az EU szellemével, hanem összeegyeztethetelen annak jogrendszerével is (persze nevetséges is, ahogy pancser, harmad-negyedrendű “jogászkodók” összetákolták és a parlamenten - a Fidesz itteni fiókpártjának tapsikolása mellett - áteröltették, de a rekeszizmot próbára tevő jellegével nem foglalkoztak az ET-t tanácsoló szakértők). A jelentés tartalma minden bizonnyal átkerül az ET november 13-án esélyes Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmusának jelentésébe (MCV), és onnantól a labda a román térfélen pattog, illetve válaszuthoz érkezik az ország. Ha nem visszakozik a módosítások terén, hiszen a mintegy háromszáz módosításból usque 65%-ról mondta ki az AB, hogy alkotmányellenes, és most a VB az egészet elhibázottnak nyilvánította, akkor nemcsak megbüntetik érte, hanem egész európai karrierjét kockáztatja.

Kérdés, hogy még ér-e annyit Románia európai útja, mint Dragnea and Co. szabadsága, illetve néhány hasonszőrű megmentése, és a válasz ma egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy úgy mondjam kétesélyes. Ha marad a jelenlegi klikk, akkor a  diktatúra, a keleti típusú despotizmus bevezetése boritékolható, Románia, jó esetben, visszasülyed az Iliescu-éra szürke zónájába, vagy akár a volt szovjet régió szintjére és kilátástalanságába. Olyan Moldávia-szerű, alig fungáló, korrupt és kilátástalan páriaállammá leszünk, az amúgy is már-már elviselhetetlen mértékű elvándorlás pedig, még jobban meglódul .

Nevezzük a többség zsarnokságának, vagy az állam egyik alapvető intézményrendszere az (i)gazságszolgálatás megszállásának, illetve foglyul ejtésének, az obskurus politikai érdekeknek való kiszolgáltatás egyre gyorsabban folyik. A lényege a dolognak, bármennyire is igyekeznek leplezni, a diktatúra fele araszolás, a törékeny demokrácia” fokozatos fölszámolása. Iliescu örvendhet, a sajátos demokrácia építménye, populista és demagóg jellegében megerősödve - rövid intermezzot követően - visszatért, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor az EU sebezhetősége és az úgynevezett korszellem ennek a kurzusnak kedvez, hátszelet biztosít.

De nem csak Iliescu, akár Ceausescu is széles mosollyal dölhetne hátra bársonyszékében ha látná, hogy politikai utódjai milyen szigorúan követik kettős beszédét, egyet mondanak Brüsszelben/Strasbourgban és mást itthoni használatra, fűt-fát ígérnek odakint, és a zsarnokság programját folytatják idehaza. Ja, és a demagógia, amit hajtogatnak az is a múlt rendszert idézi: a “belügyekbe való be nem avatkozás” (“Néámésztékúl űn tréburilijj interné”, ahogy Ceau szájából hangzott, ugyanez), ami több, mint álságos, EU és demokrácia-ellenes. A zsarnokság, ha többségi akkor is zsarnokság, úgy működik, hogy választásokon populista ígérgetéssel megszerzett parlamenti többséget egészen más, soha ki nem fejtett, társadalom-ellenes, kisebbségi, vagy csupán egy szűk oligarcha rétegnek kedvező, illetve titkos politikai célok és programok áteröltetésére használják. Mert ki emlékszik olyan választási ígéretre akár a PSD, akár az ALDE vagy a Fidesz itteni fiókpártja (leánykori nevén RMDSz) programjában, amellyel szembemennek, nemcsak az EU-s normákkal, hanem saját európai politikai pártcsaládjuk elvárásaival is; ki mondta, hogy szavazzunk a korrupció-ellenes föllépések és szabályozások elbojkottálására; a korrupt politikusok fölmentésére, az (i)gazsásgszolgáltatás, vagy a liberális demokrácia eszméjének és jogi környezetének tönkretételére? Dragnea, Tăriceanu és Kelemen félrevezettek, kihasználták az egyéb programpontokra adott szavazatainkat arra, hogy elinduljanak a diktatúra útján, az EU-ellenesség útján, a nihil fele, hogy parlamenti többségüket a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának leépítésére használják. Mi más ez, ha nem árulás?

Hazug és manipulatív a nemzeti függetlenségre hivatkozva építeni a diktatúrát, a demokráciáktól idegen - sokszor egyenesen nevetséges, (lásd. a korrupció új szabályozása, mely csak közvetlen rokonok esetén merülhet föl) - módon átírni az egész (i)gazságszolgáltatási rendszert, akkor, amikor Románia az EU tagjaként elfogadta, hogy a közösségi jogszabályok, a nemzetiek előtt vannak, esetenként akár fölülírják azokat. És ezért hiteltelen, a Toader-Iordache-Nicolicea(-Márton?) féle védekezési kísérlet, amivel belföldön manipulálnak. Vagy amikor a Velencei Bizottság véleményezését relativizálják: hazudnak és félrevezetnek mégpedig az ország számára végzetes ügyben, a nihil fele való lépkedés legfontosabb lépcsőfokán.

Az most a kérdés, hogy a civil tiltakozók utcára vonulása, az elnöki föllépés, és a Nyugati, illetve EU-s nyomás elég lesz-e megállítani a diktatúra robogó vonatját? És félő, hogy nem: a megfáradt, és a nyári csendőrségi föllépés, valamint a gyülekezési jog korlátozását követően megfélemlített civilek nem lesznek képesek konzisztens és hosszan tartó megmozdulásokat szervezni. Az események mögött kullogó államelnök, reaktív, megkésett megnyilvánulásai elégtelennek bizonyulhatnak, illetve az átpolitizált Ab további kényszerű intézkedéseket fog előírni számára (éppen holnap esedékes a főügyész menesztése, és kényszerű kinevezések várhatók az igazságszolgáltatás élére), föllépése hatástalan marad. A nyugati, EU-s nyomás és kényszerintézkedések nehézkesen, hosszas procedúrákat követve fejt ki hatást, amikor már késő lehet Romániát megtartani az eddigi útján. Ellenzék meg lélegeztetőgépen, alig hallhatóan susorog, lényeges kivétel a még gyenge USR, ami viszont, ha nem is képes hatékonyan, de bíztató módon és határozottan lép föl.

Ne legyenek illúzióink, a kialakuló diktatúra kisebbségellenes lesz, még akkor is, ha egyéni ízlésük, illetve ízléstelenségük alapján, budapesti nyomásra, ál-vezetőink a hatalommal menetelnek, olyan rejtett projektet követnek, mely a nihilbe vezet. Megmaradni az államot foglyul ejtő, diktatúrát bevezetni próbáló, EU-ellenes PSD-ALDE hatalom hálójában, végzetes lehet hosszútávú megmaradásunk szempontjából. Jöhet majd Márton Árpád és Csoma Botond megbolondítani az arra még hajlamosakat, szépeket hazudni a törvénymódosításokról (jelsző: mindenki hülye csak ők a helikopter, akárcsak a Toader-Iordáche-Nicolicea trió teszi. Érdekes, hogy most éppen hallgatnak és mégcsak altatni sem igyekeznek a népet, a módosítások vitájában oly nagy mellénnyel, kioktatólag és félrevezető módon  nyilatkozó vezéreink. Felébredt volna, valamiféle öntudat, van-e még lelkifurdalás azért, amit tettek/támogattak? Magam kétlem, de ki fog derülni), a kocka el lesz vetve.

Vízválasztó napok-hetek ezek, és rosszak az előjelek, menetelés jöhet a semmibe, a cseppet sem vidám múlt fele, és túl sokan lapítanak.

2018/10/16

Egy taps, oszt jónapot?

Egy taps, oszt jónapot?

Az utóbbi két év közpolitikái már a kormányozhatóság alsó határát surolják, és már nem az elképzelt demokrácia (illetve a poszt-demokrácia), hanem az állam szétzüllesztésének a veszélye fenyeget, a működésképtelenség. (Amire utalok, az a “gouvernmentalité” - Foucault bonyolult fogalomhasználatában. Foucault fogalma egyszerre utal a konkrét, szervezett és informális hatalom gyakorlási technikákra, és ami lényegesebb egyfajta kormányzási/kormányzati, de széles körben elterjedt mentalitásra: a kormányzás szellemére. És éppen erre utalok magam is, amikor azt mondom, a jelenlegi román kormányzás eltérítette és egyetlen személy /illetve néhány társa/ magánérdekének rendelte alá - melyhez a Fidesz itteni fiókpártjai is lecsatlakoztak - a liberális demokráciákra jellemző, ha úgy tetszik a jó, azaz hatékony és elfogadható, a közérdeket szolgáló kormányzást). Az állami apparátust nem az államraison, a közjó szolgálata, a követhető, számokérhető projektek irányítása, hanem elsősorban az inercia, a személyes leköteleződések, érdekek és klienteláris viszonyok, valamint a bürokrácia folyamatos fizetés- és jövőbeli nyugdíjemelésének, a megvásároltságnak a reflexei motiválják. Botrányos ámokfutásának végéhez közeledik az a hatalomtechnikai eljárás, mely kezdettől fogva kiszervezte a döntést a kormány, sőt a parlament hatásköréből és informálisan, de szemmel láthatóan és biztosan helyezte egyetlen, ráadásul elítélt, személy kezébe. Egyre többen, beleértve EU-s fórumokat (Velencei Bizottság, GRECO, EP, EB, stb.), veszik észre, hogy a román kormányok az elmúlt két évben szinte kizárólag a vezető kormánypárt elnökének meg-, illetve fölmentésével van elfoglalva, minden eszközzel, minden áron, minden más elé sorolva ezt a célt.

Magyarán a román kormányok két éve egyetlen - elakadt verkliként forgó - kormányrendeleten, mégpedig a szerencsétlen számmal ellátott 13-as rendeleten dolgozik. Forgatja azt színére és fonákjára, teszi-veszi, passzolja oda-vissza kormány és parlament, elnöki hivatal, Alkotmánybíróság, stb. között. Az abszurd történet miatt buktak kormányok, voltak példátlan méretű tüntetések, melyek közül az utóbbit botrányosan verte szét a karhatalom, és tartunk ott, hogy a még érvénybe sem lépett, úgymond igazságügyi törvényeket módosítani kell; elmélyült az ellentét kormány és elnök között; a parlamentet tulajdonképpen az Alkotmánybíróság kontrollálja; ezért tartanak értelmetlen, érvénytelen és eredménytelen referendumot, miközben Románia egyre inkább elszigetelődik az EU-n belül is és képtelen forrásokat lehívni, stb., stb.

A politikai kultúrának olyan klímája, olyan közhangulat alakult ki, amelyben a lakosság egyrésze - és az a kérdés, hogy a választásokon megmutatkozó nagyobbik része-e? - símán elhiszi az alternatív tényeket, a “hazugság művészetének” termékeit, olyan nevetséges dolgok esetében is, mint a Dragnea meggyilkolására készülő merénylőket, vagy a mindenféle igazolhatatlan, megalapozatlan összeesküvés-elméletet az igazságszolgáltatás és titkosszolgálatok összejátszásáról. Ennek eredményeként a minden hájjal megkent, korrupt hatalmasok tűnnek áldozatnak, és nem az esetlegesen tévesen elítélt nincstelenek, azok, akik még ügyvédet sem engedhetnek meg maguknak, és persze csak a politikusokat “vegzáló” ügyészek és bírók a rossz fiúk, az “ellenség”, a korruptak az áldozatok.

Ma úgy tűnik Románia útja az illiberális demokrácia, az alternatív tények és poszt igazságok kapujába, a “mentsük meg Dragnea-t” történeten keresztül vezetett el, és kétséges, hogy van-e visszaút, vagy a lejtőn nincs már megállás. És meglepő módon, hogy erősebb kifejezést ne használjak, nemcsak az egyébiránt tapasztalt Tăriceanu és zsebpártja csatlakozott, támogatta a romlás útján a hatalmat, hanem - láthatatlan hasznok miatt, vagy ami még rosszabb, balgasága okán - a rommagyar pártok is felültek erre a vonatra. És száguldanak Illiberáliába, folyamatos hazudozások és a tények nyilvánvaló ignorálásával, populista és demagóg narratívák társaságában. Az is nyílt titok, hogy ebben az utazásban budapesti sugallat (sőt utasítás) is közrejátszott/ik, és mégis. Ha voltak illúzióink azzal kapcsolatban, hogy a kisebbségi politizálás valamiféle védelmet nyújt populista demagógia ellen, mára ezek joggal  párologhattak el. A Fidesz itteni fiókpártjai éppen úgy letértek a racionálisan elképzelhető és végső soron egyedül hatékony kisebbségi politizálás, mint Dragnea a hatékony és tiztességes kormányzás alig gyakorolt, útjáról. Idegengyűlöletre, más kisebbségek diszkriminációjára, Eu-ellenességre - miközben jogokat kérünk éppen tőle -, intoleranciára, kizárólagosságra csak többségi diktatúra épülhet, hatékony kisebbségpolitika nem.

Az alternatív tényekre, a poszt-igazságokra, (magyarán a hazudozásra) épülő politikai kommunikáció, szinte kötelező módon, a sajtószabadság és a gyülekezési jog korlátozásával jár és egy ilyen társadalmi, mediatikus környezetben a vitakultúra végzetesen lehanyatlik. Még akkor is, ha manipulatív céllal “mintegy fölszólítják” az értelmiséget, a médiamunkásokat, hogy “tessenek vitázni”, ez csupán zajkeltés. Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyülésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt - SzKT) történt, amikoris - az utóbbi időben példátlan módon - éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyülöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSz”. Úgy tűnik az elnök úr csupán zajt keltett, miközben két, a demagóg szövegelésben élenjáró társa “legalább” mellébeszélt, terelt, ötölt hatolt, ál-érzelmeire, fóbiáira apellált, Kelemen Hunor meg sem próbált érvelni a demagóg minősítés ellen, egyszerűen és azonmód eltekintett Markó Béla fölszólamlásától (magasan tett rá), úgymond “megerősőve jött ki belőle”. Kérdés mostmár, hogy a demagógia a kisebbségi politizálást szolgálja-e, vagy csupán az elnök úr hallása erősen szelektív?

Az az igazság, hogy egyfelől a referendum (melynek témájában kialakult valódi vita már elzavart egy pártelnököt, de jó irányba is terelte a pártot) tovább gyürűző vitája már-már az implózióval, a beomlással fenyegeti a Fidesz itteni fő fiókpártját, nem megerősíti, hanem szétbomlasztja azt is, ami még működött. Másfelől pedig, semmiféle érdembeli vita nem alakult ki, a megszólalók elbeszéltek egymás mellett, a klientelizmus, a kiszolgáltatottság és kölcsönös zsarolhatóság még összefogja a vezérkart, de a kéve megoldatott. Harmadszor, és ez a legfontosabb következmény, a székelyföldi hallatlan abszenteizmus, a bojkott “választása” az, hogy nem sikerült a mozgosítás (bár a kelemeni poszt-igazság szerint a részvétel “a megszokott határok közötti”), a politikai reprezentáció mély válságát mutatta meg. Válaszúton van a rommagyar politizálás és ma a politikai kultúra klímája, az előkészületek, a zsarolások, és érdekek, stb., a rossz döntés irányába mutatnak.






2018/10/09

Reprezentációs válság

Reprezentációs válság

Amilyen bizarr és perverz ötlet volt egy érthetetlen kérdésbe sűrített, nem létező probléma, eldöntésére népszavazást kiírni, éppen olyan bizarr és perverzek azok a felelőtlen kijelentések, melyek az utólagos fellelősség előli menekülést szándékoznak szolgálni. A politikai és erkölcsi felelőtlenség, a nyilvánosság elöli bujkálástól, a sunyítástól (ezt a hőstettet éppen a fő szóvívő, Liviu Dragnea, és miniszterelnöke Viorica Dancila, gyakorolja, lassan 2 napja), a kudarc elkenésétől, egészen a “popor” leváltásának pajzán ötletén át, azon való felháborodásig tart, hogy egyáltalán, felelősöket merészeljünk keresni. 

Sajnálattal, de a Fidesz itteni fő fiókpártjának vezére az, aki még a gondolatát is visszautasítja a politikai és morális balhé felelősei megkeresésének és pellengérre állításának. Ezért még egy abszurd kijelentéstől sem riad vissza: nem kell a referendum kudarcának felelőseit keresni, és főleg nem az embereket kell hibáztatni, mert a népnek mindig igaza van. Mintha a vox populi vox dei arról szólna, hogy ne keressünk felelősöket, holott a kudarcnak megnevezhető felelősei vannak, köztük éppen az a Kelemen Hunor, aki választói turistakéntkétszer is nekiment az urnának, míg végre büszkén vállalva az abszurd és diszkriminatív gesztust, leadta voksát. (Megszoktuk már, hogy a rommagyar politika következmények nélküli, akik tévednek és kudarcot kudarcra halmoznak leválthatatlanok, egyszerűen úgy tesznek, mintha mi sem történt volna és tovább masíroznak győzelmi indulóval a vége nincs alagútban. De, ahogy mondani szokás addig jár a korsó a kútra, míg nyaka szakad, vagy ami késik nem múlik, közeleg az így működő, de facto, egypártrendszer elkerülhetetlen bukása). Szögezzük le mindenki felelős a bukásért, mind politikai, mind erkölcsi értelemben aki, kezdeményezte, támogatta, megszavazta, részvételre, igen-szavazatra buzdította a választókat, egy merőben diszkriminatív és értelmetlen ügy mellett. Kétszeresen hitvány ember, egyházi és politikai képviselő”, aki kisebbségiként, más kisebbségek ellen uszított, kampányolt és voksolt.

De ne szaladjunk előre, történt ugyanis, hogy egy szerencsétlen vallási fundamentalista és bigott, valamint okkult társaság kétszeresen szerette volna bebiztosítani - immár az alkotmány szintjén - azt, hogy azonos neműek sem most (mint a jelenlegi szabályozásban szerepel), sem a jövőben ne köthessenek állam által elismert házasságot, vagy akár bejegyzett élettársi viszonyra lépjenek. Az sem tűnt nagy árnak számukra, hogy az LMBTQ közösség elleni föllépés közben a család - legyen az hagyományos(melynek meghatározásával mindvégig adósok maradtak a kezdeményezők, kampányolók, mindenféle rendű és rangú agitátorok, stb.), vagy kevésbé hagyományos - jogi fogalmát is ellehetetlenítsék, zavaros és alkalmazhatatlan formulába kényszerítsék. Ezt a retrográd és perverz ötletet karolta föl első sorban az ortodox, majd egyes neoprotestáns egyházak mellett a katolikus, és református egyház vezérkara is. Az ők segítségével sikerült a Családért Koalíciónak” összegyűjteni a referendum elindításához szükséges támogató aláírásokat, és jogalkotó indítványként a parlament elé vinniük. Azután meg - egy lényeges kivétellel - a politikai pártok, a rossz ügy mellé álltak, és megszavazták az indítványban szereplő, alkotmányt módosítani szándékozó cikkelyeket. A kormány pedig kiírta a népszavazást, mégpedig olyan körülmények között, melyek eleve csalás gyanússá tették az eljárást, azzal, hogy ellenőrző mechanizmusokat iktattak ki és rendkívüli módon 2 napra terjesztették ki a szavazást.

Síralmas, elvtelen és érvtelen, atavisztikus félelmekre, fenyegetésekre, gyülöletkeltésre épített kampányt követően a referendum csufosan megbukott, azzal, hogy érvénytelen és eredménytelen lett, hiszen az előírt minimum 30%-nyi résztvevő helyett valamivel több, mint 21%-nyi vett részt az eljáráson. (A székelymegyékben a részvétel még az országos átlag felét sem érte el, ezt a példátlan abszenteizmust nevezi a megszokott határok közötti(sic!) részvételnek,  Kelemen Hunor, elhallgatva/elmaszatolva, hogy pártja és ő maga, valamint az egyházak képviselői szavazásra mozgosítottak). A bukás mögött, hosszas elemzéssel, sok tényező fölfedezhető, köztük az általános kiábrándulás a politikából és politikai osztályból, de az is, hogy érthetetlenül kommunikáltak a szavazásra buzdítók, és olyan kérdést próbáltak eldönteni, mely nem képezi a polgárok politikai agendájának priorítását, stb. És bizonyára a bojkottra való fölszólításnak, az melletti érvelésnek is megvan a maga része abban, hogy a referendum következmények nélkül maradt, de szerepet játszottak az indokolatlanul föltupírozott választói jegyzékek is a kvórumhiányban, stb. (Örömre ad okot, hogy a bojkottot román és magyar civilek, sőt egyes politikusok is támogatták, okos és elgondolkodtató, vitaindítóként kiválóan használható szövegekkel, cikkekkel és kommentekkel. Ezen józan és kiegyensúlyozott hangok alapot képezhetnének egy valódi vitának, ami az LMBTQ közösség helyzetét, és diszkriminációjának fölszámolását célozná).

De azok sem örvendhetnek fölszabadultan az eredménynek, akik a bojkottot hírdették/támogatták, súlyos és alig helyrehozható törésvonalak keletkeztek ugyanis, a közvélekedés és a közélet, de különösen a politikum szövetén, és nem látszik a kilábalás útja. A referendum bukása ugyanis, azt mutatta meg, hogy a román és benne a rommagyar politikai és általában közéleti REPREZENTÁCIÓ került végzetes válságba. A politikai pártok és a magukat mindenek fölötti morális instanciának tekintő egyházak KILENCVEN százaléka, a választópolgárok mintegy HÚSZ százalékát tudták megszólítani és mozgosítani, elvinni az urnákhoz. Látva a politikusok és a fanatikus kezdeményezők, valamint az egyházi előljárók felelősség elöli menekülését, illetve egymás megvádolásának gesztusait, a reprezentációs válság mélységét, nehéz a meghaladás útjának még a mentális fölvázolása is. Számtalan kérdés vár megoldásra - és ezek jórésze nem is elsősorban a család definíciójával, vagy a szexuális kisebbségek integrálásával kapcsolatos - hanem azzal, hogy a jelenlegi politikai és egyházi elit képtelen ellátni reprezentációs funkcióját, sajátmagán kívül szinte senkit sem képvisel. A probléma pedig strukturális, ugyanis az a párt és társadalmi intézményrendszer, mely ilyen mértékben képtelen a társadalmi elvárások, a napirenden levő problémák artikulálására, megjelenítésére, kommunikációjára, megérett a leváltásra. Az elit, a legmagasabb szintű leadership (akinek fő képviselői éppen saját törvénytelen cselekedeteinek következményei elől menekülnek), sőt, maga az elképzelt száz évét ünneplő román állam került válságba: újfent tartalom nélküli forma, demokraták nélküli áldemokrácia, államférfiak és asszonyok nélküli társadalom, erkölcsi pásztor nélküli nyáj. Az a gond viszont, hogy sem a leváltásának demokratikus (értsd, legalábbis békés) módja, sem az nem ismert, hogy minek kell következni, a politikai és egyházi elit elzavarása, a hibásan működő intézményes struktúra fölrugása után?

A referendum a rommagyar politikai osztály és egyházi előljárók mély válságát, a csapdahelyzetet mutatta meg, melyben azok vergődnek. Azt, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy a rommagyar politikum nemcsak Budapest és Bukarest, hanem az egyházaknak is a foglya (a magyarországi pénzeszsákon Kató Béla, Orbán-barát püspök ül, nemde?), ami egy szekuláris, modern és demokratikus államban maga az államcsőd.