Mitől tartalmatlan a romániai magyar
politika? II.
Múlt
heti jegyzetemben azt boncolgattam, hogy a válságkezelés hatástalanságának
egyik legfontosabb oka a politikai osztály menekvése a felelősség elől, ami
gyakran abban nyilvánul meg, hogy úgy tesz mintha nem is rendelkeznék
hatalommal, nem „áll a folyamatok élére”, hanem populista és demagóg diskurzusok mögé bújva,
népszerűségét megőrzendő teret enged
mindenféle zavaros és hazug filozófiáknak, nevezetesen a szélsőségességnek
és gyűlöletbeszédnek. Politikai osztályt mondok, de alatta a közélet többi
szereplőit is értem, az értelmiségiek és közéleti szereplők többségét, akik a
maguk során, éppen a médiapolitizálás tömegmanipulációs lehetőségeinek
kihasználásával nem szállnak szembe a megalapozatlan és szélsőséges nézetekkel
és kirekesztő gesztusokkal, hanem egyenesen „meglovagolni” próbálják azt. (A
szimbolikus politizálás gondja – lásd zászló-ügy -, hogy két-, illetve többértelműségekkel
terhes és összemos olyan egyébként egymástól eltérő eszméket, nézeteket, stb.
melyek a valóságban nem tartoznak együvé: az SZNT demagóg- és át nem gondolt „autonómiázása”,
ma – már azon kívül, hogy mindenki hirtelen „megszékelyült” -, látszólag minden
rommagyar politikai irányzat sajátja, mert zászlót bírálni senki sem merészel).
Ismét
hangsúlyozom, nem azok viselik a fő felelősséget a gyülöletbeszéd és a kirekesztő
gesztusok elterjedéséért és hangoztatásáért, akik (az élet számos területén) maguk
is frusztráltak, akik kirekesztetteknek és tehetetleneknek érzik magukat,
legfennebb mint alkalmi drukkerek, afféle népi rasszizmusból, etnocentrizmusból
és szellemi restségből, állnak be a kórusba. A fő felelősek azok, akik
tudatosan nem tesznek semmit a felvilágosításért, az előítéletes gondolkodás
leépítéséért, sőt maguk a politikai haszonélvezői a vállalhatatlan eszméknek és
indokolhatatlan győlöletbeszédnek. És itt egy igencsak lényeges pontjához
jutottunk el a jelenségnek, ahhoz hogy közéleti kultúránkból egyre inkább
hiányzik, - mert kigolyózták - a kritikai és önkritikai szellem, hogy
bezárkóztunk és lassan már csak a mi kis romániai magyar, sőt hangsúlyosan
székely világunkkal mérjük a nagyvilágot. Az önkéntes elzárkózás, a köldöknéző
perspektíva csak részben a válság hatása, ugyanolyan fontos szerepet kap benne
a rossz kulturális beidegződés. Ha kiderül, hogy nehéz a világgal mérnünk magunk,
ha olyan kihívások érnek, melyeknek – legalábbis úgy érezzük – képtelenek
vagyunk megfelelni, akkor reflexszerűen visszatérünk a tradícióhoz, a legkisebb
ellenállás irányába mozdulunk el, az akol melegébe zárkózunk. A szakirodalom az
ilyenfajta kulturális beidegződésen alapuló kényszerlépéseket „útfüggőségnek” (path dependency) nevezi, arról szól,
hogy egy adott helyzetben a múlt modelljei, erős beidegződései, és intézményei megakadályozzák
a kulturális újítást. Nem szembenézünk a kihívásokkal – akik ezt teszik, azok
nagyrésze már elvándorolt, kisebbik része megtalálta a helyét, felülemelkedett
a bezárkózó hagyományon és nyitott mások és a világ fele –, hanem hátra menekülünk
előle. Nos esetünkben, ezt a közeget érzékelem a szélőségesség és
gyülöletbeszéd melegágyának. Ellenszere, a kritikai és önkritikai magatartás, a
racionális értelmiségi reflexió és a hatalmi elit példamutatása lehetne. Az
értelmiségiek (ön)kritikai szerepvállalásának elmaradása pedig minden bizonnyal
oktatási rendszerünk, a nyilvánosság intézményeinek és a politikai establishment rossz működésének a
következménye. Tisztelet a kivételnek, de a kritikai szellem ápolása, enyhén
fogalmazva, nem a pedagógusaink, közéleti szereplőink szíve csücske. Nem az a gond,
hogy a népek Wass Albertet, vagy Nyirőt, olvasnak (miért is ne olvasnák az Úz
Bencét?), hanem az, hogy az öncélú „székelykedést”, az indokolatlan
öntömjénezést és a gyűlölködés (giccses) „irodalmi-(ál)esztétikai”
legitimálását látják bennük. Magyarán nincs, aki kritikus látásmóddal
felvértezze a diákokat, majd olvasókat, majd kultúrafogyasztó közönséget (az
irodalom nem csak, és nem elsősorban, stand
up comedy, illetve kocsmai verekedés, a „Sanyibá”-k italozásssal
egybekötött, „kötözködése a szűk világgal”). És erről még beszélni is tabu!
Szélsőséges
és indokolatlanul elfogult emberek és csoportok mindenhol vannak, csak
szerencsésebb helyeken értő közönség és kritikai szellem is működik:
értelmiségiek, közéleti szereplők, akik rámutatnak a gyülöletbeszéd
elfogadhatatlan voltára, akik pedagógiai értelemben is követésre méltó példaként
szolgálnak, sőt ők vannak többségben, ők a közvéleményformálók. A nyilvános vitáknak
a gyülöletbeszéd és szélsőséges imperatívuszok, minősíthetetlen, de másokat minősítő bekiabálások
és nagyotmondások általi ellehetetlenedése félelmetesen eltorzítja közéletünket,
a nyilvános okoskodás helyett „magán morfondírozássá” silányítja a közbeszédet.
A romániai magyar politikai élet inkonzisztenciáját éppen a vitatható és
vitatott „reális problémák” felvetésének és közös átbeszélésének a hiánya adja.
Nálunk még mindig a leleplezőket kövezik meg, nem az elkövetőket, aki nem lép
egyszerre és nem eléggé veri féltéglával – vagy ami kezébe akad – egyre horpadtabb
mellét, az nem is eléggé... (tessék behelyettesíteni), közülünk való. Márpedig
ez kisebbségi helyzetben különösen veszélyes jelenség, az „útfüggöség”
hosszútávra elzárhatja a horizontot, az egyre terjedő gyülöletbeszéd az újító
gondolkodás, a kihívásokra adandó válaszok megtalálásának lehetőségét akadályozza:
miközben másokat próbál minduntalan gettóba zárni, elkövetőit zárja önként (és
danolva) vállalt gettóba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése