2016/03/22

Mély kiábrándultság

Mély kiábrándultság

Múlt heti jegyzetem utolsó gondolata az volt, hogy amíg a választók megelőlegezett bizalma, mint egyfajta használható, beváltható hitelkeret tart, addig a politika történéseit, és a politikusok üzeneteit egy pozitív, vagy legalábbis megengedő, regiszterbe gyűjtik. Sok minden belefér ebbe a gyűjtőtárba, sok mindent passzívan elnéznek a választók a képviseletüknek, és kritikai észrevételeiket – normális körülmények között – a választásokra halasztják, szavazataikkal, vagy esetleg a távolmaradásukkal értékelik a politikai teljesítményt. Ez sokszor azt eredményezi, hogy a politikai aktorok nem tudatosítják, illetve elfelejtik, hogy a választók mégsem csupán passzív befogadók, nem egyszerű szemlélői a politikai színjátéknak, és figyelnek a közérdekű kérdésekre, melyek körül a politikai diszkurzus zajlik, a szavazók a viták és az „eszmék piacának” aktív megfigyelői, értékelői. Pezsgő politikai élet mellett két választás közötti időszakban számos eljárás ismerős, amellyel lehet mozgosítani a polgárokat arra, hogy a közéletben aktívan részt vegyenek, persze ha a politikai osztálynak, vagy legalábbis egy részének érdeke az. És azután, ha a politikum nem figyel a polgárok véleményére, érdekeire és céljaira, akkor nagyon könnyen megeshet, hogy az üzeneteket, legyenek azok bármennyire is jóakaratúak, mozgosító szándékúak, egy negatív regiszterben gyűjti a szavazó. Ha nem hisznek már a politikusokban, ha hiteltelennek és érdektelennek gondolják a politikai üzeneteket, akkor nagyon nehéz mozgosítani és bármilyen dologról is meggyőzni a választókat, ha elfogy egy párt, vagy esetleg egy egész politikai establishment vagy konstelláció mögül a bizalom, radikális változtatásokra van szükség, hogy pozitívra forduljon a megítélés, hogy egyáltalán meghallgattasson az üzenet. A továbbiakban az mellett próbálok meg érvelni, hogy a rommagyar politikai közélet esetében elfogyott a levegő a politikai formációk körül – és itt nem csak egyik vagy másik pártra vagy formációra gondolok, hanem az összes aktív alakulatra – és az a bizonyos regiszter, amiben a választók a politikum vélt vagy valós tényeit, üzeneteit és cselekedeteit gyűjtik, negatívba fordult, ezért a radikális változtatások tovább már nem halaszthatók. Ha nem, akkor a politikai cselekvés érdektelen, sőt apátiát kiváltó pótcselekvéssé lesz, ami a szavazáson való alacsony részvételben is kifejeződik, és hosszútávú, vissza nem fordítható károkat okoz az egész közösségnek.
Gondban vannak a rommagyar politikai formációk az aktivitás, a politikai cselekvés, problémamegoldás terén is, ahol csupán a szintentartást, az eddigi – egyébként minduntalan elégtelennek vélt – eredmények megóvására koncentrálnak, föl sem vetik a továbblépés, a fejlődés szükséges voltát. Márpedig a politikában (is) az állagmegőrzés regressziót, visszafejlődést és a neki megfelelő kiábrándultságot, passzivitást és apátiát, rossz közérzetet okoz, és ennek jelei minduntalan előtűnnek. Aztán a politikumtól, a politikai elittől a rommagyarság azt is elvárja, hogy értelmezzen és magyarázzon, hogy világnézetet közvetítsen, mégpedig hitelesen és közérthetően, és ezt a funkciót még a napi politikai cselekvéseknél is kevésbé képes ellátni, ennek eredménye az elbizonytalanodás. A politika beszédcselekvés aktusok sorozata, melyben nem mindig a tartalom (a ráció), de gyakran az érzelmi ráhatás (a szenvedély megszólítása) játszik fontosabb szerepet, de minden esetre a kettő egyfajta egyensúlya lehet csupán az aktív és hatékony, meggyőző és hiteles politizálás garanciája. Márpedig a rommagyar politikai kommunikációban megbomlott a tartalom (lásd. autonómiázás szándékolt vagy inkompetenciából, de legvalószínűbb, hogy politikai elfogultságból) és az érzelmi ráhatás (beszédcselekvés konszenzus és érzelmi ragaszkodást termelő funkciója) között, ami hiteltelenné teszi a politikai kommunikációt, demobilizál. Az autonómiázás kifulladt és sürgősen új tematizációra van szükség, mely racionálisan is felépíthető, és szenvedéllyel is fenntartható. Aztán ma a román politikai közéletet és benne a rommagyart is, a korrupció témaköre tematizálja, ez pedig kivételesen egy reális probléma és nem egy mondvacsinált napirend, amiről viszont képtelen árnyaltan, közérthetően és hitelesen egyetlen mondatot is megfogalmazni, a rommagyar politikai elit. Így aztán riogat, félelmet és bizonytalanságot terjeszt – a saját szorongásait vetíti rá a rommagyar társadalomra, ami nemcsak tisztességtelen, hanem kontraproduktív is –, egyre inkább belesüpped a korrupciós vádakba, képtelen rendet vágni a valós vádak és esetleges rágalmak, alaptalan vádaskodások között. Márpedig, ha joggal tiltakozunk a kollektív, egy egész közösséget érintő vádak, a megbélyegzés ellen, azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy az ártatlanság kollektív lehet, hogy minden korrupcióval megvádolt rommagyar politikus ártatlan, és csak magyarsága okán vádolták meg. Ennek hangoztatása nem hiteles. A transindex.ro oldalán fut egy fölmérés a témában (nem reprezentatív, de jobb híján eligazító lehet), és abból az látszik, hogy a józan ész, a közép-térben mozgó olvasók vannak többségben a kérdés megítélésében. A ma reggeli eredmények így néznek ki, kérdés: Mit gondol a DNA székelyföldi vezetők ellen indított vizsgálatairól? 1. Fölháborító: 511 (29%), 2. Minden esetet egyenként kell megítélni 739 (42%), 3. Aki nem vétkes, nincs mitől tartania 171 (9%), 4. Az egész politikai osztály korrupt, ők sem kivételek 355 (20%). Összevonva tehát a legtöbben az esetek egyenkénti megítélését tartják helyesnek, a korrupciót föltételezők aránya és a mindenkit ártatlannak mondók aránya viszont, lényegében egyenlő.
Normális körülmények között a politikai kommunikációban – saját jól fölfogott politikusi érdekből is – az kellene, hogy megjelenjen, hogy „Senki ne féljen, aki nem vétkes, de mindenki reszkessen, aki korrupciós ügyben érintett”! A politikumnak nem azt kellene sulykolnia (mert a valóság, az ítéletek, a vádíratok, a köznapi tapasztalat folyamatosan cáfolja, hitelteleníti), hogy minden magyar elöljáró ártatlan, ami nyilvánvalóan hamis állítás, hanem azt, hogy minden ártatlant megvéd, és minden korrupt felelősségre vonását támogatja (ez biza választói elvárás), és igyekszik eltávolítani a közéletből.
Ciklusvég van, a politikai osztálynak és a kommunikációnak is változnia kell, hiszen rengeteg kiábrándultság, frusztráltság, és elégedetlenség gyűlt össze a rommagyar társadalomban. Egyébként marad az apátia, a közöny és a demobilizáltság, a hitelvesztett politikai kommunikáció, mint üresjárat: szavak, melyekhez nem társulnak tettek, csak az eszmék piacának üres kongása kíséri őket.


2016/03/15

Gyerünk, ragadjuk meg, oszt vigyétek

Gyerünk, ragadjuk meg, oszt vigyétek

Viszonylag csendes és rendes, ugyanakkor az eseményhez méltóan szomorúra (viszont bekiabálásoktól sem mentes, mostanában bevett szakszóval enyhén elkúrtra) sikeredett az autonómiázás vásárhelyi temetése, az újonnan kreált, de szebb napokat megélt „Székely szabadaság napján”. Nem tartozom azon szipákolók közé, akik sűrű zsebkendőcserélgetéssel síratnák el az autonómiázás távozását (a helyszínen az eszentés vezér búcsuzott, ugyanakkor, paradox módon, a távollétével tüntető világi ceremónia-mester éppen az autonómiázásért felelős egykorszocilista szilikati volt, a vallási szertatást pedig a fő autonómiázó ex-püspök celebrálta – ahogy illik), és a rendes föltámadással kapcsolatban is vannak kételyeim. Viszont azt hiszem nem csak elemzői szempontból érdemes és tanulságos dolog reflektálni a történtekre. Mire volt jó, és miért bukott el az autonómiázás eszentés formája is? Amikor húsz év késéssel, n-edik nekifutásból sikerült, egy meglehetősen harsányan agresszív politikai nyomás-gyakorló csoportnak előállni egy székelyföldi autonómia-tervezettel és szimbolikus kellékével, a székely zászlóval, a dolog hitelessége már jócskán lejáratódott. Aztán az RMDSz kényszerült lépésre és bemutatta a Dél-Tirol-i autonómia-statutum székely változatát, végül a kettejük harcában egyfelől a nagy számok bűvöletében (egyszer megérne egy misét föltárni, hogy miért képzelte bárki is, hogy egy kisebbség, többséget játszhat és „erőt mutatva”, a nagy számokban „legyőzheti” a többséget – számomra ez örök talány), másfelől a bizonytalankodásban (a hargitai síoktatók különös státusának követelésével) kapott halálos sebet a jobb sorsra érdemes, viszont szigorúan tartalmatlan autonómiázás, még jó, hogy egészségben, emberéletben nem esett kár. Szép temetése volt az autonómiázás érzelmi töltetének, teátrálisan könnyező közeli hozzátartozókkal, nekrológgal, valamint gyász- és operetthuszárokkal, mondom, ahogy illik. Az autonómiázással együtt sötét sírba szállt az összefogás, és mindenek után a megújulás, az újratervezés kongresszuson meghírdetett jelszava, minden esetre keresztet vethetünk rájuk is, esetleg egy rendkívüli „elnök-nem-választó”, „tisztség-meg-nem-újító” kongresszus jeligéi lesznek, majdanán.
A meghatottság közepette fölösleges is pironkodjanak amiért fölteszem, a legtöbben észre sem vették, hogy a fő rommagyar politikai szervezet Március 15-re elsütötte mester-spotját, az önkormányzati választásokra kidolgozott reklámhadjárat központi jelszavát, úgy mint: „Kiállni.Képviselni.Kiharcolni!” Nincs amit csodálkozni a lózung tartalmatlanságán (mert ahogy Csepeli György, Hobbesra hivatkova megállapítja:”A politikai kommunikáció esetében a semmitmondás a szó szoros értelmében értendő, ugyanis az a hely, ahonnan a politikus beszél, maga a Semmi.”), azon, hogy légüres térben mozog, legfennebb azon mélázhatunk el, hogy csupa olyan dologra utal, melynek kivitelezéséhez éppen nincsenek erőforrásai a szövetségnek, ezért az üzenet hihetősége eleve korlátozott. Érdekessége viszont a három főnévi igenévnek, ahogy itt föl vannak sorolva, hogy a politikai üzenetben nem az áll, hogy a politikusok részéről elhangzó nemes dolgokat – jó eséllyel a mi érdekünkben – maguk szándékoznak véghezvinni, hanem erre másokat szólítanak föl, illetve bíztatnak (ezt „székelyül” úgy szokták kifejezni, hogy „Gyerünk ragadjuk meg, oszt vigyétek”). Ezzel inkább passzív hozzáállást sugallnak az aktív föllépés helyett, és meglátásom szerint, ez jól jelzi a bizonytalanságot, az önbizalom hiányát, és végső soron a szereptévesztést, ami a rommagyar politikai osztályt ma jellemzi.
Ma a kiállásnak különös formája divatos ugyanis, hiszen a szövetségi elnök ódzkodik a leginkább attól, hogy Székelyföldön kiálljon, akár korlátolt létszámú tömeg elé is, a szövetség szövetségese – az MPP elnöke – pedig éppen a napokban kapta meg a maga fütty- és bekiabálás adagját, hogy kedvét szegjék a további kiállástól. Szóval a korrupcióval megvádolt/elítélt bajtársak mellett való kiállás a trendi. Mégpedig a(z) – egyébként a média közvetítésével, azaz  teljességgel passzív, hiszen szintén csak jelszavakra korlátozódó – válogatatlan és félszájjal kimondott, stb., föllépés. Bevett jelszava a:„Veled vagyunk XY” (az ügyészségen, bíróságon, szökésben, vagy a börtöncellában, ha kell), és ennél aztán semmivel sem több. Azután nehéz lenne szociológiai vagy akár tapasztalati alapon körülhatárolni azt, hogy a mai rommagyar politikai mezőnyben ki, kit és mit képvisel (képviselve vagyunk-e egyáltalán? – kérdezik a legtöbben), hiszen immár négy (a politikai porondon már-már legfontosabb napirend kijelölő szerepben föllépő SZNT-vel, no meg a félig-meddig beolvadt MPP-vel, mondjuk három és fél) politikai formáció verseng a szavazók lelkéért, de rációját, józan eszét, senki sem szólítja meg. Tucadszorra mérik meg, hogy a szavazók többsége szociális, gazdasági és infrsatrukturális kérdésekben vár programot és előrelépést, ezért – ahogy már lenni szokott – az elnök az első adódó alkalommal a kisebbségi sérelmi politizálást tekinti prioritásnak. Kell ezért még mérni bármit is? És végül, de nem utolsó sorban a kiharcolás körül van a legnagyobb probléma, t.i. ebben az államban, ha nem is extratámogatást, de legalábbis méltányosat, kormánypozícióból lehet, szívós kijárással, alkudozással, politikai zsarolással elérni. Erről pedig önként (?) mondott le a szövetség nemrégiben, és azóta tűzoltás folyik, a meglevő javak kényszerű és kínkeserves megvédésének kísérlete. Figyelembe véve a magyarországi politika számunkra kedvezőtlen alakulását, a magyar külpolitika rossz irányát és hitelvesztését az euróatlanti mezőnyben, valamint az itthoni mai, és a választásokat követően előrelátható helyzetben, a kiharcolás esélyei, eufemisztikusan szólva, erősen közelítenek a nullához.
A legnagyobb gond mégsem a jelszó tartalmával van, hanem azzal, hogy nem képes lelkesíteni/mozgosítani, semleges, és nem tud az érzelmekre sem apellálni. És főként az a körülmény, hogy megingott az emberek meggyőződése/bizalma, és ekkor már egy új regiszterben gyűlnek, immár a rossz pontok, és az akár racionális, akár érzelemre alapozó érvek. A politika művészetének értelme ugyanis, hogy pontosan észleljék meddig gyűlnek a racionális és ugyanakkor érzelmileg beágyazott érvek egy pozitív regiszterbe, mondjuk úgy választói hitel bankszámlára, vagy meddig hajlandók a szavazók jószándékot megelőlegezni, és mikortól fordul át a regiszter negatívba. Szerintem a rommagyar politikai osztály olyannyira erodálódott, elvesztette hitelét, hogy a szavazói hitelbank becsődölt: nincs több hitel.


Miután évhosszat szitokszóként emlegetik, áldozzunk egy napot a liberális eszméknek: Jöjj el, Szabadság! Méltó és bensőséges Ünnepet!

2016/03/08

Állam és fb-vezérelt elnöke

Állam és fb-vezérelt elnöke

Tagadhatatlanul van abban némi balkáni smakk, akarom mondani fokhagymás-póréhagymás buké, ha 2 prominens kisebbségi verekedik össze egy román nemzeti kitüntetés fölött. Bár ezt kevesen fogják föl humorosan, és még kevesebben értékelik a maga helyén Tőkés kitüntetésének visszavonását, az eset bekerül(t) a román-magyar elhúzódó civakodások politikai történetébe: apró, de jellemző epizód, ami a sok hozzászóláson túl, vagy azok ellenében, megér egy további misét.
A hallgatag elnöknek jó alkalma lett volna arra, hogy – legalább a látszatok, a politikai kommunikáció, és a jól felfogott önérdek, na meg színtelen-szagtalan hatalomgyakorlásának megerősítése szempontjából – államférfinak tűnjék föl, ha egy (legalábbis látszólag) marginális kérdésben, a Tőkés Lászlónak nemrég adományozott magas állami kitüntetés visszavonásának kísérletében, nem enged egy diffúz nacionalista lobbinak. És bár folyton hangoztatja, hogy „figyelemmel kíséri a dolgokat”, azt ugye soha nem is mondta, hogy igazi kezdeményező, vagy újító, a dolgok élére álló, és nem azok után kullogó elnök lesz? Nem vette észre (és főként tanácsadói nem), hogy milyen hangyabolyba tenyerel bele, mi mindent érint ez a látszólag marginális politikai cselekvés, és miféle hitelvesztéshez vezet átgondolatlan tette. Nem azokra a csoportos román, agresszív nacionalista föllépésekre gondolok, melyek nyomást gyakoroltak, és aztán pillanatnyilag helyeslik, (de nyilván ennél is tovább mennének, és még drasztikusabb magyarellenes föllépést sugallnak, ha nem egyenesen követelnek), melyek uralják a szájbertért. A mimétikus román Johannisnak éppen az lesz a veszte, hogy miközben egyre több engedményt tesz a román nacionalizmusnak, akárcsak külsőségekben is, addig egyre nő annak a veszélye, hogy előbb-utóbb mint alogént, mint nemzetidegent fogják leleplezni, és nincs kiszállás a lehúzó spirálból. A társadalomtudományos értelemben (Michael Taussig, Mimesis and Alterity. A Particular History of the Senses, Routledge, 1993) vett mimézis, nem különben az etnikai-mimézis fogalma azt fejezik ki, hogy gyakran egy csoportot utánzó kívülálló, olyan közelségbe kerülhet az utánozni kívánt csoporthoz, hogy az először vetélytársat kezd látni benne, majd fenyegetésnek érezni a hasonlóságot, sőt egyfajta frusztráltsággal viszonyul hozzá. És ekkor hirtelen a különbözőség hangsúlyozása kerül előtérbe a megcélzott csoportban, azaz az utánzót, asszimilálódni szándékozót hirtelen idegenként kezdik felfogni, leleplezni, azaz másságát, mint alsóbbrendűséget (difference-as-inferiority) bélyegzik meg, illetve támadják. (Ez igen gyakran megesett az asszimilálódni igyekvő roma személyekkel, kiscsoportokkal, szerte a régióban. De gyakran ez történik a Magyarországra áttelepült erdélyi magyarokkal is, akik minél inkább igyekeznek elrejteni másságukat, hasonulni a helyiekhez, annál inkább megkapják a „román” jelzőt, illetve cimkét, és ennek nem az egyéni rosszindulatban, hanem szociálpszichológiai, az etnikumközi viszonyok dinamikájában rejlő, rengeteg kultúrában föllelhető, társadalmi háttere van. Johannissal szemben ez a mimetikus hatás a rommagyar közösség hangadóinak jó részével megesett máris. Sokan azok közül, akik az elnöki kampányban úgy érezték, hogy igaz ugyan, hogy Johannis nem magyar, de erdélyi, szintén kisebbségi, nem ortodox, és ezért már majdnem „magyar” (olyan hallgatag „székelyformának” tűnt), azok nemcsak rá szavaztak, hanem nyíltan vagy/és elsősorban a virtuális térben és a suttogó propaganda szintjén kampányoltak is neki, most „bakkszászoznak”.  A rommagyarság habitusához hasonló helyzetben felfogott Johannis egyes „barátságtalan” gesztusát is úgy fogták föl, hogy engedmény, melyet választási esélyeinek megtartása, megnövelése szempontjából követ el, de „mi tudjuk”, hogy valójában kisebbségiként mit is gondol az illető dolgokról, mégha nem is mondja ki. Maga az RMDSz is úgy képzelte, hogy el kell pártolnia Pontatól (aki, mellesleg, nem tett magyarellenes gesztusokat), és azt közvetítette, hogy „megértette Johannis üzenetét” (akármit is jelentsen ez), nem mellesleg a rommagyar szavazók túlnyomó többsége is rá szavazott. De maga Tőkés László is kampányolt neki, sőt még pár nappal ezelőtt is „bízott abban, hogy Johannis nem vonja vissza az állami kitüntetését”. Másfelől pedig – tekintve, hogy a romániai etnikumok közötti mentális hierarchia (ethnic order) értelmében a németek/szászok/svábok, stb., a germán eredetűek, egyetlen összevetésben sincsenek a „magyar kisebbség” alatt – nagyon sokan a magyar megszólalók közül, Johannis tettét úgy ítélik el, hogy „lerománozzák” az elnököt, azaz egy imagináriusan alacsonyabb státusú (bár nyilván többséget adó) etnikum és a román nemzetállam, egyenesen túlbuzgó, képviselőjeként hivatkoznak rá). Johannist saját előítéletei nem engedik stílust váltani, kilépni az alkotmány nacionalista szentségének tovább fetisizálásából, politikai paradigmát váltani. Ezt a támadóan föllépő román, magyar, és rommagyar megnyilvánulók és kommentariátus – akik csak a nemzeti idólumok mentén képesek nemcsak szolidarítást megélni, hanem egyáltalán a társadalmi jelenségeket percipiálni és értelmezni, és akik most jó alkalomhoz jutottak a tajtékozáshoz – saját erőből, nem tudták volna elérni.
Johannis politikai értelemben gyáva cselekedete, amivel gondolkodás nélkül – mert formai szempontból megtehette – visszavonta Tőkés ’89-es szerepéért odaítélt kitüntetését, messze nem egy egyedi és végképp nem elszigetelt gesztus: egyfelől a szuverén gyengeségének jele, mely gyengeség nem valamiféle sovány legitimitásból fakad, hiszen Johannis simán megszerezte a többség szavazatát jó egy éve, hanem a politikus személyiségének, pontosabban etnikai/vallási eredetének, családi hátterének, önmaga által is appercipiált másságából, kisebbségi identitása reprezentálhatatlanságából fakad; másfelöl pedig szinte tökéletesen kifejezi a román államiság minden nyomorát, nacionalista fertőzöttségét, amit éppen sajátos habitusánál fogva, lebonthatott volna (történelmi dekonstrukció); és végül fölvállalhatott volna egy „transzilván identitást”, illetve akár transzetnikus álláspontra is helyezkedhetett volna, ez esetben legalábbis kimarad a vitából, azaz azzal üzen, hogy nem tesz semmit.
A román állam soha nem volt ideológiailag semleges, alapirányultságát, elkötelezettségét az adta meg, amit a Spiru Haret által, még 1907-ben szerkesztett, pedagógusokat eligazító füzetecske címében hordoz: „Școala naționalistă”, azaz a román nacionalizmus (mindenekelőtt annak „regáti ideálja” /ahogy azt Lucian Boiatól tudhatjuk/,melyhez nemcsak a kisebbségieket, hanem a más provinciák románságát is asszimilálni, „elrománosítani” kellett). Az új román állam ezt a szellemet emelte be az oktatási rendszer Trianon utáni kiépítésének alapvetéseként nagyon mélyen a köztudatba, mint ahogy azt Lucian Boia, és előtte Irina Livezeanu is föltárták. Ez az alapvetése az elrománosításnak, ami az adminisztráció egész szellemét uralta, és uralja a mai napig, de legalábbis amihez minden a rendszerbe bekerülő, bármilyen magas szinten is levő, hivatalnoknak viszonyulnia kell: vagy adaptálódik, vagy marginalizálódik, esetünkben ez azt valószínűsíti, hogy nincs második mandátum. A rendszer sokat veszített agresszivitásából és következetességéből (Katherine Verdery azt írja le, h. ez a rendszer hogyan maradt fönn, sőt teljesedett ki, a késői Ceausizmusban, magam amolyan lassaiz fair nacionalizmusnak nevezném a most tapasztalhatót), de kétségtelenül itt van közöttünk.
Nincs sem történelemhamisítás, de új emlékezetpolitikai kurzus sincs, sem pedig a ’89-es események és Tőkés akkori szerepének újraértékelése, megvitatása, nem indul(t) be (Tismaneanu sugall ilyesmit), de az ominózus, és a visszavonás ürügyeként föltűntetett, 2013-as „védhatalom” követelése sem lesz/lett kibeszélve. A Johannis baklövése Tőkés kitüntetésének visszavonásával, paradox módon azt jelzi, hogy ha a volt elnököknek, az eddigi "escu"-knak, kisebbségi tanácsadóra volt szükségük (és hasznos is volt az, amíg volt), Johannisnak kisebbségi- és ugyanakkor többségi tanácsadóra is egyaránt nagy szüksége lenne. A megelőző elnökök legalább a "román álláspontot" pontosan értették és azt is zsigerből, hogy a kisebbségek "mit is akarnak", legalábbis a bevett sztereotípiák szintjén. Az új mimetikus román elnök a maga neofita igyekezetében valószínű egyiket sem érti: a kisebbségi habitust MÁR nem érti, a román többségit meg MÉG nem.

A kialakult vitában, német mondja, illetve üzeni magyarnak, hogy nem eléggé jó román. Csupa egy fordított multikulti, hát ettől erősödik csak igazán a román nacionalizmus, és nem is kell hozzá román. Nackósabb román polgártársaink ezután hátradölhetnek, és kérhetnek egy erős, és frissen főtt feketét, oszt Boldog Nőnapot!

2016/03/01

A mindenre kiterjedő "ellenesség"

A mindenre kiterjedő „ellenesség”

Szélsebesen pörög a korrupcióellenes ügyészség (DNA) malma, bár alig tudjuk, hogy valójában mit is őröl. A főügyész éves beszámolója az ügyek és megvádolt személyek számának látványos megnövekedését hozza, és a számadatokból kiderül, hogy összesen mintegy 11.000 dosszié került a hivatal látókörébe, a kivizsgálások és vádemelések különféle szakaszába, és ezek nyomán mintegy fél milliárd eurónyi okozott kár lett megállapítva. Más kérdés, hogy a megfelelő jogi és intézményes keretek, valamint eljárások hiánya miatt behajtva ebből csak egy elenyésző töredék lett. Ha a legutóbbi időkig úgy tűnhetett, hogy van korrupció, de korruptak nélkül, akkor most az látszik, hogy vannak korruptak számosan, viszont nincs, vagy behajthatatlanok az okozott anyagi károk. Ezért a korrupcióellenes föllépésbe fektetett pénz és energia nem térül meg, annak anyagi természetű haszna nem válik láthatóvá, s következésképpen a morális dimenziója[i] sem. A másik vonatkozása a DNA drasztikusnak tűnő föllépésének, hogy a korrupció tüneteire próbál válaszolni, anélkül, hogy a mélyen fekvő okokat föltárná, illetve orvosolná.[ii] A korrupcióellenes föllépés hatékonyságának csak egy pártok- és intézmények, parlament és kormány, elnök és miniszterelnök, stb., közötti konszenzus lehetne a garanciája. Többek között az, hogy az integritásért, egyfajta átlátható és egyértelmű morális kódex jön létre és kezd el működni a pártok szintjén, és senki nem használja ellenfelei lejáratására a korrupciós ügyeket. Hogy nem lesz politikai és médiabefolyás az igazságszolgáltatás terén és az gyorsabban fogja végezni a munkáját és nagyobb hatékonysággal. A parlament záros határidőn belül módosítja a nem eléggé egyértelmű, zavaros és alkalmazhatatlan törvények, végrehajtási utasítások és eljárások egész tömegét[iii]. Elnök és kormány pártkötődéstől függetlenül egyetértve kellene közösen föllépjen a korrupció ellen, támogatva annak visszaszorítását, nemcsak az ügyészség/bíróság, hanem az adminisztráció rekrutációs eljárásaitól kezdődően a különféle ellenőrző szervek munkájának átvilágítása és korrekt működésének fölvigyázása terén is. A korrupció roppant komplex jelenség és az ellene való föllépés sem lehet egysíkú, egy intézményre hárítva, de parttalan eljárás sem. Sőt a kampánynak időben is határt kell szabni, mondjuk úgy, hogy visszamenőleg csak egy adott időpontig legyenek kivizsgálások (ezt a személyzet- és forráshiány is indokolná), és az ügyek minél hamarabbi lezárása legyen a prioritás, stb.
A korrupcióellenesség csak akkor válhat politikai programmá, ha mint a morális megjavulás vagy reform részeként lehet elfogadtatni, magyarán csak olyanokkal kapcsolatban lehet hitelesen fölvetni, illetve csak olyan politikusok hangoztathatják, akik minden gyanú fölött állnak. Márpedig a román és benne a rommagyar politikai mezőny kiürülésének, populizmus és demagógia fele való elhajlásának éppen az az ára, hogy a választók – akiket egyébként csupán a választás pillanatában tekint fontosnak a politikai osztály – percepciójában az egész politikai osztály korruptnak tűnik föl[iv]. Hiába mondogatják a még meg nem vádolt politikusok, hogy az ő pártjuk emberei „tiszták”, vagy pláné, hogy jó románok/magyarok (újabban romák), ha közben a tapasztalat homlokegyenest ellenkezőt mutat. Nehéz azt bizonygatni, pontosabban nem hiteles, hogy a mi pártembereink tiszták az, ellenfélé (akit szinte mindig ellenségként tüntetnek már föl, mintegy automatikusan) pedig hivatalból korruptak, ha a tapasztalat mást mutat. Így van ez még akkor is, ha nem pártokról, hanem a jó (tisztakezű, becsületes, tisztességes, erkölcsös, stb.) magyar vezetőről és a hivatalból korruptnak tételezett (balkáni, ellenséges, stb., stb.) románról próbálnak meggyőzni[v]. Igaz ugyan, hogy Csíkszereda, vagy Gyergyószentmiklós lemondott, és Sepsiszentgyörgy fölfüggesztett polgármesterei, vagy a megvádolt Hargita megyei tanácselnök, népszerűek[vi], és láthatóan jó dolgokat (is) tettek közösségeikért, már azon is túl, hogy a szimbolikus és örökös etnikai harc hangoskodó szóvívői (voltak). Ha viszont véletlenszerűen megkérdeznénk tíz-tíz járókelőt az illető településeken viselt dolgaikról, biztosan mindenki tudna, sőt spontánul fölsorolna, legalább három korrupció-gyanús esetet, olyan dolgot, intézkedést, vagy annak elmaradását, stb., ami mögött a vezetők önérdekét sejti: magyarán egyikük sem morális mérföldkő, legfennebb a legjobb, ami a prérin politikusból föllelhető.  Az ártatlanság vélelme szent, csakhogy ...., mondanák a legtöbben, és persze ott a cinikus megjegyzés, hogy „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszódni”. Egyetlen romániai párt – beleértve az RMDSz-t – sem volt képes olyan morális platformot, és néhány minden kétség fölött álló vezetőt[vii] fölépíteni, illetve kiállítani, amely magaslatról és akikkel a korrupcióellenesség politikailag, a médiákban, az interneten, stb., egyszóval a politikai kommunikáció szempontjából tematizálható, sőt győztes kampánytémává változtatható lenne.
A konfliktuális román politikai mezőny, melyen a törésvonalak nem ideológiai elkötelezettségeken alapulnak, hanem a politikai harc, klienteláris viszonyok és érdekellenetétek, valamint etnikai elkülönülések és előítéletek mentén strukturálódik, lényegében egyről szól manapság: „a mi vagány és karakán (nemzethy) korruptjaink sokkal jobbak, mint a ti elvetemült, gazember korruptjaitok”. Ezt visszhangozza az összes hírcsatorna, erre reagálnak borzas és dühös, egyenesen gyűlölködő kommentekben a szájbertérben és – lényegében – ennél többet egyik politikai párt (beleértve a rommagyarokat), sem képes a korrupciós témában mondani. Így hát várják, milyen újabb lebukás következik, már-már menetrendszerűen, persze a túloldalon, hogy politikai tőkeszerzésre az használható legyen, és ez nem több politikai szimulákrumnál: összefogás az „ellenességben”.




[i] A DNA újabb és újabb látványos letartóztatásai vagy felügyelet alá helyzesései, egyszerűen média-eseményekké (reality show?) váltak, melyeken éppen úgy pillanatnyilag fölháborodunk, mint az ötórás bulvár-hírek egyikén-másikán, azért, hogy aztán nagyon gyorsan nepirendre térjünk fölöttük. A rommagyar közönség – tekintve, hogy az egyetlen interpretációs séma, vagy „magyarázat”, amit a politikai mainstream közvetít – kicsit még zsörtölődik, és csak úgy bajusz alatt magyarellenességet dünnyög, de aztán azt is elfelejti, hiszen ez az értelmezés sem hiteles számára: legfennebb ha minden huszadik „bemutatott” korrupcióval megvádolt előljáró rommagyar, a többi pedig többségi, úgy hogy nehezen hihető a magyarellenesség minden egyes esetben.
[ii] A korrupcióellenes ügyészség vezetőjének tanácsadója mondja, hogy a megtorló intézkedések nem elégségesek a korrupció visszaszorításában, mert “jól látjuk, hogy az egyszerű tény, hogy eltávolítunk egy korrupt bürokratát egy intézményből, nem azonos az illető intézmény megtisztításával, mert a legtöbbszőr a korrupt funkcionáriust egy másik korrupt bürokrata fogja helyettesíteni”. Más szóval, amíg a korrupciót kitermelő mechanizmusok megmaradnak, addig illúzió a represszív föllépéstől a korrupció széleskörű visszaszorítását remélni, ez a DNA-nak egyedül semmi esetre sem sikerülhet.
[iii] Meglátásom szerint a „hatalommal való befolyást”, illetve „üzérkedést” szabályozó törvény módosításra szorul, hiszen olyan gumiszabályozás, melyet bármikor, bármelyik adminisztratív intézményben dolgozó személy ellen bevethetnek. Kiváncsi lennék, hogy ha mondjuk az USA-ban érvényben levő lobbitörvény szerint ítélnénk meg a közalkalmazottak, választott vagy kinevezett képviselők és vezetők ellen folyamatban levő korrupciós ügyeket, mennyi maradna még talpon?
[iv] Vasile Dâncu szociológus, aki aktuálisan miniszterelnök-helyettes, egy magvas esszében veti föl, hogy a pártok népszerűségének és belső kiürülésének egyik oka, hogy a demokratikus politikai kultúra helyett a konfliktus kultúrája vált dominánsá a román politikai mezőnyben és közönségben, a mindent elöntő „visszautasítás retorikája”, az ellenséggyártás technikája, sőt a „gyülölet marketingje”. Ez számára decivilizációs folyamatnak tűnik föl, ami szembemegy a demokratikus értékekkel és a klasszikus pártfilozófiákkal. Ehhez még azt érdemes hozzátenni, hogy a politika ideológia-mentesítése és a szigorúan konfliktuális megítélés eredményeként a román politikai mezőnyt, a kormány/ellenzék törésvonal, no meg az elnök/miniszterelnök konfliktus tematizálta, illetve strukturálta. Nem mellesleg, ezért nem sikerült morális alapvetésű lépésként kommunikálni a kormányból „átmenetbe” lépő RMDSz-nek a kilépés gesztusát. Aztán a  „technokrata kormánnyal”, valamint a mögötte álló elnökkel, ezek a pillérek is bizonytalanná, elmosódottá váltak (blurred boundaries), és így a pártok mély krízise, ötlettelensége, stb., láthatóbbá lett. Észre kell vennünk azt is, hogy semmiféle kényszer nem hat abba az irányba, hogy a pártok valóban megreformálják sajátmagukat, hogy a közéleti diszkurzus tartalommal, hosszútávú programokkal, víziókkal és politikai filozófiákkal, stb., töltődjék föl.
[v] Az egyetlen rendelkezésre álló statisztikai (igaz némiképp régebbi (2014), hiszen a DNA ténykedése az utóbbi 2 évben pörgött föl) elemzés azt mutaja, hogy a pártok érintettsége a korrupcióval megvádolt, vagy elítéltek körében éppen megfelel az illető formációk választási arányainak, beleértve a rommagyarság esetét is. Itt nem észlelhető semmiféle magyarellenesség, vagy pártbefolyás, hacsak nem hiszünk a detektív-regények és összeesküvés-elméletek ál-bölcsességében, hogy „az a gyanús, ha valami nem gyanús”.
[vi] Ezt a népszerűséget, és a „lefejezés” motívumot használja Kelemen Hunor kampánypénzt kalapolni Budapesten, de kevés meggyőző-, no meg mozgosító erővel a szélesebb közönség fele. Az öndícsérő és önfölmentő előljárók miatt még egyetlen utcai tüntetés sem volt, és kétséges, hogy ilyesmit kezdeményeznek a politikai vezérek, hiszen maga a szövetségi elnök is ódzkodik a tömeg elé kiállni Székelyföldön, a tavalyi kifügyülése okán.
[vii] Mindent egybevetve ilyen vezető személyiségei voltak a rommagyar  politikának, akár Markó Béla, akár a korai Tőkés László személyében, viszont mindketten többé-kevésbé háttérbe szorultak, illetve kiléptek a politikai arénából. Román vonatkozásban pedig, mindenekelőtt Corneliu Coposu és Ion Ratiu, vagy Mircea Ionescu Quintus lehettek volna a morális integritás példaképei, de Emil Constantinescu, ha sikerül egy új mandátumot szereznie, szintén morális vezetőként, reformerként  élhetne a köztudatban, vagy időben közelebb talán Crin Antonescu, aki viszont igen gyanús körülmények között állt félre.