2015/08/25

Pontának mennie kell!

Pontának mennie kell!

A politikai mezőny, még inkább a kialakult jellemzően romániai politikai szimulákrum, perverz hatása, erősebb a szándékok és tervek eltérítésében, paradox helyzetek kiakításában, mint a szándékolt és eltervezett következmények létrejöttében, és ez a maga teljességében nyilvánul meg a Ponta körül kialakult botrányos és tarthatatlan helyzetben. És persze, ahogy az már lenni szokott, a kialakult helyzet kusza és átláthatatlan, minden porcikájában bizarr, olyan kérdéseket vet föl, melyek gyors megválaszolása reménytelennek tűnik, szinte tökéletes a tanácstalanság – látszólag – senki nem tudja, hogy mi a teendő. Ezért tökéletes a terep a zavarosban halászóknak, a minden nemű párvenűknek, az üzéreknek és politikai hatalmukkal visszaélő, korrupt haszonlesőknek, és mindez annál rosszabb a közélet kitisztulásának reményében tekintve, minél tovább tart. Legveszélyesebb játékos ma – az időnként miniszterelnöki teendőkkel ideiglenesen megbízott – a mondvacsinált tábornok, Gabriel Oprea, akinek pártja soha meg nem mérettetett demokratikus választásokon, de aki a helyzet perverzitása folytán kulcspozícióba került, ami a kormányzást illeti. Már-már azt is mondhatnánk, Oprea fellépésével és konjunkturális hatalmi pozíciójával a demokrácia intézményei mentek Pontával együtt hoszúra nyúló szabadságra, csakhogy a politikai iparban nincs szabadság, ha valaki éppen elveszti legitimitását, és végső soron hatalmát, másvalaki fog fölemelkedni, akár az elemi demokratikus játékszabályok megkerülésével is: a hatalom nem vész el, csak átalakul, még akkor is, ha árnyékemberek a háttérből irányítanak.
A válságot az elnök indította/provokálta, amikor Băsescu nyomdokain haladva, alkotmányos hatáskörének határmezsgyéjére lépve (mert ahogy azt a jó Montesquieu több, mint 250 éve írta: ”minden ember, akinek hatalma van hajlik arra, hogy visszaéljen; ezt addig teszi, amíg korlátokba nem ütközik”), „saját kormányt” szorgalmazott, és támadásba lendült a kormányfő ellen, kirobbantva a paloták háborújának újabb csatáját. Viszont a blitzkrieg ezúttal sem jött össze, elhúzódó bozótharc alakult ki, aminek a végső szakaszában tartunk, de aminek következményei hosszú távra kihatnak, és meghatározzák Johannis mandátumának alapdallamát; még egy politikus, aki a remények ellenére sem képes magas funkciójának megfelelni, belesülyedt saját kicsinyes és szűk párt- és csoportérdekeinek, és főképpen szenvedélyének mocsarába, és ezzel oda is az újabb remény (amint azt közvéleménybeli gyors erodálódása is világosan mutatja). Mintha csak az elnök segítségére sietett volna a DNA amikor eljárást indított a miniszterelnök ellen, mégpedig egy nagyon sovány, és vélhetően 7 évvel ezelőtt történt „okírathamisítás” és pénzmosás gyanújának vádjával, és ezzel Ponta védekezésbe szorult, csapdába, melyből végső és elkeseredett gesztusokkal próbált szabadulni (vannak állatok, akik, ha csapdába esnek képesek saját lábukat lerágni, csak, hogy szabaduljanak a hurokból!). Először külföldre ment térdműtétre, aztán szabadságra vonult, lemondott pártelnöki funkciójáról, és kétségbeesetten próbált – többé-kevésbé dokumentáltan – érvelni ártatlansága mellett, az ügyészségen, stb. Miután egyik eljárás sem működött, nem volt képes időt nyerni, illetve csak nagyon rövid időt, az uborkaszezon idejét nyerte meg, az ígérgetéshez folyamodott. Talmi népszerűséget immár az ellenzék és a „köznép” körében próbált szerezni, mindent egybevetve szociáldemagógiával, fizetésemelésekkel és adócsökkentésekkel előrukkolva. Fontos megjegyeznünk, hogy a gazdasági növekedésnek köszönhetően, illetve az adók hatékonyabb begyűjtésével keletkezett költségvetési többletet fizetésemelésre, illetve forgalmi adó csökkentésére használni, ha úgy tetszik a leghitelesebb szociáldemokrata program része lehet, csakhogy. Az adott politikailag zavaros helyzetben, amikor a pártoknak nem ideológiai az identitása, mindenki populista és zsákmányszerző magatartásra állt be, stb., amikor a gazdasági teljesítmény számai megkérdőjelezhetők, és különösképpen a nemzetközi fejlemények bizonytalanok, (a kínai tőzsde-válság lényegében azt jelzi: nemcsak az amerikai típusú globalizáció és neoliberális/neokon pénzügyi és gazdasági politikák hanem a keleti kontrolláltan globalizálódó kínai hasonló politikák is becsődölni látszanak!), stb., ez az emelés/könnyítés beláthatatlan kockázatokkal jár. Még akkor is, ha a szintén populista („pillanatnyi”) ellenzék (aki nemrég még fizetéscsökkentést és adóemelést hajtott végre, nem kivétel ez alól az RMDSZ sem) népszerűség hajhászás végett, a hatalomrakerülés kétségbeesett reményében, a kezdeményezés mögé állt (persze, a maga felemás módján, akárcsak a kormánypártiak). Ponta mindent egy lapra tett föl – és az   adótörvénykönyv kapcsán, Dragnea által elkövetett politikai árulás után – veszített, ma már utódlásának kérdésébe sincs beleszólása: partvonalon kívülre került, politikai karrierjének annyi. PONTÁNAK MENNIE KELL, nem azért, amit tett (az sem kizárt, ha lemond, ejtik az ellene fölhozott halovány és nehezen bizonyítható vádakat!), hanem azért, amit képtelen volt tenni, azaz kormányozni! És itt is van a politikai káosz, és nem is látszik ki fog itt rendet teremteni, hiszen az előrehozott választások senkinek sem kedveznek (a mérhető politikai viszonyok zavarosak, de némiképp mégiscsak kiegyensúlyozottak), a kormánypártoknak viszont a hatalmon maradás sem kedvez, hiszen erodál, ronthatja maradék hitelüket, különösen egy megvádolt miniszterelnökkel az élen. Az ellenzék sem lehet biztos győzelmében, és a fölmerült árnyék-miniszterelnök (az egykori Băsescu-párti, viszont nagyon halovány miniszter – Cătălin Predoiu) és csapatának hitele, ütőképessége, és feddhetetlensége, stb., enyhény szólva is, kétséges. Johannis mosolya is egyre keserűbb, hiszen Ponta elleni győzelme, óriási népszerűség, sőt legitimitás-vesztéssel járt, ami ráadásul újfent a részrehajlás, az új elnöknek való politikai kiszolgáltatottság gyanújába keverte a korrupcióellenes ügyészséget is, és haszna semmi. Az együttélés működhetett volna (emlékszünk még? Az elnök egyetlen szavára hozott egyöntetű döntést a parlament, és lépett a kormány, nem is egyszer), ha a rossz reflexek, a hatalom kiteljesítésének törekvése, stb., helyett a felek a konszenzuskeresést választják. De nem voltak képesek túllépni saját árnyékukat, rossz beidegződéseik és a hatalom szenvedélyes akarása győztek, a józan ész, és főként, a közérdek fölött.

Forró politikai ősz várható, csak ne feledjük: a haborúk költségeit soha nem a tűzparancsot kiadó tábornokok, hanem a köznép fizeti meg!

2015/08/18

Szemben a virtuális zombivilággal

Szemben a virtuális zombivilággal

Sok minden haldoklik manapság, főként olyan dolgokra gondolok, melyek életre érdemesek, mint a műveltség, a józan ész, a logika, egyáltalán a racionális gondolkodás, a hiteles és megbízható tudás, és a tényekre épített világnézet, stb. És mivel a „valós valóság” olyan, hogy nem tűr meg űrt (horror vacui), ezért a haldokló/halódó dolgok helyét – ahogy azt Baudrillard mester mondaná – azok szimulákruma tölti ki, az egyre inkább hálózatosodó és semmi más által nem „igazolt”, valóságszerű fikció (már annak is van némi, ha úgy tetszik metafizikai módon borzongató peverzitása, hogy a lét, igen az az ontológiai értelemben is adott,  „Virtuáliába” költözik, dimenziót és hordozót vált, olyan hálózatokon keresztül férhetünk hozzá, melyekről csak azt tudni: működnek, hiszen, ha leesnek elvonási tüneteink keletkeznek, kicsit meg is halunk nélkülük). A „magunk teremtette tudatlanság” (Lee McIntyre) sokszor még „demokratikusnak” is tűnhet, hiszen azt mondhatjuk: „minden álláspont egyformán tiszteletre méltó”. Pedig hát, dehogy is van így, miért lett, vagy miért válhatott egy avatott, megalapozott, nehezen megszerzett és sok szűrön megszűrt (falszifikációs teszt) tudományos kijelentés hasonló státuszú, tudatlanok szemében hasonlóan hiteles, mint egy nyeglén odavetett komment? Ez a kérdés, és választ találni egyáltalán nem könnyű, amikor a hozzáférők számára, működésében homogén virtuális térben egészen különboző státusú és megalapozottságú tudás, mondjuk tényszerű és igazolható tudományos kijelentések, és áltudományos babonák, káros összeesküvés-elméletek, fiktív hírek és a politikai kommunikáció manipulatív „hazugságai” (na jó megengedem, néha féligazságai) jelennek meg egyazon felületen, ha úgy tetszik egy klikk alatt kerülnek föl a kijelzőkre és onnan aztán be az agyakba. Egyre gyakrabban hallom a legelrugaszkodottabb és hihetetlenebb történetek, illetve elméletek bevezető félmondatát, hogy t.i. „megírta az internet” (nemrég még úgy indítottuk az ilyenszerű okoskodásokat, hogy „megírta az újság is”, vagy „láttam valamelyik tévéadón”, „a Rádió is bemondta”), tehát lehet valami benne, ha nem egyenesen kikezdhetetlen igazságként kell kezelni a dolgot, hiszen a háló (ön)igazol (önmaga referenciája, az üzenet „maga a net”): visszakereshető, lájkolható, és belinkelhető, sőt taggelhető is akárhányszor. Azt hiszem a virtuális háló, ezzel a szinkron megjelenítéssel, önmagában is relativizál, olyan mozaikot termel, melyen egymásba oldódnak a dolgok, elmossa a határokat, műfajtalanít, illetve új műfajokat kever ki, a virtuális palettán. És hát, ahogy régen a borban, a virtuális zombivilágban a sok like-ban, és a még több share-ben van az igazság!
Régi bölcsesség, hogy a tények nem beszélnek maguktól, hogy szóra kell bírni azokat, viszont mi legyen akkor, ha tények nincsenek is? Mire alapozzunk? Intuíciókra, benyomásokra, megérzésekre, hitekre? Vagy ha mégis vannak, azok soha nem úgy vannak, hanem valahogyan másképpen, számunkra egyáltalán nem tetsző módon, összevissza, nem eleve elrendezetten és kerek világot alkotva.
A balgaság posztmodern dícsérete éppen egy olyan történet kapcsán jutott az eszembe, mely szembemegy a bevett, szüretlen „internetes idiotizmussal” (Umberto Eco), és saját tapasztalatot ír le, illetve mutatja meg a dolgokat a „másik”, az ismeretlen, a menekülő ember perspektívájából. Nemcsak önmagában hiteles tudást és tudósítást közvetít Kakuk György El Camino de Balkan riportsorozata, hanem hitelesen építi le azt a démonizált/dehumanizált képet, amit a menekülőkről a magyar kormány és propagandagépezete elterjesztett, amit a gyülöletkapmány festett meg elnagyolt, és őrült ecsetvonásokkal. És ha már halódó dolgokról szóltam, a Kakuk György módszere – t.i. néhány napra elszegődött „titkos” menekültnek és a valódiakkal eggyütt tette meg az utat Görögországból egészen a magyar határig – a kulturális antropológia, a részvevő megfigyelés, a helyszíni megtapasztalás módszere, azé a tudományé, mely éppen haláltusáját vívja a magyar kormányzattal, szószerint a létéért küzd. A menekültek életét megpróbáltatásaikat élni még néhány napig sem könnyű, de megtapasztalni és leírni annál fontosabb, mert semmit nem kell hozzátenni, semmit nem kell elvenni a „tényektől”, csupán, megfigyelni, megtapasztalni és leírni, mások számára is hozzáférhetővé tenni és a hatás lenyűgöző. A résztvevő megfigyelésre, a „benszülöttek szempontjaira” építő tudás előítéleteket bonthat le és félelmelket oldhat, megmutatja, hogy más is ember, hogy ugyanolyan gondokkal küzd, mint mi magunk, sőt – maradva az esetnél – azt is megmutatja, hogy mit jelent ezer kilométereken át menekülni a szinte biztos halál, a kilátástalanság, az állandó stressz, megalázás, bizonytalanság, jövőtlenség, stb., elől.  Tudatában volt, vagy sem (szerintem igen) Kakuk György az antropológiai szempontot alkalmazta a menekültügyre (és szerencsére követője is akadt már), kalandja és riportja ettől hiteles Úgy megy szembe a gyülöletkampánnyal, melynek a menekültek az áldozatai, hogy arról egy szót sem kell szóljon, „csak” tudósít, de aki riportjait olvassa az végig érzi, mennyire elhibázott és igazságtalan a gyülöletkampány, az atavisztikus félelmek fölkeltése, a „mások” lenézése, az érzéketlenség, stb., és szolidírítást kelt, érzelmi azonosulást az elesettekkel. És közben arra is rádöbbent, hogy hajszálon múlik, és semmiféle biztosíték nincs arra, hogy magunk is menekültekké válljunk, nem is először hiszen minden generáció történeti tapasztalata a ma menekülők élete.
Az El Camino de Balkan többet is tett, hiszen az egyre inkább zombifikálódó, szétszakadó és egymás ellen forduló, előítéletes és elfogult, ha úgy tetszik módszeresen és vállaltan lebutított magyar társadalomnak is tükröt mutat. Nemcsak azzal, hogy hitelesen mutatja meg a menekülők hétköznapjait, vergődéseit, stb., hanem az „internetes idiotizmus” jellemző példáját is bemutatja. Kakuk György névtelenül közölte riportjait, és csupán a „zarándokút” végén vállalta névvel a szövegeket. Amíg anonimításban közölt szinte csak dícsérő szavakat és kommenteket kapott, még a magát jobboldalinak mondó sajtóban, internetes felületen is. Aztán az önleleplezést követően, ugyanazokról a szövegekről indult be a gyalázatos trollkodók, az „internet idiótáinak” mocskolódó, lejárató, stb., hadjárata. Úgy tűnik a kétszínűség, a dolgoknak ideológiai, előítéletes és torz látása ma egyre inkább magyar sajátosság, a kommentvilág pedig a piszkos, a dehonesztáló beszéd generátora: a gyáva és nevüket nem vállaló „véleményüket” (amivel persze sokszor nem is értenek egyet, vagy nem is veszik komolyan azt) minden percben megváltoztató „internetes idióták” gyüjtőhelye.
Jó kísérlet volt a menekültekkel menni, megtapasztalni életüket, az ők szemével láttatni helyzetüket, mintha csak azt a sarkalatos kérdést próbálta volna megválaszolni az „utazó”, amit Baudrillard vet föl: megfordítható-e még a világ tökéletes szimulákrummá válása? Vannak-e még – legalább kognitív, vagy elméleti – esélyeink arra, hogy a „valós valóságot” tekintsük tények világának, vagy már mindent legyőzött az ideológiai, a babonákra és „hitekre”, stb., alapozott „valóságshow”? Dícséret érte: Le a kalappal, Gyuri!

2015/08/11

Gyülöletkampány és állampolgárságverseny

Gyülöletkampány és állampolgárságverseny

Radikális politikai lépésekre, hasonlóan radikális válaszok merülnek fel, és ki tagadhatná, hogy a mai magyar kormányzat az élet és a politizálás minden területén, mind propagandájában, mind pedig intézkedéseiben a radikalis cselekedetek megtestesítője: államosít (pl. magánnyugdíj alapokat), kioktat (kokikat és sallereket oszt Európának), alkotmányoz (izé, alaptörvényt ír, amit aztán hetente módosítgat) összevon, megszűntet, átszab, kivezet, fölszámol, átkeresztel, átértékel, illetve (Keletre) átfordul, (halálbüntetést) belebegtet, „illiberálissá tesz”, aztán végül, de nem utolsó sorban, klientúráján kívül, szinte mindenkit MEGFENYEGET, és ÜLDÖZ, és üldöz, és üldöz, stb. Márpedig a fidesz-kádéenpés kormányzat nemhogy radikális, de semmilyen ellenszegülést, sőt bírálatot sem tűr el, rögtön nagyágyúival lövet a verebekre is, az egész propagandagépezet „mozdul, ha a helyzet úgy kívánja”, és csupa rámozdulni való helyzet van, illetve teremtődik, hiszen a politikai kommunikáció, a napirendkijelölő eljárás fenntartása, mindenek fölötti cél: a világ minden dolga a „kormány illetékessége”, és soha nem több kommunikációs, illetve PR-kihívásnál (nyelvi játéknál). Az autoritér, egyre inkább koloniális attitűd, a mindent magunk alá gyűrünk, ha kell erőszakkal, és mindig, mindenben „mi leszünk fölül”, mentalitás vezeti ma Magyarországot, a kicsi létünkre „merjünk nagyok lenni” grandomán gesztusok (amúgy is fölépül a grandomán kisvasút a vezér kertjéhez, és stadionjához – ha törik, ha szakad) kormányzati kommunikációja dívik (háttérben, gyakori meghúnyászkodással). A csupán talmi sikerként „politikai kommunikálható” kettős állampolgárság fölvétele is ebben a tervgazdálkodásra hajazó, éves, vagy ötéves tervekben gondolkodó, (hübelebalázs tempójú, de alkalmazható rá a románból kölcsönzött „hejrupista” jelző is, stb.) melldöngető, propagandahadjáratba lett bekeretezve: a nagy számok, sok százezer potenciális szavazó, bűvölete (azon túl, hogy számos visszaéléshez vezetett) eluralta a jelenséget, futószalagon gyártották a külhoni választókat (más kérdés, hogy elenyésző számban voksoltak ezek), és írták a büszke „termelési jelentéseket”, főként a helyettes miniszterelnök környezetében. Ezért megértem, hogy a kormány propagandagépezetét és média-kiszolgálóit (talp, vagy egyéb testrészek nyalóit nem is említve) meglepetésként érte a Nágó Zsuzsa által elkövetett, „második” állampolgárságának a megtagadása (pontosabban csak meglebegtetett, hiszen, ha jól értem nincs procedúra), erre nem volt raktáron kommunikációs panel, egy újszerű és eddig példátlan gesztus akasztotta ki a gépezetet. Nem kétlem, hogy a háttérben (a Habony-Finkelsteinek) lázas lejárató, és/vagy ellenpropaganda hadjárat készül, és esetleg hatalmi hátszéllel indult a médiahadjárat, és működik az „internetes idiotizmus”, a rasszista, lebecsmérlő sértegető, megalázó, stb. kommentek folyama, ez utóbbi ma már (haladónak nem mondható) néphagyomány Magyarországon (is). Ráadásul a másodállampolgárság fölmondásának gesztusa egy olyan hadjárathoz, az idegenellenes gyűlöletkampányhoz kapcsolódik, amelyet – elismeri vagy sem a kormány és holdudvara, valamint a tőle jobbra sunyító párt vezérkara – végső soron nem lehet teljesen jól kommunikálni (ezt nemcsak a Tárki mérése mutatja, hogy t.i. „csak” a lakosság mintegy 46%-a szélsőségesen idegenellenes, hanem a menekülteket segítő, szolidarítást kifejező számos civil társadalmi cselekedet is). A nemzetietlen/hazaáruló képe (az internet idióták első nekirugaszkodásra névelemző kiselőadásokat forgalmaznak), csak nagyon kínosan kapcsolható egy segélyszolgálatoknak dolgozó fiatal hölgy képéhez, még a legelszántabb párt- és kormánypropagandisták ördögi víziói, konteói szerint is (ezért mindenféle egyéb dehonesztáló, méltóságot sértő, szexista, stb., fogást próbálnak találni, kiegészítendő a képet), csúsztatni és mellébeszélni kell, bevált jelszavakat és tartalmatlan paneleket kell ismételgetni, hátha csak ... Nem kétlem, hogy az idegengyűlölet-kampányt Nágó Zsuzsa gesztusa nem tudja megfékezni, de meggyőződésem, hogy olyan perspektívába helyezi a másodállampolgárság kérdését, ami lavinát indíthat, vagy legalábbis felnyithat szemeket, helyre tehet olyan dolgokat, melyek ma egészen torz, végletesen manipulált formában tevődnek föl, nemcsak a menekültek, hanem a határontúli magyarsággal kapcsolatban is.

Nagyon röviden, meggyőződésem, hogy a Nágó Zsuzsa gesztusa egy nem politikus nagyon is politikai TETTE, a gyalázatos idegenellenes kampány és eljárás ellen. Amit NZs mond és tesz velejéig HITELES (ismeri sok menekült helyzetét, tett és tesz a megsegítésükért, kockázatot vállal, önzetlenül fektet bele energiát, stb., stb., miközben a magyar kormány minden gesztusa lenullázza erőfeszítéseinek mégoly szerény, eredményeit is, sőt fölveti, hogy a gyülöletkampány ellene/ellenünk is folyik, és negatív következményei a hatumákkal kapcsolatban is lesznek!) és a CIVIL KURÁZSI, no meg az emberbaráti föllépés igazán nemes példája (nemrég még nemcsak tudtuk, hanem magunk is megtapasztaltuk – ilyen rövid lenne a memória, még ’89-re sem emlékszünk, hogy ’56-ot már ne is mondjam? – mit jelent a humanizmus, a humanitárius tett, elfeledtük volna?). És ebben a kontextusban az állampolgárságról való önkéntes lemondása pedig, (mindegy is miért szerezte, beszámolója csak az őszinteségét erősíti, innen is látni, hogy nem stratégiai kommunikál, hanem vázolja helyzetét) a POLGÁRI ENGEDETLENSÉG (legvégső?) megnyilvánulása! Alapvetően fölháborítják a menekültkérdés körüli gyalázatos kormányzati politikai gesztusok, a gyülölködés és uszítás, stb., és azzal TILTAKOZIK, AMIVEL TUD, amivel fölhívhatja a figyelmet a jelenségre, ami eszközként a rendelkezésére áll (fölösleges az állampolgárság és a származás körül indítani, végeláthatatlan és ocsmány, stb. hadjáratot). Azt is gondolom, hogy azon kívül, hogy LELKIISMERETET FEJEZ KI, amit biza nagyon kevesen tettek/tesznek manapság, hatékony eszközt használ. Miért gondolom? Többek közöt azért, mert sikerült igencsak nagy visszhangot kiváltania – persze főként és mindenekelőtt, a rasszista, nekivadult, fölhergelt, stb., csürhéből, a trollkodó niemandokból, internet idiótákból – és a kommentek jellegén és harciasságán mérve hatékonyan PROVOKÁL. Példája pedig ragadós lehet. Nem, nem a másodállampolgárság tömeges megtagadására gondolok, (az is következhet, ha a helyzet súlyosbodik!), hanem arra, hogy, a "csöndes" többség elgondolkodjon, és jobb belátásra térjen, ez a PÉLDAADÓ FÖLLÉPÉS legnagyobb sikere. A menekültek kérdésköre – amennyiben képtelen kihátrálni a maga kreálta propagandisztikus zsákutcából a magyar kormány – könnyen válhat fordulatot hozó, a vég kezdetét jelző témává, a hazug propaganda leleplezéséhez pedig, az erdélyi lány gesztusával, nagyban hozzájárult.

2015/08/04

Új helyha jön, a régiekkel

Új helyha jön, a régiekkel

Kezdődik az előkampány kampánya, azaz máris készülődnek a pártok a helyhatósági választásokra, sőt új pártok is készülnek, illetve alakulnak, a jövőben esedékes tanácsi és polgármesteri, illetve parlamenti választásokra tekintve, és új választási törvény lépett életbe, mely átrajzolhatja a helyi politizálás kereteit. Nem lehet túlhangsúlyozni a jövő évi választások fontosságát, mert a politikai osztály és teljes mezőny újjáépítése elkerülhetetlen – az „újratervezés” szlogen helyén való volt az RMDSz-Kongresszuson, csak hát mint várható volt, puszta jelszó maradt –, újra kell gombolni nagyon sok mellényt és újrakezdeni projektet, először helyit, és aztán országosat, egyaránt. A politikai mezőny újratöltése (reloaded politics) alulról kell, hogy elkezdődjék, és ezért szerencsés, hogy először helyhatósági választások jönnek, viszont ha közelebbről szeműgyre vesszük és kontextusában vizsgáljuk az új helyhatósági választások törvényét és viszonyát a demokratikus folyamat ismételt beindításához, újrakezdéséhez, több a kérdőjel, mint a válasz. Azt hiszem ugyanis, hogy sikerült egy olyan törvényt – szinte teljes konszenzussal – elfogadni, amelyik nem bővíti, hanem szűkíti a választott személyek és testületek legitimitását. A törvény a helyi közösségek közcselekvésben való részvételének, beleszólásának megkönnyítése helyett, éppen a településmenedzsmentet akadályozó acsarkodásnak, gyenge fölhatalmazásnak, a politikai mezőny polarizálódásának és az akaratok szétszórásának kedvezhet. Miért gondolom ezt, és miért gondolják a szakértők is így? Az új választási törvény egyszerre gyengíti meg a megválasztandó polgármester legitimitását, azzal, hogy egyetlen fordulóban lesznek megválasztva – így akár 25%-os támogatottsággal is mandátumhoz juthatnak, és igen gyakori lesz, hogy a tanácsi többség nem a polgármester politikai családjából fog származni, ami a politikai versengésnek, és nem a szükséges együttműködésnek fog kedvezni – és gyengíti a megyei tanácselnök pozícióját azáltal, hogy nem közvetlenül fogják megválasztani, hanem a tanács dönt személye felől, sőt a megyei tanács által visszahívható lesz. Nem kétlem, hogy a közvetett választás bevezetése mögött korrupció-ellenes politikai szándék munkálkodott, csak azt állítom, hogy a meggyengült tanács-elnöki pozíció, ismétcsak egyféle ellenzékbe kényszerítheti a tanácselnököt és ezzel tevékenységének hatékonysága csökkenhet. Ebből a szempontból hasznosabb lett volna, ha az egyre inkább „kiskirályokká” váló tanácselnökök – akik közül minden másodikat meg is vádoltak korrupcióval, egyiket-másikat meg jogerősen el is ítélték, stb. – mandátumát korlátozzák, mondjuk az államelnökhöz hasonlóan, két mandátumra. És végül a két intézkedés egymásra vetülése okán, a teljes helyhatósági mezőny demokratikus volta szűkül, hiszen a tanácselnök mandátumának gyengítése megnöveli a polgármesterek hatalmát azokét, akik, viszont maguk is gyenge legitimitással rendelkeznek majd. Ráadásul az új párttörvény következményeként rengeteg új helyi pártkezdeményezés jöhet létre és indulhat a helyhán, szétszórva, szétforgácsolva, a helyi politikai mezőnyt!
Érdemes itt kitérni arra is, hogy a közhiedelemmel, no meg az állandóan siránkozó, önsajnáltató, stb., helyi hatalom politikai kommunikációs paneljeinek tartalmával ellentétesen, az önkormányzatokból jelen idő szerint, elsősorban nem is a pénz, hanem a tudás, a szakértelem hiányzik! Ez elsősorban a pályázati úton elérhető alapok (EU-s és központi költségvetésből származók egyaránt) lehívásának képességén, a felhasználás hatékonyságán, egyáltalán a projektgeneráló képességen mérhető. Jelen idő szerint a helyi döntéshozás, a közpolitika-alkotás gyakorlata fül után működik. Jó esetben is csupán a tapasztalati tudás, a kiskapuzás, sőt a korrupt hálózatok, a megvesztegethetők körének „ismerete” van a szakértelem helyén (lásd. Berényi, Erőss, Neumann 2013 (szerk.), Tudás és politika) – tisztelet a kivételnek. Az önkormányzatok működésében tetten érhető intuitív, és benyomásokon, hangulatjelentésekből és egyéni érdekekből, stb., származó tudás jellegét kellene megváltoztatni, szakértelemmel fölcserélni. Ez lenne a korrupció-ellenes politizálás alapszintje is, és nem az álarcosok reggeli zaklatásai és a média-(i)gazságszolgáltatás, a tv képernyőkön megzörgetett bilincsek álpolitikája.

Fejtörést okozhat ugyanakkor az a felszínes helyzetértékelés, amellyel az RMDSZ (és nemcsak) tekintett az új helyi választási törvény módosításának kérdésére. Az egyfordulós polgármesterválasztás ugyanis csak első látásra, helikopterről tekintve, maradéktalanul előnyös a rommagyarságnak. Igaz ugyan, hogy néhány településen elvi (hangsúlyosan csak elvi) lehetőséget lebegtet meg arra, hogy akár 25-30%-os kisebbségi jelenlét mellett is megválaszthatnak magyar polgármestereket, de a valóságban a dolgok másképpen állnak. Vásárhelyen – mondjam úgy speciális helyzeténél fogva, a polgármesteri szék nem visszaszerezhető, mert akár több magyar jelölt is indulhat, az átszavazásnak, és ezzel tükörben a széthúzásnak, „hagyománya” van, stb. – minden marad a régiben, de sem Szatmárnémeti, sem Nagyvárad, nem lesznek esélyesebbek az egyfordulós polgármesterválasztás során. Az egyszerű matematikai-logika a politikában nem mindig működik, a folyamatok elbonyolítják a helyzetet és az új szabályozás a hivatalban levő polgármestereknek nagyban kedvez, újraválasztási esélyeik megnőnek. Gondot fog jelenteni viszont az egyfordulós választás ott, ahol az első fordulóban magyar jelöltre leadott szavazatok a második előtti egyezkedések során jelentettek politikai tőkét, azaz „hasznosultak”, és ezzel értelmessé tették az esélytelenre leadott (etnikai) szavazatokat is. Ha erős és népszerű rommagyar személyt jelöltek – mondjuk Kolozsváron – képes volt a tanácsi listára leadott szavazatokat szaporítani és jó tárgyalási pozíciót teremteni a második forduló előtt. Ez most nem lesz, és nem hiszem, hogy helyi szinten sok előzetes egyezség születne a rommagyar polgárok szavazatainak értékesülését illetően. Gyakori lesz az esélyes/esélyesnek vélt román jelöltekre való (át)szavazás, és a rommagyar szavazatok szétporladnak! Nincsenek tökéletes megoldások, sem a szabályozás, sem a kampánystratégia vonatkozásában, viszont a közös és nyilvános okoskodás kiiktatása, a manipulált beszéd, és a dolgok érdemi kibeszélésének helyét elfoglaló stratégiai kommunikáció, nem jó tanácsadók.