2013/10/29

Prömierek a politika színpadán



Prömierek a politika színpadán

Túl a menetelésen, a megszokott hétköznapok perspektívájából tekintve – mint várható volt – semmi nem változott, de a politikai színpad, természetesen, alaposan átrendeződni látszik. Az átalakuláshoz, a rommagyarságon belüli egyértelmű regionalizációhoz[i], illetve egy új politikai formáció erőteljes színrelépéséhez teremtette meg a tömegbázist, pontosabban a tömegpszichózist[ii], a kivonulás.
Előzetesen keveset lehetett tudni a menetelés közvetlen célkitűzéseiről, az utolsó tájékoztatók,  a felvonultatott jelszavak[iii], valamint a vasárnapi és azt követő kiáltvány, illetve nyilatkozatok némiképp eligazítottak a megmozdulás tervezett céljait illetően. A 24. órában jelentette be Izsák Balázs (SZNT-elnök) főszervező, hogy a cél egy olyan demokratikus eszközzel, mint a tömeges felvonulás ”bosszantani a román államot”, mint ahogy azt is, hogy egy új autoritással kell számolnunk, mégpedig, egy nagyon szigorúval, olyannal, amelyik csak akkor fogadja el bárkinek is a meneteléstől való távolmaradását, ha a nevére kiállított hivatalos halotti bizonyítványa van. Más igazoló iratot nem fogadUNK el”.
Tekintsük először a területi autonómia ügyét, mint általános etnopolitikai keretet, pontosabban olyan szervezési-igazgatási formát, mely az etnikai kérdések megoldására (is) alkalmas egyik politikai eszköz (ahogy az EMNP-s menetelők felmutatták: “Az autonómia a megoldás”). A területi és minden másféle-, személyi, kulturális, intézményi, nyelvi, stb. autonómia - legalábbis az eddigi elképzelések szerint, és a fennálló kontextusban -, mint etnopolitikai kihívások és "megoldások" merülnek fel, és nem mint szakpolitikák és adminisztratív intézményi keretek szervező elvei (ilyent esetleg a most bejelentett autonómia törvény-tervezet tartalmazhat majd). Eddig mindenik politikai párt vagy formáció a rommagyarság egészének a nevében lépett fel, annak az érdekeit kívánta felvállalni, etnikai pártként viselkedett, a regionális különbségeket ezen a framen belül képzelte tartani, kiegyensúlyozni. Az SZNT mostani fellépése MÁS[iv], ő egy a rommagyarságon belüli "etnikai" kisebbség (székelység) nevében lép fel, a “székelységet”, mint új politikai alanyt építi fel majd, mint ilyen (köz)szereplőt szólítja meg; még retorikájával sem célozza meg az egész rommagyarságot, csak a székelységhez szól; nem érdekli a többi régiók magyar lakossága, stb. és ez mi más, ha nem disszimilációs lépés a rommagyarságon belül? Egy eddig is nehezen kezelhető "törésvonal" tudatosan vállalt elmélyítése, egy új politikai identitás “kikiáltása”.
Megeshes, hogy tévedek de én olyan tervet, mely az amúgy is vészesen fogyatkozó rommagyarságot nem egyben kezeli, azaz integráns nemzeti kisebbségként, nem látok követendőnek. Olyan projektekre van szükségünk, nagyon sürgősen, melyek az egész régió autonómiáját (területi, kulturális, stb.) erősítik, benne az itteni magyarságét is. Én a föderalizációt, Erdély (beleértve Partiumot, Bánságot, stb. is) közigazgatási autonómiáját tekintem érvényes és életképes projektnek, sokkal nagyobb toleranciával és érzékenységgel a mindenféle kisebbségek iránt. Ami ettől távolabb visz, árkokat húz a rommagyarságon belül (akolmelegség-fíling ide vagy oda), azaz eltávolít ettől az életes tervtől, azt a magam részéről nem javallom.
Két nekifutásban is megpróbáltam érvelni amellett, hogy miért nem most és miért kontraproduktív a székelyföldi területi autonómia, illetve a regionalizmus-ügyet egybemosni. Tartom előzetes véleményem.  A mostani kiáltványt olvasva vált számomra is egyértelművé, hogy mekkora zavarok vannak a szervezők és a különféle politikai formációk “agyában”, hogy egyszerre őrölnek több malomban is, és akkor mit gondolhat a köznapi ember az ügyről, melynek szolgálatára kérik, esetleg résztvevő is volt?  Szóval az SZNT, olyan etnikai jellegű székelyföldi területi autonómiát követel, mely területileg a volt nyolc székely székre épül (“ragaszkodnak a nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Szé­kelyföldnek a Gyergyóditrói Nemzetgyűlés által kijelölt ideiglenes határaihoz, és követelik, hogy a helyi közösségek népszavazása véglegesítse azokat!”), míg a regionalizációs, adminisztratív újrafelosztással kapcsolatos tervezetek szerint a kialakítandó új régiók a jelenlegi megyerendszerre épülnének. Az összes eddig napvilágra került tervezetnek közös sajátossága, még akkor is, ha vannak lényeges eltérések az összekapcsolandó megyék és a régiók székhelyének tekintetében a megyerendszer fenntartása. Az RMDSZ (és alulértetten az EMNP és MPP is) egy olyan megalapozott regionális újrafelosztást vázoló törvénytervezetet fogadtatott el az egyik házban, mely 16 régióval számol köztük a Hargita, Kovászna és Maros megyékből álló régiót, mások meg Beszterce (Borboly), vagy esetleg Brassó megyével bővített “székely” régiót vizionáltak, de a jelenlegi megyei adminisztratív struktúrát a kormánnyal együtt megőriznék. Ha most a többi rommagyar párt képviselői mellett az SZNT is helyet foglal a kormánnyal való párbeszéd asztalánál, (ha ugyan lesz ilyen), akkor bizony nagyon két (esetleg több) malomban fog őrölni a rommagyar egyesített küldöttség: az új székely formáció az asszimetrikus és a megyei határokat feloldó etnoregionális autonómiát fogja követelni, a többiek pedig a “méltányos”, a mostani megyehatárok alapján megrajzolható “székelyföldnek”, az adminisztratív egybetartása mellett fognak érvelni, már persze, ha maradnak következetesek.
Az új – a menetelés(ek) nyomán radikálisan megváltozott -  rommagyar politikai mezőny szereplői közül az RMDSz látszik a leginkább megváltozott helyzetben lenni, sőt puszta léte és eddigi politikai vonalvezetése is veszélyezetetett: a Markó-féle szövetség – ha nagy nehézségek árán is – képes volt egyben tartani a rommagyar politikai közösséget, legalábbis az etnopolitikai törekvések és projektek egészének vonatkozásában. A Kelemen-féle szövetség percig sem képes ezt az egyensúlyt megtartani. A székelyföldi kiskirályok hathatós közreműködésével[v], a most fellépő SZNT első körben lebénítja, másodikban pedig, a megerősödött és erőteljes politikai reprezentációt kivívott, székelyföldi etnoregionális elkülönböződés, a végletesen megerősödő rommagyarságon belüli törésvonal, stb., minden valószínűség szerint, szétfeszíti a szövetséget.




[i] Pierre Bourdieu, a regionalizmus kapcsán írta egy régebbi tanulmányában (lásd. Bourdieu, Pierre: Az identitás és a reprezentáció, in Szociológiai Figyelő, 1985/7, 13-26 pp.), hogy az nem más, mint a hatalom újraelosztásának egy újabb dimenziója, egy másik területi szint, ahol az elit újabb hatalmi teret hoz létre.
[ii] Végső soron a „Székelyek Nagy Menetelése”, a közösségi érzet felhorgadását, „a közösségi erő mámorát” (sic!), a tömegben-közösségben való megjelenés pszichológiai komfortját volt hivatott biztosítani, na meg politikai hátszelet az SZNT-nek, melyet más politikai formációk (RMDSz, EMNP) is megpróbáltak meglovagolni.
[iii] Kétlem, hogy a TGM által éppen a napokban vázolt etnicista politikai paradigma hatására, de egy tipikusan ilyen jelszóval vonultak a menetelők: „Szeklerland Exists” („Mi vagyunk”) és semmi több, tartották a magasba az „alapító” kiáltványt.
[iv] Az SZNT-nek egy regionális etnikai kisebbség nevében való fellépése „átmetszi” az eddig politikai-ideológiai alapon egymással versengő pártok és formációk, a rommagyar politika mezejét (szcénáját), egy új dimenziót vet fel hangsúlyosan, és ezzel a többi pártokat is belülről osztja meg: székelyföldi és nem székelyföldi eremdéeszesekre, éemenpésekre és empépésekre tagolja szét a politikai osztályt.
[v] Egy ideje egyre világosabb, hogy a Borboly-Tamás-Antal hármas egyszerre próbál az RMDSz országos politikájában hangadó lenni, és a most bejelentett székely politikai mezőny erős játékosaként fellépni (ezen a szcénán egyelőre Izsák Balázs az erős ember, őt nem köti a szövetségi érdek, vagy más régiók problémái), márpedig ezt a két lovat egy hátsóval – hosszabb távon – lehetetlen meglovagolni.




2013/10/22

Gyűlölködni (mire) jó?



Gyűlölködni (mire) jó?

Abban a „kitüntetésben” volt részem, hogy a három héttel ezelőtti jegyzetem, na meg egy másik, a magyarországi politikai irányvonalról írt cikk miatt, többször és hosszan lezsidóztak, leliberálisoztak és lehazaárulóztak, álnevek alatt firkászó kommentelők, internetes felületeken, jobb ügyhöz méltó igyekezettel. Nem én vagyok az első és nyilván nem is az utolsó, aki ha az illetők véleményével nem egyező elképzeléseinek ad hangot, akkor jól megkapja, „névelemzéssel” (mocskolódó álnevek személyemet illetően is sűrűn érdeklődtek „lánykori” nevem felől), árulózással és a legalantasabb rágalmakkal illetik a már-már rendszerszerűen „közbelépő” névtelenek. Mégis elképeszti az embert, hogy mekkora vehemencia, az eredeti szöveg értelmének teljes mellőzése, az azzal való tökéletes disszonancia és lobogó buzgalom jellemzi a gyűlölettől fortyogó beszólásokat. Józan ésszel csak arra gondolhat a megrágalmazott, hogy ilyenkor valami vagy valaki más ellen hadakoznak az illetők, valami mély frusztrációból származó indulatok szabadulnak el, a szöveg, melyre reagálnak, pedig csak ürügy (azt hiszem a gyűlölködők a fáradságot sem veszik, hogy elolvassák, ha megteszik, nem is igazán értik), egyszeri kiváltója (trigger point) a szunnyadó gyűlöletnek. Ha pedig beindul az eszkaláció, az egymásra licitálás, melyben már szerepe sincs annak, amiből kiindultak, alig fullad ki a gyűlölködéshullám, egyre többen „szükségét érzik” a rágalmazókhoz való csatlakozásnak. Ha valaki védelmére kel az áldozatnak, vagy hasonló véleményt fejt ki, azt rögtön agresszorként, idegenszívűként bélyegzik meg (hagyományainkat nem tisztelő idegennek, olyannak aki „mások malmára hajtja a vizet” láttatnak), ebben a környezetben, a fellépés csak olaj a tűzre.
Szóltam már máskor is az előítéletesség és a gyűlöletbeszéd nálunk jellemző formáiról és felvetettem, hogy nyilvánosságunkban, ide értve az internetes felületeket is vagy sajátosan azt, amit „komment-kultúrának” és gyakorlatnak nevezhetünk, egyre gyakoribb a jelenség. A névtelen kommentelők világa, ez a viszonylag új terület (szcéna) talán, még őszintébben kifejezi a népi indulatok, előítéletek és gondolkodásmódok, vagy ha úgy tetszik, hétköznapi „vallások” és metafizikák természetét, mint a szerkesztett - esetleg cenzúrázott, vagy öncenzúrának alávetett – médiákban fellelhető szövegek (diskurzusok). Bizonyára a névtelenség mögé való (vélt) elrejtőzés illúziója teszi azt, hogy a megszólalók nem érzik nyilvánosnak beszólásaikat, afféle második vagy magán-nyilvánosságnak gondolják az interaktív internetes felületeket, mely nagyobb szabadságot enged meg, ergo - a rosszul értelmezett szabadságfelfogás folyományaként - kevesebb felelősséggel jár. De az is közrejátszik, hogy még magukat szakértőnek mondók is bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy a blogok és kommentek, az internetes közösségi felületek bejegyzései, az ott folyó nyilvános diskurzusok, viták, egyáltalán az ottani kommunikáció, része-e „a” mass médiának vagy sem? Ugyanolyan kritikai mércével kell-e mérnünk az ottani tartalmakat, mint a nyomtatott vagy hagyományos audio-vizuális felületek, és közvetítők tartalmait?
A bizonytalanság, ami a gyűlöletbeszédet körülveszi, abból az ellentmondásból fakad, mely a (liberális) demokráciák két alapvető alkotmányos (jogi) elve között feszül: az emberi méltóság tisztelete és a szólásszabadság. Ha általában ezeket az elveket egyenlően fontosnak ítéljük, akkor nagyon nehéz (ab ovo) eldönteni, hogy mit kezdjünk a gyűlöletbeszéddel, mely mások, (valós vagy elképzelt) kisebbségek tagjait, a másként gondolkodókat, stb. gyalázza, sérti, netán félemlíti meg, miközben a racionális beszédet és érvelést gyengíti, a társadalom és a nyilvánosság egészében. Pusztán jogi alapon szinte lehetetlen orvosolni az így keletkező kárt, elégtételt szolgáltatni a méltatlanul megrágalmazottaknak, megbüntetni vagy legalábbis ráébreszteni az elkövetőket tettük káros és méltatlan voltára. Mérlegelni kell ugyanis, hogy adott esetben a méltósághoz való jog, vagy a saját vélemény, a szólásszabadsághoz való jog az előbbre való. Ezért igen könnyen megeshet, hogy egyik vagy másik elvet sértő, feleslegesen korlátozó, stb. módon „rendezik a dolgot” egy-egy társadalomban. Van úgy, hogy egyesek visszaélnek a szólászabadsággal, (gyakran a szélsőjobb hívei, vagy a balodali-, illetve liberális szélsőségesek,  anarchisták, stb.) ezért mások sérülnek méltóságukban, jó hírnevükben, stb. válnak vétlenül is áldozattá; és megtörténik, hogy ismét mások – netán a hatalmon levők - cenzúráért kiáltanak, a szólásszabadság fölös korlátozását követelik, tekintet nélkül az illető jogok fontosságára. A legtöbbször pedig marad a bizonytalanság.
Éppen ezért érdemes a jelenséget tágabb körben értelmezni, mint amit a jogi diskurzus és szempontjai kijelölnek és figyelembe venni a szociálpszichológia szempontjait. Azzal a kérdéssel érdemes kezdeni, hogy mire való a gyűlöletbeszéd? Az elemzések nyomán nem lehet vitás, hogy olyan jelenségeket levezető csatornaként működtetik, mint az egyéni vagy kollektív szorongás, a frusztráció, a kilátástalanságérzet, és olyan tulajdonságokhoz kapcsolódik, mint az előítéletesség, túlzott tekintélyelvűség, stb. melyek a rossz szocializáció és a téves helyzetmegismerés nyomán válnak társadalmi léptékűvé. Könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy általában kik és miért fordulnak a gyűlöletbeszédhez. Minthogy annak is, hogy melyek azok a leggyakoribb sémák és klisék, (patternek), amelyekben az ilyen beszéd megnyilvánul (az etnonacionalista ideológiák uralta térben az antiszemitizmus, idegenekkel szembeni gyűlölet, a cigányellenesség, az árulózás, a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek jönnek elő a leggyakrabban).
Ha ebben a keretben nézzük a jelenséget, optimizmusra az adhat(na) okot, hogy az előítéletességről, agresszív, másokat megbélyegző, stb., beszédről, megnyilvánulásokról, még a közösségeket is le lehet nevelni: a tolerancia és a korrektség nevelhető tulajdonságok. Erre garanciát a toleráns, vagy az úgynevezett  „belátó iskola” (Wise schooling) jelenthetne, jelent ott, ahol ismerik és gyakorolják Nálunk sajnos egyáltalán nem működik ilyesmi (Magyarországon, ahol voltak erre akár sikeresnek mondható kísérletek, éppen leépítés alatt van), sőt még jelentőségét és technikáinak hasznosságát sem ismerik pedagógusaink, ezért az iskola, nem egyszer éppen az intolerancia és gyűlölködés melegágya. A folyamat odafigyeléssel, hozzáértéssel, stb. is nehézkes, mert korrekcióval, rehabilitációval, le- illetve átneveléssel kezdődő tanítási/tanulási feladatról van szó, melyben a családi és közösségi „hagyományok” sem támogatnak, de nem lehetetlen!