Gyerünk, ragadjuk meg, oszt vigyétek

Gyerünk, ragadjuk meg, oszt vigyétek

Viszonylag csendes és rendes, ugyanakkor az eseményhez méltóan szomorúra (viszont bekiabálásoktól sem mentes, mostanában bevett szakszóval enyhén elkúrtra) sikeredett az autonómiázás vásárhelyi temetése, az újonnan kreált, de szebb napokat megélt „Székely szabadaság napján”. Nem tartozom azon szipákolók közé, akik sűrű zsebkendőcserélgetéssel síratnák el az autonómiázás távozását (a helyszínen az eszentés vezér búcsuzott, ugyanakkor, paradox módon, a távollétével tüntető világi ceremónia-mester éppen az autonómiázásért felelős egykorszocilista szilikati volt, a vallási szertatást pedig a fő autonómiázó ex-püspök celebrálta – ahogy illik), és a rendes föltámadással kapcsolatban is vannak kételyeim. Viszont azt hiszem nem csak elemzői szempontból érdemes és tanulságos dolog reflektálni a történtekre. Mire volt jó, és miért bukott el az autonómiázás eszentés formája is? Amikor húsz év késéssel, n-edik nekifutásból sikerült, egy meglehetősen harsányan agresszív politikai nyomás-gyakorló csoportnak előállni egy székelyföldi autonómia-tervezettel és szimbolikus kellékével, a székely zászlóval, a dolog hitelessége már jócskán lejáratódott. Aztán az RMDSz kényszerült lépésre és bemutatta a Dél-Tirol-i autonómia-statutum székely változatát, végül a kettejük harcában egyfelől a nagy számok bűvöletében (egyszer megérne egy misét föltárni, hogy miért képzelte bárki is, hogy egy kisebbség, többséget játszhat és „erőt mutatva”, a nagy számokban „legyőzheti” a többséget – számomra ez örök talány), másfelől a bizonytalankodásban (a hargitai síoktatók különös státusának követelésével) kapott halálos sebet a jobb sorsra érdemes, viszont szigorúan tartalmatlan autonómiázás, még jó, hogy egészségben, emberéletben nem esett kár. Szép temetése volt az autonómiázás érzelmi töltetének, teátrálisan könnyező közeli hozzátartozókkal, nekrológgal, valamint gyász- és operetthuszárokkal, mondom, ahogy illik. Az autonómiázással együtt sötét sírba szállt az összefogás, és mindenek után a megújulás, az újratervezés kongresszuson meghírdetett jelszava, minden esetre keresztet vethetünk rájuk is, esetleg egy rendkívüli „elnök-nem-választó”, „tisztség-meg-nem-újító” kongresszus jeligéi lesznek, majdanán.

A meghatottság közepette fölösleges is pironkodjanak amiért fölteszem, a legtöbben észre sem vették, hogy a fő rommagyar politikai szervezet Március 15-re elsütötte mester-spotját, az önkormányzati választásokra kidolgozott reklámhadjárat központi jelszavát, úgy mint: „Kiállni.Képviselni.Kiharcolni!” Nincs amit csodálkozni a lózung tartalmatlanságán (mert ahogy Csepeli György, Hobbesra hivatkova megállapítja:”A politikai kommunikáció esetében a semmitmondás a szó szoros értelmében értendő, ugyanis az a hely, ahonnan a politikus beszél, maga a Semmi.”), azon, hogy légüres térben mozog, legfennebb azon mélázhatunk el, hogy csupa olyan dologra utal, melynek kivitelezéséhez éppen nincsenek erőforrásai a szövetségnek, ezért az üzenet hihetősége eleve korlátozott. Érdekessége viszont a három főnévi igenévnek, ahogy itt föl vannak sorolva, hogy a politikai üzenetben nem az áll, hogy a politikusok részéről elhangzó nemes dolgokat – jó eséllyel a mi érdekünkben – maguk szándékoznak véghezvinni, hanem erre másokat szólítanak föl, illetve bíztatnak (ezt „székelyül” úgy szokták kifejezni, hogy „Gyerünk ragadjuk meg, oszt vigyétek”). Ezzel inkább passzív hozzáállást sugallnak az aktív föllépés helyett, és meglátásom szerint, ez jól jelzi a bizonytalanságot, az önbizalom hiányát, és végső soron a szereptévesztést, ami a rommagyar politikai osztályt ma jellemzi.

Ma a kiállásnak különös formája divatos ugyanis, hiszen a szövetségi elnök ódzkodik a leginkább attól, hogy Székelyföldön kiálljon, akár korlátolt létszámú tömeg elé is, a szövetség szövetségese – az MPP elnöke – pedig éppen a napokban kapta meg a maga fütty- és bekiabálás adagját, hogy kedvét szegjék a további kiállástól. Szóval a korrupcióval megvádolt/elítélt bajtársak mellett való kiállás a trendi. Mégpedig a(z) – egyébként a média közvetítésével, azaz  teljességgel passzív, hiszen szintén csak jelszavakra korlátozódó – válogatatlan és félszájjal kimondott, stb., föllépés. Bevett jelszava a:„Veled vagyunk XY” (az ügyészségen, bíróságon, szökésben, vagy a börtöncellában, ha kell), és ennél aztán semmivel sem több. Azután nehéz lenne szociológiai vagy akár tapasztalati alapon körülhatárolni azt, hogy a mai rommagyar politikai mezőnyben ki, kit és mit képvisel (képviselve vagyunk-e egyáltalán? – kérdezik a legtöbben), hiszen immár négy (a politikai porondon már-már legfontosabb napirend kijelölő szerepben föllépő SZNT-vel, no meg a félig-meddig beolvadt MPP-vel, mondjuk három és fél) politikai formáció verseng a szavazók lelkéért, de rációját, józan eszét, senki sem szólítja meg. Tucadszorra mérik meg, hogy a szavazók többsége szociális, gazdasági és infrsatrukturális kérdésekben vár programot és előrelépést, ezért – ahogy már lenni szokott – az elnök az első adódó alkalommal a kisebbségi sérelmi politizálást tekinti prioritásnak. Kell ezért még mérni bármit is? És végül, de nem utolsó sorban a kiharcolás körül van a legnagyobb probléma, t.i. ebben az államban, ha nem is extratámogatást, de legalábbis méltányosat, kormánypozícióból lehet, szívós kijárással, alkudozással, politikai zsarolással elérni. Erről pedig önként (?) mondott le a szövetség nemrégiben, és azóta tűzoltás folyik, a meglevő javak kényszerű és kínkeserves megvédésének kísérlete. Figyelembe véve a magyarországi politika számunkra kedvezőtlen alakulását, a magyar külpolitika rossz irányát és hitelvesztését az euróatlanti mezőnyben, valamint az itthoni mai, és a választásokat követően előrelátható helyzetben, a kiharcolás esélyei, eufemisztikusan szólva, erősen közelítenek a nullához.

A legnagyobb gond mégsem a jelszó tartalmával van, hanem azzal, hogy nem képes lelkesíteni/mozgosítani, semleges, és nem tud az érzelmekre sem apellálni. És főként az a körülmény, hogy megingott az emberek meggyőződése/bizalma, és ekkor már egy új regiszterben gyűlnek, immár a rossz pontok, és az akár racionális, akár érzelemre alapozó érvek. A politika művészetének értelme ugyanis, hogy pontosan észleljék meddig gyűlnek a racionális és ugyanakkor érzelmileg beágyazott érvek egy pozitív regiszterbe, mondjuk úgy választói hitel bankszámlára, vagy meddig hajlandók a szavazók jószándékot megelőlegezni, és mikortól fordul át a regiszter negatívba. Szerintem a rommagyar politikai osztály olyannyira erodálódott, elvesztette hitelét, hogy a szavazói hitelbank becsődölt: nincs több hitel.

Miután évhosszat szitokszóként emlegetik, áldozzunk egy napot a liberális eszméknek: Jöjj el, Szabadság! Méltó és bensőséges Ünnepet!