Ki vezet (meg), kit?

Ki vezet (meg), kit?

A napi politikai eseményeket közelről figyelve – de ugye a politikában nincsenek hétköznapok, mert valami mindig történik, sőt mindig valami különös, vagy legalábbis akként kommunikált dolog történik éppen – a legföltűnőbb jelenség a felfordulás. Országos vonatkozásban az, hogy egy több mint kétharmados parlamenti támogatottságot élvező kormány képtelen a jó kormányzásra (good governance), kapkod, össze-vissza kommunikál, nincsenek tervei, melyeket bürokratikus apparátusával követne, sőt aligha vannak távlatos és látható elképzelései a legkülönfélébb ágazati politikák területén. Napirendre tűzött, fontosnak mondott projektek stagnálnak, sőt egyre távolabb kerülnek a megvalósítástól, miközben, mintha csak a politikai színpad animálására, a közönség szórakoztatására a főszereplők egymás elgáncsolásában és kijátszásában jeleskednek. Mind az alkotmánymódosítás, mind a decentralizáció és új regionális felosztás elakadt – ami talán jobb is így, hiszen mindkettőhöz minden elvi-szakmai alap mellőzésével fogtak neki –, nincs megújulás vagy reform sem az oktatásban, sem az egészségügyben, de gazdaságpolitikai változtatások sincsenek, márpedig a szintentartás egyenlő a visszafejlődéssel, a lemaradással. A rossz kormányzati beidegződések, a múltból maradt intézményi reflexek fennmaradása, sőt megerősödése, a demokratikus rendszer hitelét kezdi ki, miközben a korrupció az úr. És szemlétomást ellenzék sincs, aki legalább kellemetlen kérdésekkel, ha nem alternatív tervekkel hívná fel magára a figyelmet.

A kormány és annak feje, valamint a hatalmon levő koalíció társelnöke tartalmatlan és parttalan vitát folytat minden lényeges kérdésben, és legfőképpen az utca hangját hallják másként, a visszajelzéseket olvassák homlokegyenest ellentétesen: a hatalmat azért mindketten erősen akarják, válni, tehát egyikük sem mer. A hármas vadházasság, a politikai ménage a trois, harmadik szereplője, a hitelvesztett elnök pedig – éppen ellentétesen alkotmányosan előírt szerepével – intrikál, teremti a káoszt, hovatovább egyetlennek bizonyuló politikusi tehetségével szítja az ellentéteket, megoszt, összeugraszt, manipulál, vagy ha kell összemos és elfed, csak rendet, konszenzust, közbizalmat nem képes teremteni.

Ha a rommagyar politikai színpad állapotát és történéseit tekintem a képlet nagyban hasonlít az országoshoz, eltekintve persze a mi sajátos kisebbségi helyzetünkből eredő politikai prioritásoktól és célkitűzésektől. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a szövetségnek gyenge elnöke van, aki nem képes uralni a szervezet kommunikációját, akit leköröznek már-már belső riválisként feltűnő székelyföldi hangadók (bevett kifejezéssel, kiskirályok), aki immel-ámmal, olykor éppen föltűnő távollétével kullog az események után, módosítja álláspontját a politikai szélfúvás irányváltásainak megfelelően. Akármelyik napirenden levő témát tekintjük, a szövetség semelyikben nem kezdeményező, csupán követő, kényszerhelyzetek és át nem gondolt kommunikáció, sőt szét- és egymás ellenében való megnyilatkozások és politikai cselekedetek sorozata zavarja és hitelteleníti el a rommagyar politikai színpad amúgy is erősen megtépázott hitelességét. Az elnök és a „központi hatalom” nem képes kontroll alatt tartani a szövetség területi egységeit, hallgatásával pedig elveszti a kezdeményező szerepét, nemcsak az általánosan követendő politikai vonalvezetést tekintve, vagy a nagyon fontos regionalizáció és alkotmánymódosítás problémájának kezelésében (a kényszerűségből követett székelyföldi élőlánc projekt kihúzza a sámlit az eddigi régiósítási érvrendszer alól, amikor a területi autonómia követelését (sic!) összemossa a regionális újrafelosztás kérdéskörével), hanem olyan kérdésekben is, mint a roma integrációs kérdés (mely igen sok esetben rommagyar kérdés!). Ebben a problémában ugyanis az egyik székelyföldi szolgálatos nagyotmondó, nevezetesen a sepsiszentgyörgyi polgármester, hetente más-más elképzelést prezentál, hol skanzent, turisztikai látvány-gettót vizionál az őrkői magyar romáknak, hol meg nyilvánvalóan cigányellenes fellépéssel „közpolitikát akar rájuk zúdítani”, fizetett kutatás eredményeit mindenestől mellőzve. Vajon ilyen gyorsan változik az RMDSz véleménye is ebben a kérdésben, ki mondja a hivatalos álláspontot a helyi potentát, amint a szövetség hallgatása az ügyben jelzi, vagy egyszerűen csak ignoráns a központ, ötlete sincs mit mondjon a témáról?

Aztán itt van a jövőre esedékes EP választás és a jelölések kérdésköre. Bizonyára folyik - szűk körben és uram-bátyám alapon - háttéralkudozás az európaparlamenti, elvben, „befutó”, helyekért (sejtésem szerint az alkuk és egyezségek nemcsak belföldön, hanem az anyaországi hatalmasokkal is folynak) csak elvek és átláthatóság nincs, az eddigi munka kiértékelése, a következő mandátum célkitűzései, stb., stb. nem akarnak maguktól előállni. Húzzák, halasztják a dolgot, míg ismétcsak a hargitai megmondóember jön a „javaslattal” miszerint Tőkést előkelő helyre kell javasolni az RMDSz listán, mert a választói eltávolodást, az örökösen emlegetett soha nem működő „összefogásra” szeretné alapozni (bizonyára vették észre, hogy politikusaink minduntalan összefognak, mint színes ruha mosáskor – csak aztán rögvest egymás torkának esnek, hirtelen felindultságból „ciánosbélázni” kezdenek, meg feljelentgetni saját szervezetüket). Vajon ez a szövetség álláspontja, vagy ismétcsak múlandó magánvélekedés? Ismét a farok csóválja a kutyát? Vajon meddig lehet egységet mímelve félrevezetni a választókat, hogy a húsosfazék közelébe kerülhessenek lejárt szavatosságú („húzónevek”- a lejtőn lefele is lehet húzni a szekeret, nemde?), hiteltelen politikusok? Nem a múltkori lett volna az utolsó vakon leadott pecsét?

Szóval most ősz van és hosszú, valamint rendkívül hideg telet jósolnak a meteorológusok, lényeg, hogy a hargitai vezért idézzem: „fenn a zászló és megyünk előre” majd csak elmondja valaki, hogy merre is van előre, vagy jövőre, nem kis meglepetésre megeshet, hogy mégse?