A mindenre kiterjedő „ellenesség”
Szélsebesen pörög a
korrupcióellenes ügyészség (DNA) malma, bár alig tudjuk, hogy valójában mit is
őröl. A főügyész éves
beszámolója az ügyek és megvádolt személyek számának látványos
megnövekedését hozza, és a számadatokból kiderül, hogy összesen mintegy 11.000 dosszié került
a hivatal látókörébe, a kivizsgálások és vádemelések különféle szakaszába, és
ezek nyomán mintegy fél milliárd eurónyi okozott kár lett megállapítva. Más
kérdés, hogy a megfelelő jogi és intézményes keretek, valamint eljárások hiánya
miatt behajtva ebből csak egy elenyésző töredék lett. Ha a legutóbbi időkig
úgy tűnhetett, hogy van korrupció, de korruptak nélkül, akkor most az látszik,
hogy vannak korruptak számosan, viszont nincs, vagy behajthatatlanok az okozott
anyagi károk. Ezért a korrupcióellenes föllépésbe fektetett pénz és energia
nem térül meg, annak anyagi természetű haszna nem válik láthatóvá, s
következésképpen a morális dimenziója[i]
sem. A másik vonatkozása a DNA drasztikusnak tűnő föllépésének, hogy a
korrupció tüneteire próbál válaszolni, anélkül, hogy a mélyen fekvő okokat
föltárná, illetve orvosolná.[ii]
A korrupcióellenes föllépés hatékonyságának csak egy pártok- és intézmények,
parlament és kormány, elnök és miniszterelnök, stb., közötti konszenzus lehetne
a garanciája. Többek között az, hogy az integritásért, egyfajta átlátható és
egyértelmű morális kódex jön létre és kezd el működni a pártok szintjén, és
senki nem használja ellenfelei lejáratására a korrupciós ügyeket. Hogy nem lesz
politikai és médiabefolyás az igazságszolgáltatás terén és az gyorsabban fogja
végezni a munkáját és nagyobb hatékonysággal. A parlament záros határidőn belül
módosítja a nem eléggé egyértelmű, zavaros és alkalmazhatatlan törvények,
végrehajtási utasítások és eljárások egész tömegét[iii].
Elnök és kormány pártkötődéstől függetlenül egyetértve kellene közösen
föllépjen a korrupció ellen, támogatva annak visszaszorítását, nemcsak az
ügyészség/bíróság, hanem az adminisztráció rekrutációs eljárásaitól kezdődően a
különféle ellenőrző szervek munkájának átvilágítása és korrekt működésének
fölvigyázása terén is. A korrupció roppant komplex jelenség és az ellene való
föllépés sem lehet egysíkú, egy intézményre hárítva, de parttalan eljárás sem.
Sőt a kampánynak időben is határt kell szabni, mondjuk úgy, hogy visszamenőleg
csak egy adott időpontig legyenek kivizsgálások (ezt a személyzet- és
forráshiány is indokolná), és az ügyek minél hamarabbi lezárása legyen a
prioritás, stb.
A korrupcióellenesség csak akkor
válhat politikai programmá, ha mint a morális megjavulás vagy reform részeként
lehet elfogadtatni, magyarán csak olyanokkal kapcsolatban lehet hitelesen
fölvetni, illetve csak olyan politikusok hangoztathatják, akik minden gyanú
fölött állnak. Márpedig a román és benne a rommagyar politikai mezőny
kiürülésének, populizmus
és demagógia fele való elhajlásának éppen az az ára, hogy a választók –
akiket egyébként csupán a választás pillanatában tekint fontosnak a politikai
osztály – percepciójában az egész politikai osztály korruptnak tűnik föl[iv].
Hiába mondogatják a még meg nem vádolt politikusok, hogy az ő pártjuk emberei
„tiszták”, vagy pláné, hogy jó románok/magyarok (újabban romák), ha közben a
tapasztalat homlokegyenest ellenkezőt mutat. Nehéz azt bizonygatni, pontosabban
nem hiteles, hogy a mi
pártembereink tiszták az, ellenfélé (akit szinte mindig
ellenségként tüntetnek már föl, mintegy automatikusan) pedig hivatalból
korruptak, ha a tapasztalat mást mutat. Így van ez még akkor is, ha nem
pártokról, hanem a jó (tisztakezű, becsületes, tisztességes, erkölcsös, stb.) magyar
vezetőről és a hivatalból korruptnak tételezett (balkáni, ellenséges, stb.,
stb.) románról próbálnak meggyőzni[v].
Igaz ugyan, hogy Csíkszereda, vagy Gyergyószentmiklós lemondott, és
Sepsiszentgyörgy fölfüggesztett polgármesterei, vagy a megvádolt Hargita megyei
tanácselnök, népszerűek[vi],
és láthatóan jó dolgokat (is) tettek közösségeikért, már azon is túl, hogy a
szimbolikus és örökös etnikai harc hangoskodó szóvívői (voltak). Ha viszont
véletlenszerűen megkérdeznénk tíz-tíz járókelőt az illető településeken viselt
dolgaikról, biztosan mindenki tudna, sőt spontánul fölsorolna, legalább három
korrupció-gyanús esetet, olyan dolgot, intézkedést, vagy annak elmaradását,
stb., ami mögött a vezetők önérdekét sejti: magyarán egyikük sem morális
mérföldkő, legfennebb a legjobb, ami a prérin politikusból föllelhető. Az ártatlanság vélelme szent, csakhogy ....,
mondanák a legtöbben, és persze ott a cinikus megjegyzés, hogy „nem elég
tisztességesnek lenni, annak is kell látszódni”. Egyetlen romániai párt – beleértve
az RMDSz-t – sem volt képes olyan morális platformot, és néhány minden kétség
fölött álló vezetőt[vii] fölépíteni,
illetve kiállítani, amely magaslatról és akikkel a korrupcióellenesség
politikailag, a médiákban, az interneten, stb., egyszóval a politikai
kommunikáció szempontjából tematizálható, sőt győztes kampánytémává
változtatható lenne.
A konfliktuális román politikai
mezőny, melyen a törésvonalak nem ideológiai elkötelezettségeken alapulnak,
hanem a politikai harc, klienteláris viszonyok és érdekellenetétek, valamint
etnikai elkülönülések és előítéletek mentén strukturálódik, lényegében egyről
szól manapság: „a mi vagány és karakán (nemzethy) korruptjaink sokkal jobbak,
mint a ti elvetemült, gazember korruptjaitok”. Ezt visszhangozza az összes hírcsatorna,
erre reagálnak borzas és dühös, egyenesen gyűlölködő kommentekben a szájbertérben és – lényegében – ennél többet egyik politikai párt (beleértve a
rommagyarokat), sem képes a korrupciós témában mondani. Így hát várják, milyen
újabb lebukás következik, már-már menetrendszerűen, persze a túloldalon, hogy
politikai tőkeszerzésre az használható legyen, és ez nem több politikai
szimulákrumnál: összefogás az „ellenességben”.
[i] A DNA újabb és újabb látványos
letartóztatásai vagy felügyelet alá helyzesései, egyszerűen média-eseményekké
(reality show?) váltak, melyeken éppen úgy pillanatnyilag fölháborodunk, mint
az ötórás bulvár-hírek egyikén-másikán, azért, hogy aztán nagyon gyorsan
nepirendre térjünk fölöttük. A rommagyar közönség – tekintve, hogy az egyetlen
interpretációs séma, vagy „magyarázat”, amit a politikai mainstream közvetít –
kicsit még zsörtölődik, és csak úgy bajusz alatt magyarellenességet dünnyög, de
aztán azt is elfelejti, hiszen ez az értelmezés sem hiteles számára: legfennebb
ha minden huszadik „bemutatott” korrupcióval megvádolt előljáró rommagyar, a
többi pedig többségi, úgy hogy nehezen hihető a magyarellenesség minden egyes
esetben.
[ii] A korrupcióellenes ügyészség vezetőjének tanácsadója
mondja, hogy a megtorló intézkedések nem elégségesek a korrupció
visszaszorításában, mert “jól látjuk, hogy az egyszerű tény, hogy eltávolítunk
egy korrupt bürokratát egy intézményből, nem azonos az illető intézmény
megtisztításával, mert a legtöbbszőr a korrupt funkcionáriust egy másik korrupt
bürokrata fogja helyettesíteni”. Más szóval, amíg a korrupciót kitermelő
mechanizmusok megmaradnak, addig illúzió a represszív föllépéstől a korrupció
széleskörű visszaszorítását remélni, ez a DNA-nak egyedül semmi esetre sem
sikerülhet.
[iii] Meglátásom szerint a „hatalommal való
befolyást”, illetve „üzérkedést” szabályozó törvény módosításra szorul, hiszen
olyan gumiszabályozás, melyet bármikor, bármelyik adminisztratív intézményben
dolgozó személy ellen bevethetnek. Kiváncsi lennék, hogy ha mondjuk az USA-ban
érvényben levő lobbitörvény szerint ítélnénk meg a közalkalmazottak, választott
vagy kinevezett képviselők és vezetők ellen folyamatban levő korrupciós
ügyeket, mennyi maradna még talpon?
[iv] Vasile
Dâncu szociológus, aki aktuálisan
miniszterelnök-helyettes, egy magvas esszében veti föl, hogy a pártok népszerűségének és
belső kiürülésének egyik oka, hogy a demokratikus politikai kultúra helyett a
konfliktus kultúrája vált dominánsá a román politikai mezőnyben és közönségben,
a mindent elöntő „visszautasítás retorikája”, az ellenséggyártás technikája,
sőt a „gyülölet marketingje”. Ez számára decivilizációs folyamatnak tűnik föl,
ami szembemegy a demokratikus értékekkel és a klasszikus pártfilozófiákkal.
Ehhez még azt érdemes hozzátenni, hogy a politika ideológia-mentesítése és a szigorúan
konfliktuális megítélés eredményeként a román politikai mezőnyt, a
kormány/ellenzék törésvonal, no meg az elnök/miniszterelnök konfliktus tematizálta,
illetve strukturálta. Nem mellesleg, ezért nem sikerült morális alapvetésű lépésként kommunikálni a
kormányból „átmenetbe” lépő RMDSz-nek a kilépés gesztusát. Aztán a „technokrata kormánnyal”, valamint a mögötte
álló elnökkel, ezek a pillérek is bizonytalanná, elmosódottá váltak (blurred
boundaries), és így a pártok mély krízise, ötlettelensége, stb., láthatóbbá
lett. Észre kell vennünk azt is, hogy semmiféle kényszer nem hat abba az
irányba, hogy a pártok valóban megreformálják sajátmagukat, hogy a közéleti
diszkurzus tartalommal, hosszútávú programokkal, víziókkal és politikai
filozófiákkal, stb., töltődjék föl.
[v] Az egyetlen rendelkezésre álló
statisztikai (igaz némiképp régebbi (2014), hiszen a DNA ténykedése az utóbbi 2 évben pörgött föl) elemzés azt mutaja, hogy a pártok érintettsége a
korrupcióval megvádolt, vagy elítéltek körében éppen megfelel az illető
formációk választási arányainak, beleértve a rommagyarság esetét is. Itt nem
észlelhető semmiféle magyarellenesség, vagy pártbefolyás, hacsak nem hiszünk a
detektív-regények és összeesküvés-elméletek ál-bölcsességében, hogy „az a
gyanús, ha valami nem gyanús”.
[vi] Ezt a népszerűséget, és a „lefejezés”
motívumot használja Kelemen Hunor kampánypénzt kalapolni Budapesten, de kevés meggyőző-, no meg mozgosító
erővel a szélesebb közönség fele. Az öndícsérő és önfölmentő előljárók miatt még egyetlen utcai
tüntetés sem volt, és kétséges, hogy ilyesmit kezdeményeznek a politikai
vezérek, hiszen maga a szövetségi elnök is ódzkodik a tömeg elé kiállni
Székelyföldön, a tavalyi kifügyülése okán.
[vii] Mindent egybevetve ilyen vezető
személyiségei voltak a rommagyar
politikának, akár Markó Béla, akár a korai Tőkés László személyében,
viszont mindketten többé-kevésbé háttérbe szorultak, illetve kiléptek a
politikai arénából. Román vonatkozásban pedig, mindenekelőtt Corneliu Coposu és
Ion Ratiu, vagy Mircea Ionescu Quintus lehettek volna a morális integritás
példaképei, de Emil Constantinescu, ha sikerül egy új mandátumot szereznie,
szintén morális vezetőként, reformerként
élhetne a köztudatban, vagy időben közelebb talán Crin Antonescu, aki
viszont igen gyanús körülmények között állt félre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése