Busó-járás autonómiáért

Busó-járás autonómiáért

Azon nincs mit csodálkoznunk, hogy a különféle rommagyar politikai formációk nem képesek valamiféle – legalább főbb vonalaiban – konszenzusos, netán egységes elképzelést és politikai vonalvezetést kialakítani: a politika maga az ilyenfajta pluralizmus kifejezője, illetve az ellentétek játékának művészete. De az nagyon is elgondolkodtató, hogy az összes rommagyar politikus, és tábor vagy tanácsadóik – már, ha egyáltalán meghallgatnak tanácsot – szinte soha nem a pozitív és racionális, na meg sikerrel kecsegtető lépéseket ajánlják és követik, hanem a legkevesebb hasznot ígérő, sőt szinte a boritékolhatóan kudarcos, illetve még a siker esetén is kevés hasznot hozó utat választják. A politikai inkonzisztenciát csak azzal tudom magyarázni, hogy nincs semmiféle stratégiai elképzelés az akciók mögött, konjunkturális, esetenkénti ügyek (ál)„megoldását”, még gyakrabban elódázását, eltussolását és a kudarc elrejtését tűzik ki célként. Ezért semmiféle koherens politikai vonal fel nem fedezhető a rommagyar politikai vonalvezetésben, ismétlem egyik oldalon sem. Az egyik fél (EMNP, SZNT) az autonómia évét hirdeti és szervezi (whatever this mean), miközben az RMDSZ a legégetőbb politikai témáknak az alkotmánymódosítást és mindenekfelett a regionális újrafelosztást tekinti. Aztán helycserés támadások sorozata jön, mindenki a másik térfelén és politikai napirendje szerint kezd el táncot járni és végül egy teljességgel átláthatatlan és megemészthetetlen katyvasz jön létre, mely aztán mindenki számára érthetetlen, mely esetleg csak a zavarosban pecázgatók számára lehet kedvező. Mondanom sem kell, hogy a képletet a mindenkori bukaresti és budapesti (esetleg európai) elvárások, lépések, politikai divatok és széljárások is elszínezik.

Lassan közeleg egy ilyen akció (mely nem is az első), mégpedig az SZNT által kezdeményezett októberi 27-i, ki-, vagy felvonulás a székelyföldi autonómiáért. Ajánlom mérlegeljük egy kicsit hideg fejjel a felvázolt politikai kivonulás lehetséges hasznát és üzenetét, mégpedig úgy, hogy figyeljünk arra is mekkora logisztikát, energiát, pénzt időt, szervezési kapacitást igényel az akció és mit nyerhetnek a szervezők/résztvevők, és aztán mit nyerhetünk mi mindannyian, a végén? Eleve a kudarc lehetőségét írták bele az elképzelt forgatókönyvbe a főszervezők, mert mintegy százötvenezer  ember összegyűjtése, helyszínre szállítása (esetleg kellemetlen időjárási viszontagságok közepette, stb.) és felvonultatása kétséges, az eddigi legnépesebbnek kikiáltott rommagyar vonulásokon/gyüléseken mintegy 25-30.000 személy vehetett részt (még a legmagasabb licitek szerint is). Aztán, ha sikerül az élőlánc az elképzelt Száékelyföld és az ott létrehozandó autonómia határán, mit is érünk el vele? Kit és mire fog kötelezni az eredmény? Biztosan, úgy meghatja a román parlament, „meghatódásra”, méltányos és jogos elvárások teljesítésére hajlamos többségét, hogy október 28-án rendkívüli ülésen fogják „kikiáltani” a székelyföldi autonómiát? (Láthattuk a méreteiben sokkal nagyobb Katalán megmozdulást és azt is, hogy nem történt látványos előrelépés az ottani autonómia ügyében). Az a paradox helyzet, hogy ugyan mutogathatjuk magunkat azt, hogy sokan vagyunk és szolidárisak, de a kisebbségi helyzetet éppen az jellemzi, hogy akárhányan is vonulunk kisebbség maradunk, mindig összehívható egy méreteiben nagyobb tömeg (ráadásul bármilyen németes szervezés mellett csak a kisebbség egy kisebbsége fog kivonulni). Attól tartok a mostani előrehozott politikai busó-járás csak arra való, hogy egyes vezérek újra megmártózhassanak a tömeg éljenzésében, fölösleges zászlólengetés és vitézkedések, fogadkozások közepette, operettszínpad kulisszái között (nem kétlem tele lesz a határ „hagyományörző, alkoholbűzös mézeskalács-huszárral”, ahogy kell). Sem valós és tartós intézményi szolidarítás nem keletkezhet az akció nyomán, sem a részvételre „kényszerített”, lépéshátrányban levő RMDSZ és az aprópártok (EMNP, MPP), sem pedig az SZNT vezérei nem fognak egymás keblére borulni és megtérni a testvériségben, sem pedig a székelyföld- és a rommagyarság egyéb részei (egyre jobban kirajzolódik a Szeklerland and the rest szindróma) között nem hoz közeledést, sőt a távolságot mutatják fel.

Egyszóval a ki-, meg felvonulások – sajátos helyzetünkben – nem termelnek politikai szolidarítást. Mégpedig azért nem, mert nincs világos, érthető és áttekinthető stratégia az autonómiázás mögött, mert még elvi síkon sincs tisztázva, hogy egy esetleges székelyföldi területi autonómia hogyan viszonyulna a más régiókban élő magyarsághoz, hozna-e számukra bármilyen hasznot, vagy csak szétszabdalná (szegregálná), az amúgy is egyre jobban elkülönülő és egyre fogyatkozó közösséget. Arra sincs semmiféle identitáspolitikai elképzelés, netán stratégia, hogy a területi autonómia esetén (az autonómia vagy területi lehet és akkor nem elsősorban etnikai, vagy etnokulturális és akkor nem területi) a kívülmaradt rommagyarok hogyan fognak viszonyulni a székelyekhez, és megfordítva[i]. Azok a kulturnemzeti (transzlokális) identitások is problematikusak, melyek a magyarságot, autonómia ide vagy oda, a többi magyar közösséghez és mindenekelőtt a magyarországi „nemzettársakhoz” kapcsolják. Vagy senki nem veszi észre, hogy a magyar kormány, amikor a nemzeti integrálást (NER) a Kárpát-medencei magyarságra alapozza, akkor kihátrál a területi autonómiatörekvések mögül?[ii] Amikor – és a megkönnyített kettős állampolgárság megadása kristálytisztán jelzi ezt – a nemzetegyesítés nem területi, hanem kulturális (nyelvi) és állampolgári alapokon történik, akkor a székelyföldi elkülönülési kísérlet (disszimiláció), a román döntéshozók ellenállásától függetlenül is, szinte teljességgel esélytelen. A székelyföldi területi autonómia ilyen körülmények között való propagálása üresjárat, politikai homokozóba való tematizálása és elfedése a valódi projekteknek.  Amikor ezt a lejárt szavatosságú gumifogalmat[iii] sűrű zászlólengetés közepette propagálják, akkor azt ráadásul összemossák a területi átszervezés kérdéskörével és ez nagyban rontja az esélyeit egy a rommagyarság számára kedvező adminisztratív hálózat kialakításának, egy racionális regionalizációnak. Az időnap előtti politikai busó-járás híg leve sokba fog kerülni még, sokkal többe, mint azt forró fejű székely vezéreink a meleg kocsma terített asztalai mellett betervezték.

---

[i] Nem vagyok egyedül, aki többször kifejtettem, hogy a jelenlegi autonómia-harc csupán egyfajta politikai tematizálása a belső politikai vetélkedésnek, legfennebb mozgósításra alkalmas kommunikációs fogás. Salat Levente fejtegeti egy hosszabb interjúban, hogy „az autonómia kivívásának az esélyeire nézve a politika mérvadó szereplői nagyon hamar levonták a körülményeket meglehetősen reálisan tükröző következtetéseket: rájöttek arra, hogy a jelenlegi adottságok – sem a nemzetközi erőtér, sem a román politikai élet erőviszonyainak a tekintetében – nem kedvezőek, viszont az autonómiaeszmében van egy nagyon komoly mozgósító potenciál, amelyet kiválóan ki lehet használni szavazatszerzésre irányuló politikai küzdelemben. “ (http://itthon.transindex.ro/?cikk=21289)

[ii] Ha a valódi integrációs szándékokat tükrözi a Szászjenő-féle tevékenység nélküli „intézet”  álláspontja, akkor a területi autonómiának a jelenlegi magyar kormány sem ad esélyt. Inkább a budapesti vezénylet mellett folyó szélesebb nemzeti „egyesítést” sürgeti, akár „területfeladás” és áttelepítés szorgalmazása révén is. Lásd. http://hvg.hu/itthon/20130930_Szasz_Jeno_NSKI_hataron_tuli_interju

[iii] Salat Levente idézett interjújában, illetve az az mögött álló előadásában megkésett politikai projektnek nevezi a területi autonómiát, és azt vizionálja, hogy hosszú, sőt beláthatatlanul hosszú „menetelés” elé nézünk, ha mégis ragaszkodunk hozzá. Az esélyek növelését Ő is az elvi összefogásban jelöli meg, csakhogy ez többé-kevésbé politikai illúzió, amíg a belső rommagyar versengést az autonómia témához való viszonyulás tematizálja, mely mögött a rendszerváltást közvetlenül követő időktől kezdve, a „radikális” és a „mérsékelt” (más megnevezésben, a „mély” és „híg” magyar, vagy a „nagyon magyar” és a „csak magyar”, stb., stb.) táborok állanak, és folytatnak élet-halál harcot, addig elvi egyezség nem jöhet létre.