2018/06/19

Keresztező párhuzamok

Keresztező párhuzamok

Úgy tűnik messziről jobban látszik, amit mi románok és rommagyarok valahogy nem látunk meg, pedig alapos okunk lenne észrevenni a nyilvánvalót. A NYTimes minapi összefoglalója jobban és egyszerűbben keretezi be és értelmezi azt, ami a napokban a román politikában történik, mint a legtöbb itteni elemző és politikai szereplő teszi. Dragnea and Co., a putyini, orbáni, trumpi (stb.) szélsőséges jobboldali nacionalista és populista retorikához igazodva (alt-right) összeesküvéselméleteket sző és forgalmaz az (i)gazságszolgáltatással szembeni harcában, ezért beszél a meghatározhatatlan “párhuzamos államról”, és tűnteti föl sajátmagát, áldozatként. A büntetett és több ügyben megvádolt PSD elnök - egyébként Trump eljárásához mindenben hasonlóan cselekszik - újítása csak annyi, hogy nem “mély”, hanem “párhuzamos” államról beszél, amikor körvonalazódó összeesküvéselméletét (konteóját) vázolja, és a DNA vezetőjét, valamint az államelnököt vádolja összeesküvéssel. Ugyanakkor - Orbánhoz hasonlóan, bár egyelőre valamennyivel visszafogottabban - a sorosozást is kezdik divatba hozni, a kormányt valóban a háttérből irányító Dragnea és társai, mindenféle konkrétum, vagy tény, információ fölvázolása nélkül. A cél az (i)gazságszolgáltatás politikai befolyás alá helyezése, mostmár nem hirtelen hozott sürgösségi kormányrendeletekkel (ezek miatt ment az utcára a forradalmat követő legnagyobb tömeg a tavaly télen), hanem magyar-lengyel mintára, a parlamenti többség diktátumával, törvénykezéssel. Az igazságszolgáltatás alárendelése (state capture) nemcsak a megvádolt (sőt már elítélt) korrupt vezetők fölmentését célozza, hanem a korrupcióellenes harc ellehetetlenítését. És nem mellesleg, az államelnök politikai játékterének a szűkítését is célozza, aki a korrupció-ellenes harc fő szóvívője, akinek politikai kommunikációja erre épül.

Nem lenne érdemes önmagában a párhuzamos-, vagy ügyészállam (ezt a statisztikák önmagában is cáfolják, hiszen a DNA-s vádemelések igen magas aránya válik bírói végzések alapjává, még európai mércével is hatékonyak az elmúlt időszak eljárásai, és a felmentettek aránya is rezonábilis, elfogadható mértékű) üres konteójának értelmezésére fordítani energiát, hiszen bizonyíték hiján, nyilvánvalóan csak politikai retorika, kommunikációs fogás. Hanem az itteni Trump-jelölt, Dragnea helyzete különösen cinikus, illetve faramuci, hiszen ha valaki háttérből irányít központi hatalmi intézményeket, az éppen ő maga, aki nem mellesleg büntetett előéletű is. Ha addig nem lett volna világos, akkor a jelenlegi miniszterelnök-asszonytól tudnánk, hogy biza ő csak a “párt - értsd Dragnea - erős karja”, akaratának kormányzati képviselője. De, hát az elmúlt időszak botrányos miniszterelnök váltásai éppen a párhuzamos párthatalom működésének az eredménye. Ezért kellett példátlan módon parlamenti procedurával meneszteni saját kormányt és lemondásra kényszeríteni saját - enyhén renitens - miniszterelnököt, és állítani egy ezidáig obediens, bábuként működő harmadik miniszterelnököt. Ez pedig nagyban hitelteleníti az egész Dragnea-i harcot, tetszik nem tetszik - és ezt biza a mi rommagyar előljáróink is egyre gyakrabban elfelejtik - a hitelesség, a bizalom és a legitimitás (amit tévesen csak a választások aktusára igyekeznek korlátozni) feltétele, hogy hiteles kommunikátorok, azaz az adott ügyekben nem érintettek beszéljenek. Tetszik nem tetszik a beszélő őszintesége és érintetlensége, az hogy “ki beszél” ad vagy nem ad hitelt, annak amit mond. Amikor egy büntetett előéletű személy beszél ügyészállamról, vagy egy a háttérből irányító pártvezér papol titkos összeesküvésről, láthatatlan párhuzamos államról, hiteltelen, és minél többet és intenzívebben kardoskodik, annál hiteltelenebb lesz, ez biza ellene megy a bizalomépítésnek, és a meggyőzésnek, köztudottan, az ókortól (Platón és Arisztotelész fejtik ki ezt elsőként) egészen napjainkig.

A párhuzamos állam konteójának sűrű emlegetése, hogy már a sorosozást  - melynek biza nemcsak antiszemita, hanem magyarellenes éle is van, amikor román politikusok és propagandisták hajtogatgják - ne is mondjam, különösen zavarba hozza, az amúgy is önállóságát vesztett, itteni Fidesz fiókpártok megszólalóit. Közvetlen kérdésre válaszolva Kelemen Hunor is csak ötöl-hatol, nem tudja, hogy mi az, paradox módon, és kiszolgáltatott helyzetének következtében viszont, azokkal menetel, akik erre alapozva hoznak törvényt és viktimizálják sajátmagukat, leszerelni igyekeznek a korrupcióellenes politikákat, stb.

Nem tudom, ezért csak logikai levezetésnek, spekulációnak, viszont ilyenként megalapozottnak tűnik, hogy a rommagyar politikai mainstream aktív és lelkes közvetítője az orbáni illiberális állam eszméinek és tanácsadója a PSD-ALDE vezérkarnak, a magyarhoz hasonló rezsim kiépítési kísérletében. Márpedig ez ha kiépül - egyelőre a fél-elnöki rendszert statuáló Alkotmány, valamint a kétharmados parlamenti többség hiánya miatt kétséges a dolog - az a viszonylag önálló rommagyar társadalom, igen a régebb annyit követelt autonóm, önigazgató és ennyiben párhuzamos társadalom eszméjének, és/vagy utópiájának feladását jelentené.

A párhuzamos állam, bármit is jelentsen ez a PSD-s összeesküvéselmélet kontextusában, elleni kirohanások nem csak az (i)gazságszolgáltatás politikai kiszolgáltatását célozzák, hanem mindenfajta autonómiát fenyegetnek. Ha sikerül elzavarni a DNA vezetőjét és egy politikailag lojálisat helyére ültetni, ha sikerül a korrupció üldözésének jogi kereteit felpuhítani, az államelnök hatásköreit megnyirbálni, és mindenekelőtt az elítélt/megvádolt korrupt hatalmasokat fölmenteni, akkor a “harc” tovább fog folytatódni. Az összes még valamelyes függetlenséggel, autonómiával rendelkező intézmény veszélyben forog, bármikor a “párhuzamos állam” jelzővel illethető és mint ilyen einstandolható, fölszámolható képviselői leválthatók, sőt megbélyegezhetők és üldözhetők.

És akkor, hogyan tovább rommagyarság? Hová vezethet a kettős beszéd, mely egyfelől továbbra is retorikájában autonómiáz, másfelől pedig az intézményi függetlenségek és autonómiák fölszámolását követeli? És főként, kit képvisel még, egy ilyen diskurzussal a rommagyar mainstream? Egyáltlán, meg lehet-e fogalmazni a magyarországi kormánynak való kiszolgáltatottság és az illiberális demokrácia bevezetésének itteni követelése mellett, hiteles rommagyar politikai - de egyre inkább társadalmi és kulturális - jövőképet? Költőiek a kérdések, hiszen könnyen belátható, ha győz Dragnea and Co., és vele menetel a mai rommagyar politikai elit, nemcsak a képviselet, a kisebbségnek kedvező demokratikus rend, hanem a kisebbségi lét egész törvényi és intézményi garanciarendszere kerül veszélybe. A huszonnegyedik órában vagyunk, ha ezen az úton haladunk, nem lesz visszaút, és rövid lesz a végjáték: masszív elvándorlás és gyors hanyatlás, a rommagyar kisvilág(ok) vége.

2018/06/12

Teleormányi köztársaság

Teleormányi köztársaság 1.

A román nemzeti történetírás - kevésbé maga a megtapasztalható történelem - kulcsfogalma az egyesülés, azután pedig, valamilyen értelemben és vonatkozásban homogén román nemzetállami lét megvalósítása, mint évezredes törekvés kiteljesedése jelenik meg. (A nacionalista történetírás, mint a román kultúra és közélet központi diskurzusa, paradox módon az államszocialista rendszerben vált dominánssá, és jutott el a protokronista szélsőségességig, viszont mára sem adta föl nézeteit. Elsősorban az akadémiai történetírók őrzik, illetve igyekeznek fenntartani - a tudományos szempontból tarthatatlan - nézeteket /élükön az újonnan megválasztott elnökkel/. De a közbeszéd és a politikai diskurzusok is minduntalan visszatérnek azokhoz a regresszív és autarchikus nézetekhez, melyek hátterében a - lényegében premodern, módszertani nacionalizmuson épülő, stb. (lásd Katherine Verdery vonatkozó értelmezését) - nacionál-kommunista történetírás kognitív stratégiája húzódik meg. Olyan erős ez a historiográfiai hagyomány, hogy az általa kitermelt történelmi mitológiák, legendák és üres formulák, gyakran, alternatív tényekből, nem létező dokumentumokból és forrásokból összeállított megtévesztő panelek, alaposan megtévesztik még az elitet is, a nyilvánosságban megnyilvánuló közemberek történelmi tudatát is: magyarán igen sokan elhiszik, amit a regresszív és reakciós történetírás kommunikál. Gyakran úgy tűnik az egységesülés, a homogén nemzetállam fölépítése olyan implicit nemzetpolitikai stratégia, mely - mert túlélte kezdeti szakaszát, az imprinting sikerült - örök, afféle nemzeti vonás, és azután mégsem. Viszont - legalábbis úgy tűnik nem belső, hanem nemzetközi konjunkturális és globális hatások okán - politikai stratégiát és különösen közpolitikákat nem lehet építeni rá. Az egység nacionál-kommunista felfogása ugyanis nem konkrét, megélhető és átszármaztatható szolidarításra, együttműködésre, kölcsönös segítségre, stb., vagy patriotizmusra utal, hanem nacionalista ideológiai háttér, ha úgy tetszik stílus, a közbeszéd üres modellje /formă fără fond/.
Ez roppant mód zavarja az ellen-nacionalista diskurzusokat hajtogató rommagyar elitet, mert számukra, egy jobban mozgosító, vagy mondjuk úgy véresszájúbb román nacionalista centenáriumi év mozgosítóbb hatással bírna és a Pestről jövő hasonló elvárást sikerülne teljesíteni. Már a tavaly télen elkezdődött a potenciális centenáriumi nacionalista támadások  megelőlegezése a Fidesz itteni fiókpártjai által, csakhogy szemmel láthatóan, a stratégia nem jött be, az év ilyen értelemben egyelőre csendes, sőt. A tegnapi ünnepi és nemzeti pátosszal telinek tervezett momentum képei, melyet a Simona Halep Roland Garros-i győzelmének megünneplésére szerveztek, alkalom volt, hogy a bukaresti polgármester-asszonyt kifütyölje a közönség. Az eset is jól mutatta: a nacionalista diszkurzus nem hatékony szervezőelv, nem egyesít, hanem szétválasztja a társadalom különféle szegmenseit. Az elterjedt nacionalista ideológia, a nemzeti kizárólagosság, mint neve is mutatja, ilyen vagy olayn alapon kizár, de végül senkit sem integrál). A rendszerváltás elhozhatta volna a történetírás és nyomában a tanítás (nálunk nem a történelemkönyvek ihletik a történelmi filmek forgatgókönyveinek íróit, hanem megfordítva a játékfilmek forgatókönyveiből merítenek a tankönyvek megírói) megváltoztatását, modernizálását, de a konzervatív mainstream megőrizte Ceaușescu engedményként, lojalitásért cserében kínált nacionalista historiográfiáját.

Akárhonnan is nézzük a jelenlegi román társadalmat, egyesülés és homogenizáció helyett a töredezettség, szétszakítottság, strukturális, gazdasági, szociális, területi, kulturális/civilizációs, etnikai, stb., eltéréseket, sőt akár a politikai kultúrák összeférhetetlenségét, láthatjuk. Fölsorolni is hosszadalmas mindazokat a társadalmi és sok szempontból akár kulturális (sőt civilizációs) törésvonalakat és egymással alig érintkező társadalmi osztályokat, vagy rétegeket és közösségeket, melyek a román társadalmat - száz éves közös történelem ide vagy oda - egyre szembetűnőbben jellemzik. És, hogyha az elterjedt nacionalista ideológia és történelmi mítoszok nem képesek összetartani és perspektívát adni a társadalomnak, az a remény is szertefoszlani látszik, hogy a nyugati típusú polgárosodás képes lenne felzárkózási pályára állítani a román és benne a rommagyar társadalmat.

A román rendszerváltást követően nagyon nehezen és bizonytalanul indult el a felzárkózás a politikai nyugathoz, felemás eredményekkel és elhúzódó ücsörgéssel egyféle szürke zónában, a törékeny és sajátos demokrácia formulába tömörített posztkommunista rendszerben (Iliescu-rezsim). (A továbbélő nacionál-kommunista, bezárkózó és reakciós ideológiája nagyban hozzájárult ehhez, a maga “nu ne vindem tara”, és hozzá hasonló jelszavaival, a reprivatizáció elszabotálásával, stb.). Románia még régiós sorstársainak vonatkozásában is feltűnően lemaradt, foglyává vált a posztszocialista, perifériás helyzetének, amiből kimozdulást az EU-integrációs projekt hozott, mely miután formálisan révbe ért, politikai hatása kiürült és ellaposodott. Az EU-ba való belépést megelőző időszakban volt egy fontos fejlemény, a politikai pártok abban versengtek, hogy melyik nyitottabb és tudná gyorsabban teljesíteni a csatlakozási feltételeket. A felzárkózó, nyugatias lelkesedés csúcspontját - legalábbis politikai, választási értelemben - a 2014 novemberi elnökválasztás jelentette, és Johannis megválasztása. Azután még volt a nyugatosodásban érdekelteknek (yuppie társadalom?) néhány megmozdulása, - a Verespatak-mozgalom tüntetéseitől a Collectiv-tragédia nyomán kialakult mozgalmakig és a 13-as sürgösségi kormányrendelet kontesztálásáig, stb. - de ezek, mintha kifulladtak volna mára.

Azt hiszem ez a hazai kontextusa a PSD által szervezett szombati (f.év jun.9.) bukaresti tüntetésnek, melynek ugyan nem volt nagyon világosan meghatározott és néhány jelszóban összefoglalható témája és üzenete, viszont megmutatta a román demokrácia állapotát, egy széttagolt társadalom tanácstalanságát, mely nem bír igazi középpel. Érdekes és látványos, hogy maga a hatalom is tanácstalan (először a tradicionális családért - lényegében ortodox/homofób érzelmekért - akartak tüntit szervezni -, a sors fintora, hogy aztán a hatalmat éltetni hivatott naggyűléssel párhuzamosan folyt a Gay Pride fölvonulás), nem tudja mit tűzzön zászlajára, mert őszinte azért nem lehet: a korrupció védelmét nem lehet fennen lobogtatni, köréje mozgalmat szervezni. És az egyesülés centenáriumán a szakadást ünnepelni, sőt nem csak politikai értelemben, hanem szociológiaiban is szétszakítani egy amúgy is vulnerábilis, közép(osztály) nélküli társadalmat, nem dicsekvésre okot adó cselekedet. Miért probléma az ahogyan - közvetlen vagy közvetett kényszerrel és zsarolással, mézesmadzaggal és korbáccsal  összetrombitált - pészédés tömeg kifejezte politikai szimpátiáját? Mindenekelőtt azért, mert nem politikai, hanem társadalmi ellentéteket - a város és a provincia, a nyugatias és a tradicionalista, a helyzetüknél fogva progresszív és a reakciós, stb. -, társadalmi szegmenseket fordítta egymással szembe. A jelenlegi kormány-elnök szembenállás, nem egy polgári társadalom politikai közösségei közötti versengést és ideológiai ellentétet hozott és hoz fölszínre, hanem társadalmi habitusokat, regionális közösségeket és foglalkozásbeli kategóriákat, stb. ütköztet, törésvonalakat erősít, sáncokat mélyít, szekértáborokat alakít. Nem az (i)gazságszolgáltatásról és nem is annak virtuális függetlenségéről, nem a nem létező párhuzamos államról (ezek csak populista hívószavak), hanem ettől többről, a társadalom alapszövetéről van egyre inkább szó. Mert nem csak két Románia van, hanem sokkal több, és a törésvonalak torlódása, egymásra tevődése (interszekciója), és ennek a be nem ismerése, szétfeszítheti a társadalmat (különösen, hogy a kormány oldal a helyhatóságokat és az adminisztrációban dolgozókat képes kontrollálni - nem utolsó sorban - a számukra kedvező osztogatással, fizetésemeléssel, kiváltságok biztosításával gyarmatosítania. A nagy többségében a PSD-nek kiszolgáltatott/elkötelezett kolonizált adminisztráció mellett, nem csoda, hogy ez a párt a legtöbb közéleti korrupciós eset érintettje is, ez egyáltalán nem az (i)gazságszolgáltatás részrehajlásáról szól). Romániát ezután kellene egyesíteni (ez prsze az első száz év kudarcainak a beismerését is jelentené), nem történeti mítoszok és nem is vágyálmok területén, hanem gazdaságilag, infrastruktúrájában, szociális és kulturális, stb. értelemben. Nem egy egységes nacionalista és erőszakos projektet (ez remélhetőleg Ceaușescuval együtt megbukott, bár hej de sokan élesztgetik), hanem fenntartható, racionális, inkluzív politikákat és stratégiákat követve, és persze nyugatosodással.

A teleormányi patyomkin köztársaság kihírdetése megtörtént, reakció is várható rá, de az egyesülés száz év után is kétséges, amikor a széthúzást és gyülöletet erőltetik, és ne feledjük a szétszakításban csak pillanatok kérdése, hogy mikor találják meg az etnikai törésvonalat, (ezt még egyszer mondom, a mai rommagyar mainstream kedvezőnek is ítélné meg, hogy a rommagyar társadalmat nacionalista alapon mozgosítsa).Ma a szétesés van közelebb, és nem a “Nagy” egységesülés.

---------------------------------------------------------------------
1. A románból átvett kifejezés arra utal, hogy a jelenlegi kormányzó hatalmat egy Teleorman megyéből származó csapat vezeti, élükön Liviu Dragnea PSD-, és parlamenti elnökkel, és Viorica Dăncilă kormányfővel, de további mintegy 80 magas rangú kormány-tisztviselővel, többek között miniszterelnök helyettessel is, akik m ind onnan származnak. 




2018/06/05

Valósághajlítók


Valósághajlítók

Olyan időkben, amikor az innovációt valósághajlításnak nézik hangadó politikusok, valóban bármi megtörténhet, az is, hogy a szavaknak új “valósághajlítóan innovatív” jelentést tulajdonítsanak, és az is, hogy össze nem illő, egymásnak ellentmondó kijlentéseket, játszi könnyedséggel, és látszólagos következetességgel illesszenek egymáshoz. (Baudrillard évtizedekkel ezelőtt megjósolta az “alternatív tények” és “igazságok”, irracionális mátrix alapján való összekombinálódását, a hiperreális szimulákrum új dimenziójában. Ez az a tér, ahol a valóságot teszik hiperreálissá, valószerűtlenné, ahhoz, hogy az új dimenziót, a szimulákrumot, valóságosnak láttassák. A valósághajlító guruk - például Orbán tanítómesterei, többek között az éppen Pesten, nagy titokban bölcselkedő Bannon és Yiannopoulos az alt-right fekete papjai - arra vállalkoznak, hogy egy szimulált teret valóságként prezentáljanak és megtévesszék nemcsak a vélt, vagy valós ellenzéket, hanem- és elsősorban a jóhiszemű konzervatív-jobboldali híveket. Egyszer majd azon is el kellene gondolkodni “magyar embereknek”, hogy az amerikai nemzeti szupremációt hirdető megszállottak miért, és mennyiben képviselnek “magyar nemzeti” érdeket, vagy hogy miért is tennék ezt?). A valósághajlítás sikeréhez elégnek látszik, hogy valami horribiliset mondjanak a hatalommal rendelkezők, amihez azután hozzáillesztik a “nemzeti” jelzőt - melyet t.k. kiürítenek, tartalmától fosztanak meg, amikor mindenhez hozzáillesztik a dohánybolttól kezdődően az összes intézmény nevéhez, amit mi idevaló magyarok nagyon jól ismerünk a százéves román gyakorlatból - mintha az valóban a szimulákrum kapuja, az új dimenzió mennyei bejárata lenne. Orbán éppen fölfedezte a román, és különösen a nacionál-ceausiszta retorika adta lehetőségeket, azt, hogy a nemzeti jelzővel - legalábbis egyelőre - bármi eladható a valósághajlítás időszakos gyakorlatát segíti a tartalmatlan nemzetieskedés. És immár, a sebtében kivégzett diktátorhoz hasonlóan, Európára, a politikai Nyugatra vetíti reakciós látomását a szuverén nemzetállamokkal kapcsolatban (hajlottabb korúak jól emlékezhetnek még arra, hogy Ceausescu szájából hogyan hangzott a “szúverényítátyé” és a külföldi beavatkozást átkozó kifejezések, és akkor Soros nem lévén, terítéken az “adzsinturíli sztrőíné”, belügyekbe avatkozásának sűrű emlegetése volt divatos).

Orbán “szuverén nemzetállamok” Európájáról képzelődik, mely nem a liberális demokrácia és a haladás, hanem - legalábbis hellyel közzel - a nyugati pénzen hízlalt diktatúráknak (a Putyin-Orbán-Erdogan triónak) kedvez, a gyülölködésnek és kirekesztésnek. Nem zavarja, hogy ez abszurdum, hogy a nacionalizmus, a nemzetállami kizárólagosság és az EU-hoz való csatlakozással közössé tett, átruházott szuverenítás elemeinek “visszavétele” elválaszt és nem egyesít. Ez a Brexit-elve, a közös EU-politika feladása, t.k. a menekülés, regresszió, vissza az akol melegébe, ha ugyan meleg és befogadó, barátságos lesz ez még, Nagy-Britannia esetében is (még az sem biztos, hogy a “nagy” jelző megmarad a királyság nevében). Orbánt nem érdekli, hogy egy ilyen alapon elképzelt Európa nem egyesülne/egységesülne, hanem először parttalan - és lássuk be, számunkra esélytelen - vetélkedésbe és végül háborúkba keveredne. Orbán, amikor az EU-t “szabad nemzetállamok szövetségének” mondja valójában megveszekedett EU-ellenes, megszüntetné a jelenleg létező uniót és egy bizonytalan, szimulált, szövetséggel helyettesítené, mely az örökös belső viszály, és egyáltalán nem az egységes és demokratikus unió képzetét idézné.

A szimulákrum elsőbbsége a valóban létező és fontos dolgokat teszi zárójelbe, feledteti, hogy az oktatás és kutatás, a “valódi innováció” és a haladás szolgálója és nem a valósághajlítás olcsó bűvészmutatványa, bár a cirkusznak, ez időben, elsőbbsége van a magyar közéletben a teljesítményhez képest, ez a szimulákrum valósága: szándékos megtévesztés. És kétség sem férhet hozzá, hogy a mérleg nyelve, Magyarországon is, vissza fog lendülni és a szimulákrumból való visszatérés fájdalmas lesz, áldozatokkal tele, és szomorú (illúziókat veszíteni mindig lehangoló).

És kétszeresen abszurd - még a szimulákrum mátrixából is kilóg - rommagyar vezetőink Orbánt majmoló, vazallusi magatartása. Nemzeti kizárolagosságot, idegengyűlöletet, hírdetni kisebbségi helyzetben, a biztos vég fele való határozott lépés, zsákutca, amit semmilyen köntöfalazással magyarázni nem lehet. A mai rommagyar politikai formációk mindenike ebben a zsákutcában és az ott levő lagyakban caplat: fejjel a falnak, a visszatérés esélye nélkül. Mert itt, sajátos helyzetünkben, és főként fogyásunk okán, az ingalengés is másként működik, könnyen megeshet, hogy nem lesz aki, és főként nem lesz akinek, visszalendítse azt. A szimulákrum foglyaivá válunk mert helyzetünk többszörösen vulnerábilis, elfogyunk, mielőtt kijózanodnánk. Nem lep meg, hogy azok, akik az Orbán Judás pénzén hoztak létre “alternatív” (sic!) pártocskákat, vagy akik a szövetség elfideszeződését évekig erőltették, amíg az is a Fidesz egyik itteni fiókpártjává nem vált (egyszer majd az ebben közrejátszó magánérdekekről is beszélni kell!), kitartanak a tévúton.

Az viszont meglep, hogy Markó Béla - egy jobb korszak politikai, sőt kulturális ikonja - még mindig mentegeti a regnáló hatalmasokat, hogy maszatol, bizonytalan, ellentmondásos és következetlen, maga is építi, és nem lebontja a szimulákrum terét. Úgy tesz, mintha a rommagyar politikai establishment téves döntései csupán logikai bakik lennének. Pedig ő is tudja, ez a politikában több, mint bűn, ez biza megbocsájthatatlan, sőt visszafordíthatatlan hiba. Az illiberális állam orbáni eszméjét és “innovatív ötleteit” közvetíteni a bukaresti hatalom fele, minden reakciós PSD-ALDE-s valósághajlító elképzeléshez asszisztálni, sőt orbáni mintára, akár kezdeményezni a reakciós szabályozásokat, eljárásokat, kisebbségveszejtő cselekedet, árulás.

Markó újabb hosszú interjúban fejtegeti - esszéisztikusan, sejtelmesen, elhallgatva lényeges dolgokat, de mégis - helyesen, hogy a jelenlegi szövetségi vezetők téves úton járnak, csakhogy. Anélkül, hogy levonná a korrekció szükségességének követekeztetését, értelmetlenül teszi: ez így, “csak szövegelés”. Elhiszem, hogy a szerkesztő hibája, hogy Markó szájába adja, miszerint “a korrupció” - és nem a korrupció ellenes föllépés hatékonysága - “a kordában tartó /európai/ eszköz”. Hogy intézményes kapcsolatok jó működését hiányolja magyar-román viszonylatban, majd Orbán Dragneahoz intézett magán telefoneszélgetését tekinti mégis helyénvalónak, azzal együtt, hogy ennek beígért eredménye sincs meg, lehet csupán figyelmetlenség.

Viszont egyensúlyozási kísérlete az orbáni nemzetállami kizárólagosság és a “határok nélküli Európa” között nemcsak erőltetett és logikailag is hibás eljárás (tertium non datur, mondanák a bölcs latin logikusok), hanem politikailag is gyáva. Képtelen megkongatni a vészharangot (igaz, azzal menti magát, hogy “továbbra is RMDSz-es vagyok”, és innen a korlátja. Értsük úgy, hogy ez az “identitás” már számára is terhes?) és ezzel t.k. felmenti az elhajlókat, mégha ezzel az ő politikai építményét bontják is le. Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.

2018/05/29

Ki tudja merre?




Ki tudja merre?


Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.- Seneca

A politizálás nem elemző műfaj, s művelői nem valamely tudományok elkötelezett és avatott művelői, a politikai vezetőnek viszont, képesnek kell lennie arra, hogy valódi tudást állítson saját és közössége szolgálatába - Machiavelli szavaival szólva, “megfelelő minisztereket, (itt tanácsadókat) állítson maga mellé”. Mióta viszont az alternatív tényeknek (magyarán a nyakló nélküli hazudozásnak) van divatja, a tényszerű, logikus és racionális tudás mellékes: a kommunikáció tartalma lényegtelen - majd tartalomgyártók előállítják -, aztán a politikus (úgy is, mint különös, de cseppet sem fékezett habzású mosópor) szemünkbe vágja, elhebegi-habogja, vagy hegykén cinikus mosollyal köpi ránk (tessék választani!). Ezért történhet meg, hogy mozogni látjuk a politikus száját, hallani hangját, csak éppen, hogy értelmét nem látjuk/halljuk mondandójának; kommunikációs paneleket ismételgetnek, melyek alig illeszkednek konkrét helyzethez és adott kérdéshez; beszélnek, hogy a kommunikáció benyomását keltsék, s főként, hogy megvezessenek; a szimulákrum szabályai szerint, semmit nem mondanak, de azt határozottan, fél percig mintha maguk is hinnék azt, de rögtön napirendre térnek, mármint a sajátjukra, mást nem ismernek, nem is érdekli őket.

Természetszerűen, a politika nemcsak a jó kompromisszumoknak, hanem a hitegetésnek a művészete is volt és maradt: a polkomm egy olyan beszédfelhőt képez, mely körülveszi a témákat és ígérethalmazt képez, máskor és máshol is. Jó esetben viszont, ezekből kihámozható valamiféle értelem, irányultság, program. Nem úgy a populista szövegelés, mely mert egyszerre akar mindenkihez szólni, kibogozhatatlan és ellentmondásos antikommunikáció marad, illetve célja szerint is az: alibiszövegek a hallgató (ha még vannak akik hallgatják) éberségének elaltatására, a manipulációs játék folytatására. Ezért az olyan egyszerű szemiotikai fölvetéseknek sincs létjogosultsága, mint a szöveg és kontextusának koherenciája, jelentése, értelme, illetve értelmezhetősége. A diskurzusok rendje itt nem játszik: nincs üzenet (még a média önmagában talán azzá szerveződhet) csak (meta)kommunikációs nyelvi játék van, valami elhangzik, hogy kitöltse a teret, az űrt, mely a politikusok körül egyre csak terjed. Így a beszéd nem fölfed, nem eligazít és nem üzen értelmes dolgot, sokkal inkább elfed, egyféle menekvés és maszatolás.

Ez és ilyen Kelemen Hunor hosszú és mindent egybevetve követhetetlenül ellentmondásos interjúja, melyben politikai helyzetértékelést ígér (ráadásul, valamiféle külsőhöz képest, “bévülről”), értékel, irányt jelöl ki, illetve végül csak szövegel, szövegel, szövegel. Nincs is olyan kérdés, melyre egyenes választ hallhatnánk/olvashatnánk, lényegében folyamatosan mellébeszél, el-, illetve összemos, kitér, eltéríti a beszédet, elhallgat és köntörfalazik, mentegetőzik (7 év elnökösködés után az elmúlt 28 évre vetíti a kudarcokat, holott az elnöksége előtti eredmények is eltűntek “bölcs kormányzása” alatt), azaz minden aktuális kérdésben maszatol. Az izraeli követség elköltöztetése nyomán csak tudatlanságát és tanácstalanságát mutatja, de egyéb, minket közelebbről érintő, témákban sincs véleménye, ami azt jelenti maga a Fidesz itteni fő fiókszervezete is tanácstalan, nem tudja merre tovább. Olyan ellentmondásokba keveredik, melyekből nincs kiút, ezért torzóban hagy minden gondolatot (annak kísérletét is), ha véletlenül önálló, vagy a rommagyarság szempontjából megítélhető és fontos kérdésekről esne szó, azt rögtön elvágja agyának Fideszes átfordulása. Az orbáni nemzetállami retorika, etnonacionalista és bezárkózó populista szövegre vetítve, az illiberális állam kontextusában, nem lehet még csak megfogalmazni sem sajátos problémáinkat, ezt kell rejteni, ezért a maszatolás. Ezért aztán KH csupa olyan “eredménnyel” dicsekszik, ami mindenestől szembemegy az orbáni politikával, lásd. európai kisebbségvédelem a Brüsszel elleni háborúval, önkormányzati autonómia, a magyarországi centralizálással, alternatív tankönyvek a Magyarországon visszaállított egyentankönyvek rendszerével, a magánnyugdíj-rendszer (igaz, csak olyan tessék-lássék módon) megvédése, Orbán azt államosító gesztusával szemben, stb. De a Dragnea féle illiberális kísérlettel is ellentétes eredményekről számol be (többek között arról is, hogy az éppen elfogadott terrorizmus-ellenes törvény rosszabb és értelmezhetőbb, mint elődje volt), ahhoz, hogy végezetül mégiscsak hitet tegyen a Fidesz és a PSD-ALDE politikája mellett, lojalitásáról biztosítsa azokat. És - megítélésem szerint - ekkora ellentmondás szétfeszíti, az amúgy jórészt apolitikus, illetve érdektelen, választóközönség türelmét és tűrőképességét, és egyre többen fogják mondani, hogy ezt ne a mi nevünkben tegye. (Hitegetni és manipulálni is csak módjával lehet, illetve átlépve egy határt kontraproduktív, a fagylalt visszanyal, a backfire effektus fölülírja a hívők és hinni akarók illúzióit, még sajátos helyzetünkben is.)

Más hangnemben és a “régi jó” erdmagyar diskurzus szabályai szerint nyilatkozik Markó Béla ex-elnök (Kelemen Hunor pártfogója és bársonyszékbe ültetője, mégha szemmel láthatóan szívesen menekülne ezen minőségek elől), de jogos kritikai megjegyzésein túl, maga is ellentmondásosan, sőt félénken és mindenféle perspektíva vázolása nélkül (jellemzően a populizmus szót is kerüli, a klienteláris pénzosztást is vonakodik annak mondani ami, stb.) teszi. Markó jól látja és értelmezi a kettős állampolgárság csapdáit, reális következményeit, az elvándorlást, a bukaresti politikából való kiszorulást és a budapestihez való vazallusi viszonyt, stb., csak, ahogy maga mondja, “nem vetette le a mundért” és ezért köntörfalaz. Elsíratja a közelmúlt többé-kevésbé önálló rommagyar politikai múltját, csak kimondani nem meri, hogy a jelenlegi (utódja és védence által folytatott) rommagyar politika elhibázott, változtatni kell, megnevezni a felelősöket és átalakítani a kurzust.

Van egy harmadik friss interjú is, melyben Antal Árpád, az elfideszeződés egyik előfutára, és eröltetője, most éppen a gyurcsányi esetleges visszatérés veszélyeire figyelmeztet. Kevés cinikusabb és gerinctelenebb nyilatkozatot olvasni, arról, hogy a budapesti csicskáslét csak akkor veszélyes, ha nem Orbán a vezér, ezért a Budapest-függőség (anyagi is) veszélyes, ha nem marad a Fidesz mindörökkön. Ez aztán az elvszerűség, csak rajta. (Keveseket téveszthet meg Antal kétszínűsége a már-már általánosan bevett kettős mérce, de Markó Béla - saját bemondása alapján - ezek közé tartozik, amikor az antali cinikus álláspontot félreérti és üdvözli: és ez nemcsak politikai vakságot sugall, hanem intellektuális ellaposodást is).

Úgy tűnik a viszonylag önálló rommagyar politizálásnak végleg befuccsolt, a szétnyilatkozó politikusok párhuzamos diskurzusai jelzik, hogy már maguk is feladták, ott ténferegnek valahol Budapest és Bukarest között TÉVUTON.









2018/05/22

Egypárt rendszerünk és a korrupció



Egypárt rendszerünk és a korrupció


Volt egy kezdeti idő, amikor még arról vitáztunk/vitázhattunk, hogy a rommagyar képviselet, jelesen az RMDSz, politikai párt vagy érdekvédelmi szervezet, mely nem annyira pártként, hanem inkább szövetségként, és kulturális, oktatási szerveződések gyüjtőszervezeteként működik, amint hivatalos bejegyzése szerint lennie kellene. Azután, ahogyan egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a politikai elit kisajátítja, uralja és meghatározza a nevében még mindig szövetséget, történt egy kísérlet arra, hogy akkor politikai értelemben legyen egy plurális szövetségi rendszer, mely különféle politikai közösségeket, belső platformokat egyesít. A belső pluralizmus beindított folyamata elakadt - melynek betetőzése az ú.n. belső választások megszervezése lehetett volna (mondjuk olyan ‘96 magasságában volt ennek utoljára realitása) - a politikai elit farizeus magatartásán, mert nem bíztak a demokratikus folyamatban, mert kényelmesebb volt választások nélkül megtartani, sőt kiterejszteni, hatalmukat, stb. A közösség nagyrésze beletörődött(/beleszocializálódott) a pluralizmus hiányába[i], illetve akik a szövetségen kívül (Fidesz hátszéllel) próbálkoztak elbukták a kísérletet. Úgyhogy mára maradt az egypártrendszer, melyet az “új/régi” vezetés átfazonírozott, és ma már a Fidesz itteni fiókpártjaként működtet (akárcsak a másik két pártkísérletecske). Az eredeti vita a szövetség jellegéről elhalt, van egy központi rommagyar párt, mely megszállta és kiszolgáltatta az összes többi hozzá kapcsolódó szerveződést, sajtót, civil szervezetet, stb., stb. A klienteláris viszony alapja a párt redisztribúciós képessége, amivel elsősorban a Bukarestből szivárgó forrásokat újraosztja, és - igaz a klienteláris viszony ellenére csekély mértékben - a budapesti források fölött is rendelkezik, és klienteláris alapon tovább oszt.

A rövid történet fölemlítése azért fontos, mert keretet ad a jelenlegi rommagyar politikai történéseknek, nincs ma már az a naiv személy, különösen elemző, aki ne látná, hogy az egypártrendszer, mint afféle transzilvánikum kíséri közéletünket, és okoz nem egyszer problémát (mondanám kognitív disszonanciát, ha még hinni lehetne létezésében), amikor ideológiák alapján próbálnánk értelmezni/érteni a történéseket. “Az egypárt” retorikájában jobboldali/konzervatív, magatartásában pedig (PSD-s kapcsolódása okán) opportunista, és mindenekelőtt illiberális és alig-alig demokrata, és szinte mindenben reakciós/autokrata modelleket követ. (Ennek belátására érdemes figyelemmel követni a jogi különbizottágban ténykedő képviselőjének Márton Árpádnak ténykedését, politikai magatartását. Aki a reakciós és autokrata megoldások fő szószólója, olyan ásatag képviselőkkel egyetemben, akik szintén mindennemű jogi tapasztalat nélkül jönnek ásatag elképzelésekkel az igazságszolgáltatás, újabban meg a BT, putyini, illetve nacionálkommunista mintára való átszabására). Amíg az Orbán-éra tart ez nem is változhat, minden hatalommal rendelkező politikai szereplő kiszolgáltatott/elkötelezett, magyarán csicskás, ahonnan a zsé szivárog arrafele tekint, versengés csak az elérhető és tovább osztható pénzek mértékéért folyik, aholis egyelőre toronymagasan a református egyház (a baráti püspök, és az ex-püspök) vezet.

A román belpolitika úgyszintén nagyon szűk teret enged a rommagyar pártok ténykedésének, amikor alaptémaként már évek óta a korrupció, illetve a korrupció-ellenességet jelöli meg, és ezzel együtt, a Fidesz itteni fiókpártjainak helyét a korrupció politikáját folytató PSD-ALDE mellett jelöli ki. Amíg a Fidesz politikai krédójának, értékválasztásának lényege úgy foglalható össze, hogy “Amit korrupciónak neveznek az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” (apud. Lánczi András), addig a Fidesz itteni fiókpártjai kényszerűen vagy sem, de gyakorlatilag (de facto, a szó régebbi, szoros értelmében) a jelenlegi hatalom oldalán fognak állni. (Punktum, azaz ebben legalább következetesek, mert másként nem is tehetnek).

Viszont a korrupció-ellenes pólus, melyet román változatában az illiberális állam-ellenesség is jellemez, jó eséllyel legyőzheti a jelenlegi hatalmat. (Ezért gyakran manipulatív módon hol egyik, hol másik regisztertben próbálják rommagyar hangadók is kitámadni a korrupció-ellenes politikát, illetve legitimálni a fiókpárt védhetetlen álláspontját. A pártideológusok hol a jogállam védelmének tüntetik föl korrupció mellett elkötelezett álláspontjukat, hol azzal érvenek, hogy illiberális államot akarnak, tehát a fékek és ellensúlyok rendszerét orosz-magyar mintára, le kell építeni. Érdekes, hogy ebben egy liberális alapelvnek, az ártatlanság vélelmének meg nem engedett kiterjesztését használják. Úgyhogy lassan már mindenki bűnös vagy legalábbis “pénál”, akit meg sem vádoltak, el sem ítéltek, de korrupció-ellenes, és az ártatlanság vélelme illet meg mindenkit akit korrupcióval vádolnak, vagy akár már elítéltek, alap-, sőt föllebviteli fokon is[ii]). Potenciális győzelmének legkevesebb három pillére vázolható.

Egyfelől megtörtént az, amit a korrupció-kutatók máshol is tapasztaltak[iii], a korrupció-ellenesség összehozott különféle, és egymással azelőtt nem kommunikáló eliteket, és elkötelezett, valamint nyugatos, középosztálybeli csoportokat mobilizált az átláthatóság és elszámoltathatóság mellett[iv]. Az elmúlt két-három évben kialakult egy olyan hálózat (elsősorban web.2-es felületen), mely gyors mozgosítással, változatos jelszavakkal és tiltakozási formákkal képes megmozdulni, az utcára menni,  az illiberális állam és a korrupt hatalmasok ellen.

Másfelől az államelnöknek - Klaus Johannisnak - sikerült a mozgalom élére állni, annak ellenére, hogy politikailag el nem kötelezettséget ír elő számára az alkotmány, az ellenállási mozgalom civil jellegére való hivatkozással (emlékszünk még, amikor ellátogatott a tüntetőkhöz kétszer is, és fogadta a “civilek” képviselőit, stb.), ő a központi alakja (az “arca”) a mozgalomnak. Ugyanakkor Johannis nemcsak a korrupció visszanyesésén (vagy egyenesen kiírtásán) dolgozik, illetve érvel mellette, hanem a korrupció-ellenesség másik pólusának a szószólója is, vagyis a “jó kormányzás”-t sürgeti. (A hatékony korrupció-ellenes föllépés egy olyan skálán képzelhető el, mely egyfelől a korrupció felszámolását célozza, mondjuk a szigorú törvénykezés és az igazságszolgáltatás útján, másikon pedig a jó kormányzás (good governance) áll. Ez utóbbinak része az inklúzió, az átláthatóság és elszámoltathatóság intézmépnyes garfanciája és gyakorlati működtetése[v]).


Harmadrészt, a magyar politikai helyzet alapja (szinte az oroszhoz hasonlóan, de részben a lengyelé is ilyen), a parlamenti “kétharmad” és a centralizált - már-már egyszemélyes hatalom - ami, legalábbis egyelőre, Romániában nincs. (Ráadásul az autokrata hajlamú PSD elnök nem vehet részt közvetlen a kormányzatban, ezért a háttérből, strómanokkal kormányoztat, akik szinte hathavi rendszerességgel buknak, képtelenek mindenben követni a vezér utasításait). Ezért az orbáni magyar politika követése, az itteni fiókpártoknak az egyre láthatóbb fal fele való masírozása. Zsákutcában, fejjel a falnak haladnak, amikor azt játszák, hogy egy itteni “kétharmad” részei. Ha illiberális álmaik teljesülnének igencsak sanyarúra válna egész közösségünk helyzete, ha elbuknak a PSD-ALDE, pontosabban Dragnea and Co., ilyen irányú törekvései, akkor Kelemen and Co velük együtt buknak. Persze ez lenne a kisebbik rossz, de ez sem vidám kilátás.


[i] Mondandóm szempontjából fontos, hogy a politikai pluralizmus hiánya eleve a korrupció melegágya, hiszen a demokratikus többpártrendszer, ami a kormányzást illeti, kontroll-funkcióval bír. Előbb utóbb minden autokratikius rendszerben a korrupció oly mértékben eltéríti, illetve erodálja a kormányzást, hogy az bukáshoz vezet és feltárul az ilyen rendszerek kártékony - közérdeket sértő - jellege.
[ii] Készséggel elfogadom, hogy a transindex.ro vélenycikkének írója “csak” naiv és ezért eklektikus szövege még addig a felismerésig sem jut el, hogy elemző szempontból, a korrupciót és a korrupció ellenes politikákat egyszerre tekintik. Ugyanis, a korrupció olyan folyamat, melynek alakulását igencsak lényegesen befolyásolja az ellene folyó harc jellege, eszközei, és intenzitása. És megfordítva a korrupcióval kapcsolatos diagnózis, annak dinamikája, stb., meghatározza az ellene föllépők hasonló jellemzőit. Viszont Csoma Botond interjúja már egyértelműen a politikai elfogultság, az igazolhatalanul rossz politikai pozíció mentegetésének példája, amikor egy büntetett és állásából kitett volt titkosszolga kétségbeesett vagdalkozását tekinti “hiteles forrásnak”, csakhogy igazolja pártjának korrupciópártiságát. Viszont teljességgel hiteltelen, ahogyan egy korrupt és elítélt ex-titkosszolgával temeti a “jogállamot”.
[iii] Az ilyen mozgalmak a hatalom legitimitásának újfajta megkérdőjelezését tűzték zászlójukra, amivel szemben a választásokon szerzett többség nem áll meg. Az átláthatóság és elszámoltathatóság, a jó és hatékony kormányzás, olyan értékeknek tűnnek föl, melyek delegitimálják a korrupt hatalmat, mégha az választások nyomán alakult is ki. (lásd. Nugent, David Corruption Now and Then:managing Threats to the State in Twenthieth-Century Peru, In Current Antropology, 2018, Supplement).
[iv] Nem mellesleg az itteni civil társadalmi szerveződések hozzákapcsolódtak a globális falu hasonló mozgalmaihoz, a globális civil szféra szerveződéseihez, és ez különösen megerősíti pozicióikat.
[v] Igaza van Alina Mungiu-Pippidinek abban, hogy csak a két út egyidejű követése vezethet sikerre, sem a szigorú törvények és integráns ügyészség/bíróság, sem a “jó kormányzás”, önmagukban nem képesek féken tartani a korrupciót. Csak a kettő valamilyen arányú elegye lehet sikeres, amikor a közügyek magánérdekek szerinti fölhasználását nemcsak leleplezik, hanem az elszámoltathatóságot és korrektséget közérdekként tartják számon, mozgosítanak ezek mellett (lásd. Alina Mungiu-Pippidi, 2017, In Cautarea bunei guvernari. Cum au scapat alte tari de coruptie?, 15-41 pp.).

2018/05/15

Ki is az a 200 éves Marx, és mit akar?



Ki is az a 200 éves Marx, és mit akar?

Akárhogyan is nézzük a kétszázéves Marx évforduló mifelénk csakis azt mutatta meg, hogy mennyit süllyedt a közélet, a közös okoskodás, a nyilvános vita, a filozófia, a gazdaságtan és végül a publicisztika színvonala. Persze ez sem kevés, mármint a hanyatlás, az igénytelenség, a primitív-demagóg közbeszéd eluralkodásának való tükörnyújtás. És azt is eszünkbe juttatja, hogy nemrég még rommagyar filozófusok és közéleti hangadók is részt vettek – fölkészültségüknél és erúdíciójuknál fogva még a legsötétebb elnyomatás körülményei között is megtehették – a (neo, poszt, reform vagy kritikai) marxista vitákban: volt saját mondanivalójuk. Vagy felejtsük el, hogy volt nekünk Bretter Györgyünk is? (Hogy csak őt említsem, mert nem volt nekünk saját Antonio Gramscink, de még Lukács Györgyünk sem, mert hogy műveit hasonlóan kevesen ismerik). S, mivel azok, akik időnként úgy léptek/nek föl, mint valamiféle Marx-követő „tiszta elmék” most éppen alkalmi maoista korszakukat élik (persze stílusosan Alain Badiou félreolvasatát követve) és már nem is pitiznek az általuk elképzelt Marxnak, a legszínvonaltalanabb és közönségesebb, a magyarországi gyűlöletkampányhoz igazított publicisztikák és kommentek virágoznak. Becsületére legyen mondva, a hiányt (nem tudni, hogy egyáltalán fölkértek volna valakit, hogy próbálkozzon meg egy Marx interpretációval?) a transindex.ro, azzal próbálja kitölteni, hogy átveszi TGM Mércében megjelent alkalmi írását. Így mégiscsak megjelenik rommagyar fölületen is a gondolat, hogy: ”Marx osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói – … – , ráadásul hatása (akárcsak olyan mestereké, mint Platón és Arisztotelész) annyira szerteágazó és sokrétű, hogy könnyű őt összetéveszteni némely követőivel, s néhány odavetett (ám agyonkommentált) megjegyzése önállósult, saját szakirodalmat növesztett, amelynek csak kevés köze lehet gondolkodásának lényegéhez”. Így a magát megveszekedett antimarxistának tudó, valójában ignoráns és arrogáns, „hetyke tudatlanságára” végtelenül büszke publicista, ízléstelen és mindent egybevetve érdektelen, írásából tudja meg a nagyérdemű (no, ugyan hányan lehetnek ők is?), hogy Marx nem alsónemű vagy karóramárka, hanem valami más. És ez a más az ami bosszantó, mert mint primitív írásból és kommentekből látszik Marx egy „sarlatán”, szóra is alig érdemes, ha nem azért, hogy elpufogtassuk gyűlölködő kijelentések sokaságát, bizonygatva, hogy értjük az újpopulista/demagóg üzenetet, most gyűlölni kell, nem baj, ha azt sem tudjuk kit és mit. Az sem baj, ha Sztálint szidjuk (majd talán ugyanolyan hévvel dícsérni is fogják ugyanazok), mikor Marxot írunk és az sem, hogy olyan dolgokkal azonosítjuk a 19.századi szellemóriást, amihez végképp semmi köze. Marx a jobboldalként tetszelgő populista diskurzusok, a gyűlöletbeszédnek is központi alakja, mire mennének nevének – de soha nem gondolatainak, azokat nem éri föl ésszel sem a másod-harmadrangú publicista, sem az ő nagyérdeműje a kommentariátus – fölemlegetése nélkül?
Egyetlen őszinte mondata van hangadónak Marx kapcsán, és nagy kár, hogy nem erre szűkítette írását, mondandója ennyi volt:”Tulajdonképpen akart a fene Karl Marx születésének kétszázadik évfordulója alkalmából bármilyen módon megnyilvánulni”. A többi gondolattalan pocskondia, semmi köze Marxhoz. A színvonalas kritikai műfaj rég halott, az anyázás a dívat, a bayerizmus, úgy is, mint keresztény érték.
De még a legigénytelenebb szövegben is van valami, ami reflexióra érdemes, bizonyítja szerző (neve említésére sem érdemes) cinikus/önsajnáltatónak szánt megjegyzése, hogy ti. gyerekként, valamennyit, egy olyan rendszerben élt – mi több szerinte egy egész régió szenvedte meg ezt a dolgot – , mely „Marx tanaira épült” volna. Sőt aztán állítja, valahogyan, történelmi és földrajzi bakugrások, demagóg szövegelés, töltelékszavak és mondatok során Marx tanai felelnek usque „százmillió ember pusztulásáért”.
És itt azért érdemes lenne megállni az apokalipszissel, és egy ártatlan de attól fogasabb kérdést föltenni: Ceusescu, Pol Pot, Mao, vagy  Castro, Sztálin, vagy horribile dictu, Rákosi rendszere, hogyan és mennyiben „épült Marx tanaira”? És a választ nem várhatjuk demagóg, szerencselovagoktól, akik most éppen a trendet vélik meglovagolni, de biza kihívás ennek megválaszolása a létezett szocializmust megtapasztalt, és a „marxi tanokat” valóban ismerők számára. Eszme és gyakorlat, filozófia, vagy egyenesen utópia, és praxis viszonya – és persze nemcsak Marx kapcsán, de miatta fokozottan, hiszen ő állította, hogy „a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk” – máig megoldatlan föladvány. Nem túlzás azt mondani, addig nem tudunk – legalábbis eszmei értelemben – túllépni közelmúltunkon amíg ezt a kérdést meg nem válaszoljuk, és sajna Marx ehhez nem lehet útmutató, ő az összevetés egyik pólusa, de receptet, továbbra sem adhat.
Újra kell gondoljuk (vagy marad az unthinking) az összefüggést, hogy pontosan megérthessük nemcsak a közelmúltat, hanem a jelenlegi krízis(ek), a világ rend(etlenség) hátterét, és ha kell, tagadjuk meg Marx valamely olvasatát, csak oldjuk meg a föladványt. Mi került válságba, ha nem a Marx által joggal és ezidáig a legalaposabban – ti. lényegét, a kizsákmányolást és elnyomást tekintve és elítélve – bírált kapitalizmus? Létezik-e alternatívája a jelenleg éppen válság-ciklusát élő kapitalista világrend(etlenség)nek? Vessük el azt a Marx által vizionált 19. századi történelemfelfogást, hogy a progresszió állandó, hogy a történelemnek iránya és célja van, de akkor vázoljunk plurális történelemképet, alternatívákat, hiszen az elméleti kilátástalanság kezelhetetlenné teszi a válságot.
Egyébként a 19. századi Marxon számon kérni 21. századi kríziseink megoldásának kulcsát, több mint balgaság, olyan  ez, mint volt párttitkárok (wow, elgondolni is borzasztó, köztük élhetett és eszmélhetett szerző) anekdotikus mondása miszerint „Platón hibája, hogy nem ismerte föl a munkásosztály forradalmi szerepét a történelemben”.
Hát, itt tartunk (azokról az írásokról pedig fogalmam sincs hol lehetnek, melyek: „az  erdélyi magyar médiában is sok magvas gondolatot vázoltak fel a Mestert méltatva” /sic!/, miközben még nyomuk sincs. Ennyire megbízható szerzőnk, de akár a marxizmus „lényegének” sebtében való felvázolásából is kitűnik ez), ostobákkal és balgákkal, sőt rosszindulatú és tudatlan propagandistákkal tele volt mindenkor a világ, (no meg a hócipő) csak eddig, mintha, nem lettek volna ilyen szemtelenül büszkék előbbi jelzőkkel leírható „teljesítményükre”.