Csak az kap nyilvánosságot aki beleilleszkedik abba abba a médialogikába, illetve mediatizálási kánonba, melyet a kisebbségi médiák legtöbbje elfogad, illetve, akár a nyílt cenzúra segítségével is erőltet. Nem követem azokat a transzfermechanizmusokat, illetve átkódolási szabályokat, melyen a kisebbségi médiákban megjelenő tartalmak sajátja. Ha össze kellene foglalni ezt a normatív elvárásrendszert azt lenne érdemes kiemelni, hogy a rommagyar mediatikus térben megszólalók szinte soha nem tatják „ildomosnak” a kritikai beszédet, mely a kisebbségi intézmények, politikusok, vagy akár köznapi szereplőket érinti. Van egyfajta elhallgatási kényszer, álszemérmesség, melyet azután gyakran kihasználnak a hatalmon levők, viselt dolgaik elrejtésére. A kisebbségi frusztrációból, egyfajta komplexáltságból származó „éthosz nélküli etikett” alakult ki a kisebbségi média szcénáján, ami csak a mások kritizálását teszi lehetővé (sőt, majdhogynem kötelezővé), ugyanakkor mintegy tiltja, kontraproduktívnak tekinti a saját közeg kritikáját. Igen gyakran – többek között bírálóimnál – fölvetődik a kérdés, hogy egy-egy bírálat jogos ugyan, de ezt nem szabad kimondani, mert gyengíti kisebbségi pozícióinkat, az eleve elnyomónak, „rossznak”, ellenségesnek feltételezett többséggel szemben, aki csak arra vár, hogy az önkritikát használja ellenünk. Ezért egy olyan sajátos szövegátfordítási mátrixot alakítottak ki a mainstream rommagyar médiákban – tisztelet a kevés kivételnek – mely felmenti a kisebbséget, annak képviselőit, vagy legalábbis nagyon is kesztyűs kézzel bánik velük. Magyarán nem bírál, viszont minden alkalommal a többségre mutogat, „kontextusba helyez” mondván, hogy a többségi manipulatív és populista politizálás példának okáért, vagy a többségi korrupció sokkal jellemzőbb és kritizálandóbb, mint a kisebbségi. Ez az eljárás nemcsak a rommagyar médiatartalmak stílusát határozza meg, hanem azt is, hogy hogyan tematizál, illetve milyen módon jelöli ki a napirendet, mit tekintenek hírnek, fontosnak, említésre méltónak, és mit nem. Az elhallgatás koreográfiája éppen annyira torzítja a tartalmakat, átkódolja a nyilvánosságot, mint a fordítási mechanizmusok, melyek szinte minden megszólalást pártos, kisebbségvédő, önfelmentő, a vélt vagy valós kisebbségi érdekek mellett való felszólamlássá változtatnak. A rommagyar mainstream média jószerével mindenkor perben van egy – leginkább nem is valós, hanem – elképzelt többségivel. Más térben mozog, nem is integrálódik (ennek nyelvi akadálya is van), viszont folyamatosan perlekedik, szinte tökéletesen párhuzamos szférát alkot a román médiatér mellett, utóbbi időben lényegében hozzácsatlakozva, illetve alárendelődve a magyarországi médiatérnek. Talán a román televízió és rádió kisebbségi adásai azok, amelyek valamelyest integráltak a többségi méditérbe, a magánmédiák annál kevésbé.
De a párhuzamos/alternatív kisebbségi média-szcéna egy belső elkülönböződést is mutat, arra a jelenségre gondolok, mely folyamatosan „párhuzamos különidejűséget” termel ki. (Herman Bausinger a kifejezést eredetileg arra vezette be, hogy jelezze, a néprajzi hagyomány a legtöbbszőr megváltozott, modern környezetben jelenik meg. Így egy térben és időben a múlt anyagi és szellemi kellékei, materiális és mentális nyomai is belesűrüsödnek, jelen vannak és párhuzamos különidejűséget teremtenek, az illető időt és teret beélők számára (Herman Bausinger, Párhuzamos különidejűségek, 1989, Ethnographia, 100/1-4 sz. 24-37 p.). Így nemcsak a többségi nyilvános diskurzusok rendjébe nem illeszkedik, amit a rommagyar mainstream média közvetít, hanem a modern/posztmodern, vagyis az informatikai vagy hálózati társadalom jelenébe sem igazán. (Manuel Castells, írja le, hogy az új hálózati társadalmak jellemzője, hogy nem minden eleme és intézménye követi a hálózati logikát, az információs társadalom, ilyen értelemben, általában szegmentált és nem minmdenben követi a hálózati logikát (Manuel Castells, 2007, Az információ kora. Gazdaság, társadalom és kultúra. III., Az évezred vége, Budapest, Gondolat). És itt nemcsak arra a fáziseltolódásra gondolok, amit az internetes felületen megjelenő új interaktív tömegmédia és a klasszikus média között jelent meg. Amikoris – Habermas-al szólva – az offline tömegmédia, a polgári nyilvánosság, a kávéházi/irodalmi racionális kommunikatív interakciók szereplőit „az aktív közönséget, passzív fogyasztóvá alakította”, ezt követően pedig részük megmaradt ebben a fogyasztói logikában, míg mások az új interaktív hálózati nyilvánosság szereplőivé váltak. (Habermas viszont azt is fölveti, hogy a tabloizálódó tömegmédiák, amikor behatolnak az egyéni életvilágokba, szubjektivizálódnak, és az ideális polgári nyilvánosság elveszíti autoritását, nemcsak a szubjetktív témák, vagy tabuk széleskörű elterjedése és a tradicionális média tematizálás visszaszorulásának következtében, hanem azért is, mert a kereskedelmi média eladja, kiárusítja a nyilvánosságot (Jürgen Habermas, 1999, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Budapest, Osiris). Fontos itt megjegyezni, hogy a hagyományos elit, mely a nyilvános diskurzusokat tematizálta, és kontrollálta nem feltétlenül vált az új hálózati nyilvánosság főszereplőjévé, legalábbis nem mindenhol. Viszont, esetünkben, a hagyományos rommagyar elitnek sikerült fenntartani az előzőleg kreált, kisebbségre jellemző szegmentálódást, mely nagyrészt független az offline/online platformoktól, illetve mindkettőn jelen van. A siker mögött az is ott van, hogy az internetes felületeket, portálokat ugyanúgy a hatalom pénzeli (kivételt az ingyenes közösségi médiafelületek jelentenek), ugyanúgy függenek a politikai elittől (Bukarestitől, vagy Budapestitől, az mindegy is), a „fentiek” érdekeit, ízlését és elvárásait szolgálják. Az eljárás az offline médiákból átszivárgott az online felületekre, mégha nem is a fő hangadók, hanem csak „peremkommunikátorok”, eliten kívüli megszólalók által közvetítetten. Az aktuális valóságot történelmi térbe és időbe projektálják, elmúlt vagy csak nyomaiban létező tradíciókkal keverik (jó példa erre, hogy a különféle vitézi rendek és rangok, a nekik megfelelő öltözetek szinte állandó díszletei minden nyilvános, ünnepi megnyilvánulásnak, mintha valódi és működő, elsimert intézmények lennének, amit szimbolizálnak), egyazon térben és időben. Kissé megváltozott értelemben használom Bausinger fogalmát annak érzékeltetésére, ahogyan a rommagyar nyilvános diskurzusok, médiatartalmak ilyen múltbeli, azután pedig elképzelt, mitikus és utopikus, stb., elemeket szőnek bele jelenleg megjelenő textusokba. Egy olyan kisebbségi nyilvános szcénát kialakítva, mely ilyen „párhuzamos különidejűségként” tagolja a teljes tradicionális és internetes rommagyar nyilvános szférát. Az eljárás, a techné, amit a mainstream diskurzusok elkövetőei – legyenek azok, publicisztikai jellegűek, vagy politikai fölszólamlások, avatók, megnyitók, ünnepi beszédek, stb. – használnak az a múltra való állandó és nagyon sűrű utalás, az állandó historiográfiai referencia. Gyakorlatilag minden kihívást azzal vélnek megoldani, hogy múltbeli előképeket, példázatokat, előzményeket keresnek, amihez aztán asszimilálják a jelent és sorsszerűnek tüntetik föl azt, ami van. A historiográfiai kontextualizálás, mégpedig a szinte kizárólag csak saját közösség, etnikum, nemzet vélt vagy valós történelmére való állandó hivatkozás, múltbeli tapasztalatokkal, tudással, tradíciókkal, stb. népesíti be a jelent. Ugyanakkor viszont a múltba projektált víziókon túl semmit sem ajánlanak, a historizálást arra használják, hogy kivonják magukat, és a mainstream nyilvánosságot, még az aktuális definíciós küzdelmekből is. Az új fogalmak és kifejezések ismerete, adekvát használata egyenesen elítélendőként van feltűntetve, (gondolok itt többek között a multikulturalizmus és a gender fogalmak szitokszóvá változtatására, de feltűnő az is, ahogy még viszonylag művelt megszólalók/szerzők sem hajlandók figyelembe venni a /gazdasági/ migráns és a menekült közötti egyértelmű definíciós különbséget), a tudatlanság, az előítéletesség és az összeesküvéselméletekre való utalás, amúgy is egyre inkább erény: konzervatív elitellenes proteszt diskurzus. Ez az eljárás szinte homlokegyenest ellentmond a szociológiai kontextualizálásnak, illetve nyelvezetnek, ahol a jelen kihívásait éppen helyükön, a jelenben tematizálják, és a jövőbe mutató módon igyekeznek értelmezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése