2019/09/17

Alászolgálja Főnök, s respekt


Alászolgája Főnök, s respekt

Végleg populista fordulatot vett a rommagyar politika, nemcsak esetenként, azaz kampányban, hanem immár eldőlt, hogy minden vonatkozásban Orbánt követi és egyelőre úgy tűnik nincs visszaút. A populizmus sajátja, hogy nemcsak az erőforrásokat és lehetőségeket akarja társadalmi szinten szétosztani, pontosabban újraosztani, hanem a becsületet, tiszteletet (igen, a respektet) és elismerést is, a diskurzusok szintjén legalábbis, előnybe hozva a „köznépet” (a plebst, amelyet a populista politika megcéloz), akitől, állítólag, megtagadták azokat. A populista diskurzus azt föltételezi, hogy az elit elvonta a plebs-től, az újradefiniált köznéptől, a javakat és az elismerést, stb. A legszegényebbek, a kisebbségek (bevándorlók, vagy helyiek), pedig másságukkal fenyegetik a köznép biztonságát, aki így a populista politikusok és formációk védelmére szorul. A „köznép” nevében föllépő populisták viszont egyetlen érvet tudnak fölhozni arra, hogy miért akarnak hatalmat, ti., hogy többségben vannak, azaz a populizmus magjához tartozik a többségi elv (majoritarianism), melyet szembefordítanak különösképpen az elit, de a legszegényebb rétegek elvárásaival, életmódjával, tudásával, tapasztalatával, stb.  A „kisebbségi populizmus” éppen ezért abszurd, contradictio in adjecto, aki a nép/nemzet nevében beszél, az – szándéka szerint – a többséghez szól (ezt mondta Orbán Viktor első kormányzását követően, amikor a radikális populizmus útjára lépett: „a nemzet nem lehet ellenzékben”), sőt annak a nevében követel. A populista többségi elv arra a radikális következtetésre jut, hogy az általa meghatározott köznép, maga a nemzet, aki nem tartozik a köznéphez az a nemzetnek sem része, hiába állampolgára egy államnak. Így az anti-populista elit és a legelesettebbek, akik között Magyarországon jelesen egy kisebbséghez tartozókat lehet beazonosítani, nemzeten kívüliek, vagy legalábbis nemzetidegenek. De ellenségek lesznek azok az intézmények – fékek és ellensúlyok rendszere – melyek nem rendelődnek alá automatikusan a „többségi elvnek”, innen az illiberális fölhördülés, a média egy része, az igazságszolgáltatás és minden egyéb viszonylag független intézmény ellen.

Nos, ha megvizsgáljuk az Orbánt – immár egyre nyíltabban – (kényszerűségből, vagy sem) fölvállaló, sőt egyenesen  lemásoló”, magyarán radikális populista fordulatot vett rommagyar politikai mainstream ténykedését kiderül, hogy minden olyan konjunkturális vagy sem, összetevő adott, mi több a korszellem is kedvező, ami a populista politika egy sajátos formájának kialakítását segíti. Különössége a helyzetnek, hogy a FfP semmit sem kell tegyen azért, hogy az orbáni politika szárba szökjön – ellene kellene tegyen, de ez más kérdés – és az orbánista populizmus eluralkodjon, hiszen a rommagyar közönség közvetlenül a magyarországi média által hagyja magát fertőzni. A magyarországi elfideszesedett, megszállt köz-, illetve  kormánymédiára ráhangolt közönség számára csak megerősíteni kell a populista propagandát és jelszavakat, „csatlakozni a többséghez”, és a népszerűség garantált.

Megvan arra nemcsak a plebstől jövő erős igény, hogy a populizmus szárba szökkenjen a rommagyar társadalomban, hanem az eszköz is, ennek elterjesztésére, a magyarországi mainstream „média rejtett üzenete” ugyanis, azokat az etno-nacionalista érzelmeket és attitűdöket hívja elő, illetve erősíti föl, melyek nálunk is régóta a lappangó közvéleményt jellemzik. Nem kell a szomszédba mennünk kis idegengyűlöletért, kirekesztési gesztusokért, elitet, illetve a legelesettebbeket lesajnáló magatartásért, mi több a helyi konjunktúralovagok is készen állnak – itt a mainstream rommagyar politikai osztályra gondolok –, a populista politizálást kisebbségi mezőnyben színre vinni. És akkor még nem szóltam a rommagyar társadalom foglyul ejtéséről, mely egyfelől a bűvös parlamenti bejutáshoz szükséges küszöb elérésével operál, masfelől meg a mediatikus tér – pontosabban az írott és közvetített média – megszállásából, a politikai cenzúra egyértelmű bevezetéséből nyeri hatalmát.

Legyen populista a román hatalom is

Van viszont egy óriási akadálya a kisebbségi populizmusnak, mégpedig a „reális” etnikai/nemzeti többség, azt gondolni ugyanis, hogy egy kisebbség sikerrel játszhat többséget a politikai mezőnyben, vagy a társadalom bármely szegmensében, több mint önbecsapás, a kisebbségi közösség politikai elárulása. A kisebbségi politizálás usque 25 éve arról szólt, hogy a kisebbségi jogokat az általános emberi jogokból és az állampolgárokat egyenként megilletőkből levezetve kell – adott esetben pozitív diszkriminációval (affirmative action)  is – létrehozni, illetve megvédeni. A populista fordulat viszont, egyfelől azt hozta, hogy már sem az elit, sem a legelesettebbek (nevezetesen a magyarul beszélő, magyar öntudattal is rendelkező romákról van szó), de a szórványban élők igényeit sem kell figyelembe venni csak az, elvben legalábbis, Orbánra szavazó plebs számít. Ezzel beszűkül az a választói társadalom, melytől azután szavzatokat vár a politikum (most még lehetett Kárpátokon kívül vásárolt szavazatokkal 5%-ra teljesíteni, de a hurok egyre inkább szorul), belső határvonalak jelennek meg a rommagyar társadalomban – ismétcsak magyarországi mintára – melyek hosszú távra is megosztják a közösséget, stb. De a kisebbségi társdadalom elárulását, az eddigi politizálás feladását leginkább az adja, hogy a rommagyar politikai mainstream nemcsak populista fordulatot vett, hanem az orbáni politizálást közvetíti a bukaresti politikai osztály fele. Az elmúlt három esztendőben Kelemen Hunor és pártja a PSD mellett kiállva egyenesen sürgette egy olyan román hatalom kiépülését, mely – a populizmus sajátosságából fakadóan – nemcsak potenciálisan, hanem tevőlegesen sem lehet más csak kisebbség-ellenes.  

Hokiakadémiát Sadova-ra[i]

Kibújt a szög a zsákból, hiszen Kelemen Hunor azt ajánlja (egy a „román multikulturalizmusról” szóló ifjúsági rendezvényen a monokulturalista, élesen multikulti ellenes Orbánt egy ilyen rendezvényen promotálni önmagában is gáz), hogy a román kormánynak (vagy nem is tudom kinek, mert most éppen az a helyzet, hogy ha valaki megkérdezné a miniszterelnök asszonyt, hogy kik alkotják legálisan és legitim módon a kormányát, minden bizonnyal nehezére esne a miniszterek nevét fölsorolnia), vagy hatalomnak „le kellene másolnia Orbánt”. Egyelőre csak a határontúli románság vonatkozásában, de, mintegy magától értetődő módon, minden egyébben is, hiszen a hatumák orbáni támogatási rendszere szerves következménye belpolitikájának. Magyarán azt üzeni a rommagyar pártvezér a román ifjúsági képviselők által a román hatalomnak, hogy átláthatatlan módon, klientúrát építve, (könnyen kiderülhet, hogy illegálisan) nagyobb költségvetésből származó összeggel támogassa, saját belátása, azaz kénye-kedvének megfelelően a határon túli románságot, hogy több foci- illetve hokiakadémiát Moldovába!

Egy populista jelszó

A Respekt a populista politikai mezőny azon pontját jelöli (mondhatni az abszurd boncasztal), amelyen Orbán Viktor és Liviu Dragnea – mostanában via Viorica Dăncila – találkoznak és olyan trumpista módra, nagy-Romániáról és nagy-Magyarországról álmodnak, ami éppen a két reálisan létező ország és a mindenféle kisebbségek kizárásával jönne létre. Hogy mit keres ott a FfP és Kelemen Hunor, az már az árulás természetrajzához tartozik, a rommagyar vezér ugyanis, olyan áruló, aki Esterházyval szólva, nem vállalja az árulást. Az előkampányban bedobott Respekt jelszó nem légüres térben, hanem a radikális populista fordulatot kifejezendő került meghírdetésre, hogy világos legyen nemcsak az orbánizmus, hanem a román populisták fölvállalása is (Dragnea kampányolt a májusi EP választásokkor a „nagyobb respektet Romániának”, jelszóval).

A megfordított R  betű a FfP elnökének keresztnevében, mellyel az aláírásgyűjtést „díszitették ki” még jelez némi – talán – lekifurdalást, de leginkább a rejtőzködést, a fel nem vállalt habitust jelzi. Egyfelől, mert biztos a bukásban, amit statisztikailag is be lehet lőni – minden ellenkező szóvivői elmaszatolási igyekezet ellenére – hiszen egy pártvezérnek ildomos,  sőt kötelező hozni pártja szavazatarányát. Másfelől a már máskor is jelzett politikai árulás elrejtését (szereptávolítás) szolgálja: „hisz nem is én vagyok, valakik nem csak az R betűt, de a személyt is eltévesztették és tévedésből helyezték plakátra” – sugallja a főnök.

A szimbólumok sajátja, hogy többértelműek, és más-más kontextusan akár egymásnak ellentmondó jelentést hordozhatnak, de a most felszínre került politikai szimbólumok, leginkább a populista fordulat visszafordíthatatlanságát jelzik: új rommagyar politikai formáció(k)ra és politikusokra van szükség, ha nem akarunk a szakadékban kikötni.





[i] Sadova, az a Moldova Köztársaságbeli falu, ahonnan Igor Dodon, moldovai elnök származik. És köztudott, hogy nemcsak Felcsúton működik közpénzből grundolt fociakadémia, hanem Csíkkarcfalván – Kelemen Hunor szülőfalujában – magyar közpénzen létrehozott (egyébként, hogy érdejkeseb legyen katolikus alapítvány áltl működtetett) hokiakadémia.

2019/09/10

Az abszurd, "amiben élsz"


Az abszurd, „amiben élsz”i

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – a putyini Oroszországból érkező, de hozzánk közvetlenül Magyarországról importált – Orbán-féle politikai kommunikáció. Bebizonyosodott ugyanis, hogy nem egyedi és kivételes kampánykommunikációs jelenség volt a „lemenni kutyába” jelszó, és a nacionalista szélsőséges hangnem, amit „erdélyi pragmatizmusként” jelentettek be a májusi kampány előtt, hanem a Fidesz itteni fő fiókpártjának (FfP) elsőrendű kommunikációs stratégiája. Anélkül, hogy különösen hosszabb elméleti fejtegetésbe mennék bele itt és most, érdemes és fontos megjegyezeni, hogy a populizmus, mint „diszkurzív és stilisztikai sorozat” (repertoire) sokértelmű, és sok szempontból bizonytalan, meghatározatlan fogalom. Minden esetre az a jellemzője, hogy szervesen összekapcsolódik – régiónkban szinte mindig – a nacionalizmussal, ahogyan azt Roger Brubaker egy nagyon friss tanulmányában kifejti (Brubaker, 2019: Populism and Nationalism), és ebben az összefonódásban mind a populizmus (amikor a „népre” utal, akkor egyszerre a plebs-re, illetve a köznépre, a szuverén népre, valamint a lehatárolt és különálló közösségre, nemzetre), mind maga a nacionalizmus is többértelmű fogalom. A populizmus elsősorban egy vertikális skálán jelöli ki az uralkodó elitet (de nem saját elitjét is, akit elfogad, illetve erősít), a köznépet, és alatta a „nincsteleneket”, az underclasst, a kisebbségiek csoportját. Szembe fordul nemcsak az elittel, de a legalsóbb osztályokkal is, többségi szempontjának megfelelően pedig a kisebbségekkel, legyenek azok etnikai, vallási, szexuális, vagy másmilyenek. A nacionalizmus pedig egy horizontális térben különíti el a „mi”-t a „mások”-tól (othering), a saját közösséget az idegenektől, és erősíti az intoleranciát a másokkal szemben. Ha egy-egy nemzeti társadalom esetében mindkét dimenzióban megfigyelhető – bár továbbra is zavaros – fogalmak összekapcsolódása és tényleges működése zavart okoz(hat), egy kisebbségi társadalomban, mint amilyenként a rommagyar szeret magára tekinteni, még bonyolultabbá válik a képlet. A nacionalista-populista szempont, melyet Orbán és tsai, a magyar társadalomban uralkodóvá igyekeznek tenni, t.i. hogy megvetik, sőt démonizálják a nem saját elitet, valamint idegennek és kirekesztendőnek tekintik őket, nemcsak elvben, hanem az intézményes ellehetetlenítéssel a gyakorlati politizálásban is, nem működhet nálunk. Ugyanakkor a kisebbségi helyzetben az orbáni kirekesztő, megbélyegző, lesajnáló és még nagyobb nyomorba taszító magatartás, ami a szegényekkel, az underclass tagjaival, a romákkal és szándék szerint a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos, nemcsak megvalósíthatatlan, hanem teljességgel abszurd és kontraproduktív a kisebbségben élő rommagyarság számára. A többségi szempont alkalmazása a kisebbségi társadalom (ön)felosztására ugyanis abszurd helyzetet teremt, hiszen ott van a másik dimenzió, amelyben kisebbség vagyunk és, ha velünk szemben alkalmazzák a nacionalista-populista politizálást, gyakorlatilag, kirekesztésre, alárendelésre, sőt a többség megvetésére számíthatunk.

Visszatérve eredeti problémámhoz, az újonnan kinevezett politikai szóvivő pozicionálását – mely nem kétlem, hogy hiven tükrözi megbízó pártját, a FfP álláspontját – elemzem, nagyon röviden, abból a szempontból, hogy hogyan mutatható ki benne a magyarországról importált nacionalista-populista diszkurzus minden jellemzője.

Az előzményhez tartozik, hogy az elmúlt mintegy három esztendőben a FfP a vezető román kormánypárt támogatásával, a mellette való elkötelezettséggel és elsősorban a törvényhozásban megnyilvánuló támogatásával, a magyarországi nacionalista-populista politika közvetítőjeként működött. Viszont sikerült azokat az áthídalhatatlan ellentmondásokat, melyek a nacionalista-populista politikából immanensen származnak, többé-kevsbé elrejteni. Az FfP csak kívülről és a háttérből működött együtt, illetve közvetítette az orbánista tervet Dragnea és társai fele, és csak néha vált láthatóvá ennek a ténykedésnek az igazi motivációja, a legtöbb halandó, maga a plebs, a populista politizálás által megcélzott rommagyar többség sem érti/értette az elköteleződés motivációját és nem látta hozadékát. Elsősorban Márton Árpád, és képviselőtársai jogi ámokfutása – jelzett képviselő egyenesen alalnöke volt az azóta csendben megszüntett Iordache-féle külön jogi bizottságnak, mely Dragnea pártelnököt megmentendő, szabta volna magyar mintára az igazságszolgáltatást – jött át a közönség fele. Ilyenkor pedig a mindent elöntő horkolós és félrevezető jogi csűrés-csavarás, ügyvédi zsargon, vagy egyszerű halandzsa altatta el az arra fogékonyakat, aztán – a média kiszolgáltatottsága okán – a hullámok gyorsan elültek. Jellemző, hogy nagy csendben és minden nyilvánosság mellőzésével – apropó nem volt egyetlen újságíró sem kíváncsi az érintett és a FfP érveire – Mártont kivonták nemcsak a különbizottságból, hanem a jogiból is és áthelyezték a kulturális parlamenti bizottságba.

Nos, Dragnea és társai, főnökük bebörtönzésével, lényegében, elbuktak, utóharcok folynak, de a május 26-i bukás helyrehozhatatlan, a szocialista utódpárt hanyatlása visszafordíthatatlan. Ez a helyzet lehetőséget teremtett a váltásra, arra, hogy a FfP kis bátorsággal kiszabaduljon a Bukarest és Budapest tengely szorításából és a nem populista és nem nacionalista térfélre pozicionáljon a román politikai mezőnyben. Viszont egyáltalán nem ezt tették, sőt az FfP némileg eltávolodva a fő baloldali populista (tettes)társaitól, akikkel eddig együtt menetelt, a jobboldali populisták irányába nyitott és fő ellenfélként a nem populista és nem nacionalista, de a progresszív és Európa-párti USR-PLUS-t, az „új típusú” pártot jelölte ki, sőt vehemens megnyilvánulásaik láttán, egyenesen ellenségként kezeli. Elköteleződésüket a nacionalista-populista mezőnyben csak megerősítették azzal, hogy egy a kampányban az élesen ilyen és ugyenakkor EU-ellenes diskurzust hangoztató politikust – Hegedüs Csillát – nevezték ki szóvivőnek, aki rövid szünet után megújult formában és demagóg hangsúlyokkal követi a kampánybeli „diszkurzív stílus repertoárját”.

Az új szóvivő első román nyelvű megnyilvánulása többnyire csak az abszurd Ionesco-i csúcsait fenyegeti, akkor amikor egy román nyelvű video-üzenetben, kiemel Dan Barna (USR elnök-jelölt) Marosvásárhelyen elhangzott beszédéből egy szövegrészt, azt áthelyezi egy etnikai-nacionalista közegbe, azután fölrója neki, hogy úgymond „átlépni” és nem megoldani akarja a kisebbségi kérdést. Ez pedig többszörösen megtörtént máris – még akkor is, ha románok nem igazán tömegesen szavaztak magyar jelöltre –, hiszen már a legelső szabad választásoktól kezdődően magyarok szavaztak román jelöltekre (különösen az elnök, illetve polgármester és megyei tanács-elnök választások második fordulójában, ahol nem is volt más opciójuk). És az is megtörtént, néhány népszerű magyar jelölt esetében (többek között Frunda György és Eckstein-Kovács Péter vonzottak ilyen szavazatokat), hogy románok rá szavaztak. Különösen faramuci helyzet, igen abszurd ez is, csak nagyon kevesen veszik észre, akkor kiforgatni szavait és megtámadni a progresszív interetnikus párbeszédre hajló jelöltet, amikor nemrég az EP választásokon sok déli- és moldovai megyebeli román szavazott a FfP-re és ezzel lehetővé tette az 5%-os küszöb elérését a párt számára.

Hegedüs Csilla, illetve a mögötte dolgozó kampány-csapat által elkövetett dezinformációs eljárásnak neve van a szakirodalomban, mégpedig a kontextus önkényes áthelyezése. Ez a művelet manipulációs potenciálját abból nyeri, hogy először egy – ellenfélnek, vagy ellenségnek tekintett, minden esetre bírálni, sőt lejáratni kívánt – politikai szereplő diskurzusából önkényesen kiemelnek egy-egy passzust (nem megengedett dekontextualizálás) és azután áthelyezik egy másik, általuk kitalált, illetve önkényesen asszociált kontextusba. Azzal, hogy egy-egy tényt, ami az eredeti kontextusban nyert egyféle értelmet, hamis kontextusba áthelyezve, eltérítve, illetve új értelmet adnak az eredeti ténynek, mely egy eredeti szövegösszefüggésben mást jelentett, mint amibe áthelyezték.

A megnyilvánulás lényege nem is a megvezetés, a manipuláció, hanem az FfP-nek a reakciós, nacionalista-populista politikai térfélre való pozicionálása, az orbánizmus mellett való erős elköteleződés. A FfP nem a szélsőséges nacionalista Gheorghe Funar (Kolozsvár egykori hirhedt polgármestere), vagy a gyanús, de az EP-ben szintén hasonló diskurzusokat produkáló Mircea Diaconu (és további mintegy húsz) jelölt ellenében, hanem a magyarokkal párbeszédet kezdeményező és semmiféle nacionalista populista diskurzussal elő nem álló Dan Barnat támadja. Az abszurd megnyilvánulása az is, ahogyan a szövegnek adott cím köszönő viszonyban sincs a tartalommal, nem megbékélni, hanem harcolni, másokat kitámadni akar a szóvivő és nyilván, pártja. A valóságban a jelölt arról beszélt, hogy az etnikai törésvonalat, legalábbis abban a vonatkozásban át kellene lépni, hogy ne etnikai alapon szavazzanak az emberek. A vehemens és manipulatív támadást azután egy nevetségessel igyekszik, mintegy enyhíteni, a szóvivő, amikor azt mondja, hogy Kelemen Hunor elnök-jelölt erénye, a ma is elnök Johannissal szemben, hogy „magasabb” termetű (lol). Ez a gyermeteg, biológiai vagy miféle érv hivatott a nacionalista-populista Kelement bevezetni a kampányba, egy szintén tönbbnyire tartalmatlan és abszurd „Respekt” felkiáltással.

A szóvivő csak a fő csapás irányát jelöli ki, a lakájmédia apró figurái azután lefordítják, megcsócsálják, tovább torzítják az üzenetet, illetve erősítik meg a FfP propagandát, lefordítják „populista-demagóg nyelvre”, azokéra, akik elhiszik és soha nem kritizálják a központból jövő üzeneteket. Ezt teszi a nevetségességet kimaxolva egy ilyen neve leírására sem érdemes propagandista amikor, nemcsak elismétli, sőt fölnagyítja és kiszínezi a Dan Barna elleni eredeti támadást, hanem egyenesen a szótárban nem létező kifejezéseket próbál nagy igyekezetében elfogadtatni. Nem többet és nem kevesebbet mond a jelzett kliens, azaz ultralojális médiamunkás, hogy a progresszív jelölt „anarchoidi (Lol) jólfésültségével” tüntet, nevetséges, bár savanyú a nevetés, azt hiszem, még a propagandisták számára is.

i Azt énekli Müller Péter Sziámi, hogy: „Csak hogy lásd azt az érdekes felhőt/Amiben élsz … Te olyan korban élsz e földön/ Mikor már minden annyira lealjasult/Hogy már neked sem lehet elég jó ...”, és erre utalok én is: https://www.youtube.com/watch?v=6mB7WqoRzgY

2019/09/04

Hej szóvivő, szóvivő ...


Hej szóvivő, szóvivő …

Jó esetben a politikai szóvivő szerepe, hogy árnyalja, hogy (köz)érthetőbbé, adatoltabbá, kontextualizáltabbá tegye a politikusok diskurzusait, hogy mindenkor “rendelkezésére álljon” a médiának, hogy naprakész információkkal szolgáljon. A szóvívő szerepe összeköttető kommunikációs szerep, és ezért nem csak a sajtón keresztül a közönséghez juttat el fontos információt, de a sajtótól, a közönségtől, induló kérdéseket, problémákat, a maga során, vissza-közvetíti a politikus(ok) fele. Olyan kommunikációs szakember tehát a sajtóközvetítő, aki alig vagy egyáltalán nem rendelkezik saját véleménnyel, csak közvetít a politikusok szövegeit teszi, névvel, arccal, és hanggal, illetve szövegekkel emészthetőbbé, illetve tájékoztatja a médián keresztül a nagyérdeműt.

Nos, sok évi gondolkodás után (ebből a kinevezett szóvivő csak két-három évre emlékszik, de hát egy újszülöttnek minden vicc …), a Fidesz fő fiókpártja szóvivőt nevezett ki, aki, mint mondja “a politikai bikkfanyelvet tenné közérthetővé”. Szóval helyből érdekes álláspontot vesz föl az új sajtóközvetítő és mindjárt azt mondja, hogy biza főnökei a politikai bikkfanyelvet használják, magyarán évek, évtizedek óta rosszul kommunikálnak, majd ő.


Forrás: RMDSz


Nem tudom a román médiában hogyan mutatkozott be, de az biztos, hogy a magyarban nem érthetővé tétellel, hanem ködösítéssel, mellébeszéléssel kezdte. Miért? Mert arra az ártatlan kérdésre, mely valóban egy kis, “baráti” csapdát állít szóvivőnek és főnökének is (aki szintén kitért a válasz elől), hogy mit tekintene kudarcnak az államelnöki szavazatok esetén a párt, mellébeszél, sőt azokat a bikkfanyelvi kliséket ismételgeti, amelyeket főnöke már elterjesztett és egyáltalán nem értelmezi a már elhangzottakat. Mit kerülget szóvivő és főnöke? Hát azt, hogy Kelemen Hunor eddig is gyengén teljesített az elnökválasztások első fordulójában és föltehetően még gyengébben fog. És már előre menekül a felelősség elől. Hadd helyezzem kontextusba a dolgot, bemutatva az eddigi elnökválasztásokon szerzett rommagyar szavazatok számát és arányát, hogy értsük jobban, hogy mi a Kelemen Hunor és Hegedüs Csilla gondja.

Elnökválasztások első fordulójában leadott szavazatok száma és aránya 1996-2014




Szavazatszám
%
1.
1996
Frunda György
761.411
6.02
2.
2000
Frunda György
696.989
6.22
3.
2004
Markó Béla
533.446
5.1
4.
2009
Kelemen Hunor
372.761
3.83
5.
2014
Kelemen Hunor
329.727
3.47


Azt sugallja a szóvivő, a Kelemen Hunor rossz szereplését – rendre annyi szavazatot szerzett, mint a Frunda György szavazatainak a fele – a szavazók „haszonelvűsége” magyarázza, pedig nem. Kelemen Hunor népszerűtlensége, más összefüggésből is világosan kiderül, abból is ahogy ódzkodik nem általa verbuvált tömeg előtti megjelenéstől, és jó okkal. Kelemen egyetlen összefüggésben sem húzónév, nem képes csak pártja szavazatainak a felét besöpörni. Ez nagy valószínűséggel a mostani szavazáskor is így lesz, ha nem még gyengébben fog szerepelni, de ha cél sincs kijelölve, elbukni sem lehet, következmények nélküli a párt, mert a foglyul ejtett szavazók megengedik.

Egyébként, a szóvivő azzal is ködösít, hogy miért is indul az elnök, amikor egyfajta hagyományra sőt „böcsületre” utal, azt hiszem elfelejtette, hogy a jelszó nem a becsület, amiből kevés terem a mai politikai mezőnyben, hanem a „respekt”, ami viszont indokolatlan és semmihez sem kapcsolódik (ilyesmit kiérdemelni és nem Finkelstein-Habonyosan kikövetelni szokás). Kelemen Hunor azért indul, hogy az első körben Johannisztól és Barnától vegyen el rommagyar szavazatokat és ezzel támogassa a miniszterelnök-asszonyt, akiről, a maga során, az ő főnöke mondta, hogy: „komoly politikusnak tartja”, miután a börtönben ülő Dragneáról is volt elismerő szava. Hát így.

2019/08/12

Egy csókoltatás népies diplomáciája


Egy csókoltatás népies diplomáciája

Elhagyni az etika, a morális és ugyanakkor racionális cselekvést, különösen az ilyen politikai cselekvés területét és eljutni a szenvedélyek beláthatatlan és kiszámíthatatlan területére, sőt másokat is elvezetni oda, a legnagyobb árulás. Árulás még akkor is, ha sokféleképpen igyekeznek legitimálni – manapság, vagy inkább ismételten, leginkább a nemzeti hübrisszel és elfogultsággal szokás –, ha populista politikusok és a melléjük szegődött propagandisták naphosszat ismétlik mantráikat, arról, hogy a szenvedélyek a nacionalista érzelmek, a gyűlölet és kirekesztés világába belépni félnünk nem kell, jó lesz. És valóban, az elvteleneknek, rövid távon, jó, a carpe diem parancsa működni látszik, csakhogy a valóság – nem az alternatív tények és posztigazságok tükrében keletkező szimulákrum – fölülírja a pillanatot, a szenvedélyek felkorbácsolása a történelmi falig, a teljes csődig vezet. És közben a legitim érdekek vesztődnek el. A populizmus mai formái éppen errefele, a szenvedélyek, sőt gyilkos indulatok és irracionális (illiberális, nem sokan jelzik, de a kifejezés, ahogyan az a “tusványosi handabandában” megjelenik t.k. az irracionális, a vezér benyomásai, szenvedélyei /lásd fociköztársaság/, azaz kénye-kedve szerinti, önkényuralmát jelöli, akkor is, ha “keresztény szabadságként” /sic!/ köszön vissza a napokban) ötletek és személyes elvárások területére vezet. Ezt viszont sem a korszellem, sem önmagában a populista módon újra meghatározott “nép”, de még a zsarnoki hajlamú vezér sem tudja átvinni, ehhez a különalkukat kötő, pénz-, valamint hatalomsóvár értelmiségre (ellenelit) is szükség van, mint kommunikátorokra, influenszerekre, rezonátorokra. Ezt pedig a lakájértelmiségi és hasonlóan behódolt médiamunkások oldaláról – régi, de elterjedt kifejezéssel – “az írástudók árulásának” lehet és kell nevezni.

Az egész felvilágosult hagyomány azon az alapvetésen épül, ami az állam dolgainak szabályozását és működtetését, azaz a politikai cselekvést illeti, hogy Montesquieuvel fogalmazva megőrizzük a “törvények szellemét”, azaz gátat vessünk a zsarnokságnak, a hatalommal való visszaélésnek. És sem ő, sem az őt követő generációk nem találnak más, erősebb és hatékonyabb, valamint elfogadhatóbb talapzatot a törvényhozásra, az állam, a köztársaság dolgainak intézésére, mint az erényt, ami erkölcsös, kiszámítható és az érdekeknek megfelelő cselekvést jelent (mondjuk így konyhanyelven). És érdemes itt egy rövid kitérőt tenni, mielőtt a politikafilozófiai szcénáról visszatérnék a politikai rögvalósághoz. Kevés vita folyt arról – mert kétezertízben ennek még nem is volt igazán konjunktúrája, vagy ignoranciából, vagy nem is tudom miért – arról, hogy Orbán az illiberális állam építését nem 2014-ben, annak tusnádi bejelentésével kezdte. Hanem akkor, amikor egy tollvonással, akarom mondani egy alkotmányt helyettesítő (azután hetente módosítható) alaptörvénnyel,  kihagyják a köztársaság jelzőt Magyarország államformájából. Mert – meglehet kevesen vették/veszik komolyan – de a köztársasági államforma nemcsak általában demokráciát jelent, hanem azt, amit a Nyugat-európai hagyományban liberális demokráciának neveznek és ami az AEÁ esetében szó szerint is republikánus hagyományt jelent. A ma éppen bugdácsoló, a populista politika széljárásának kitett köztársasági eszme amerikai változata, a demokrácia működésének sajátos formáját jelenti, amelyben a bonyolult dolgokat nem közvetlenül a nép, hanem felkészült és jól informált polgárok által fölhatalmazott (bizonyos értelemben szakértői) csoportok hozzák meg. A képviseleti demokrácia amerikai formája – a köztársasági berendezkedés – szerves és elidegeníthetetlen része a fékek és ellensúlyok intézményes rendszere is (amit Trump, mint „mély államot” emleget /kistestvére a nálunk divatos „párhuzamos állam”/, és kiiktatni kíván, egyelőre, és szerencsére, nem túl sok sikerrel). Szóval Orbán már a második miniszterelnöki mandátuma elején megszünteti a magyar köztársaságot és világosan jelzi, hogy minden olyan tényezőt – beleértve mindenféle, de akár csekély –, autonómiával rendelkező intézményt, mely a maga helyén ellensúlyt képezhet hatalmához, be fog darálni, ki fog golyózni, einstandol, egyszerűen megszáll, vagy megszüntet. És ezt teszi a határon túli magyarok minden szervezetével, pártjával és befolyásolható/kisajátítható, kolonizálható intézményével is. Szóval Magyarországon már kétezertíztől illiberális államépítés folyik, mégpedig a köztársasági eszme romjain, és ebben – amint a vezér mondja - „bármi megtörténhet”. Következésképpen a majdani orbántalanítás első, de összetett lépése, a köztársaság visszaállítása kell, hogy legyen.

Aki nem óhajtja/bírja követni akár ki is ugorhatja a fenti eszmefuttatást, de hasznosnak gondoltam, mielőtt tulajdonképpeni témámra térnék, ami viszont nagyon rövid lesz. Azt mondja az illiberális Magyarország miniszterelnök-helyettese (a valóságban egy közepesnél is gyengébben performáló kis operettszereplő, hiszen csupán marginális kérdésekben, amilyen a hatumák helyzete, a vezér megítélésében, szilikatalinnal, kövérlászló and Co. mellett, henceghet) a tusnádi dzsemborin, hogy márpedig a magyar kormány (Orbán nevesen) anyagilag támogatja az „utódállomokbeli” magyar pártokat. S ha ez netán nem tetszik az utódállamoknak, hát „csókoltatja” őket és punktum. Viszont a dolog ennyivel el nem intézhető, mert egyfelől a lekezelő gesztus a környező államok fele, nem marad következmények nélkül, még akkor sem, ha az uborkaszezonban és fenyegető kormányválságban nálunk még nem robbant. Nem csak a lesajnáló „csókoltatás” (angol nevén a jó öreg f*ck up, olyan mint nálunk Florin Iordache parlamentben fölmutatott középső újja) a gond, hanem a fennhéjázó anakronizmus, az utódállamozás is, hiszen száz év után nincs a régióban még egy olyan állam, mely magát utódállamnak tekintené/érezné, ha ugyan Magyarország ilyen és nem csak Semjén fővadász víziójában az. Egyszóval a "csókoltatás" még NER nemzetstratégiának is vékony, hát még valós diplomáciának, mely a kisebbségbe szorult magyarság helyzetének javulását elősegíthetné.

Problémás a külföldről érkező párttámogatás azért is, mert egyszerűen illegális, törvény tiltja, és bármikor kopoghat a nagyarcú politikus barátainál – egyelőre a félig behódolt MPP és az alig lélegző EMNP érintett a Fidesz fiókpártok közül, a fő FfP ugyanis kajánul mondhatja, hogy kulturális-kisebbségi szervezet és nem párt, de hát ez is csak eufemizmus – az ügyészség és az adóhivatal, és akkor?
Mert az kizárható, hogy a magyarországi fővadász megvédje őket, meg nehéz is törvénytelen cselekményekben pert nyerni, ja, magyarellenességet kiáltani, populista és demagóg szövegeket puffogtatni azt (még) lehet.

Az érintettek hallgatásából úgy tűnik, hogy már az az alapvető immunreakció is hiányzik az itteni politikai osztályból, amivel nemrég még meg lehetett említeni – persze minden következmény reménye nélkül –, hogy bocs, kedves „anyaországi politikusok”, de ti hazautaztok a kiadós öblögetést követően, a következményeket meg nekünk kell vállalni. Ma már csend van, illetve Markó Béla, valamilyen régebbi beidegződés (vagy politikai kommunikációs munkamegosztás?) folytán szőrmentén bírálja a „mellészólásért” (sic!) Semjént, csak úgy szordínóban, de pontra nem teszi a nagyarcú és pökhendi „mellészólót”.

Egyszóval most az van, hogy mindenki le van itt sajnálva, akarom mondani csókoltatva van, és aztán azonmód kitört a szabadság, már akarom mondani a nyári munkaszünet. De, hogy egy menő rigmust tegyek a végére: „Winter is coming” („Jön a tél”), és a szénánk egyáltalán nem áll jól, ára lesz a pökhendi, lekezelő gesztusnak. Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, még egy darabig. De egyszer számot kell vetni azzal is, hogy ők és itteni fullajtárjaik, a mai rommagyar politikai mainstream mit tett, hova vezette az egyre fogyatkozó közösséget. És akkor a csókoltatás valami egyébre változik: nagy ára lesz a populista, alt right-os elhajlásnak, kemény és egyszeri, mert nehéz, ha nem lehetetlen, visszautat találni a – politikában különösen fontos – polgári erényekhez.

2019/08/06

Hívd fel egy barátod


Hívd fel egy barátod

Az rendben van, ha egy interaktív tévés játékban valaki elakad és lehetőséget kap arra, hogy felhívja egy barátját, aki kisegítheti a fogas kérdés megválaszolásában, de nagyon nincs rendben, ha egy állam valamely hatósága próbál ezzel a módszerrel menedzselni egy tragikus helyzetet. Történt ugyanis, hogy az Olt megyei rendőrkapitány-helyettes (főnöke, jól megérdemelt szabadságát töltötte), mintegy rutinszerűen, vagy reflexből hívta két barátját, amikor egy elrabolt lány ügyében riasztották. Először a Caracalban és a megyében nagy befolyással rendelkező alvilági barátját hívta segítségért, információkat kiszivárogtatva az üggyel kapcsolatban, azután a megyeszékhely csendőrségét, szintén barátján keresztül „közelítette meg” (csakhogy az már nem főnök az egységnél, ezért a szabályos útra irányította bajban levő „barátját”). Ennél egyértelműbb bizonyíték az állam foglyul ejtéséről (state capturing) talán nem is kell, ahhoz, hogy világosan lássuk: sok esetben (még a nagy visszhangot, sőt társadalmi léptékű sokkhatást kiváltó jelen esetben sem), nincs is procedúra, törvényesen és hivatalosan járható út az ügyintézésre (vagy legalábbis maga a rendőrfőnök sem bízik abban). A korrupciós hálózatok, a klienteláris, „családias” összefonódások fontosabbak a hivatalos eljárások rendjénél, melyek ha léteznek is, kevésbé megbízhatóak a láthatatlan hálózatoknál. Ezért tűnhetett úgy – legalábbis a nyomozás első, a „helyiek” által vezetett szakaszában –, hogy az eljárást a gyanusított, illetve a mögötte álló láthatatlan alvilágiak „vezetik”, az ők zenéjére táncolnak a helyi belügyesek.

Döbbenet és brutális inkompetencia: a politikai mátrix

Tíz napja van az újságok címlapján és a mindenféle média leadjében a caracali leány-gyermek elrablásának és egyre valószínűbb meggyilkolásának, illetve egy régebbi hasonló eseménynek (ha ugyan további áldozatokra nem derül fény), az alig átlátható tragikus története. Kevés biztosat tudunk a gyilkosság(ok)ról, sem azt nem, hogy hogyan és milyen motivációból történtek, sem azt, hogy magányos sorozat-gyilkosról, vagy „hálózati” ember által elkövetettről van szó, emberkereskedelemmel kapcsolatos, balesetből elkövetettekről, vagy egy őrült magánakcióiról beszélhetünk? Az egymásnak ellentmondó hírek, bulvárjelentések és közönség-, valamint rating vadász, breaking news-ös szalagcímek, bizonytalan hírek és álhírek tömkelege foglalkozik Alexandra szomorú esetével, de eligazodni egyre kevésbé lehet, és ez bizonyára érdekében áll a korrupt rendszernek, melynek szövete ismételten felfeslett. Viszont nehéz elmaszatolni, eltussolni az esetet, mert az elrabolt, megerőszakolt és minden bizonnyal meggyilkolt lány megmenthető lett volna, hiszen többszőr is sikerült hívnia a 112-es segélyszámot és beszélt is egy operatőrrel, illetve ismételten egy szolgálatos rendőrrel, de a megmentők elkéstek, illetve nem tudták mit kellene tenniük.

Rendőrök és nyomozók, mint mérgezett egerek szaladgáltak a tett vélhető helyszínén, de sem bizonyítékok nem kerültek elő, sem szálak, melyek valahova kapcsolnák a vélhető elkövetőt, az ügy a helyi politika, az alvilág és belügy, valamint rendőrség összefonódását világosan mutatta. Az ügy és nyomozás előbbre nem haladt, egészen addig, amíg a központi szervezett bűnözéssel foglalkozó hivatalt (DIICOT) és nyomozókat meg nem bízták az ügy átvételével és ezzel kivonták a helyi hálózatok befolyása alol. A helyi politikai-adminisztratív és alvilági maffia összezárását tanusítja az ügy első szakaszának kezelése, de maga a segélynyújtás megkésése is.

A helyi politikum – élén azzal a Iordache ex-igazságügy miniszterrel és képviselővel, aki egyébként egy rendkívüli bizottság élén lassan két éve igyekszik a bűnnözők és volt főnöke javára módosítani a BTk-t és ellehetetleníteni a bűnüldözést, mint az ÁB legutóbbi döntése kimondja, akár alkotmányba ütköző szabályozással is. De a máskor oly vokális Olguta Vasilescu ex-miniszter és craiovai ex-polgármester asszony is – mélyen hallgat. Vajon mindent rendben találnak Caracalban és az egész megyében, vagy még nem hívták fel barátaikat, így nem tudják mivel altassanak? Viszont, mint lenni szokott, jött a politikai felvilág politikai kommunikációja, a miniszterelnök-asszony elsőként igyekezett a félig-meddig az elnök fennhatósága alá tartozó különleges kommunikációs fennhatóságot (STS) azon melegében megvádolni, a hárítás egyben az elnök elleni támadás, alig álcázott formában. Történt ugyanis, hogy a segélyhívást fogadó rendőr hazugságai szerint, azért nem lehetett idejében beazonosítani a megerőszakolt és megkötözve, fogva tartott kislány tartozkodási helyét, mert a kommunikációs hivatal másik két helyszínt jelölt volna meg. A valóságban, mint kiderült, a rendőrfőnök alvilági spanja adott meg két téves címet, mely alvilági vetélytársához vezetett volna, és nem a hivatal.

A hatnapos belügyminiszter szinte azonnal beadta lemondását, amint az ügyre fény derült (az őt megelőző és a rendőrség átpolitizálásában fontos szerepet játszó „iskolai titkárnőből” avanzsált ex-belügyminiszter-asszony még nem szólalt meg az ügy kapcsán), mondandója sem volt a dolgokról. Azután meg azzal magyarázta a hallatlan, de lelepleződött korrupciót és inkompetenciát a miniszterelnök-asszony, hogy az elmúlt időben (nem téma most, de a bűnözők felmentésének, már börtönben levő pártfőnökének megmentése érdekében folyik két éve a törvénymódosítási kísérletek jórésze, ha nem egyenesen sürgösségi kormányrendeletekkel igyekeztek könnyíteni a bűnözők helyzetét), „túl sokat foglalkoztak a korrupcióval, ahelyett, hogy a bűnözéssel foglalkoztak volna” (sic!). Semmi meglepő nincs abban, hogy a kormányfő nem érti, amit mond(atnak vele), számára a román nyelvtani és nyelvhelyességi szabályok is nagy kihívásnak bizonyultak nem egyszer, de az igen, hogy szó nélkül tűri még a kritikus nyilvánosság is a hülyítésnek ilyen magas szintjét. Mintha ugyan nem a közéleti, a rendszerszíntű korrupcióból, az állam foglyul ejtéséből következne az inkompetencia, valamint az államapparátus, az adminisztráció és a bűnöző alvilág összejátszása, és így az ügyben megnyilvánuló bűnözés. Új ideiglenes belügyminiszter van, aki másik kommunikációs stratégiát hozott, nem nyilatkozik a folyamatban levő vizsgálatokról, és megígér mindenféle vizsgálatot a belügyben, amivel a tévedéseket ki lehetne deríteni és megbűntetni az elkövetőket, a rendszer reformjáról is esik félszó, csakhogy semmi konkrétum.

Kormányozható-e még Románia?

Naiv lenne aki azt gondolná, hogy az állam más területein a korrupció nem ugyanúgy működik, mint a belügynél és az adminisztrációban, legfennebb hatásai ritkábban mutatkoznak olyan egyértelmű reflektorfényben, mint most a borzasztó és sokkoló bűneset(ek) nyomán. Ugyanez folyik az egészségügyben (ez nemcsak a Colectiv tűzeset kapcsán, hanem többek között a giulesti újszülött osztályon történt gyilkos tűzesetben is, stb.) és tanügyben is, még ha ez utóbbi csak később mutatja meg áldatlan hatásait. A közélet minden területén a baráti telefonok hatékonyabbak és célravezetőbbek, azoknak is hatékonyabb lehet, akik nem a rendszer részei, csak szeretnének elboldogulni a rendszerben, mint a hivatalos, a legális út. Lényegében és általában arról van szó, hogy az állam egyre inkább képtelen ellátni alapvető feladatait (a védelmit szerencsénkre nem tesztelik), azokat a funkciókat, melyek a törvényhozástól és alkalmazástól kezdve a tervezés, a szociális és egészségbiztosítás, az oktatás, stb., terén rá hárulnak, mert a korrupciós hálózatok fölülírják a hivatalos procedurákat. Mert, és ez a dolog esszenciája, a politikai pártrendszer lényegéből fakad az állami/közéleti korrupció, mely – demokratikusnak tűnő választások ide vagy oda – újratermeli a közéleti korrupciót, annak minden vonatkozásával. Amíg a zsákmányvadász pártok az elérhető, átpolitizálható, adminisztratív funkciókat – félreértés ne essék, úgy a hivatalosan politikai kinevezettekkel működőeket, mind a választottakat, mind pedig az informálisan megszálhatókat –, jövedelem és befolyásszerző eszközöknek tekintik, addig esély sincs a korrupt rendszer lebontására. (A Romániára is jellemző „patronális politikai rendszer” lényege – ahogyan azt Henry E. Hale megfogalmazza, abban ragadható meg, hogy „az egyének, mind a gazdasági, mind a politikai céljaikat, konkrét egyéni jutalmak és büntetések körül, ismereti körük láncolataiban mozogva tervezik meg és nem elsősorban elvont és személytelen elvek és kategóriákban, mint ideológiai hitekben és gazdasági fogalmakban”. A pártok pedig nem a közjó érdekében és valamely program vagy politikai filozófia alapján ígérnek elégtételt tagjaiknak/támogatóiknak, hanem stallumokat és /akár pénzbeli/ jutalmakat lebegtegnek, melyeket a közvagyonból hívnak le, azokon az adminisztratív pozíciókon keresztül, melyeket a választások eredményeként megszereznek).

Kormányzatról, még inkább jó kormányzatról, csak ott beszélhetünk, ahol a közérdek meghatározásában, artikulálásában, azután a megfogalmazott/megvitatott programok menedzselésében elkötelezett pártok és politikai vezetők munkálkodnak. Romániában erről szó szincs és ezért maga a kormányozhatóság (Foucault-i értelemben) került veszélybe, az állami intézményrendszer beomlása, az adminisztráció megbénulása, a politikai/adminisztratív káosz van kialakulóban. Ennek jele, hogy az orzág, szinte megyénként esik szét, kerül kiskirályok hatalma, befolyása alá, miközben azok, ahol van valamelyes kompetencia és „legalább jó érzés”, mértékletesség a közjavak magáncélokra való használatában, elszakadnak az előbbiektől. Az óriási regionális és kistérségi fejlődésbeli különbségeket legtöbbszőr csak a helyi hagyományok vonatkozásában „történelmi tényezőkkel” magyarázzák, pedig a korrupciós hálózatok erősségét, a korrupció mértékét rávetítve az adminisztratív térképre, reálisabb képet kapnánk.

Száz év román magány

Hogy most aztán radikális átalakítások és a rendszer minden részletére kiterjedő reformok jönnének, az teszi valószerűtlenné, hogy a barátokat riasztó rendőr főkapitány-helyettest villámgyorsan nyugdíjba “engedték”, több, mint 11.480 lejes havi apanázzsal (átlagnyugdíj, úgy 1230 Ron. „Kedves vezetőink", míg funkcióban vannak az állami költségvetést rabolják le, azután meg a nyugdíjpénztárt fosztják ki, „speciális juttatásaikkal”, t.i. az öregségi nyugdíjasok usque 98%-a aktív korában eszközölt befizetései alapján kap – alacsony – havi nyugdíjat, a felső tízezer pedig „érdemei alapján” jut átlagban tízszeres, de akár százszoros átlag nyugdíjnak megfelelő apanázshoz), hát itt tartunk.

Az, hogy „A korrupció ől” (ez volt a Colectiv túzesetet követő országos tüntetések és tiltakozások központi jelszava), nemcsak civil-társadalmi kitaláció, a polgári önvédelem hangja, rögvalóság. Úgyhogy SOS Alexandrák és mindenki, aki a rendszer áldozata, illetve áldozatává válhat, egyedül vagytok/vagyunk és nem látszik a változás esélye sem.

2019/07/29

Zsoldosok és hasznos idióták


Zsoldosok és hasznos idióták

A kiművelt fő, a pallérozott elme akadálya a populista politikai elit uralkodásának, ezért a megalapozott tudás okkult érdekből, valami megvetendő, lehurrogni való, idegen dologként tűnik föl követőik számára: ez már a szakértelem, a kompetencia leértékelődésének lejtője, ha még nem is a „vége”, mint Tom Nichols azt az USA kapcsán kifejti (lásd. – The Death of Expertise: the Campaign against Established Knowledge and Why it Matters, 2017). Nichols abból a narcisztikus de téves meggyőződésből vezeti le a szakértelem leértékelődését, hogy amennyiben mindenki egyenlő, a jogait illetően, ugyanúgy egyformán intelligensek és felkészültek lennénk, hogy a vélemények azonos értékűek, mert ahogy mondani szokás mindenkinek van egy belőle. És nemcsak önmagában a tudatlanság válik egyféle erénnyé, hanem az indokolatlan arrogancia is, egy „egyre narcisztikusabb kultúra dühe, mely nem bírja elviselni a leghalványabb utalást sem az egyenlőtlenségre, függetlenül annak típusától”. Ez az alapvetés, melyet a média, annak különösen internetes és interaktív formája exponenciálisan fölnagyít és elképesztő gyorsasággal terjeszt a „populista kétely”-el kapcsolódik össze, mely elitellenességével oda vezet, hogy végül minden biztos, megalapozott, kiérlelt szakértői tudással szemben kételyeket ébreszt, míg az előítéletes és összeesküvés-elméletekre alapozott áltudást elfogad, sőt terjeszt.

A tudás természetének megváltozása

Azt írja egy egyébiránt és saját területén fölkészült pedagógus kolléga nemrég, hogy ő biza nem hisz a klímaváltozásban, mert a „tennap reggel es hideg vót ám”, és egyébként is az egészet csak a háttérhatalmak és titkosszolgálatok terjesztik. Amikor viszont érvelnie kellene állítása melett, kijelenti, hogy hát nem az alapja a gondolkodásnak a Descartes-i dubito ergo cogito? A különös csak az, hogy egyre többen vallják a kételyhez való jogukat, ha tudományos eredményekről, megalapozott szakértelemről van szó, és mint barátunk teszi, egyáltalán nincsenek kételyeik a konteókkal kapcsolatban. Már ott is vagyunk a szimptómánál, hogy a populista kétely a tudományban – melynek, félreértés ne essék meglehet a maga marginális, azaz szélsőséges esetekben érvényes alapja, mert statisztikailag ugyan sokkal kisebb mértékben mint a „civilek”, de a tudósok is téved(het)nek – az igazol(hat)atlan, megalapozatlan, légből kapott, alternatív tényekre épülő és poszt-igazságokat pufogtató konteókban és előítéletekben való vakhittel társul. A rosszul értelmezett és gyakorolt álkritikai gondolkodás a másik részről mindenfajta kritika hiányával társul, mindenben ellentétesen azzal a régebbi meggyőződéssel és pedagógiai eszménnyel, hogy a tudományos tudás a biztosabb és igazolhatóbb, a jó- vagy rosszindulatú vélekedések pedig kritikai vizsgálat tárgyát kellene képezzék. Úgy hogy meggyőződésem, hogy a közös tudás, az általános műveltség természetében is változás állt be, nemcsak arról van szó – persze ez is lényeges eleme a közéletnek –, hogy a közösségi média, és általában a túl sok információt terjesztő internet és egyéb média a hibásak a tudományos világkép és képviselői népszerűségének lecsökkenése miatt, de megváltozott az elfogadott és működő köztudás, általános műveltség (éljen a brave new google-world) jellege, természete.

A manipuláció mesterei

Márpedig egyre nyilvánvalóbb, hogy a professzionalizmus, a tudományos tudás presztízse csökkent, abból is, hogy mindenféle (párt)propagandának, közönséges manipulációnak, alternatív tényeknek és poszt-igazságoknak bedőlünk. És ehhez nem elég még az internet és a közösségi média világában való – akár céltalan, időtöltésből való – dagonyázás, és az infotainment, a hírek és szórakoztató tartalmak spontán hatása, a manipulációnak, noha gyakran a háttérben maradó, de avatott szakértői vannak. Szervezett troll-központok és think tank csoportok készítik elő és indítják a világhálón és minden más felületen útjukra a legvalószínűtlenebb álhíreket, összeesküvés-elméleteket (nincs is könnyű dolga, ki ilyesmivel foglalkozik, és sikeres), rágalom- és gyülöletkampányokat. A populista pártok politikai ténykedésének, a polkommunikáció, a stratégiai közlés kidolgozása, a manipuláció tömeges elterjesztése lett a tartalma. Jobb sorsra érdemes spin doctorok éjt nappá téve dolgoznak a megvezetés és a tudományos világkép leépítésén, azon, hogy mindenféle álhírt és konteót valósnak gondoljon a közönség. A hitmalmok 24/7 napon működnek, nyomják a közönség elé végtermékeiket, a hamis híreket és kétes tudást, míg minden és mindennek az ellenkezője is „igaz” nem lesz, ebben a manipulált térben: a szimulákrum előbbre való a valós, tapasztalati és különösen a szakértői tudásnál, mindent ki kell kezdeni és helyettesíteni populista üzenetekkel, közönséges demagógiával, hitegetéssel. Mérgezett tudás gyárai működnek mindenfele – igazán ipari méretekben a nagyhatalmak rendelkeznek álhír gyárakkal, millió trollal és fizetett zsoldosokkal, akik központi kontroll alatt töltik föl a netre a propagandát –, de ma már Magyarország is térképen van. És, ha az anyaországi kormány és különösen a „kedves vezető” elől jár a populista manipulációban, hát az beindul a hatúron túli, az oly sokat emlegetett Kárpát-medencei „összmagyarság” (mintha ugyan máshol nem élnének magyarok szép számmal, sőt egyre többen) teljes politikai szcénáján. A legutóbbi rommagyar kampány nacionalista üzenetei jól példázzák a jelenséget, de szerepet játszik a manipulációban az elhallgatás, a lényeges de a hatalomnak kínos témák kisebb-nagyobb botrányokkal, vagy művi botrányokkal való elfödése (jobb híján, jól jön a maga idejében egy kis nacinalista provokáció, temetőfoglalás is), vagy apró ügyek fölnagyítása, komoly problémák lekicsinylése, stb. Szóval ránk nemcsak Bukarestből és Budapestről, (no meg Szentpétervárról, stb.) ömlik az áltudomány, a manipuláció, a fake-news özön, hanem újabban Kolozsvárról is. Kisebbségi helyzetünk még sebezhetőbbé tesz az etno-nacionalista uszításokkal szemben, mert az alapséma, ugye az, hogy „minden rossz, ami román”, és ugyanakkor elfogadóbbak vagyunk a magyar nacionalista propagandával, mert ugye „ami magyar, az csak jó lehet” (mint a megfelelő fake news oldal címe is jelzi).

Hasznos idiótaság, mint társadalmi jelenség

Kerülni szerettem volna a kifejezést (melyet azt hiszem nem kis malíciával tulajdonítanak Leninnek), de kifejező, mert jól lefedi azoknak a tevékenységét, akik szándékuk ellenére tudatlanságból, elfogultságból, tudálékosságból, dühödt frusztráltságból, stb, nem fizetségért és nem megbizatásként, mint zsoldos társaik, ingyen, s bérmentve szolgálják a populizmus, sőt az alt right érdekeit, mint kommunikációs ügynökök. Igen, itt mindenekelőtt a kommentariátusra gondolok, azokra a „hasznos idiótákra”, akik (és ezt valóban Marx mondta) „teszik de nem tudják”. Akik felülnek mindenféle manipulációnak, ugranak a fake news-re, szent meggyőződésből terjesztik a konteókat és írtják a szakértelmet, gyűlölik és lenézik, aki többet tud náluk, egyszóval az elitellenesség és tudományos világnézet fizetetlen ellenségei. Ha csak egy napi kommentfolyamot nézünk is megdöbbentő az a frusztráltság és elvakultság, előítéletesség és negativizmus, nekikeseredett megveszekedettség és fantáziatlanság, amivel a hasznos idióták, a kommentariátus tálalja a történéseket, dekódolja a híreket, terjeszti, többek között, a gyűlöletbeszédet, a mindenféle ellenességet. Hát ezt fizetségért nem is lehetne, vagy hogy úgy mondjam nincs az a pénz, amiért józan-racionális emberek vállalnák. Önkéntesek ők, akik egyébként gyűlölnek minden másfajta önkéntességet és vezérük sugallatára, legszívesebben betiltanának mindenféle voluntariátust és civil szervezetet. De, ne legyenek illúzióink, a hasznos idióták segítik a populisták hatalomra jutását az USA-tól, Anglián át, Kelet-Európáig és tovább, ők a megágyazói az autokratikus rendszereknek, ők segítik a demokratikus rendszerek leépülését, diktátorok fölemelkedését.

Ahogy tapasztalom a hasznos idiótaság nem fáj művelőinek, sőt egyfajta placebó hatást vált ki: „a beteg kibeszéli (kikommenteli, kidühöngi, kitrágárkodja – lehet választani) magát, a beteg megnyugszik” alapon. Régebbi és újabban netre jött hadak együtt és danolva űzik a végtelen trollkodás, a manipulált beszéd a konteók terjesztését, a háttérbeli zsoldosok felügyelete mellett. Elképzelem, amint Orbán szövegírói, a manipulátorok, a konteók és képtelen ötletek, az alternatív tényekre és világnézetre épülő kommunikátorok hangosan röhögnek, amikor a „népek” értelmezni próbálják agymenésüket, ha a főnök azt találja mondani példának okáért, hogy „keresztény szabadság”. Nem, hölgyeim és uraim, a keresztény szabadság fogalmának nincs semmi rendkívüli, sőt logikus értelme, töltelékszó, politikai kommunikációs (hazugság) termék, mint régebb az állandó polgározás volt, és amit a kissé megkopott „illiberalizmus” helyett vezetett be a „kedves vezető”, hogy buta halként ráharapjanak és míg horgon vannak nem foglalkoznak egyébbel, addig is lehet büntetlenül folytatni a „közvagyon magán jellegűvé alakítását”.

Olyan a rendszer, hogy önmagát gerjeszti és terjeszti, működtetői/éltetői a hasznos idióták pedig önmagukat és szövegfolyásukat állandóan újratermelik, a hasznos idióták az (autopoietikus) önmagát újratermelő rendszer láncszemei. És nem is kell hozzá más, csak áram, net és billentyűzet, mert egyébként, ahogyan azt Murphy mondaná: „Az intelligencia mennyisége a Földön állandó, a lakosság száma pedig egyre nő!” Tartsuk azt is szem előtt, hogy arról sem írtak még angol tudósok, hogy a hasznos idióták a mennybe mennének, kár hagyni, hogy tudatlanul is pokollá tegyék a mi és egyaránt az ők földi életét.




2019/07/23

Félfordulat, összeért, ami egyfele tartott



Félfordulat, összeért, ami egyfele tartott

Komolyan foglalkoztat az a, gondolom nem csak számomra izgató, kérdés, hogy miért nem képes a Fidesz fiókpárt (és általa az MPP) leválni a PéSzéDéről, sem a Dragnea által vezetettről, sem a nélküle, Dăncilával, sodródóról? És különösen nehéz megtalálni, vagy fölfedezni a reális okokat, vagy legalább megnyugtató magyarázotakot föllelni.

Egyfelől mert, mint minden magára valamit is adó autokrácia – bár itt, úgy tűnik export autokráciáról van szó – a FfP is a sajtó alárendelésével, kiszolgáltatásával és a cenzúra egyre erősödő formáinak bevezetésével kezdte. Mindegy, hogy kívülről nézve úgy látjuk, hogy a magyarországi kormánypárt fölvásárolta a rommagyar médiát, az itteni fiókpártja számára vagy úgy, hogy éppen a FfP alól vásárolták ki a magyar nyelvű médiát, a végeredmény ugyanaz. A rommagyar médiatér ellaposodott, mindenféle kritikai hangot elhallgattattak, csak a fideszkonform szövegelés folyik, az újságírók mikrofonállvánnyá váltak, sőt vannak túlbuzgók – mint mindig –, akik elébe mennek a halovány elvárásoknak is, az elhallgatásban, és mindenféle bírálat „megelőző becsúszással való” leszerelésében, a habonyi-tézisek és összeesküvéselméletek terjesztésében, a propagandagépezet működtetésében, stb. Központi ukázra, mely egyre világosabb, hogy Budapesttől indul, neveznek ki sajtó-menedzsereket, vagy zavarnak el szerkesztőséget, szüntetnek meg lapot, műszakis rúg ki minden magyarázat nélkül tapasztalt és hozzáértő műsorkészítőt, telefonbeszélgetés nyomán lesz főszerkesztő-váltás, politikai árat fizetnek cenzúráért, ott tartunk, hogy fekete-listák léteznek, hogy ki meginterjúvolható és kit nem szabad még mutatni sem, a rommagyar médiában, „mert ilyen a rendszer”, mert tehetik és kuss, stb. stb. Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, de alig találni ilyent, a cenzúra belső cenzúrává alakult újfent, a fizetett és az önkéntes cenzórok pedig, büszkén pöffeszkednek a konteok és fake news-ökre felállított vasnak képzelt trónjaikon. (Mostmár csak a transindex.ro kell „megfelelő kezekbe” kerüljön, és lényegében az erport.ro marad az egyetlen többé-kevésbé kritikus felület még a világhálón is).

Szóval keveset, vagy szinte semmit nem lehet megtudni a rommagyar politika valódi mozgatórugóiról, hogy egy példát mondjak az elnökválasztások előtt bő 3 hónappal semmit sem tudni arról, hogy indít-e önálló jelöltet a FfP, vagy ha nem kit támogat? Lehet, hogy várják a budapesti jelzést? Érdektelennek ítélik, hogy ki lesz Románia következő elnöke? Várták/várják, hogy a PésSzéDé bejelentse indít-e jelöltet (most aztán előállhatnak, hogy mindannyian a félanalfabéta miniszterelnök-asszonyra szavazzunk)? És nemcsak jelöltről, jelölési rendszerről, vagy támogatandó esetleg nem rommagyar elnök-jelöltről nem hallunk, de semmiféle nyilvános vita, még csak halovány, amolyan „baráti beszélgetés” sem folyik róla, majd bejelentik, oszt jóestét. És persze elnöki programon sem kell törni fejetlen fejeket, minek az, majd diktálják, hogy milyen kellene legyen egy román elnök, és azt is Budapestről tudhatjuk mi a fő elvárás, hát hogy magyar nacionalista legyen!

Másfelől meg itt különösen van titkolnivalója a hatalomnak: mert akárhonnan is nézzük az együttműködés nem hoz(ott) semmit a kisebbség számára, jó ha sikerül többé, de inkább kevésbé, megőrizni valamit az eddigi „vívmányokból” (példák sokaságát hozhatjuk a magyar nyelvű orvos és gyógyszerészképzéstől, a nyelvhasználati szabályokig, vagy emlékezetpolitikáig); nagyvonalúan odavetett megjegyzésekből tudni, arról is, hogy a FfP hajlandó szembemenni választóközönsége akaratával – t.i. sem a jelenlegi PéSzéDé, sem az elődjei nem voltak népszerűek, sőt közutálatnak örvendtek a rommagyar közönségben - „mert ugyis megvan a többségük és valahova tartozni kell”; minden megnevezett motívum nélkül „adtak még egy esélyt”, a Viorica Dăncila által vezetett kormánynak; vagy mert az „ellenzékiek sem szeretnek” (mármint Kelemen Hunort és Márton Árpádot) mondták, ha mégis szóba állna vagy legalábbis megszólítaná valaki más is a rommagyarokat, azok áruló szekusok, nemde? Egyszer sem nevezték meg annak okát, hogy a FfP miért megy szembe az EU-s normákkal az (i)gazságszolgáltatás tekintetében (emlékezhetünk Márton Árpád kirohanásaira, és javaslataira, melyek alig voltak reakciósabbak elvbarátai, Iordache, Nicolicea és társai „pajzán kis ötleteinél”, hogy megmentsék Dragnea pártvezért a börtöntől), vagy miért pengetnek EU-ellenes húrokat, (többek között a kampányban, amit végül megvásárolt Kárpáton-túli szavazatokkal „megnyertek”), képviselnek kisebbségellenes és reakciós álláspontokat (szemem előtt lebeg Kereskényi polgármester csinos kis nyilvános támadása, gyűlöletbeszéde a homofób népszavazás kampányában ortodox pópák „szobrai” előtt), együtt a PSD-ALDE prominenseivel.

Visszatérve eredeti kérdésemre, azt hiszem csak kizárásos alapon, logikai úton levezetve érthető meg a FfP utóbbi években folytatott politikája és különösen az, amit a PSD-ALDE szövetséggel tettek/tesznek, és a dolognak két lényeges összetevője van:

1) A gazdasági maffia képlete

Nincs más magyarázat a FfP viselkedésére, csak az, hogy valakiknek megéri, amit politikai vállalkozókként tesznek. Félreértés ne essék, egyáltalán nem abban az értlemben lettek vállalkozók a ma regnáló rommagyar politikusok, ahogyan az Frederik Barth évekkel ezelőtt (1993) kifejtette, miszerint a vállalkozói szerepkör az etnikai politikán belül azt jelenti, hogy a kulturális adottságokat a politikai osztály – a kisebbség mobilizálása érdekében – a csoport ideológiáját, kollektív identitásának kulturális eszközeivel újrafogalmazza és politikai célokra használja, végső soron, a csoport érdekében (ez folyt úgy 25 éven át a rommagyar politikában). De ami most van az valami egészen más, központi és helyi kiskirályok, egyáltalán nem az egész közösség érdekében, hanem saját- és szűk környezetük (Magyar Bálint „fogadott családjuk”-nak mondaná őket) gazdasági/pénzügyi érdekükben folytatnak gazdasági ügyleteket, profitálnak a kisebbség foglyul ejtéséből, szorult helyzetéből. A legtöbb rommagyar politikus így stróman és ugyanakkor helytartó, kiépítette/építi saját klientúráját, amint az a magyar kormányzat itteni mezőgazdasági befektetéseiből látszik. A klientúra-építés köre Bukaresten át zárul, tehát a PSD védelmi pénzt követelhet és kap is a magyar kormánypénzekből, és ezt a FfP patronálja, illetve közvetíti. Tömören fogalmazva, azt állítom, hogy az előzőeknek megfelelően politikusaink legfőbb kompetenciája egyre inkább a végrehajtói, leginkább közvetítői, strómankodás és pénzmosás képessége, semmivel sem több.
A maffia műveletek piaca nem a látható piaci mechanizmusokat követi (gondolom jókat röhögnek illetékesek, hogy vannak akik holmi – egyébként általuk, csakhogy falból, elterelő hadműveletként – lefektett pályázati szabályokat próbálják számonkérni), mindent a „keresztapához” (ha kettő van, mint Dragnea bebörtönzése előtt volt akkor a kettőhöz) képest a piramison való elhelyezkedéstől függ. A formális, választott vagy kinevezéssel megszerzett, intézményi stástusok sem számítanak (ezért a legfőbb pénzosztó a „papi jó barát”), csak a lojalitás és a „családias közelség”. Csakhogy maffiából – családi, illetve családszerű szerveződése folytán – kiállni nem lehet, mert mindenki „túl sokat tud”, legalábbis a maga szintjén, ahhoz, hogy elengedjék, ahhoz, hogy ne tekintsék potenciális zsarolónak.
A Budapest-Bukarest közötti alvilági business Dragneára, Tăriceanura és tsaira volt kalibrálva, távózásával zavar keletkezett, de nem akkora, hogy a FfP-t elengedjék, hogy új helyet, esetleg új partnereket kereshessen magának. Nem mellesleg az ellenzéki pártok, és főként az újak az USR-PLUS átlátja a dolgot és nem is hajlandó beállni következő csendes maffia-társnak, ez fölöttébb bosszantja vezéreinket.

2) Maffia-politika

A teljes rommagyar politikai osztály a budapesti illiberális-modell közvetítője a bukaresti hatalom fele, transzmissziós szíj szerepet vállaltak, politikai strómanjai Orbánnak, és ezt takargatni kell. A háttéregyezmény maffia-szabályok szerint lettek megkötve, a FfP-nek semmiféle önállósága, szava vagy beleszólása nem volt a dologba: kettős kliens, mindkét irányba – Bukarestnek és Budapestnek is – kiszolgáltatott, térden állva és előrenyújtott tenyérrel, a senkiföldjén, szétszakítva és megalázva, mindenütt. Nagyjából ez a lokusz jelöltetett ki és működik ma is, miután a bukaresti vezér börtönbe vonult, a maffiából nem lehet csak úgy kiszállni, túl sok a közös titok, az elhallgatni, eltakarni való, a szálakat el kell varrni és ez időt igényel.

És nem is a gazdasági ügyletek a legveszélyesebbek, hanem a politikai korrupció, a fertő, amiben a rommagyar politikai osztály többé-keésbé kényszeredett mosollyal dagonyáz, közelegni látszik a rommagyar közösség teljes lezüllesztése, meg lehet-e fordítani ezt még?