2013/02/26

Asszimiláció ellen eutanáziával?



Asszimiláció ellen eutanáziával?

Amikor a tavaly év októberében a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet találták ki Szász Jenő fölfele buktatásának „megoldására”, már voltak baljós jelek, melyek azt sugallták, hogy itt valamiféle alapvető politikai váltás fog következni a határontúli kisebbségek vonatkozásában és ezt az új kurzust, az éppen „kiemelt”, amúgy bukott erdélyi politikussal igyekszik bejelentetni és elfogadtatni a magyar kormány. Létezik ugyan egy Nemzetpolitikai Kutatóintézet a kormány mellett, mely társadalomkutatókat foglalkoztat, az új intézmény viszont sejthetően a politika közvetlen eszköze, a miniszterelnök személyes ambícióinak a közvetítője – egyfajta interface, ha nem villámhárító - akar lenni, a határon túli magyar kisebbségek irányában. Talán azért is volt fontos egy „kívülálló”, a témához és a társadalomkutatáshoz egyáltalán nem értő, azt soha nem művelő, de akaratos és hatalommal felruházva autoritér, udvarhelyi kiskirályra az élen. Hogy nehogy már afféle szakmai (deontológiai) íratlan szabályok és a szakmabeliek egyfajta kontrollja, bírálati lehetősége fenyegesse a „nemzetstratégát”: közvetlen kiszolgáltatottságában, no meg tudatlanságában hangoztassa a központi ukázt, vigye a kevés, de mások számára beláthatatlan következményekkel járó „szót”.
Azóta sem sokat tudhattunk meg az intézmény valós céljairól, működési módozatáról, stb. – legfennebb hallani lehetett, hogy szépen kistaférungozták költségvetési pénzekkel és hogy biztosan lesz udvarhelyi fiókja –, de még arról sem sok szivárgott ki, hogy mit is jelől a nevében szereplő nemzetstratégia és annak kutatását mivel is eszik, ha nem társadalomkutatók végzik? Aztán jött az első ötlet, melyet az elnök egy zárt ajtók mögött tartott határontúli magyar képviselők találkozóján, mintegy intézményi krédóként – hiszen ez volt az első alkalom, ahol az intézmény „filozófiájáról” beszélt – jelentett be: a stratégia kulcsszavai a hatumák asszimilációjának ki-, illetve áttelepítésekkel való „megoldása”, mégpedig „kontrollált visszavonulás”-sal, illetve a „gyöngyhalász-elv”, azaz a „nemzettudatosabb elemek” kivonásával (gondolom tanárok, orvosok, papság – értelmiségiek tartozhatnak ebbe a csoportba) a szülőföldükön való boldogulásuk gyors ellehetetlenítésével, elköltözésre bírással. Az asszimilációt tehát eutanáziával, kegyes halállal, a szórványmagyarság biztos öngyilkosságának kierőszakolásával gondolja  - nemzetstratégiailag – megoldani, a kiemelt vezető.
Nem mennék abba az irányba, hogy a ki- és áttelepítések minden időkben és helyeken megtapasztalt szomorú történetét, vagy a mögötte felsejlő sztálini erőszakos kitelepítések, majd a Lebensraum hitleri elképzelésének teljes kudarcát, elfogadhatatlan voltát kifejtsem, csak egynéhány pragmatikus kérdést vetnék fel, a tervezett „nemzetstratégiai” agyament ötleteléssel kapcsolatban. Nem kétlem, hogy mögötte lezsírozott elképzelés, netán magukat társadalomkutatónak mondó egyének felvetései és álérvei vannak és nem csupán elszólás a szászjenői kibeszélés. Az eddigi kisebbségpolitika teljes feladásán túl, a legveszélyesebb, amit ez a fajta stratégia magával hoz(hat) az, hogy ezután a magyar kormány abban lesz érdekelt, hogy minél lehetetlenebb helyzetet teremtsen az elképzelt kitelepítendők számára, vagyis a környező országokkal való rossz viszonyban, az állandó provokációban lesz érdekelt. Minél rosszabbak a magyar-román, magyar-szlovák, magyar-ukrán, stb. viszonyok, annál rosszab lesz „reziduális magyar közösségben élni”, és ezzel is ki-, illetve áttelepülésre lehet bírni embereket. Talán máris működik ez a „nemzetstratégia”,  a székelyzászló-ügyben tanusított magyar magatartás ennek a példája és következménye lenne? Azt is fontos figyelembe vennünk, hogy a rosszul feltett kérdések és a rossz fogalmak, a téves regiszterekben mozgó valóságértelmezések, tévhitekhez és óhatatlanul elhibázott cselekvési tervekhez vezetnek: akikről szó van, azok nem szórványok, hanem maradvány-társadalmak, etnikai-nyelvi szigetek lakói. A Bánságban, Hunyadban, Máramarosban, Szilágyságban, Barcaságban, Szebenben, vagy Fogarason, stb. (hogy csak Erdélyt vegyem számba), élő magyarok erős hagyományokkal gyökereznek szülőföldjükhöz („akcidentális szórványok”-nak nevezi Rogers Brubaker[1]), erős a lokalitástudatuk, a kulturális gyökereik, stb. Nem máshonnan költöztek ezekre a vidékekre, hanem a politikai földrajz változott meg a fejük felett, a gyökereiktől való megfosztás, még ha nem is nyílt erőszakkal történik „történelmi vétek”, elfogadhatatlan és ellentmond minden európai normának – egyelőre, az EU-ban szabad költözési és letelepedési jog működik – értelmetlen is. Az a mögöttes elképzelés, hogy aki az asszimiláció valamely szakaszában van, emberként is „elveszett” és nem csak a magyar nemzeti stratégiából (és az esetleges fidesz szavazók közül) fog hiányozni, alapvető emberi joggal megy szembe és megfosztani akarja méltóságától az ott élő embereket: ez pedig humanitárius szempontokból elfogadhatatlan. (Képzeljék csak el, ha a ki-, illetve áttelepítés ötlete egy román stratéga szájából hangzana el, mekkora ribillió lenne, s meg sem állnánk Brüsszelig, meg Washingtonig, az égbekiáltó igazságtalanság hallatán, ja önkezünkkel, úgy szíves örömest, ha az apró „fejedelem” üzeni).
Aztán meg azért is emeletes badarság az ide-oda telepítgetés ötlete, mert, akik akartak/nak azok elmentek/nek, rendre persze a fiatalok és aktívak, akik maradtak/nak azok pedig az idősebb és inaktív generációk képviselői. Ők számbelileg - egy ideig – gyarapíthatják a székelyföldi skanzent, de a nyugdíjaskörzet boldogsága az aggmenházakban tapasztalható nosztalgikus, világvége hangulat terjesztője, kell ez nekünk? Aztán ki lesz az a szászjenő a gáton, mely autorítás vállalhatja, hogy embereket szólítson fel lakásuk, földjeik, templomaik, temetőik, stb. feladására? Lesz-e lehetőség legalább panelbe elhelyezni a sok beköltözőt? Hol fogják meghúzni a „szórvány-határt”, ahonnan ki kellene telepednie az erélyi magyaroknak, vagy az aradi, temesvári, szebeni, brassói, stb. magyarok után majd a kolozsvári, zilahi, váradi és szatmárnémetiek is csomagolhatnak? (Azt már kérdezni sem merem, hogy vajon csúszópénz vagy „jól szavazással” elintézhető a maradás, legalább egyéni vagy családi alapon?) Tessék mondani, ki fogja leoltani a villanyt?





[1] Lásd, Brubaker, Rogers 2000, Accidental diasporas and external „homeland” in central and eastern Europe: past end present, Institute for Advanced Studies, Vienna, Political Science Series, no 71.

2013/02/19

Zászlós farsangtemetés



Zászlós farsangtemetés

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy abszurd politikai melodráma önkéntelen részvevői lettünk, hogy a román politikai aréna szimulákrum mindenestől, hiszen minden szándék és terv, az összes törekvés eltérül, kibicsaklik, megfeneklik, illetve perverz hatásokat, végül senki által nem kívánt, szándékolatlan állapotokat teremt. Az általános, minden irányú manipuláció, az aktorok (akik maguk is egyre inkább csak mémek) tehetetlenségét hozta, a forgatókönyvet, - melyet minden bizonnyal Caragiale, vagy inkább Ionesco jegyezhetne - senki sem ismeri, kotta nincs, a zenészek egymás közt elcserélték a hangszereiket és tanácstalanul, össze-vissza, fül után muzsikálnak. De maga a színpad is pulzál, azaz hol összehúzódik, hol kitágul, hol Székelyföldre koncentrál (ma már az egész erdélyi magyarság – meglehet tudtán kívül – székely lett), Székelyföld pedig (über alles) haza a magasban, ugye. Hol Magyarországra is kiterjed, és az egész román politikai mezőnyre, ha nem egyenesen Brüsszelig tart ahhoz, hogy aztán hirtelen, megint csak nagyon beszüküljön és magyar-magyar, román-magyar, magyar-székely, román-székely és még ki tudja milyen, helyi kontextusba sürüsödjön. A politikainak mondott performansz, leginkább persze pankráció, tavaszváró bachanáliákat idéz (uff, de messzire is esik ide Velence!): zászlós álarcosbál világos virradatig, magyarán orrvérzésig. Pödört bajszú székely álnéphősök, eltorzult arccal üvöltő román váteszok, epileptikus rohamok közepette felócsudó funárok és nagyotmondó apró politikusok, percemberkék, akik három napos királysághoz jutottak, napirendet jelölhetnek ki és az álarcosbál kiskirályai lehetnek, néhány tucat óráig, amíg nézettséget, ratinget produkálnak, mosóporos, viagrás és szilikonos implantátumot ígérő reklámklipek köztes idejét kitöltő műsorokban. Eremdéeszes pecsenyéjüket fideszesre váltó és akként sütögető apró lófők vetélkedése nem is annyira mély, mint kiguvadt szemű zöld rrromán nagyarcú senkiháziakkal, ja egy kiterjedt, szabályok nélkül folyó média K1-bunyóban.
Ez biza egy szabványos és tartalmas karneválnak is csak a halovány másolata, és ezt hívják mifelénk politikai életnek. Megkövetem Bahtyint, hogy nevét ebben az összefüggésben említem, de érdemes ideírni, hogy milyen is egy „rendes” karnevál, melynek halovány szimulációja a szemünk előtt zajló zászlós- álarcos farsangtemetés: „…a karneválon maga az élet játszik. – színpad, rivalda, színészek, nézők, vagyis minden sajátosan művészi eszköz nélkül –, s amit eljátszik, az önmagának egy másik, szabad (kötetlen) megvalósulása, saját újjászületése és jobb elvek szerinti megújulása. Az élet valóságos, egyszersmind megújult, eszményi formája is”. Csak ellenpontként idéztem hadd látszodjék, mennyire álságos a mi kis politikai farsangunk ama “reális-eszményi” karneválhoz képest. Néha azon is elgondolkodom, vajon nem az-e a csörgősipkás, a főbolond, aki “rendszert”, azaz értelemezhető, felfogható, megfejthető tartalmat, követhető üzeneteket és viselkedést feltételez a farsangtemetés e tarka világában: vajon nem abszurd feladat az abszurd értelmezése?
Lezárult a zászlós farsangtemetés, a kosztümös, kellékes színjátszma egy menete, a mérleg pedig nem vidám. Ismét sikerült eltakarni, szőnyeg alá seperni a legfontosabb  politikai és társadalmi kérdéseket, melyek ettől még egyáltalán nem múltak el fölöttünk, a farsang szimbolikus eltemetése – mint rendesen – most is böjtbe fordul. A kampány semmire sem vezetett, és minden bizonnyal nem is tanultunk belőle, egyik fél-, vagy a pankráció nézőserege sem. A gongütést követően győztesnek legfennebb csak a román értelmiség és politikai elit egy része tekinthető, akik egy bravúros gesztussal a parlamentbe állíttattják ki a “megyék zászlóit” és ezzel kihúzzák a zászló-botrány méregfogát, mely a tiltástól és a makacs ellenállástól keletkezett. A szimbolikus csata, mint annyiszor sehová sem vezetett, kitöltötte a médiateret, elterelte a figyelmet a régiósítási tervekről, alkalmat adott lojalítások felmutatására, összemosta az össze nem tartozó dolgokat és értelmezhetetlenné tette a közéletet, annak szimbolikáját (mit is keres az úgynevezett székely lobogó magyarországi önkormányzatok homlokzatán, hozzánk csatolták volna azokat? Vajon csak ez az egy szem SZNT-s zászló jelképezheti a székelyeket, meg pláné  a romániai magyarságot? Mitől is sértő ennek vagy egy másiknak a használata a román hatóságok, sőt hiszterizált mezei média-munkások számára? Miközben a pesti szél az országházán lengette “székelyzászlót” odabennt új, kitelepítésre alapozó, nemzetpolitikát hirdetett, nagyarcú székely atyánkfia, észrevettük egyáltalán?, stb.). Ismét több a kérdés, mint amit egy generáció alatt megválaszolhatnánk. A menet tanulsága lehet az is, hogy vannak román értelmiségiek, sőt politikusok is, akik megértették a helyzet abszurd voltát, s alig vannak magyar értelmiségiek és politikusok akik ugyanezt felfogták volna: vajon mi az elmúlt két évtizedben csak divatjamúlt, ordenáré maskarába öltöző, zászlólengető operetthuszárokat neveltünk volna?

2013/02/12

Torz világkép - gyülöletbeszéd



Mitől tartalmatlan a romániai magyar politika? II.

Múlt heti jegyzetemben azt boncolgattam, hogy a válságkezelés hatástalanságának egyik legfontosabb oka a politikai osztály menekvése a felelősség elől, ami gyakran abban nyilvánul meg, hogy úgy tesz mintha nem is rendelkeznék hatalommal, nem „áll a folyamatok élére”, hanem  populista és demagóg diskurzusok mögé bújva, népszerűségét megőrzendő teret enged mindenféle zavaros és hazug filozófiáknak, nevezetesen a szélsőségességnek és gyűlöletbeszédnek. Politikai osztályt mondok, de alatta a közélet többi szereplőit is értem, az értelmiségiek és közéleti szereplők többségét, akik a maguk során, éppen a médiapolitizálás tömegmanipulációs lehetőségeinek kihasználásával nem szállnak szembe a megalapozatlan és szélsőséges nézetekkel és kirekesztő gesztusokkal, hanem egyenesen „meglovagolni” próbálják azt. (A szimbolikus politizálás gondja – lásd zászló-ügy -, hogy két-, illetve többértelműségekkel terhes és összemos olyan egyébként egymástól eltérő eszméket, nézeteket, stb. melyek a valóságban nem tartoznak együvé: az SZNT demagóg- és át nem gondolt „autonómiázása”, ma – már azon kívül, hogy mindenki hirtelen „megszékelyült” -, látszólag minden rommagyar politikai irányzat sajátja, mert zászlót bírálni senki sem merészel).
            Ismét hangsúlyozom, nem azok viselik a fő felelősséget a gyülöletbeszéd és a kirekesztő gesztusok elterjedéséért és hangoztatásáért, akik (az élet számos területén) maguk is frusztráltak, akik kirekesztetteknek és tehetetleneknek érzik magukat, legfennebb mint alkalmi drukkerek, afféle népi rasszizmusból, etnocentrizmusból és szellemi restségből, állnak be a kórusba. A fő felelősek azok, akik tudatosan nem tesznek semmit a felvilágosításért, az előítéletes gondolkodás leépítéséért, sőt maguk a politikai haszonélvezői a vállalhatatlan eszméknek és indokolhatatlan győlöletbeszédnek. És itt egy igencsak lényeges pontjához jutottunk el a jelenségnek, ahhoz hogy közéleti kultúránkból egyre inkább hiányzik, - mert kigolyózták - a kritikai és önkritikai szellem, hogy bezárkóztunk és lassan már csak a mi kis romániai magyar, sőt hangsúlyosan székely világunkkal mérjük a nagyvilágot. Az önkéntes elzárkózás, a köldöknéző perspektíva csak részben a válság hatása, ugyanolyan fontos szerepet kap benne a rossz kulturális beidegződés. Ha kiderül, hogy nehéz a világgal mérnünk magunk, ha olyan kihívások érnek, melyeknek – legalábbis úgy érezzük – képtelenek vagyunk megfelelni, akkor reflexszerűen visszatérünk a tradícióhoz, a legkisebb ellenállás irányába mozdulunk el, az akol melegébe zárkózunk. A szakirodalom az ilyenfajta kulturális beidegződésen alapuló kényszerlépéseket „útfüggőségnek” (path dependency) nevezi, arról szól, hogy egy adott helyzetben a múlt modelljei, erős beidegződései, és intézményei megakadályozzák a kulturális újítást. Nem szembenézünk a kihívásokkal – akik ezt teszik, azok nagyrésze már elvándorolt, kisebbik része megtalálta a helyét, felülemelkedett a bezárkózó hagyományon és nyitott mások és a világ fele –, hanem hátra menekülünk előle. Nos esetünkben, ezt a közeget érzékelem a szélőségesség és gyülöletbeszéd melegágyának. Ellenszere, a kritikai és önkritikai magatartás, a racionális értelmiségi reflexió és a hatalmi elit példamutatása lehetne. Az értelmiségiek (ön)kritikai szerepvállalásának elmaradása pedig minden bizonnyal oktatási rendszerünk, a nyilvánosság intézményeinek és a politikai establishment rossz működésének a következménye. Tisztelet a kivételnek, de a kritikai szellem ápolása, enyhén fogalmazva, nem a pedagógusaink, közéleti szereplőink szíve csücske. Nem az a gond, hogy a népek Wass Albertet, vagy Nyirőt, olvasnak (miért is ne olvasnák az Úz Bencét?), hanem az, hogy az öncélú „székelykedést”, az indokolatlan öntömjénezést és a gyűlölködés (giccses) „irodalmi-(ál)esztétikai” legitimálását látják bennük. Magyarán nincs, aki kritikus látásmóddal felvértezze a diákokat, majd olvasókat, majd kultúrafogyasztó közönséget (az irodalom nem csak, és nem elsősorban, stand up comedy, illetve kocsmai verekedés, a „Sanyibá”-k italozásssal egybekötött, „kötözködése a szűk világgal”). És erről még beszélni is tabu!
            Szélsőséges és indokolatlanul elfogult emberek és csoportok mindenhol vannak, csak szerencsésebb helyeken értő közönség és kritikai szellem is működik: értelmiségiek, közéleti szereplők, akik rámutatnak a gyülöletbeszéd elfogadhatatlan voltára, akik pedagógiai értelemben is követésre méltó példaként szolgálnak, sőt ők vannak többségben, ők a közvéleményformálók. A nyilvános vitáknak a gyülöletbeszéd és szélsőséges imperatívuszok,  minősíthetetlen, de másokat minősítő bekiabálások és nagyotmondások általi ellehetetlenedése félelmetesen eltorzítja közéletünket, a nyilvános okoskodás helyett „magán morfondírozássá” silányítja a közbeszédet. A romániai magyar politikai élet inkonzisztenciáját éppen a vitatható és vitatott „reális problémák” felvetésének és közös átbeszélésének a hiánya adja. Nálunk még mindig a leleplezőket kövezik meg, nem az elkövetőket, aki nem lép egyszerre és nem eléggé veri féltéglával – vagy ami kezébe akad – egyre horpadtabb mellét, az nem is eléggé... (tessék behelyettesíteni), közülünk való. Márpedig ez kisebbségi helyzetben különösen veszélyes jelenség, az „útfüggöség” hosszútávra elzárhatja a horizontot, az egyre terjedő gyülöletbeszéd az újító gondolkodás, a kihívásokra adandó válaszok megtalálásának lehetőségét akadályozza: miközben másokat próbál minduntalan gettóba zárni, elkövetőit zárja önként (és danolva) vállalt gettóba.

2013/02/05

Mitől inkonzisztens a rommagyar politika? I.



Mitől tartalmatlan a romániai magyar politika? I.

Abból indulok ki, hogy a politikai válság, - amely a gazdaságinak és morálisnak nemcsak következménye, hanem előidézője is -, oda vezetett, hogy mára a sokféle krízisfajta egy bonyolult és nehezen értelmezhető és főként nehezen kezelhető rendszerré állt össze, melyet végül csak a különféle területek kihívásainak rendezése, pontosabban a társadalmi, gazdasági és morális tudásunk megújítása oldhat meg. A válságkezelésben a politikai mezőny átalakítása fontos szerepet kell, hogy játszék, meglehet közhelyként hangzik, de a politikai osztály a kulturális és gazdasági elittel együtt tényleg fel kell vállalja a vezető szerepet, meg kell feledkezzen a feltétlen népszerűség hajhászásról és ennyiben áldozatot kell hozzon, utat kell mutasson. Ez nem megsporolható áldozat, hiszen ahhoz, hogy újrainduljon a gazdaság, most lényegbevágó „beavatkozásokra” van szükség a piaci mechanizmusokba: morális megújulásra, a kapzsiság és hatalomvágy megzabolázására, új értékek és távlati célok kialakítására van szükség, melyet az elitek csak közösen lennének képesek megvalósítani. Ezzel szemben meg az látszik, hogy a politikai osztály és szinte az összes közéleti szereplő – nem csak nálunk – a kihívások elől egyre inkább a populizmus, a demagógia és a tömegmanipuláció, olcsó kommunikációs trükkök és tartalmatlan speachek (szövegelések) világába menekül.
            Kicsit közelebbről és a couleur local, helyi sajátosságaink összefüggésében, a populista-demagóg politikai gyakorlat lényege, hogy a hatalmi elitek meg sem próbálják reális célok mentén, példamutatással, korrekt és autentikus, hiteles és legitim eszközökkel jövőtervek felvázolását és érvelő kifejtését, netán nyilvános megvitatását, hanem népszerűségüket hajhásszák, minden áron. A populizmus átka, hogy a politikai osztály egyszerre akar megfelelni a legtöbb olyan hétköznapi mítosznak és vélt vagy valós elvárásnak, melyről úgy gondolja segíti népszerűségét ahelyett, hogy valóban az élre állna és irányítaná a közösséget. Félreértés ne essék a politika világa az érdekérvényesítés területe, és a hatalomért való versengésé, s ezért a demokratikus berendezkedés mellett is elfogadható bizonyos mértékű hatásvadászat, fedezet nélküli ígérgetés, megalapozatlan és végig sem gondolt tervek és szimbolikus gesztusok nyilvános lobogtatása. A gond akkor van, amikor – és ismétlem a válság felerősíti a negatív hatásokat – csak ez utóbbi van, amikor nincs hiteles, bátor és legitim (elfogadott) politikai személyiség, aki kiállhatna egyébiránt népszerűtlen de feltétlen szükséges intézkedések, tervek és magatartásmódok mellett.
            Két „apró” példa adódik a romániai magyar politikai osztály aktuális ténykedését figyelve. Az egyik a már-már heveny és akut „autonómiázás” (nem lepne meg, ha majd orvosi- vagy pszichológiai szakkönyvbe foglalnák e betegség diagnosztikáját és remélhetőleg majd a gyógykezelés módját is), a másik mégpedig ezzel sok szálon összekötődő, a gyülölet-beszéd, az intolerancia elterjedése (erre viszont egy következő jegyzetben reflektálnék). Nem kétséges, hogy minden társadalmi csoportnak, különösen egy kisebbséginek nagy szüksége van identitása felépítéséhez és fenntartásához, olyan szimbolikus értékekre, melyet a szimbolikus politizálás tud(na) megvalósítani. Az amit az „elismerés politikájának” (ahogy azt a kanadai társadalomfilozófus Charles Taylor értelmezi) nevez a szakirodalom lényegében működik is, az RMDSz eddigi ténykedése kapcsán. Ami inkonzisztensé (tartalmatlanná) teszi viszont, és egyáltalán nem segíti a válságmegoldást az a hatékony és távlatos közpolitikai tervek hiánya. Akárhányszor valamilyen felmerülő konkrét és ezért, természetesen, számonkérhető probléma megoldása, illetve annak elmaradása kerül napirendre politikusaink „autonómiázásba” kezdenek. A legnagyobb gond az, hogy közben ezzel lényegében elfedik a valós kérdéseket, és ráadásul az „autonomistának lenni” aranyköpés nem lehet differentia specifica, a versengésben való különbözőség felmutatásának „élményét” sem nyújtja: ma mindenki echte autonomista (oder was?), maga a versengés pedig pótcselekvés. Autonomistának lenni (miközben a legtöbb hangoztató hiteltelen, maga sem autonóm személyiség, távirányitott bábú) ma annyi, mint erdélyi magyarnak lenni, s ezzel a dolgaink ad acta kerülnek, ez minden vita slusszpoénja, a dead end. A nemzeti együvétartozásra, mint valamiféle örök és genetikai-örökletes adottságra való utalás a politikai viták és ötletek, ideológiák, elvek és elméletek, tervek és célkitűzések ütköztetésének és harmonizációjának megsporlását, a kritikai/önkritikai szellem, halálát jelenti. Márpedig a reális politikai közélet és közbeszéd, a nyilvános okoskodások célja a dolgok szétszálazása és újraösszerakása, az érdekek fel- és elismerése, ütköztetése, harmonizációja, projekciók, tervezés, a társadalmi kohézió különféle szinteken való újratermelése lenne. Az autonómiázás ezeknek sokkal inkább a megkerülését jelenti. Rövidre zárni a politikai közbeszédet általában is a szellemi restség legbiztosabb jele, a formalizmus és a manipuláció, a tartalmatlan kommunikációs üresjáratok kiüresítik a politikai életet, inkonzisztensé teszik a közbeszédet. Eközben észre sem vesszük, hogy például a szövetség lemondott egy vállalható és megalapozott országos regionális átalakítási tervről (ez a Csutak István által készített 16 egységre való felosztás) és sajátmagát zárta be ismét az erdélyi magyar társadalom szűk határai közé, amikor az elnök meglepetésre arról nyilatkozott, hogy minket (értsd. Őket) csak az erdélyi térség régióinak kialakítása érdekel, csupán erre dolgoznak ki részletes tervet.