Asszimiláció ellen eutanáziával?

Asszimiláció ellen eutanáziával?

Amikor a tavaly év októberében a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet találták ki Szász Jenő fölfele buktatásának „megoldására”, már voltak baljós jelek, melyek azt sugallták, hogy itt valamiféle alapvető politikai váltás fog következni a határontúli kisebbségek vonatkozásában és ezt az új kurzust, az éppen „kiemelt”, amúgy bukott erdélyi politikussal igyekszik bejelentetni és elfogadtatni a magyar kormány. Létezik ugyan egy Nemzetpolitikai Kutatóintézet a kormány mellett, mely társadalomkutatókat foglalkoztat, az új intézmény viszont sejthetően a politika közvetlen eszköze, a miniszterelnök személyes ambícióinak a közvetítője – egyfajta interface, ha nem villámhárító - akar lenni, a határon túli magyar kisebbségek irányában. Talán azért is volt fontos egy „kívülálló”, a témához és a társadalomkutatáshoz egyáltalán nem értő, azt soha nem művelő, de akaratos és hatalommal felruházva autoritér, udvarhelyi kiskirályra az élen. Hogy nehogy már afféle szakmai (deontológiai) íratlan szabályok és a szakmabeliek egyfajta kontrollja, bírálati lehetősége fenyegesse a „nemzetstratégát”: közvetlen kiszolgáltatottságában, no meg tudatlanságában hangoztassa a központi ukázt, vigye a kevés, de mások számára beláthatatlan következményekkel járó „szót”.

Azóta sem sokat tudhattunk meg az intézmény valós céljairól, működési módozatáról, stb. – legfennebb hallani lehetett, hogy szépen kistaférungozták költségvetési pénzekkel és hogy biztosan lesz udvarhelyi fiókja –, de még arról sem sok szivárgott ki, hogy mit is jelől a nevében szereplő nemzetstratégia és annak kutatását mivel is eszik, ha nem társadalomkutatók végzik? Aztán jött az első ötlet, melyet az elnök egy zárt ajtók mögött tartott határontúli magyar képviselők találkozóján, mintegy intézményi krédóként – hiszen ez volt az első alkalom, ahol az intézmény „filozófiájáról” beszélt – jelentett be: a stratégia kulcsszavai a hatumák asszimilációjának ki-, illetve áttelepítésekkel való „megoldása”, mégpedig „kontrollált visszavonulás”-sal, illetve a „gyöngyhalász-elv”, azaz a „nemzettudatosabb elemek” kivonásával (gondolom tanárok, orvosok, papság – értelmiségiek tartozhatnak ebbe a csoportba) a szülőföldükön való boldogulásuk gyors ellehetetlenítésével, elköltözésre bírással. Az asszimilációt tehát eutanáziával, kegyes halállal, a szórványmagyarság biztos öngyilkosságának kierőszakolásával gondolja  - nemzetstratégiailag – megoldani, a kiemelt vezető.

Nem mennék abba az irányba, hogy a ki- és áttelepítések minden időkben és helyeken megtapasztalt szomorú történetét, vagy a mögötte felsejlő sztálini erőszakos kitelepítések, majd a Lebensraum hitleri elképzelésének teljes kudarcát, elfogadhatatlan voltát kifejtsem, csak egynéhány pragmatikus kérdést vetnék fel, a tervezett „nemzetstratégiai” agyament ötleteléssel kapcsolatban. Nem kétlem, hogy mögötte lezsírozott elképzelés, netán magukat társadalomkutatónak mondó egyének felvetései és álérvei vannak és nem csupán elszólás a szászjenői kibeszélés. Az eddigi kisebbségpolitika teljes feladásán túl, a legveszélyesebb, amit ez a fajta stratégia magával hoz(hat) az, hogy ezután a magyar kormány abban lesz érdekelt, hogy minél lehetetlenebb helyzetet teremtsen az elképzelt kitelepítendők számára, vagyis a környező országokkal való rossz viszonyban, az állandó provokációban lesz érdekelt. Minél rosszabbak a magyar-román, magyar-szlovák, magyar-ukrán, stb. viszonyok, annál rosszab lesz „reziduális magyar közösségben élni”, és ezzel is ki-, illetve áttelepülésre lehet bírni embereket. Talán máris működik ez a „nemzetstratégia”,  a székelyzászló-ügyben tanusított magyar magatartás ennek a példája és következménye lenne? Azt is fontos figyelembe vennünk, hogy a rosszul feltett kérdések és a rossz fogalmak, a téves regiszterekben mozgó valóságértelmezések, tévhitekhez és óhatatlanul elhibázott cselekvési tervekhez vezetnek: akikről szó van, azok nem szórványok, hanem maradvány-társadalmak, etnikai-nyelvi szigetek lakói. A Bánságban, Hunyadban, Máramarosban, Szilágyságban, Barcaságban, Szebenben, vagy Fogarason, stb. (hogy csak Erdélyt vegyem számba), élő magyarok erős hagyományokkal gyökereznek szülőföldjükhöz („akcidentális szórványok”-nak nevezi Rogers Brubaker[1]), erős a lokalitástudatuk, a kulturális gyökereik, stb. Nem máshonnan költöztek ezekre a vidékekre, hanem a politikai földrajz változott meg a fejük felett, a gyökereiktől való megfosztás, még ha nem is nyílt erőszakkal történik „történelmi vétek”, elfogadhatatlan és ellentmond minden európai normának – egyelőre, az EU-ban szabad költözési és letelepedési jog működik – értelmetlen is. Az a mögöttes elképzelés, hogy aki az asszimiláció valamely szakaszában van, emberként is „elveszett” és nem csak a magyar nemzeti stratégiából (és az esetleges fidesz szavazók közül) fog hiányozni, alapvető emberi joggal megy szembe és megfosztani akarja méltóságától az ott élő embereket: ez pedig humanitárius szempontokból elfogadhatatlan. (Képzeljék csak el, ha a ki-, illetve áttelepítés ötlete egy román stratéga szájából hangzana el, mekkora ribillió lenne, s meg sem állnánk Brüsszelig, meg Washingtonig, az égbekiáltó igazságtalanság hallatán, ja önkezünkkel, úgy szíves örömest, ha az apró „fejedelem” üzeni).

Aztán meg azért is emeletes badarság az ide-oda telepítgetés ötlete, mert, akik akartak/nak azok elmentek/nek, rendre persze a fiatalok és aktívak, akik maradtak/nak azok pedig az idősebb és inaktív generációk képviselői. Ők számbelileg - egy ideig – gyarapíthatják a székelyföldi skanzent, de a nyugdíjaskörzet boldogsága az aggmenházakban tapasztalható nosztalgikus, világvége hangulat terjesztője, kell ez nekünk? Aztán ki lesz az a szászjenő a gáton, mely autorítás vállalhatja, hogy embereket szólítson fel lakásuk, földjeik, templomaik, temetőik, stb. feladására? Lesz-e lehetőség legalább panelbe elhelyezni a sok beköltözőt? Hol fogják meghúzni a „szórvány-határt”, ahonnan ki kellene telepednie az erélyi magyaroknak, vagy az aradi, temesvári, szebeni, brassói, stb. magyarok után majd a kolozsvári, zilahi, váradi és szatmárnémetiek is csomagolhatnak? (Azt már kérdezni sem merem, hogy vajon csúszópénz vagy „jól szavazással” elintézhető a maradás, legalább egyéni vagy családi alapon?) Tessék mondani, ki fogja leoltani a villanyt?

---

[1] Lásd, Brubaker, Rogers 2000, Accidental diasporas and external „homeland” in central and eastern Europe: past end present, Institute for Advanced Studies, Vienna, Political Science Series, no 71.