Kongresszus kipipálva

Kongresszus kipipálva

Lezajlott egy újabb (13.) RMDSz-Kongresszus, anélkül, hogy igazi számadás, önkritika, vagy a valóban stratégiai – értsd a politika gerincét adó, legfontosabb irányvonalaira vonatkozó – döntések születtek volna (mert, megítélésem szerint, amit Stratégiai dokuumentumnak nevezett a küldöttgyűlés, az jó esetben is csak fölsorolása a közvetlen teendőknek, afféle napirend kijelölő terv). Nem történt meg a múlt kongresszus „megújító” terveinek a számonkérése, vagy legalább a reform eddigi lépéseinek – ha ugyan voltak ilyenek – kiértékelése sem, hiszen, alig is lett volna, amiről számot vetni, lényegében minden maradt és maradni fog a régiben (az ügyvezető elnöki pozícióban történt személyi váltás viszont, hozott némi újfajta kommunikációt és ígéretet egy racionálisabb, modernebb diskurzus térnyerésére).

Ahhoz, hogy a közgyűlés valódi problémák, valódi vitáját hozza, egy előzetes „közös és nyilvános okoskodás” kellett volna megelőzze, ami viszont nem érdeke a köznapoktól eltávolodott, képviseleti funkcióitól megszabadult politikumnak. Nem érdeke a hatalmon levő csoportnak a reális problémák fölvetése, mert attól tart, kiderül: a szövetség, és a mögötte álló budapesti politikai hatalom foglyul ejtette a rommagyar „társadalmat”, kisajátította a politikai mezőnyt. A nyilvános okoskodás és a viták elmaradása/elfolytása, az állandó terelés, leszűkíti a mozgásteret; a budapesti ultrakonzervatív, valamint a bukaresti hasonló, ráadásul ortodox fundamentalista, az illiberális demokrácia magyar „vívmányaival” egyre inkább kacérkodó hatalom közti senki földjére száműzi, ott tartja fogva, a rommagyar politikumot. Ezért éppen azok a kérdések és kihívások nem vetődtek föl, és nem nyertek semmiféle kifejtést, és végül politikai választ, amelyek az utóbbi időben meghatározzák a román politikai mezőnyt, sőt lebénítják annak működését, a kormányzást. Nevezetesen a korrupció kérdésköre, annak (újra)szabályozása az a téma, amely hónapok óta uralja a mezőnyt, és amelyen belül az RMDSz (különösen) konzervatív, reakciós ajánlataival tűnt ki az utóbbi időben, akár a sürgösségi kormányhatározatok, a Btk. módosítása, a korruptak amnesztiája, stb., került előtérbe. A kérdéskör szorosan kapcsolódik a Románia, és benne a rommagyarság, Európai útjához, ahhoz, hogy megpróbál különutas politikát, illiberális demokrata fordulatot venni a mainstream politikai diskurzus, vagy pedig megmarad européernek, követi az eddigi elkötelezett politikai vonalat.

A kérdés különösen fontos, hiszen ennek függvényében vagy átprogramozzák a kisebbségpolitikát – mint ahogy a fideszt követő magatartás máris jelzi, egyfajta kétkulacsos etno-nacionalista és etatista „konzervatív forradalmi” utat követve –, vagy pedig marad a kisebbségi jogokat, általános és egyetemes emberi jogokként követelő politikai vonal, amit a Minority SafePack melletti kampány jelöl. Egyelőre nincs döntés és különösen nincs egyértelmű üzenet, hogy melyik politikai vonalat választja (ha ugyan valóban választhat) a szövetség, a leglényegesebb kérdésekben is folyik a kétfele kommunikálás és a cselekvés megosztottsága, az egy helyben toporgás.

Az egységes kommunikáció hiánya, a vita végig nem vitele egy kevésbé lényeges, viszont a maga során szintén fontos kérdéskör kapcsán merült föl, először a nyilvánosság terében, azután a kongresszuson is. A szövetség vonalvezetése szempontjából vált ugyanis fontossá a melegházasság jövőbeni elfogadó szabályozását akadályozó alkotmánymódosítási indítvány kérdésköre, ami a jelzett kettősséget és a feloldására tett kísérlet elmaradását is jól bemutatja, illusztrálja. Történt ugyanis, hogy egy erős ortodox kötődésű (és éppen ezért) álcivilszervezet polgári kezdeményezésbe kezdett az alkotmány módosítására, mégpedig egy restrikció bevezetésére, miszerint „család” csak egy férfi és egy nő házasságából lehet, akik azután gyereket is vállalnak. Az erős felindultságból, homofóbiából és ortodox fundamentalizmusból font javaslat egyfelől eltekint a család (mint civil szerveződés, rokonsági rendszer, egyszóval szociológiai, antropológiai kategória) és a házasság (jogi intézmény) intézményének szabatos megkülönböztetésétől; másfelöl meg úgy tesz, mintha a melegházasság pozitív szabályozása érvényben, vagy legalábbis napirenden lenne, és egy „magasabb tiltással” igyekszik annak elejét venni. Aztán a rommagyar politikai és egyéb elitek képtelenek voltak reflektáltan, és tudatosan döntést hozni a kérdésben: egyes egyházak aktív propagandával támogatták a kezdeményezést hangot adva intoleráns, homofób (végső soron kisebbség-ellenes) meggyőződésüknek. A szövetség pedig nem foglalt testületi állást a kérdésben (pl. Kereskényi, szatmárnémeti polgármester részt vett a kampányban). A kezdeményezés – meggyőződésem, hogy a sorozatos korrupciós botrányok és elvetélt szabályozási kísérletekről elterelendő a közfigyelmet – a parlament napirendjére került, ahol az RMDSz képtelen volt egységesen viszonyulni a dologhoz. Három válaszféle született a szavazatok alapján, a rommagyar képviselők többsége, a kisebbség-ellenes álláspontot támogatta, ketten ellene szavaztak a kezdeményezésnek, ketten pedig tartózkodtak (az ott levők közül, mert jellemező módon Kelemen Hunor, aki a képviselők „lelkiismeretére” bízta a szavazást nem vett részt azon). A szavazást követően – tehát post festum – került be a médiába a két álláspont, anélkül, hogy közvetlenül ütköztek volna. A „liberálisabb”, illetve modernistább képviselők és tisztségviselők az LGBTQ-hoz tartozó (szexuális kisebbség) jogainak védelmében szólalt föl, a tradicionalista, mélykonzervatívok pedig, álláspontjukat ismételték el, bemutatva azt is, hogy sem a szövetség programja, sem egyéb stratégiai meggondolások nem kötelezik őket: személy szerint homofóbok (a kontextusból értsd, illiberális populisták is), és eszerint is szavaznak. Az így fölhízlalt elefánt telepedett be a kongresszus kellős közepére és kerülgették a fölszólalók a témát, mint macska a  forró kását. A kontextusban, a téma emberjogi beágyazottságát hangsúlyozta az ügyvezető elnök, és két alelnök is, amit ugyan elhallgatott a másik fél, érvelni sem volt képes, de a szövetségi álláspont mégsem dölt el: a kisebbségi jogok mellett fölszólalók beszéde ezért, magánvéleményként tűnt föl, a többség az ultrakonzervatív állásponttal maradt, az elnök pedig sem nem vitte dülőre, sem állást nem foglalt  kérdésben. A dolog haszna, talán abban mégis megmutatkozott, hogy a női kvóta kérdéskörében, talán éppen az említett forró témában elfoglalt megérvelhetetlen álláspont miatt, mintegy kompenzációként, a legalacsonyabb szinten, és lényeges kiskapuk szabályzatba foglalásával, de átment a fórumon. (Ha valóban elhangzott  nőket „szexuális kisebbségként” megbélyegő tahó és szuburbánus kijelentés, és senki nem reflektált rá, jól jelzi a kérdéskörben efoglalt ultrakonzervatív álláspontot: gyalázat). Fontos észrevenni azt is, hogy  mind a szexuális kisebbségek, mind pedig a nők képviseletét, politikában való részvételét, erősítő kérdéskört símán meg lehetett vitatni ezelőtt tizenöt évvel, amikor nem volt vitás a kisebbségi szolidarítás, amikor az európai megoldások iránti nyitottság volt a mainstream politikai trend. Mára láthatóan megbicsaklott ez a politikai stratégia, és inkább az elhallgatás a különút, a kétkulacsosság (nekünk jár, másnak meg kuss!), a sugallt, és azután populizmusból, demagógiából fölvett magatartás, tisztelet a kivételnek. Szomorú látni, hogy kétezertizenhétben „bátorság” kérdése a nők és a szexuális kisebbségek jogait hangoztatni, itt tartunk hát!

Osztom azok véleményét, akik üdvözölték, hogy a zilahi kongresszuson jó, a modernizáció igényét fölvető, beszédek is elhangzottak, nagy szükség van legalább a szavak szintjén erre – és a közbeszédben, a politikaiban meg különösen, a beszéd egyben cselekvés, vagy annak  komolyan vehető ígérete – és jó tapasztalni, hogy vannak, akik a haladást tekintik a megmaradás feltételének. Ha a modernizációs diskurzus – legalább a szövegvalóság szintjén – „divatba jönne”, a maga racionálisan érvelő stílusával, talán képes lenne ellensúlyozni az eluralkodó populista és demagóg szövegeléseket, a nyilvánosságban és a kisebbségi politizálásban is.

Most nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenne valamiféle egységes üzenetbe foglalni a kongresszuson elhangzottakat, de nyomában elindulhatna egy termékeny közéleti vita, alapvető dolgainkról is.