Majális
A munkásosztály ma nem piacos,
aki odatartozik annak a számára sem jelent sokat, és főként nem jelent
identitását meghatározó tényezőt, egyáltalán nem valami olyasmi, amihez
tartozni öntudat, sőt akár büszkeség
kérdése lenne. Az öntudatos munkásosztály társadalmi terét mára kitöltő
prekariátus (az egyik-napról a másikra tengődő, bizonytalan állasú és sorsú kiszolgáltatott
nagy többség), szervezetlen és képtelen társadalmi mozgalmak elindítására és
fönntartására, néma és nem tud, pontosabban, nem is tudhat föllépni saját
érdekében. A munkásosztály elhallgattatása nem önkéntesen zajlott, hanem a globális,
neoliberális gazdaság- és pénzpolitikák következménye, annak is a felügyelet
alapú társadalompolitikájához kapcsolódik. Ez a máig domináns politika,
egyfelől a jóléti gondoskodást („corectiv workfare”-re) éhbérért folyó kényszermunkára
cserélte, másrészről pedig kriminalizálta a szegénységet. (Sajátos és látványos
módja ennek az, ami nálunk történik. Hónapok óta igyekszik a hatalom /és
csatolt része, igen, az RMDSz/ dekriminalizálni a korrupciót, ha nem sürgösségi
kormányrendelettel, akkor parlamenti újraszabályozással, az ügyészség és bíróságok
politikai kiszolgáltatásával, stb., és közben továbbra is büntetve a
szegénységet. Ha valaki tyúkot lop az
csak ülje le, ha fél megyét, akkor meg majd legfennebb szabadlábon, vagy ha
kétszázezer lejenként teszi, hát sehogy).
Érdekes, bár nem meglepő, hogy mára
a régiónkban kialakult
posztszocialista rendszerek maradtak ennek a politikának a fő támaszai. Hiszen
itt nincs semmiféle ellenállás, azokkal az agresszív társadalomellenes
politikákkal szemben, amelyek a neoliberális, a politikai, és főként gazdasági,
hatalom által kontrollált, viszont „szabadnak” föltüntetett beavatkozásokra
épülnek, amelyek ellen a politikai nyugaton van számottevő föllépés és
ellenállás. Ott ahol az alávetettek és kiszolgáltatottak, a bérből és
fizetésből élők észreveszik, hogy a fogyasztói társadalom (a mögötte álló
fogyasztói kultúrával együtt), nem, sőt nem elsősorban tömeges jólétet, hanem
hatalmi „technikát” (is) jelent, a kiszolgáltatottság új formáját: ha az vagy,
amit és amennyit fogyasztasz, akkor ezen keresztül könnyen kontrollálni lehet
téged. Politikai beavatkozással meg lehet határozni, hogy ki legyen gazdag és
ki legyen szegény, ki mit és mennyit fogyaszthat, ami aztán társadalmi státusát
és habitusát egyaránt meghatározza, sőt egyre inkább identitását is. Az így
fölépített identitás viszont üres és fölületes, leginkább attól függ, hogy a
fogyasztást, mint kiválóságot kommunikálja, mutassa föl a társadalom többi
tagja felé. Irigységet, meg megvetést keltve: a fogyasztói identitás alapja a
hívság, ami nem összeköt, hanem elválaszt, nem csökkenti, hanem – gyakran csupán
a látszat szintjén, a szemfényvesztés, mint stratégiai eljárás közvetítésével,
de reálisan – növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket és távolságokat. A
fogyasztói kultúra társadalmi, sőt globális szinten, nem a szolidaritásra,
hanem a fogyasztásban való versengésre épül. Egyéni döntésként tünteti föl a
társadalmi/hatalmi kényszert („Akinek nincs semmije az annyit is ér” – mondta nemrégiben
egy magyar főminiszter, azóta maga is hallgat róla, de azért sokan, túlságosan
sokan gondolják ezt így), mintha ugyan a legszegényebbeknek és elesetteknek
lenne bármiféle választási lehetőségük, mintha választhatnák a gazdagságot. A
gazdagok és hatalmasok, a nincstelenek és kiszolgáltatottak megvetésében, sőt
megalázásában lelik örömüket, hivalkodásukkal pedig még rúgnak is egyet az
elesetteken, hiszen őket is megfertőzte a fogyasztás varázsa, a kielégíthetetlenség
végtelen perspektívája, és ezért fokozottan boldogtalanoknak érzik magukat.
Szóval sem az elnöknek, sem a
miniszter-elnöknek és főnökének, de még a mi kisebbségi elnökeinknek sem volt szava,
vagy üzenete a bérből-fizetésből élőknek, lefoglalta őket a luxusban eltöltött
7vége, a fogyasztás magánügy, május elseje meg a fogyasztás (a nagy zabálás)
ünnepévé lett. És a politikusaink sunyításáé, amibe belefér, hogy „komcsi
ünnepnek” mondják a nemzetközi munka ünnepét, miközben a dátum az 1886-os
chicagói nagy munkássztrájkok emlékét idézi, a nemzetközi munkásmozgalom
vívmányaira lenne hivatott méltó módon megemlékezni (az USA-bn és Kanadában
szeptember első hétfőjén van a „Labor Day”, aminek ugyanaz az értelme). Május 1. is megmutatja
a politika ürességét és képmutatását, hiszen baloldalinak mondott kormány van[1],
és egy szegény országot próbál vezetni, kockacukorral és korbáccsal a kezében.
Még szerencse, hogy a szegények közt is szegény, a kisjövedelmű rommagyar társadalom
„ügyét” egy jobboldali párt, és politikai vállalkozók viszik, így hát a mi
politikusaink csak szavazatait akarják a munkásoknak, a prekariátusnak, azután
meg úrhatnámkodnak, hiszen ők nemzethyek, meg konzervatívok, meg jobboldaliak. És
egyébként is, a szegények és nincstelenek helyett is fogyasztanak és
vagyonosodnak, hát nem?
Így azután – a szabadnap ellenére
– mind a román, mind a rommagyar sajtó (amely ebben az egy dologban nagyon up
to date, érzi az idők szavát[2]),
elfelejt még egy röpke reflexiót is megjelentetni a munkásünnepről: nem téma, majd
sütünk valamit a hosszú 7végén a szabadban (értsd, eszünk-iszunk, magyarán
a 7köznapoknál sokkal többet fogyasztunk, ami talán a kereskedőknek és
kistermelőknek, akár a turizmusnak is hoz valamit a konyhára, oszt annyi), és jó esetben egy
napot pihenünk, már akinek nincs munkanap elsején is, és észrevétlenül múlik el
az ünnep.
Magyarországon ugyan igyekezett
az ellenzék kihasználni – valójában megszállni, illetve rátelepedni és „újraértelmezni”
– a majálisban még úgy ahogy rejlő nosztalgia-ellenállást és mozgosítási
lehetőséget, csak éppen az ünnep eredeti értelméről esett kevés szó. Az
elnyomottak, kizsákmányoltak, megnyomorítottak nem kaptak megszólalási
lehetőséget (nehéz is lenne a megalkuvó, a mindenkori hatalomnak rég gazsulázó
szakszervezetekkel, nem létező munkásmozglommal, stb.), az ők hangja nem hallatszott
továbbra sem.
Nincs ma már a naptárnak olyan
napja, amely ne lenne ünnepe valaminek, csak éppen a munkát és munkásokat „felejtjük
el” méltón ünnepelni. Talán, ha az át nem gondolt és piacképtelen inasképzés – magyar
módira[3]
– itt is győz az általános műveltséget adó, életre nevelés fölött, egyszer majd
a munkának is lesz „böcsülete” és méltó ünnepe.
[1]
Jó alkalmat szalasztott el Dragnea & Co., hogy ne valakik ellen, hanem egy „igazi
szocdem ügy” mellé sorakoztassa föl híveit, egy békés május elsejei
tüntetéssel, ja ha maga komolyan gondolná baloldaliságát, ha a teleormáni
kiksirálynak egyáltalán fogalma lenne arról, hogy mi fán terem a munka ünnepe.
[2] Kivétel Farcádi Botond cikke a 3szekben, http://www.3szek.ro/load/cikk/101955/csak_egy_szabadnap
[3]
Furdal a kiváncsiság, hogy egyszer megkérdezni az
inasiskolákat, a csupán lokális és pillanatnyi munkaerőpiaci-, ott is virtuális
és nagyon is föltételes, igények kielégítésére kalibrált, szinvonaltalan
oktatást erőltető politikusok, egyházi, és egyéb előljárók gyerekei közül
hanyan is jártak/járnak szakiskolába? Tartok tőle, hogy a továbbtanulás
lehetőségét lezáró, szakképesítést is csak papíron adó inasiskolákat „nekünk” a
plebs-nek ajánlják/erőltetik a kiváltságosak, akik gyerekeiket „magas iskolákba”
járatják, ha nem egyenesen külfödli egyetemekre küldik, azután még le is nézik
a „szakikat”. Nem is ismerek álságosabb és szegényellenesebb politikát, mint
ezt a képmutatót, mely nemcsak a jelen szegényeit, hanem a következő generációt
is az alávetettségre, az alacsony jövedelemre, a kulimunkára, a
létbizonytalanságra/szegénységre, stb., kárhoztatja. Inasiskolát erőltetni akkor,
amikor minden mérés és statisztika szerint a diplomások másfélszer/kétszer
többet keresnek, mint a nem diplomások, jobb az életminőségük, hosszabb az
életük, magasabb az önbecsülésük, sokkal könnyebben jutnak munkahelyhez és
képesek életük során szakmát/foglalkozást váltani, stb., stb., cinikus és mélyen
elítélendő dolog, ha nem egyenesen gazemberség, pont.
Nagyszeru!!!
VálaszTörlés