2017/05/30

Merre tart a tanügy?

Merre tart a tanügy?

Nehéz, ha nem egyenesen abszurd dolog az oktatás minőségéről, a most éppen a rommagyar politikum által napirendre tűzött aktuális kérdésként – legalábbis három napig az – beszélni úgy, hogy közben a rendszer legalapvetőbb összetevőiről, funkcióiról, terveiről és elvárásairól, stb., nemhogy konszenzus nincs, de még elemi tudás sincs, ami alapján a vita lefolytatható és azután egy terv kialakítható lenne. Az oktatással kapcsolatos politikailag fertőzött tervek, olyan „ember- társadalom-, és jövőképekkel” számolnak, amelyek a legtöbbszőr nemcsak tudománytalanok, hanem valószerűtlenek és életszerűtlenek. Ezért az „illetékesek” miután fogaik közt elsziszegik, hogy „gyerekközpontú”[1] oktatást akarnak, rögtön a vélt vagy valós, minden esetre pillanatnyi, munkaerőpiaci igényekre térnek, melyekről szintén semmit nem mondanak (nem is tudnak) csak divatosnak tekintik, trendinek, emlegetni. A gyerekközpontúság, általánosabb és pontosabb fölvetésben azt kellene, hogy jelentse, hogy az iskola az „életre kell hogy neveljen”[2], ezért először olyan általános tudást, általános műveltséget (common knowledge) kell adnia, ami alapján az emberek a közösség hasznos tagjaivá válhatnak, és elboldogulhatnak az életben, annak minden területén[3]. És erre az általános tudásra lehet majd speciális (szak-, illetve alkalmazott) tudást építeni, sőt ennek alapján lehet azután akár nagyobb munkaerőpiaci mobilitást megvalósítani, több szakmát is elsajátítani, vagy megfelelni a legkülönfélébb kihívásoknak, amellyel egy bizonytalan jövőben is boldogulni lehet. Ennek alappilére: megtanulni egy életen át tanulni, ezt a képességet az iskola mai állapotában sekélyesen, sőt esetlegesen, és mintegy csak véletlenül képes kialakítani[4], nincs rá sem módszere, sem kapacitása, sem pedagógiai gyakorlata[5]. Még tovább megyek és azt állítom, az oktatási rendszerről folyó politikailag infesztált diskurzusok, nem feltárják hanem egyenesen elfedik a rendszer általános tehetetlenségét[6], illetve föl sem vetik az általános célkitűzéseket, ezért maga a reform, amit oly előszeretettel emlegetnek, csupán a szlogenek, a jól hangzó szólamok szintjén marad.
Az oktatási rendszer[7] reformja – szükségességéről azt hiszem szinte mindenki meg van győződve, csak a hogyan körül folyik ádáz vita, illetve kevés hozzá a tudás, az elszántság, a politikai akarat, a kitartás, stb. – csak abban az egész rendszerben (széles értelmeben vett társadalmi milliőben) gondolható el, melyben beágyazódva, a mindenkori oktatási rendszer működik. Az oktatásnak márpedig ideológiai funkciója is van, sőt kanonizált és standardizált előzetes tudást átadó és számonkérő intézményként, besulykoló eljárásainál fogva, stb., alapvetően konzervatív rendszer. Nagyon nehezen változik, mint ahogy az iskolai műveltség – a curriculum – is nehézkesen és fokozatosan alakul át. Ezért az aktuális politikai környezet vonatkozásában az oktatási reform kérdése úgy tevődik föl, hogy lehetséges-e egy merőben konzervatív politikai mezőnyben – márpedig a rommagyar politika ilyen akar lenni, minden területen, beleértve a tradicionalista/konzervatív egyházi iskolák szorgalmazását is – megreformálni az oktatást? Észre kell vennünk, hogy a pedagógiai konzervativizmus egyfelől a társadalmi konzervativizmus természetes szövetségesévé vált, másfelől pedig a rendszer jellemzően erős politikai fertőzöttsége folytán, a politikai elvárások megjelennek az iskolai elvárások szintjén, és nem egyszer eltérítik azt az elsődleges, azaz az „életre nevelés” funkciójától. Az iskolának sokkal nagyobb függetlenségre, azaz autonómiára van szüksége ahhoz, hogy megreformálható legyen, ezért a politikának ki kell vonulnia az iskolából, az oktatási rendszerből[8]. A rugalmasság és a nyitottság (pl. többszíntű érettségi, vagy képességvizsga-rendszer engedélyezése) törvényi szabályozásán és az oktatási rendszer támogatásának „kijárásán”, az általános oktatáspolitikai irányelvek szabályokba foglalásán és felügyeletén, stb., kívül, a politikumnak nincs gyakorlati keresnivalója a rendszerben. Ehhez pedig hosszútávú – legalábbis választási ciklusokon átnyúló – politikai konszenzusokat kellene kialakítani. Ezzel szemben a tanfelügyelőségek ma a hatalom olyan nyúlványai, amelyekkel kapcsolatban a nevetségesség kockáztatása nélkül, föl sem vethető, hogy szakmai tanácsadással foglalkoznának. Kontrollfunkcióik is teljességgel formálisak, tagjai és vezetői politikailag kiszolgáltatottak, és nem áll jobban a heyzet az iskolaigazgatók és aligazgatók szintjén sem. Az iskolák pénzügyi és tárgyi ellátottsága helyi adminisztrációs feladat és közvetenül politikai kontroll alatt áll, a politikai váltógazdálkodásnak kiszolgáltatott, stb., stb.
A sajtónyilvánosságot kapott rossz iskolai eredmények kapcsán, ma sokan hajlamosak föltenni a kérdést, hogy „ki a jó rommagyar tanár”?, és erre felelősen csak azt a választ lehet adni, hogy a rendszer hibás beprogramozottsága és működésmódozatai miatt, a kérdés megválaszolhatatlan. Mert vegyük például, a mindenkori politika homlokterében álló, rommagyar humán-, és társadalomtudományos oktatás területét. Az a jó rommagyar tanár, aki szigorúan ragaszkodik a román rendszer előírta tartalmakhoz és témákhoz, a tankönyvben szereplő „leckékhez”, és csak azt tanítja, esetleg szárazon és akkurátusan, és ezt is kéri számon? Az ilyen tanár nagyon népszerűtlen, „vaskalapos” hírében áll a diákok/szülők társadalmában, de a statisztikái nagy valószínűséggel jók lesznek. Vagy az a jó rommagyar tanár, aki a száraz és unalmas curriculum mellett/helyett, egy másik vonatkoztatási rendszerben fontos – esetleg a magyarországi curriculumban szereplő[9] –, magyar történelmi tudást és irodalmi jártasságot ad át, és azután nagyon rossz statisztikái lesznek? Válasz márpedig a jelenlegi viták közepette, nincs, sőt nem is lehet.




[1] Ahol az oktatás kérdéseit „humán erőforrás” kérdésének tekintik, ott nem sokat jelent a kijelentés a gyerekközpontúságról: farizeizmus a javából. Egydimenziós és csupán a mukaerőpiac pillanatnyi és térben nagyon is korlátozott igényeinek megfelelő embereket szeretnének iskola által kitermelni és replikálni, munkaerőt, és nem embert faragni a fiatal generációból. Mert jól mondja pl. Kelemen Hunor, hogy versenyképes tudást kellene az iskolának adnia, csakhogy ezt hitelteleníti rögtön utána azzal, hogy a versenyképességet nagyon is le- és behatárolt munkavilágokhoz csatolja, mondván, a további /sic!/ reform célja az lenne, hogy megállapítani: „egy-egy megyében, egy-egy területen például milyen típusú oktatásra kell több hangsúlyt fektetni, milyen szakokra kell szakoktatásban rátérni” (http://itthon.transindex.ro/?cikk=26659) .
[2] Egy generációval ezelőtt nem volt szégyen ezt hangsúlyozni, sőt szakmai konszenzus látszott kilakulni ez körül a gondolat körül a politikai nyugaton és keleten, azaz a vasfüggönyön is átívelően. 
[3] Nem csak aktualitása miatt említem, mert nyilvánvaló, hogy az új internetes tartalmakkal és véleményekkel nem tudunk megküzdeni, nem tudjuk megkülönböztetni a manipulációt, az összeesküvés-elméleteket az összeesküvésektől, azaz a valóságtól, de Kant erről beszél, amikor a józan ész közös birtoklását említi a racionális gondolkodás feltételeként. És ezt viszi tovább Habermas, amikor azt feltételezi, hogy a polgári nyilvánosság minden szereplőjének rendelkeznie kell azzal a közös tudással, ami alapján megszólalhat, illetve értelmezni képes az ott megjelenő tartalmakat.
[4] Rengeteg bosszúságot okoz nekem és kollégáimnak (ezért sokszor hajlamosak is vagyunk summásan elítélő kijelentéseket tenni általános és középiskolában tanító kollégáink munkájával kapcsolatban), hogy olyan diákok jelentkeznek egyetemi képzésre, akiknek nincs meg ez az általános tudása, és nem alakult ki tanulási készségük. Nem az a gond, hogy egy-egy szakterületen nincs jártasságuk – ennek kialakítása az egyetemi oktatás feladata – hanem az, hogy az átadandó (föltételezetten „magasabb szintű”) tudást és készségeket, jártasságokat, nincs amire építeni, amihez hozzáilleszteni, amibe beleágyazni. Másik oldalon pedig köztudott, hogy a diákok – éppen mert tanulási készségeik fejletlenek – úgy érzik, hogy képtelensg „megtanulni” azokat a tartalmakat, amit az egyetemi curriculum tartalmaz, azt sem tudják, hogyan fogjanak neki, nem tudják, hogy mi a lényeges és mi a lényegtelen, esetleg példaanyag, a tanárok előadásában, stb.
[5] Vessenek rám bátran  követ, de azt hiszem ebben a kontextusban, a tanulás tanulása viszonylag független attól a tartalomtól, amelyet az iskolai curriculum megkövetel, még akkor is, ha a diák, vagy a szülő, már a politikusokat ne is mondjam, egy adott pillanatban ezt képtelen felfogni. A tanulni tanulás, kitartást, módszert, a logikus gondolkodás fejlesztését, stb.,  követeli meg. Erre még a most érvényben levő egységes román nyelv- és irodalomoktatás is képes. Azt hiszem a rommagyar politikum erősen eltúlozza a román nyelv- és irodalom tanulásával kapcsolatos nehézségeket, hiszen minden tanulás erőfeszítéssel és időráfordítással, azaz köznapi nyelven „nehézséggel” jár, és fölöslegességét is túlhangsúlyozza, hiszen olyan kihívást jelent, mely tanulni tanít, mégha kínkeservesen is. (Jól emlékszem, mennyire nehéznek tűnt és ellenszenvesnek latinul tanulni, de mára az is világossá lett, hogy az bizony nagyban hozzájárult a logikus gondolkodás elsajátításához, sőt a latin kultúra megismeréséhez, ami ma egyáltalán nem tetszik fölöslegesnek számomra, és azt hiszem sokan vagyunk ezzel így).
[6] Idő, illetve helyszűke miatt nem vetem itt és most föl, de az oktatási rendszer kardinális „külső funkciója” a vertikális társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség társadalmi léptékű termelése, az hogy ne csak újratermelje (ezt óhatatlanul teszi) a társadalmi struktúrákat, szerkezeteket (osztályokat és státusokat, illetve habitusokat), hanem biztosítsa a tehetségesek, a szegények vagy hátrányos régióba születők, stb., fölzárkózását, fölemelkedését és társadalmi integrációját. Az oktatási rendszer ezen funkcióját régóta hanyagoljuk, illetve úgy teszünk, mintha a legszélsőségesebb gazdasági/társadalmi egyenlőtlenségek oktatási rendszeren keresztül történő újratermelése nem is létezne, nem jelentene társadalmi léptékű problémát. Pedig jól tudják ezt kétkulacsos politikusaink, akik inasiskolákba terelnék a vidékieket és szegényeket – függetlenül attól is, hogy ezzel kreativitás vesztődik el, társadalmi béke kerül veszélybe, és igazságosság sérül, stb. – , miközben saját utódaikat elit, illetve külföldi iskolákba íratják, igyekeznek így-úgy megszerzett kiváltságaikat ezáltal is konzerválni, hatalmi helyzetüket bebiztosítani.
[7] Ha van a társadalomban olyan formáció, ami rendszernek (mégpedig autopoietikus, azaz önmagát újratermelő rendszer) tekinthető, akkor az oktatási rendszer kimondottan az. Elemei olyannyira egymáshoz kapcsoltak és egymásra épülnek, hogy akármelyik részrendszer, vagy akárcsak elem megváltoztatása maga után vonja az egész megváltoztatásának szükségességét, vagy ha nem, hát szinte spontán módon, maga alakul úgy, hogy továbbra is rendszer maradhasson. Csak egy példa, hogy, ahogy azt Bourdieu írja az iskolai rendszer az a „termelési rendszer.., melynek újratermelése – más egyebek mellett – az iskolai intézményre hárul, „legkidolgozottabb” termékei maguk a pedagógusok”. Ennek a rendszerszerűségnek igen fontos következményei vannak, ami a reform esélyeit illeti, hiszen, ha nem „teljes rendszerben” gondolkodnak a reformok megtervezői és végrehatói, akkor a reform maga eleve kudarcra ítéltetett, illetve olyan nem kívánt következményekkel jár (N.B. a román oktatási rendszer ezidőtájt, elbukott reformkísérletek köztemetője), amelyek többet ártanak, mint használnak, nemcsak az oktatási intézmények, hanem az egész társadalom szintjén. Ezért rendszerszintű és hosszú távú károkat okozott a volt tanügyminiszter – minden föltételezhető jó szándéka ellenére –, amikor a „menedzserszerű” tanfelügyelő-, iskolaigazgató-, és aligazgató kiválasztást tervezett és részben kivitelezett.  Történt ugyanis, hogy a „rendszer, mint annyiszor ellenállt”, a helyek mintegy harmadára nem is jelentkeztek, további helyeken pedig sikertelenül vizsgáztak a tanárok, ezért aztán az egész rendszer működésképtelenné vált. Ami úgy indult, mint a vezetői kiválasztási eljárás depolitizálása, miután utóbb politikai kinevezettekkel töltötték fel az üresen maradt helyeket, éppen ellenkezőjére fordult, politikailag fertőzőtt intézményeket hozott létre. Ráadásul mostanra két vezetői/menedzseri kategória keletkezett, azok, akik vették az akadályt, sikeresen átmentek a „teszten” („tudják mi a jó a szamárban”), és azok, akik nem vették az akadályt, de ugyanúgy vezetői pozícióba kerültek. Ezt illusztrálja a házi feladatok teljes eltörlése, illetve tanulási időhöz kötött korlátozásának „ötlete” is, ami így önmagában rendszerzavaron kívül semmi mást nem hoz, nem javít az iskolák és iskolai társadalom helyzetén: http://systemcritic.blogspot.ro/2016/11/az-elmaradt-hazi-feladat.html. Fájdalmas példává válhat ebben az összefüggésben az évtizede folyó rommagyar politikai harc eredménye is. Rosszul végződhet az alternatív, idegen nyelvként tanított román nyelv- és irodalomoktatás ügye, mert ha bevezetik (ötödikben el is készültek az új tankönyvek), ezt a megváltozott oktatási rendszert és curriculumot, de maradnak az egységes képességvizsgák  a magyarul tanuló gyerekek még a jelenlegi szinten sem teljesíthetnek „románból”. És akkor majd inasiskolákba kényszerülnek, ha ugyan egyáltalán átmennek a vizsgán. Illetve a statisztikák még nagyobb lemaradást fognak mutatni az országos átlaghoz képest, mint a mostaniak.
[8] Lényegében ez az üzenete annak a jól dokumentált (statisztikákkal igazolt) (ál)interjúnak is, mely a kérdést feszegeti: az iskola reális autonómiájára van szükség ahhoz, hogy megreformálható legyen https://republica.ro/cum-se-poate-vindeca-scoala-in-tara-in-care-98-5-dintre-profesori-se-considera-buni-si-foarte-buni-iar
[9] Nem egy népszerű történelem és magyar nyelv-és irodalom tanár büszkélkedik azzal, hogy ő biza magyarországi tankönyv szerint tanít, hiszen az hitelesebb és „nemzetibb”, közelebb áll hozzá és a diákjaihoz, azzal kapcsolatosan van „továbbképzésen szerzett” tudása, stb. Csakhogy ezzel mintegy bukásra ítéli tanítványait a képesség-, illetve érettségi vizsgán, hiszen ott másak a követelmények és másképpen mérik a teljesítményeket. Dilemma ez a javából, mégha hangosan soha ki nem mondódik is, rengeteg bosszúsággal és bizonytalansággal jár az iskolai társadalom minden szereplőjénél. Mit csináljon az igazgató/tanfelügyelő, ha ezt tapasztalja? Ha ragaszkodik a román curriculum oktatásához haragot generál kollégáknál/szülőknél, de esetleg jó statisztikát biztosít intézménye számára. Ha „nem firtatja”, akkor viszont rosszak lesznek a „statisztikák”, és valljuk be nagyon sok igazgató nem is tanít, vagy menedzsel, hanem statisztikát vadász (az is megesett, hogy érettségi vizsgára sem engedték az esetlegesen rossz eredményt elérő diákokat, a „jó statisztika végett”).

2017/05/23

Hatástalan populizmus

Hatástalan populizmus

Ha létez(het)ne tisztességes politikai populizmus, akkor az olyan politikusi magatartást és cselekvést jelöl(het)ne, amely mindenekelőtt a „népakaratot” venné figyelembe, és ahhoz igazítaná üzeneteit, valamint politikai programját. És honnan lehet, a politikusok szempontjából, a leginkább és legbiztosabban megismerni a „népakaratot”, ha nem a népszavazás, vagy az általános szavazásokon leadott voksok rávetítésével azokra a kérdésekre és politikai programokra, melyek ilyen alkalmakkor – demokratikus társadalmakban – egymással versengenek, megméretettnek. És ideális esetben ez valóban így is lenne. Ha valóban programok versengenének, ha ügyek és tervek, s nem politikusok népszerűsége vagy a velük szembeni ellenszenv, mérettetnének meg még a referendumkor is, ahol a megfogalmazott egyszerű alternatívák mögött pártok, programok, ideológiák és személyiségek vannak, ezért nincs ideális eset. A populizmus, mint divatos ideológia, egyszerre akar jobb és baloldali lenni, úgymond „meghaladni”, a klasszikus politikai ideológiákat, de közben semmiféle tartalmas progamot nem kínál, népszerűséget csak magáért a népszerűségért vadász, hatalma konzerválásáért áll ki. Ráadásul a populizmus, olyanfajta manipuláció, mely fűt-fát ígér – anélkül, hogy forrásokat jelölne meg az ígéretek megvalósításához – és azután nem képes betartani ígéreteit, programját maga sem veszi komolyan, így miközben a választásokkor elnyert többségre utal, mint passzív drukkerek sokaságára tekint a választóira – ajánlatait folyamatosan módosítja. Tipikus képviselője a populista politikusnak a jelenlegi amerikai elnök, aki folyamatosan visszakozik, módosítja, megmásítja a kampányban tett ígéreteit. De közben úgy tesz, mintha valamiféle rejtett programon dolgozna, amit ráadásul szintén rejtett háttérhatalom (deep-state) akadályozna, aki ellen folyton hadakozik. Valójában védekezik, igyekszik megtartani hatalmát, a botrányok és az egyre valószínűbb felfüggesztését megelőzendő, akármire képes, támad és menekül, űzött és megsebbzett vadként viselkedik.
De hasonlóan populistának tekinthető a jelenleg – magát amúgy baloldalra pozicionáló – itteni hatalom is, amely képtelen hatalmi túlsúlyával, a nem létező, illetve szétforgácsolt ellenzék ellenére, egyetlen épkézláb kormányzati projektet is végigvinni. A Dragnea & Co. populizmusa ráadásul kezdettől fogva példátlanul manipulatív, hiszen szociális érzékenységet és jóléti politikai intézkedéseket mímelve, valójában korrupt politikai elitjének fölmentését szeretné elérni, élén az elítélt/megvádolt vezérrel, aki éppen ezért a háttérből próbál kormányozni, szemmel láthatón kevés sikerrel. Szerencse, hogy a PSD-n belüli, még alig látható belső törésvonalak, az elnöki ellensúly, az utca hangja, meg a fékek és ellensúlyok úgy-ahogy, de létező, intézményes rendszere, határt szab a manipulatív populista vezér hatalmi ambícióinak. Dragnea és tsai, minden eddigi kísérlet ellenére képtelenek bebetonozni/megerősíteni hatalmukat, viszont egy helyben toporognak és pótcselekvésekkel töltik ki a politikai mezőnyt, mímelnek kormányzást, ami hosszú távon károsítja az országot. Egyelőre találnak, olyan témákat, melyek megosztják az ellenzéket – a legreakciósabb tervezetekhez, mint amilyen az alkotmánymódosítás megszavazott terve volt, az RMDSz, legalábbis egy/nagy/része mindig kapható partnerként – és uralni tudják a politikai közbeszédet, reakcióra, és defenzívába szorítani az egyet nem értőket, de ez a helyzet gyorsan változhat, és válhat kormányozhatatlanná az ország.
És hiába hivatkozik a hatalom arra, hogy mint jó populista formáció a „népet” képviseli, általa lett megválasztva, és így mindenestől legitím, ha a korrupció-ellenes harcot korlátozó intézkedései kapcsán szerveződő tüntetések és ellentüntetés-kísérletek világosan megmutatták: a PSD a vidéki, alacsony iskolázottságú és jövedelmű, esetleg állami alkalmazásban levő, idősebb társadalmi szegmens szószólója. A jelenlegi hatalom képtelen megszólítani a dinamikus, városi, feltörekvő, esetleg nyugati tapasztalattal rendelkező, és fiatal rétegeket, populizmusa nem hat rájuk.
Visszatérve, ha létez(het)ne tisztességes (legalább magával a populista ideológiával, azaz önmagával őszinte) populizmus, akkor az a közvélemény-kutatásoknak hinne, arra alapozná „népakarat” fogalmát, és az ott kirajzolódó többség szája íze szerint igyekezne politizálni, és nem valamiféle általa konstruált „népkarakter” és annak prioritásai szerint. Figyelembe venné, hogy – egy új mérés szerint – a lakosság 75%-a ítéli úgy, hogy az irány, ami fele az ország halad téves. Jellemző és elgondolkodtató (és nem előszőr, hiszen a tüntetések már jelezték, hogy az emberek többsége túl lát saját közvetlen érdekén, van érzéke ahhoz, hogy belássa: vannak hosszú távú érdekei, melyek fölülírhatják a pillanatnyiakat. Nem lehet belengetett életszínvonallal, pontosabban közszférában bevezetendő fizetés-emelésekkel megvásárolni a többség jóindulatát), az is, hogy miközben a kormányzók – együtt az RMDSz-el – úgy tesznek, mintha a közéleti korrupió, és konkrétan az összeférhetelenség, mellékes dolgok lennének (az amnesztiát pl. mindunatlan brüsszeli követelséként igyekeznek föltűntetni, mintha csupán a börtönlakók sűrűségének csökkentését követnék célként), mintha nem is figyelne rá a lakosság többsége, ez egyáltalán nincs így.  A lakosság 72%-a véli úgy, hogy a rossz irányért, amelybe az ország, véleménye szerint, halad, a közéleti korrupció a fő felelős, annak minden válfajával együtt. Ez igen magas arány, összevetve például azzal, hogy az alacsony jövedelmeket csak 54% tekinti elsődleges problémának. Az összeférhetetlenséget (nem mellesleg, igen sok előljárót – köztük rommagyar képviselőket is – nemcsak megvádoltak, hanem el is ítéltek érte) a lakosság többsége (50%, szemben a 17% érdektelennel) fontosnak véli, és érdekli jelenlegi szabályozásának fönntartása. A lakosság többsége (78%) korrupcióként percipiálja azt (mint, ahogy az is), és azt nyilatkozza, hogy nem szavazna olyan polgármesterre, akit összeférhetetlenséggel vádolnak (86%).

Az a kép látszik kirajzolódni, hogy a jelenlegi hatalom (és csatolt része, az RMDSz) populizmusa, éppen mert olyan elképzelt népakarattal számol, amely nem valós, jelen pillanatban kontraproduktív. Jól mutatja ezt a kormányzati elakadás, a parlamenti többség támogatása ellenére kialakult egy helyben járás, mondjuk olyan kérdésekben is, mint a közszférabeli fizetések rendszerének a reformja, ami hatékony ellenzék nélkül is akadozik. De húzódik/halasztódik a kormányprogram véghezvitele, szinte minden területen. Vagy újragondolják és átalakítják nemcsak retorikájukat, hanem a korrupcióelleni fellépést ellenző és a megtisztulást, önös érdekből, akadályozó politikájukat Dragnea és csatolt részei, vagy választási sikerük ellenére, csúfosan elbuknak. Akár belső konfliktusok fogják elemészteni a többséget, akár az utca, a vox populi élén az elnökkel zavarja el őket, a jelenlegi állapot tarthatatlan. A kialakult patthelyzet viszont, a szélsőségeknek kedvez.

2017/05/16

Kongresszus kipipálva

Kongresszus kipipálva

Lezajlott egy újabb (13.) RMDSz-Kongresszus, anélkül, hogy igazi számadás, önkritika, vagy a valóban stratégiai – értsd a politika gerincét adó, legfontosabb irányvonalaira vonatkozó – döntések születtek volna (mert, megítélésem szerint, amit Stratégiai dokuumentumnak nevezett a küldöttgyűlés, az jó esetben is csak fölsorolása a közvetlen teendőknek, afféle napirend kijelölő terv). Nem történt meg a múlt kongresszus „megújító” terveinek a számonkérése, vagy legalább a reform eddigi lépéseinek – ha ugyan voltak ilyenek – kiértékelése sem, hiszen, alig is lett volna, amiről számot vetni, lényegében minden maradt és maradni fog a régiben (az ügyvezető elnöki pozícióban történt személyi váltás viszont, hozott némi újfajta kommunikációt és ígéretet egy racionálisabb, modernebb diskurzus térnyerésére).
Ahhoz, hogy a közgyűlés valódi problémák, valódi vitáját hozza, egy előzetes „közös és nyilvános okoskodás” kellett volna megelőzze, ami viszont nem érdeke a köznapoktól eltávolodott, képviseleti funkcióitól megszabadult politikumnak. Nem érdeke a hatalmon levő csoportnak a reális problémák fölvetése, mert attól tart, kiderül: a szövetség, és a mögötte álló budapesti politikai hatalom foglyul ejtette a rommagyar „társadalmat”, kisajátította a politikai mezőnyt. A nyilvános okoskodás és a viták elmaradása/elfolytása, az állandó terelés, leszűkíti a mozgásteret; a budapesti ultrakonzervatív, valamint a bukaresti hasonló, ráadásul ortodox fundamentalista, az illiberális demokrácia magyar „vívmányaival” egyre inkább kacérkodó hatalom közti senki földjére száműzi, ott tartja fogva, a rommagyar politikumot. Ezért éppen azok a kérdések és kihívások nem vetődtek föl, és nem nyertek semmiféle kifejtést, és végül politikai választ, amelyek az utóbbi időben meghatározzák a román politikai mezőnyt, sőt lebénítják annak működését, a kormányzást. Nevezetesen a korrupció kérdésköre, annak (újra)szabályozása az a téma, amely hónapok óta uralja a mezőnyt, és amelyen belül az RMDSz (különösen) konzervatív, reakciós ajánlataival tűnt ki az utóbbi időben, akár a sürgösségi kormányhatározatok, a Btk. módosítása, a korruptak amnesztiája, stb., került előtérbe. A kérdéskör szorosan kapcsolódik a Románia, és benne a rommagyarság, Európai útjához, ahhoz, hogy megpróbál különutas politikát, illiberális demokrata fordulatot venni a mainstream politikai diskurzus, vagy pedig megmarad européernek, követi az eddigi elkötelezett politikai vonalat.
A kérdés különösen fontos, hiszen ennek függvényében vagy átprogramozzák a kisebbségpolitikát – mint ahogy a fideszt követő magatartás máris jelzi, egyfajta kétkulacsos etno-nacionalista és etatista „konzervatív forradalmi” utat követve –, vagy pedig marad a kisebbségi jogokat, általános és egyetemes emberi jogokként követelő politikai vonal, amit a Minority SafePack melletti kampány jelöl. Egyelőre nincs döntés és különösen nincs egyértelmű üzenet, hogy melyik politikai vonalat választja (ha ugyan valóban választhat) a szövetség, a leglényegesebb kérdésekben is folyik a kétfele kommunikálás és a cselekvés megosztottsága, az egy helyben toporgás.
Az egységes kommunikáció hiánya, a vita végig nem vitele egy kevésbé lényeges, viszont a maga során szintén fontos kérdéskör kapcsán merült föl, először a nyilvánosság terében, azután a kongresszuson is. A szövetség vonalvezetése szempontjából vált ugyanis fontossá a melegházasság jövőbeni elfogadó szabályozását akadályozó alkotmánymódosítási indítvány kérdésköre, ami a jelzett kettősséget és a feloldására tett kísérlet elmaradását is jól bemutatja, illusztrálja. Történt ugyanis, hogy egy erős ortodox kötődésű (és éppen ezért) álcivilszervezet polgári kezdeményezésbe kezdett az alkotmány módosítására, mégpedig egy restrikció bevezetésére, miszerint „család” csak egy férfi és egy nő házasságából lehet, akik azután gyereket is vállalnak. Az erős felindultságból, homofóbiából és ortodox fundamentalizmusból font javaslat egyfelől eltekint a család (mint civil szerveződés, rokonsági rendszer, egyszóval szociológiai, antropológiai kategória) és a házasság (jogi intézmény) intézményének szabatos megkülönböztetésétől; másfelöl meg úgy tesz, mintha a melegházasság pozitív szabályozása érvényben, vagy legalábbis napirenden lenne, és egy „magasabb tiltással” igyekszik annak elejét venni. Aztán a rommagyar politikai és egyéb elitek képtelenek voltak reflektáltan, és tudatosan döntést hozni a kérdésben: egyes egyházak aktív propagandával támogatták a kezdeményezést hangot adva intoleráns, homofób (végső soron kisebbség-ellenes) meggyőződésüknek. A szövetség pedig nem foglalt testületi állást a kérdésben (pl. Kereskényi, szatmárnémeti polgármester részt vett a kampányban). A kezdeményezés – meggyőződésem, hogy a sorozatos korrupciós botrányok és elvetélt szabályozási kísérletekről elterelendő a közfigyelmet – a parlament napirendjére került, ahol az RMDSz képtelen volt egységesen viszonyulni a dologhoz. Három válaszféle született a szavazatok alapján, a rommagyar képviselők többsége, a kisebbség-ellenes álláspontot támogatta, ketten ellene szavaztak a kezdeményezésnek, ketten pedig tartózkodtak (az ott levők közül, mert jellemező módon Kelemen Hunor, aki a képviselők „lelkiismeretére” bízta a szavazást nem vett részt azon). A szavazást követően – tehát post festum – került be a médiába a két álláspont, anélkül, hogy közvetlenül ütköztek volna. A „liberálisabb”, illetve modernistább képviselők és tisztségviselők az LGBTQ-hoz tartozó (szexuális kisebbség) jogainak védelmében szólalt föl, a tradicionalista, mélykonzervatívok pedig, álláspontjukat ismételték el, bemutatva azt is, hogy sem a szövetség programja, sem egyéb stratégiai meggondolások nem kötelezik őket: személy szerint homofóbok (a kontextusból értsd, illiberális populisták is), és eszerint is szavaznak. Az így fölhízlalt elefánt telepedett be a kongresszus kellős közepére és kerülgették a fölszólalók a témát, mint macska a  forró kását. A kontextusban, a téma emberjogi beágyazottságát hangsúlyozta az ügyvezető elnök, és két alelnök is, amit ugyan elhallgatott a másik fél, érvelni sem volt képes, de a szövetségi álláspont mégsem dölt el: a kisebbségi jogok mellett fölszólalók beszéde ezért, magánvéleményként tűnt föl, a többség az ultrakonzervatív állásponttal maradt, az elnök pedig sem nem vitte dülőre, sem állást nem foglalt  kérdésben. A dolog haszna, talán abban mégis megmutatkozott, hogy a női kvóta kérdéskörében, talán éppen az említett forró témában elfoglalt megérvelhetetlen álláspont miatt, mintegy kompenzációként, a legalacsonyabb szinten, és lényeges kiskapuk szabályzatba foglalásával, de átment a fórumon. (Ha valóban elhangzott  nőket „szexuális kisebbségként” megbélyegő tahó és szuburbánus kijelentés, és senki nem reflektált rá, jól jelzi a kérdéskörben efoglalt ultrakonzervatív álláspontot: gyalázat). Fontos észrevenni azt is, hogy  mind a szexuális kisebbségek, mind pedig a nők képviseletét, politikában való részvételét, erősítő kérdéskört símán meg lehetett vitatni ezelőtt tizenöt évvel, amikor nem volt vitás a kisebbségi szolidarítás, amikor az európai megoldások iránti nyitottság volt a mainstream politikai trend. Mára láthatóan megbicsaklott ez a politikai stratégia, és inkább az elhallgatás a különút, a kétkulacsosság (nekünk jár, másnak meg kuss!), a sugallt, és azután populizmusból, demagógiából fölvett magatartás, tisztelet a kivételnek. Szomorú látni, hogy kétezertizenhétben „bátorság” kérdése a nők és a szexuális kisebbségek jogait hangoztatni, itt tartunk hát!
Osztom azok véleményét, akik üdvözölték, hogy a zilahi kongresszuson jó, a modernizáció igényét fölvető, beszédek is elhangzottak, nagy szükség van legalább a szavak szintjén erre – és a közbeszédben, a politikaiban meg különösen, a beszéd egyben cselekvés, vagy annak  komolyan vehető ígérete – és jó tapasztalni, hogy vannak, akik a haladást tekintik a megmaradás feltételének. Ha a modernizációs diskurzus – legalább a szövegvalóság szintjén – „divatba jönne”, a maga racionálisan érvelő stílusával, talán képes lenne ellensúlyozni az eluralkodó populista és demagóg szövegeléseket, a nyilvánosságban és a kisebbségi politizálásban is.

Most nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenne valamiféle egységes üzenetbe foglalni a kongresszuson elhangzottakat, de nyomában elindulhatna egy termékeny közéleti vita, alapvető dolgainkról is.

2017/05/09

Elég-e egy évszázad?

Elég-e egy évszázad?

Ha valakik komolyan gondolták volna – márpedig nagyon is ideje lenne komolyan gondolni – az ú.n. „székely kongresszus” kijelölt feladatát, hogy a régióra vonatkozó kutatások, azaz összegyült tudás mellett egyféle perspektívát, valamiféle tervet vázoljanak a régiófejlesztésre vonatkozóan, akkor azokat a kérdéseket kellett volna megfogalmazni, melyek egy ilyen projekthez közelítik, az amúgy szétszórt és szerteágazó tudást. Legalábbis arra kellett volna vállalkoznia a konferencia-sorozat megtervezőinek, hogy olyan környezetet, olyan beszédhelyzetet, illetve tágabb kontextust vázoljanak, amely a bemutatott dolgozatok, előadások jelentését egy nyalábba foglalva egy ilyen jövőterv, mint sajátos jelentés fele mozdították volna el. És itt nem csak a politika és a civil társadalom, a szakértői tudás és a döntéshozói hatalom közötti tisztázatlan viszonyokra gondolok (már fejtegettem a témát), hanem, ettől viszonylag függetlenül, egy lehetséges társadalmi projekt lényegével kapcsolatos problémafelvetésre. Azt hiszem tényként kell kezelnünk, hogy a székelyföldi társadalom MODERNIZÁCIÓS DEFICITtel küszködik (nem függetlenül egyébként a demokratikus pluralizmus ki nem alakulásától, a demokrácia-deficittől). Ami alatt nem csak a gazdasági és infrastrukturális lemaradást kell érteni, hanem azt is, hogy a jelenlegi társadalmi/politikai körülmények között lehetetlen kezelni azokat a BELSŐ KONFLIKTUSOKAT, melyeknek nagyrésze alig látszik, de amelyek akadályai mindenféle kibontakozásnak. A régió a külső konfliktusait egyfajta tradicionális hárítással – t.i. „a románok”, és ugye „Trianon” a hibás mindenért, akadálya az „ősi székely virtus” modernkori kibontakozásának, bármit is jelentsen ez (többnyire nincs jelentése) – bezárkózással, az önreflexió, és azután az önkritika, teljes hiányával igyekszik virtuálisan zárójelbe tenni. Viszont a belső konfliktusokat – éppen az „ostromlott vár” szindróma fönntartása érdekében – föl sem veti, úgy tesz, mintha nem lennének.  Felsorolni is nehéz lenne a belső konfliktusokat, ezért csak néhány lényegeset emelnék itt ki, melyek mindenike egész sor másik apróbb, de lényeges konfliktust takar. Nagyon erős és akadályozó tényező a kistérségek, települések, sőt településrészek közötti, azaz territoriálisan is értelmezhető/érzékelhető konfliktusok, melyek ráadásul folyton újratermelődnek. Erősek és akadályozó tényezők a gazdasági érdekellentétek (ez részben a szűkös erőforrások fölötti ádáz harcnak köszönhető), melyek azután osztálykonfliktusként is jelentkeznek: új helyi gazdasági elit és ezzel párhuzamosan prekariátus van kialakulóban (vajon mikor hallunk először az újonnan kialakuló szolgák, napszámosok, alkalmi munkán tengődőkről, legalább az elemzések szintjén? Ahogy U. Beck frappánsan fogalmaz: "Az új gazdagoknak 'nincs többé szüksége' az új szegényekre"), ami kívülről egyféle rendi társadalomhoz való visszatérésnek tűnik, amiben a klérus is szerepet vállal (mint hagyományosan). Az újgazdagok – a „láthatatlan” de annál befolyásosabb tizezer – nemcsak összefonódik a politikai elittel, hanem rejtett napirendet jelöl ki, másik, titkos ágendát működtet (Subpolitik - "közvetett-politika" - U. Beck) a hivatalosan meghírdetett közpolitikákkal nem egyszer ellentéteset (sok eset ismertté vált, az egyik ilyen a Schweighofer-ügy, amit a politikai elit fél szájjal elítél, másrészt profitál belőle és támogat, de az erdők kivágása, a közbirtokosságok okkult projektjei, ugyanezt jelzik), és ehhez szorosan kapcsolódik a  közéleti korrupció, mely eltéríti még a jószándékkal indított projekteket is.
A rejtett és látható konfliktusok kezelésének lehetetlensége, a frontok állandó és gyors megmerevedése, az instant elszektásodás, és a múltba révedés éppen a már említett modernizáció elmaradásával kapcsolatos. 22-es csapdája ez a javából, hiszen éppen a modernizmus konfliktusmegoldó, kríziskezelő, újító szelleme hiányzik ott, ahol erre a legnagyobb szükség lenne. Azok a reakciós (tradicionalista, vagy alt-right, konzervatív) retorikák, és diskurzusok, amelyeket átvesz a politikai és közéleti elit, illetve, amelyek részben helyi termékek, modernizáció-ellenesek. A reakciós retorikák a leginkább a tradíció (micsoda különös és sokrétű gyűjtőfogalom, amelyet manapság szinte senki nem hajlandó kritikai elemzésnek alávetni) elvesztése fölötti (ál)aggodalommal kapcsolatosak, a félelemmel, hogy valami elveszik – a rossz diagnózis következtében, többnyire olyasmi, ami meg sem volt a régióban – az új pedig esélytelen, sőt haszontalan (A.O.Hirschman). A múlt fölött érzett nosztalgikus/romantikus fájdalom egyszerűen közpolitikai tervvé lépett elő, valami olyasmi, aminek az oldásáért mindent, legfőképpen az élhetőbb jövőt is beáldozzák. Nem nehéz észrevenni, hogy a helyi politikai elitnek ez mindenben megfelel, úgy érzi meglelte a biztos képletet, amellyel elérheti a „néplelket”, a székelykedés, az autonómiázás, politikusok számára – mindegy is, hogy a gyakorlati hasznuk a nullához erősen közelít – igencsak kifizetődő, számukra panacea. Az alternatív tények és igazság utáni (hazudozás kora) populista politizálás elsőrendűen támogatja ezt a képletet, a tisztán szimbolikus politizálás párhuzamos egyidejűségét, illetve reakciós jellegét.
És ki kell mondani, amit száz év alatt nem sikerült az eddigi eszközökkel a Székelyföldnek elérni az a TÁRSADALMI INNOVÁCIÓ, márpedig erre lenne a legnagyobb szüksége. (Reális probléma, amivel a konferencia foglalkozott az elvándorlás, csakhogy éppen ezt az összefüggést, azaz az értelmiségi emigráció és a társadalmi innováció elmaradása közötti összefüggést nem látta/láttatta). A technológiai újítások elmaradása, illetve az ezen a téren való fölzárkózás bonyolúlt, hosszútávú kihívás (itt az átvétel, a használati módok ismerete, stb., a szakmai tudás is megtenné), viszont a komplex jelenség társadalmi komponenseinek a megújítása esélyesebb lenne a Székelyföld esetében. Az újító jellegű társadalmi elgondolások egyik forrása az érintettekkel való együttműködés lehet, amelynek feltétele a jelenlegi nagyon zárt, és klienteláris politikai elit helyett, egy másik megjelenése és térnyerése lehetne a motorja. A politikai innováció lehetne a változással szembeni ellenállás leküzdésének módja (N.B. az újabb generációk tagjainak hatalomba kerülése egy cseppet sem javít a helyzeten, sőt többnyie ők azok akik a neofiták túlbuzgóságával utánozzák, sőt túlszárnyalják elődeiket a reakciósságban), csak ehhez maga a politika kellene először megújuljon. A társadalmi innováció azután arra való, hogy akár az életstílus megváltoztatásával is (azaz a hagyományos foglalkozások, társadalmi rend, szokások, stb.,stb.) válaszokat találjon a fölmerülő kihíváskra. Ez a folyamatos probémamegoldás, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a régi, „jól bevált”, tradicionális, stb., megoldási sémák nem működnek, ha úgy tetszik egy állandó feladat, vagy kihívás, amivel a Székelyföld még soha nem nézett szembe.

Intézményesíteni lehet – és végül miért is ne? – a „székely kongresszust”, rendszeresíteni a konferenciákat, de amíg azt a régi „jó” keretben, a tradicionalista diskurzusok és közpolitikák erősítésére, sőt legitimálására használja a politikai elit, addig eredménye nem (sok) lesz. Csak a reframing, az újrakeretezés lehet az értelmes továbblépés, ennek kell(ene) esélyt adni. A tudást, ami lassan gyül, a régióval kapcsolatban a társadalmi innováció szolgálatába kell(ene) állítani, a progresszió keretei közé helyezni és ez nem kis feladat, sőt egymagában az intelligenciától el sem várható. A fölmerülő problémák jó része, a politikai tehetetlenséggel és tehetségtelenséggel, a kapzsisággal, egyéni hiúsággal és kivagyisággal, stb., kapcsolatos dolgok miatt nem megoldhatók, a változással szembeni ellenállás a fő akadály. A politikum az, ami – miközben retorikai szinten a helyben maradást hangoztatja – elhallgattatja, kiszolgáltatja, alárendeli, megalkuvásra kényszeríti, stb., illetve elvándorlásra készteti a kritikai értelmiséget, és nélküle nincs társadalmi innováció. Minden marad a régiben, és ez csak a látható és főként a láthatatlan (a nevük is tabu azoknak a „belső kört” alkotó hatalmasoknak, akik a nyilvánostól merőben eltérő, saját hasznuk maximalizálását követő, gazdaság- és közpolitikákat követnek, a politikusok kettős beszéde mellett), profitálóknak kedvez, száz év előtt éppen úgy, mint manapság. 

2017/05/02

Majális


Majális

A munkásosztály ma nem piacos, aki odatartozik annak a számára sem jelent sokat, és főként nem jelent identitását meghatározó tényezőt, egyáltalán nem valami olyasmi, amihez tartozni öntudat, sőt  akár büszkeség kérdése lenne. Az öntudatos munkásosztály társadalmi terét mára kitöltő prekariátus (az egyik-napról a másikra tengődő, bizonytalan állasú és sorsú kiszolgáltatott nagy többség), szervezetlen és képtelen társadalmi mozgalmak elindítására és fönntartására, néma és nem tud, pontosabban, nem is tudhat föllépni saját érdekében. A munkásosztály elhallgattatása nem önkéntesen zajlott, hanem a globális, neoliberális gazdaság- és pénzpolitikák következménye, annak is a felügyelet alapú társadalompolitikájához kapcsolódik. Ez a máig domináns politika, egyfelől a jóléti gondoskodást („corectiv workfare”-re) éhbérért folyó kényszermunkára cserélte, másrészről pedig kriminalizálta a szegénységet. (Sajátos és látványos módja ennek az, ami nálunk történik. Hónapok óta igyekszik a hatalom /és csatolt része, igen, az RMDSz/ dekriminalizálni a korrupciót, ha nem sürgösségi kormányrendelettel, akkor parlamenti újraszabályozással, az ügyészség és bíróságok politikai kiszolgáltatásával, stb., és közben továbbra is büntetve a szegénységet. Ha valaki  tyúkot lop az csak ülje le, ha fél megyét, akkor meg majd legfennebb szabadlábon, vagy ha kétszázezer lejenként teszi, hát sehogy).
Érdekes, bár nem meglepő, hogy mára a régiónkban kialakult posztszocialista rendszerek maradtak ennek a politikának a fő támaszai. Hiszen itt nincs semmiféle ellenállás, azokkal az agresszív társadalomellenes politikákkal szemben, amelyek a neoliberális, a politikai, és főként gazdasági, hatalom által kontrollált, viszont „szabadnak” föltüntetett beavatkozásokra épülnek, amelyek ellen a politikai nyugaton van számottevő föllépés és ellenállás. Ott ahol az alávetettek és kiszolgáltatottak, a bérből és fizetésből élők észreveszik, hogy a fogyasztói társadalom (a mögötte álló fogyasztói kultúrával együtt), nem, sőt nem elsősorban tömeges jólétet, hanem hatalmi „technikát” (is) jelent, a kiszolgáltatottság új formáját: ha az vagy, amit és amennyit fogyasztasz, akkor ezen keresztül könnyen kontrollálni lehet téged. Politikai beavatkozással meg lehet határozni, hogy ki legyen gazdag és ki legyen szegény, ki mit és mennyit fogyaszthat, ami aztán társadalmi státusát és habitusát egyaránt meghatározza, sőt egyre inkább identitását is. Az így fölépített identitás viszont üres és fölületes, leginkább attól függ, hogy a fogyasztást, mint kiválóságot kommunikálja, mutassa föl a társadalom többi tagja felé. Irigységet, meg megvetést keltve: a fogyasztói identitás alapja a hívság, ami nem összeköt, hanem elválaszt, nem csökkenti, hanem – gyakran csupán a látszat szintjén, a szemfényvesztés, mint stratégiai eljárás közvetítésével, de reálisan – növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket és távolságokat. A fogyasztói kultúra társadalmi, sőt globális szinten, nem a szolidaritásra, hanem a fogyasztásban való versengésre épül. Egyéni döntésként tünteti föl a társadalmi/hatalmi kényszert („Akinek nincs semmije az annyit is ér” – mondta nemrégiben egy magyar főminiszter, azóta maga is hallgat róla, de azért sokan, túlságosan sokan gondolják ezt így), mintha ugyan a legszegényebbeknek és elesetteknek lenne bármiféle választási lehetőségük, mintha választhatnák a gazdagságot. A gazdagok és hatalmasok, a nincstelenek és kiszolgáltatottak megvetésében, sőt megalázásában lelik örömüket, hivalkodásukkal pedig még rúgnak is egyet az elesetteken, hiszen őket is megfertőzte a fogyasztás varázsa, a kielégíthetetlenség végtelen perspektívája, és ezért fokozottan boldogtalanoknak érzik magukat.
Szóval sem az elnöknek, sem a miniszter-elnöknek és főnökének, de még a mi kisebbségi elnökeinknek sem volt szava, vagy üzenete a bérből-fizetésből élőknek, lefoglalta őket a luxusban eltöltött 7vége, a fogyasztás magánügy, május elseje meg a fogyasztás (a nagy zabálás) ünnepévé lett. És a politikusaink sunyításáé, amibe belefér, hogy „komcsi ünnepnek” mondják a nemzetközi munka ünnepét, miközben a dátum az 1886-os chicagói nagy munkássztrájkok emlékét idézi, a nemzetközi munkásmozgalom vívmányaira lenne hivatott méltó módon megemlékezni (az USA-bn és Kanadában szeptember első hétfőjén van a „Labor Day”, aminek ugyanaz az értelme). Május 1. is megmutatja a politika ürességét és képmutatását, hiszen baloldalinak mondott kormány van[1], és egy szegény országot próbál vezetni, kockacukorral és korbáccsal a kezében. Még szerencse, hogy a szegények közt is szegény, a kisjövedelmű rommagyar társadalom „ügyét” egy jobboldali párt, és politikai vállalkozók viszik, így hát a mi politikusaink csak szavazatait akarják a munkásoknak, a prekariátusnak, azután meg úrhatnámkodnak, hiszen ők nemzethyek, meg konzervatívok, meg jobboldaliak. És egyébként is, a szegények és nincstelenek helyett is fogyasztanak és vagyonosodnak, hát nem?
Így azután – a szabadnap ellenére – mind a román, mind a rommagyar sajtó (amely ebben az egy dologban nagyon up to date, érzi az idők szavát[2]), elfelejt még egy röpke reflexiót is megjelentetni a munkásünnepről: nem téma, majd sütünk valamit a hosszú 7végén a szabadban (értsd, eszünk-iszunk, magyarán a 7köznapoknál sokkal többet fogyasztunk, ami talán a kereskedőknek és kistermelőknek, akár a turizmusnak is hoz valamit a konyhára, oszt annyi), és jó esetben egy napot pihenünk, már akinek nincs munkanap elsején is, és észrevétlenül múlik el az ünnep.
Magyarországon ugyan igyekezett az ellenzék kihasználni – valójában megszállni, illetve rátelepedni és „újraértelmezni” – a majálisban még úgy ahogy rejlő nosztalgia-ellenállást és mozgosítási lehetőséget, csak éppen az ünnep eredeti értelméről esett kevés szó. Az elnyomottak, kizsákmányoltak, megnyomorítottak nem kaptak megszólalási lehetőséget (nehéz is lenne a megalkuvó, a mindenkori hatalomnak rég gazsulázó szakszervezetekkel, nem létező munkásmozglommal, stb.), az ők hangja nem hallatszott továbbra sem.  
Nincs ma már a naptárnak olyan napja, amely ne lenne ünnepe valaminek, csak éppen a munkát és munkásokat „felejtjük el” méltón ünnepelni. Talán, ha az át nem gondolt és piacképtelen inasképzés – magyar módira[3] – itt is győz az általános műveltséget adó, életre nevelés fölött, egyszer majd a munkának is lesz „böcsülete” és méltó ünnepe.



[1] Jó alkalmat szalasztott el Dragnea & Co., hogy ne valakik ellen, hanem egy „igazi szocdem ügy” mellé sorakoztassa föl híveit, egy békés május elsejei tüntetéssel, ja ha maga komolyan gondolná baloldaliságát, ha a teleormáni kiksirálynak egyáltalán fogalma lenne arról, hogy mi fán terem a munka ünnepe.
[2] Kivétel Farcádi Botond cikke a 3szekben, http://www.3szek.ro/load/cikk/101955/csak_egy_szabadnap
[3] Furdal  a kiváncsiság, hogy egyszer megkérdezni az inasiskolákat, a csupán lokális és pillanatnyi munkaerőpiaci-, ott is virtuális és nagyon is föltételes, igények kielégítésére kalibrált, szinvonaltalan oktatást erőltető politikusok, egyházi, és egyéb előljárók gyerekei közül hanyan is jártak/járnak szakiskolába? Tartok tőle, hogy a továbbtanulás lehetőségét lezáró, szakképesítést is csak papíron adó inasiskolákat „nekünk” a plebs-nek ajánlják/erőltetik a kiváltságosak, akik gyerekeiket „magas iskolákba” járatják, ha nem egyenesen külfödli egyetemekre küldik, azután még le is nézik a „szakikat”. Nem is ismerek álságosabb és szegényellenesebb politikát, mint ezt a képmutatót, mely nemcsak a jelen szegényeit, hanem a következő generációt is az alávetettségre, az alacsony jövedelemre, a kulimunkára, a létbizonytalanságra/szegénységre, stb., kárhoztatja. Inasiskolát erőltetni akkor, amikor minden mérés és statisztika szerint a diplomások másfélszer/kétszer többet keresnek, mint a nem diplomások, jobb az életminőségük, hosszabb az életük, magasabb az önbecsülésük, sokkal könnyebben jutnak munkahelyhez és képesek életük során szakmát/foglalkozást váltani, stb., stb., cinikus és mélyen elítélendő dolog, ha nem egyenesen gazemberség, pont.