2012/06/26

Stratégiai öngyilkosság(i kísérlet)


Stratégiai öngyilkosság(i kísérlet)


http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=61161%3Amagyari-nandor-laszlo-strategiai-oengyilkossagi-kiserlet&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

Mai rádiójegyzetem

A naív ember azt gondolná, hogy vannak még olyan területei az ember „magánéletének”, melyek nincsenek kiszolgáltatva a közélet-, és különösen a politikai adok-kapok állandó csatáinak, a tömegtájékoztatás nyughatatlan és manipulált ténykedéseinek. Ilyen dolognak tűnhet az élet és a halál kérdése, szó szerint a szuicíd, vagy az öngyilkossági kísérlet is, de persze ez messze nem magánügy akkor, ha egy volt miniszterelnök, szinte a nagy nyilvánosság előtt, ahogy mondani szokás „élőben” játszik öngyilkosságot. (Már azon sem csodálkoznék, ha hirtelen megjelenne a youtube-on egy kis magán-filmecske Adrian Năstase (ál)öngyilkossági kísérletéről. Amelyen, ahogy régebb megszámlálandó tojásait sztárolta, most márkás sáljával teszi majd ezt, egy modoros kis reklámszöveggel: „Halálos nyaklövés ellen, Burberry sálat használjon!”). És szinte párhuzamosan a történettel, elindult az áldozati stratégia, a jól ismert viktimizációs játszma, mely szerint a történteket a politikai szcénán elfoglalt hely függvényében, szintén élőben kommentáló tv-közvetítőkként értelmezni kezdték a politikusok, közéleti személyiségek, tehetséges vagy kevésbé tehetséges kommentátorok, s ami a legfontosabb, beindult az immár blogokon és általában a szájberen terjedő, suttogó propaganda gépezete. Alig ocsúdtak a nézők-hallgatók Năstase öngyilkossági kísérletének híréből, a képlet, a bevett manipulációs játszma kulisszái máris felálltak. Újra bebizonyosodott, hogy a tömegkommunikációs narratívák, a fénysebességgel termelődő forgatókönyvek, illetve összeesküvés-elméletek, általában a politikai diskurzus, hallatlan erővel bírnak: nem tükrözik, hanem nagy intenzitással teremtik a „valóságot”. Mint politikai közéletünkben lenni szokott, az értelmezés-felhő nem megmutatja, hanem elrejti a valóságot, olyan ködösítés folyik, mely lehetetlenné teszi a tisztánlátást, és tartok tőle, hogy éppen ez a cél: a dolgoknak a teljes cinizmus határáig és azon is túl való relativizálása, hogy „egyformán” korruptnak, elítélendőnek, morális hullának stb. bélyegezhetővé váljék minden közszereplő, hogy ne mondhassuk, hogy ez vagy az hibás, ez vagy az a magatartás téves, ez vagy az a tett morálisan (jogilag is, persze) elítélendő, stb. A politikai mezőny szimulákrum jellege a maga teljességében bontakozott ki másodpercek alatt a legaktuálisabb közéleti botrány kapcsán is, mindenki azt bizonyítja, hogy semmi nem az aminek látszik: az öngyilkossági kísérlet is színjáték, afféle stratégiai audio-video-game. Ugyanez érvényes mellesleg Ponta plágium-ügyére is.
            Emile Durkheim, - az öngyilkosság kérdésköre első szociológiai leírásának szerzője, a tudományág egyik atyja – kiegészíthetné az öngyilkosságokra vonatkozó tipológiáját[1] egy újabbal: a politikai stratégiaként elkövetett öngyilkossági kísérlettel.
Năstase figyelemfelkeltő öngyilkossági kísérlete (akár színjáték volt, akár reális tett), egy adott politikai játszmában tett stratégiai lépés volt (a szakirodalom „cry for help”-nek nevezi az efféle aktusokat), a mártírhatásra biztosan számított a „szerző”. Csakhogy felvetődik a kérdés, minek is a mártírja lehetne Năstase? Az, hogy feddhetelen jellem lenne, olyan vezér, kinek köze nincs semmiféle politikai korrupcióhoz nehezen hihető, hiszen a legfelsőbb bíróság, egyik ügyében, többedmagával, megfellebbezhetetlenül bűnösnek ítélte. Ezért folyamodott (és hívei úgyszintén) a figyelemfelkeltés mellett egy elterelő hadművelethez, ezért a ködösítés és annak politikai kommunikációs technikák segítségével elkövetett diverziója. Ezért a mártír szerep is csupán szimulákrum, hiszen egy olyan tragédia, melyben minden bizonytalan, zavaros és hiteltelen, tragikomédiába, sőt kutyakomédiába fordul(hat) át. Az öngyilkosság (szerencsére) csak kísérlet, körülményei vitathatóak, nem tudjuk (és vélhetően sohasem fogjuk megtudni), hogy mi is történt valójában Năstaseval. A politikai korrupció egészen biztosan valóságos, csak azt nem tudjuk, hogy a volt miniszterelnök miért is fizet valójában (én a vádakat piti ügyeknek tartom, ettől biztosan nagyobbak történtek uralkodása alatt)? Az ügyészség-bíróság, enyhén szólva ezerszer kompromittálódott az elmúlt két évtizedben (is), az (i)gazság-szolgáltatás – a közvélemény szemében - korrupt, hiteltelen intézmény. Most először járt volna el helyesen? Kétlem. Úgy, hogy én nem hiszek a nagy társadalmi hatásban, még a szuicídium-kísérlet is afféle balkáni politikai trükk, mert miféle szimbolikus jelentése és hatása lehetne? Năstase esete kapcsán megtisztító vagy akár csak tisztázó közvitára nem számíthatunk, mert ez a dolog – társadalmi, és ez esetben morális és politikai kommunikációs értelemben – eleve a szimulált politikai szcéna korrupt valóságába lett beágyazva. Năstase morális szempontból nem védhető, mert lényegében kimondatott, hogy bűnös, méghozzá valami olyasmiben, amit józan köznapi aggyal fel nem foghatunk (pl. ezer tanút, hallgattak ki, és nem tudjuk mégsem, hogy okozott-e Năstase bármiféle kárt a közvagyonban?, stb.). Szóval az én szimatom azt mondja: ez egy döglött akna, a megtisztulás katarzisa, vagy erkölcsi következtetés levonása, ezúttal is elmarad. A politikai osztály egyik befolyásos hatalmi csoportja sem szánta el magát a korrupt politikai élet radikális megtisztítására: Năstase megbukott, a politikai vetésforgó, úgy ahogy működik, egyébként minden marad a régiben, csak közben levetítették a „Paloták harca” címen futó szappanopera (szitkom) egy újabb felvonását.






[1] Durkheim, Az öngyilkosság című, híres esszéjében – a nem emlezavarodottságban elkövetett – öngyilkosságok, négy alaptípusát különítette el. Egoista, az alacsony társadalmi integráció hatására elkövetett öngyilkosságok; altruista, nagyon erős integráció, individualizáció hiányából származó öngyilkosság; anómiás, a társadalmi szabályok hiánya, illetve ellentmondásossága idézi elő; fatalista, a túlságosan erős társadalmi szabályozás következménye.

2012/06/19

Értékelvűség blabla


Értékelvűség blabla…

Mai Rádiójegyzetem
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=60191%3Amagyari-nandor-laszlo-jegyzete&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

Pillanatig arról morfondíroztam, hogy vajon mivel fogják magyarázni a bukott néppártocskák és „korifeusaik” a méretes zakót, de közben ők maguk leplezték le a titkot. Azt üzenték, hogy számukra eleve savanyú volt a szőlő, nem is vetélkedtek sem a magyar „nagy testvérrel”, sem a román pártokkal: ők értékelvűségüket fejezték ki csupán (sic!), másfelől meg egymást próbálták, amolyan kurucosan helyrevágni, és éppen ezért az eredmények nem érdekesek. (Toró TT nemrég éppen azt fejtegette, hogy ők nem is tudnak veszíteni!).

Elgondolkodtató az a nyelvi újítás, melyet a Fidesz nyomán, apró kis néppártjaink követnek, mint legfőbb saját ideológiát. Minduntalan az „értékelvűség”-et hangsúlyozzák, mely megmagyarázná politikai stratégiájukat, mely mindenek felett levő politikai szimbólumként lebegne, és amelyet a köznép nem is ér fel (józan) ésszel: csak a mágusok észlelik bizonyosan. Szeretném viszont, világossá tenni, vagy ha úgy tetszik, leleplezni a manipulációt, melyet a nyelvújítás elfedni igyekszik.

Nulla vessző négyes néppártocskáink (eredményeik, százalékban kifejezve) szerint pragmatizmus versus (fideszesen) „értékelvűség” vetélkedett a helyhatóságin. Ennek értelme a Toró TT szóhasználatában, hogy „nincs jobb- és baloldal az itteni politikában”, hanem pragmatizmus és „értékelvűség” van. Ez utóbbi, egyfelől a Nyirő-Kövér-Szász kifejezett értékeinek való megfelelést jelenti, továbbá van a „hangsúlyos értékelvűség”, amin pedig a Tőkés nevével fémjelzett moralitást kell érteni  (esetleg bibliográfiaként Andrassew, Tőkésről közzétett, veretes fércművét lehetne itt ajánlani?). Olyan műszóról van tehát szó, melyet „fidesz-magyar politikusaink” és ugyanoda vonzódó „szakértőink” igen sűrűn használnak, de mely kifejezés alig értelmezhető a politológia bevett nyelvezetében. Az összefüggésben, melyben előfordul azt jelent(het)i, hogy követői nem gyakorlati kérdések megoldására koncentrálnak, hanem szimbolikus politizálást folytatnak, még pontosabban hangsúlyosan (sőt „még hangsúlyosabban”) (etno-)nacionalisták. „Nemzeti értékeket” próbálnak feltárni – még ott is, ahol az nem aktuális, vagy nem kötődik a közvetlen politikai tétekhez, mint a helyhatóságin történt - és függetlenül az adott politikai kontextustól, igyekeznek azokat képviselni, „kiharcolni”, stb. Végre rájöttem, hogy olyasmi ez, mint vak embert erőszakkal átvezetni a főúton, miután biztosan meggyőződtünk arról, hogy esze ágában sincs átkelni.

Kudarcos dolog az ilyenféle politika, mert a pusztán szimbolikus kisebbségi politizálás szemmel láthatóan hatástalan. Amióta a tömegmédia a politikai kínálatot, mint kirakatba helyezhető és megtekinthető árut kínálja, annak rejtett hibái is megismerhetőek. S mint rendes vevő, a szavazó megnézi a kínálat színét fonákját, mielőtt vásárlásba kezdene. A szimbolikus politizálás pedig önmagában, konkrétan megfogalmazható programokra való utalás nélkül, tartalmatlan: üres és homályos, távlati ígéretekre nehéz vevőt találni. Helyhatósági választásokon az ilyen portékát piacra dobni különösen disszonáns, és értelmetlen ténykedés, olyasmi, mint télidőben szalmakalappal bótolni: nem kelendő áru. A rosszul megválasztott áru és a még pocsékabb csomagolás kész bukás. Az a politikai sáfár, aki csak idegengyűlölő és semmitmondó jelszavakat, meg kétes emlékű író hamvait teszi a kirakatba, vevő nélkül marad. Kocsmai verekedést megelőző másodpercekben jól hangzik a „Székelyföld a székelyeké” örökbecsű kurjantás, de erre szavazni?  Hát nem fognak, a fel-felocsúdó székely emberek. Ja, s még ráadásul hazafele bringázva ködös pátriájukban, azt fogják olvasni egy óriásplakáton, hogy valaki azzal röffen rájuk, hogy aszongya: „Hiszünk Erdélyben”, amit a nyomda ördöge, meg egy kis jóféle pálinka „Iszunk Erdélyben”-re formáz, hát erre legelőszőr a vasvellához nyúlnak és nem szavazófülke után kutakodnak. Különösen hiteltelen jelszavak ezek egy olyan közszereplő szájából, aki kolozsvári származású, de Nagyváradon él, és ideje nagy részét Brüsszelben tölti, Székelföldre „hivatalos látogatások” alkalmával jár csupán. Szóval ez a Tőkés-Szász-elvűség nagyon nem menő a székelyek között, az most már hétszentség.

Ha nacionalista szólamok – hangsúlyos, és még hangsúlyosabb - puffogtatása lesz az őszi választási „kínálata” a két apró néppártocskának, a teljes bukás borítékolható. Ez az a politikai portéka ugyanis, amire a romániai magyar választópolgár – ma már – nem vevő. Szoft vagy keményebb nacionalista szólamokkal kilincselni, ma már egyáltalán nem kifizetődő, annál nagyobb igény van gyakorlati politikai kérdések megoldására. A magukat ellenzékinek mondó, de csupán hatalmi frusztráltságból táplálkozó néppártocskák, ezen az úton haladva, valóban nem vetélytársai az RMDSZ-nek, apró kis tanyasi boltocskák, pótcselekvések lomtárai, és korszerűtlen kacat, elmúlt idők, letűnt gépzenéje, amit árulni próbálnak.

Reális helyzetértékelés helyett, most meg azon folyik a néppárti belviszály, hogy ki a megosztó, holott valójában, mint tudjuk, azon háborúznak, hogy ki oszt? Hát ők nem osztanak és szinte biztosan, nem is szoroznak eztán.




2012/06/12

Kézdi fölött


Kézdi fölött a tulipános lobogó
Mai Rádiójegyzetem

Akármeddig kutatnánk utána, nem találnánk olyan pártot, vagy politikai formációt, mely valamikor is helyhatósági választásokat veszített volna el. Akármilyen vert helyzetben  legyen egy párt a helyhatóságin, mindig tudott és tud találni egy olyan statisztikát, egy olyan összevetést vagy vonatkozást, amely kedvezően tünteti fel az adott politikai formáció teljesítményét (végső érv, hogy tapasztalatot nyertünk, következtetéseket fogunk levonni, persze majd, sohanapján, stb.). Úgyhogy, bár még nem nyilvánosak az éppen lebonyolódott helyhatósági választások végleges eredményei, máris minden  részvevő hangoztatni kezdte, hogy megnyerte azokat. Hiszik, vagy maguk sem hiszik, a győzelmet mindannyian hangoztatják, egyesek teljes torokból üvöltik, mások csak fél szájjal rebesgetik, ismét mások a még nagyobb bukta elkerülésének örvendeznek – az államelnök éppen a választások első eredményeit kommentálva mondta, hogy „adja isten, hogy csak rosszabbak ne legyenek” kedvenc pártjának eredményei.
            A végső és hiteles adatok és eredmények ismertté válásáig, hadd mondjak egy – mondjuk úgy előzetes – értelmezést a romániai magyar politikai formációk és politikusok szerepléséről. Aztán még többször visszatérek az eredmények értelmezésére
            Előre bocsáthatom, hogy nincs nagyobb öröm egy politikai elemző számára, minthogy ne kelljen módosítania előzetes megalapozott véleményét és helyzetértékelését - post festum -, hogy ne kelljen felülvizsgálnia előre kifejtett várakozásait. Nos, most nem is egy, hanem több megelőző elemzésem és „jóslatom” vált valóra és ezért nem is kell mást tennem csak megállapítanom: nincs új a nap alatt, semmi olyasmi nem történt, amit nem láttam volna (persze többedmagammal) előre.
            Alapvetően azt jósoltam ugyanis, hogy a helyhatósági kampányt megelőző előcsatározások, és a jelöltállítási folyamat maga kudarcot vetít előre, ami a helyhatósági választások romániai magyar kimenetelét illeti. Mire gondoltam? Arra az egyedi jelenségre, hogy a jelöltállítás és az előzetes egyezségek rendszerének elmaradása abszenteizmushoz vezet, azaz igen sok romániai magyar szavazó a távolmaradásával fog állást foglalni a marakodás, az összefogás elmaradása ellen, mások pedig „átszavaznak” a nem magyar jelöltekre. Hosszú tapasztalatom és kutatások sora mutatja, hogy a romániai magyarság elfogadja és értékeli a politikai pluralizmust, azt, amit a „választás szabadságának” nevezhetünk, abban a helyzetben, ahol a közösségi érdeket nem veszélyezteti a verseny, magyarán többségi helyzetben. De az is világosan tudható – sőt a szociológia eszközeivel mérhető – hogy egyáltalán nem honorálja azt, amit „széthúzásnak”, marakodásnak, stb., a közösségi érdek háttérbe szorításának gondol, helyi kisebbségi helyzetben. Nos, az RMDSZ túl gyorsan feladta – ott ahol az összefogás létfontosságú volt – a megegyezés lehetőségét, túlságosan is türelmetlen volt az előkampányban, és ezzel az egész közösség pozíciókat veszített. A két kis néppárt pedig egy – nem kétlem közeli fővárosból, lezárt borítékban jött ukáz nyomán – téves stratégiát választott, már a jelöltállításkor. Elkerülte a reális megmérettetést (az okokra majd visszatérek) és a versenyt a Székelyföldön és minden energiájával igyekezett megakadályozni az RMDSZ-t ott ahol értelmetlen volt versenyt kierőszakolnia. A negatív és bosszúszomjas stratégia csúfos vereséget szenvedett, s ha tanulnak belőle elkövetői, még hosszú távon hasznot is hozhatna: vissza kell térni a földre és újragondolni kisebbségi közösségünk reális igényeit, helyzetét és kilátásait. Szerencsére az is fényesen beigazolódott, hogy (amint fogalmaztam) „a Fideszes-KDNP-s miatyánk nem (mindenben) klappol, az erdélyi magyar hiszekeggyel”. Az import diverzió – Nyirő ünnepélyes újratemetésének botrányos és kegyeletsértő erőltetése - visszaütött eltervezőire, kivitelezőire, és potenciális haszonélvezőire.

Az RMDSZ „fényes győzelme” is édes-savanyú, hiszen szép kis város Kézdivásárhely, „visszaszerezni” egy szintén helyi magyar polgármestertől, mégsem oly nagy dicsőség, főleg ha közben „elveszítjük” Szatmárnémetit, ez bizony rossz szájízt hagy. Fontos az RMDSZ lobogó Barót fölött, de meglehet egy kolozsvári alporgármesteri pozíció, hasznosabb lenne az egész közösség számára. Ünnepeljük a sepsiszentgyörgyi régi-új polgármestert, akit az ellenzék is támogatott, de másik szemünkkel sirathatjuk, hogy a széthúzás miatt odavész a Maros megyei tanácselnöki szék.

Igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy az RMDSZ, mindent egybevetve, sokkal jobb és hatékonyabb kampányt folytatott és sokkal hitelesebb politikusokat állított jelöltként, mint újdonsült és régebbi „belső ellenzéke”, a Magyarországról támogatott apró kis néppártok. Ennek okát nemcsak a nagyobb tapasztalatban és sokkal erősebb szervezettségben, rég kiépült intézményi hálózatában látom, hanem abban is, hogy igen helyesen tematizálta a helyhatósági választásokat. Olyan kampányt folytatott, mely – a legtöbb esetben – a helyi kérdésekről és konkrét programokról szólt, és elkerülte azokat az elvi, morális, expresszív, szimbolikus témákat, melyek nem helyhatósági, hanem országos politikai témák, és amelyeket a romániai magyar ellenzékiek erőltettek. Egy kampány sikerének legfőbb biztosítéka a politikai kontextus-, a helyzet-, esetünkben a helyi közösségek problémáinak az ismerete és az ennek megfelelő programok és kampányeszközök tudatos használata. Ebben volt sokkal profibb az RMDSZ, itt nem tudták felvenni a versenyt a kis néppártok, olyan (külföldről is erőltetett) témák központba állítását próbálták meg, melyek érdektelenek voltak az adott helyzetben és a téves stratégiába látványosan bele is buktak. 

2012/06/08

Válasszuk a jót!


VEGYÜNK RÉSZT ÉS VÁLASSZUK A JÓT!

Természetesen elköteleztem magam barátom, Eckstein-Kovács Péter mellett, eredetileg így, a Szabadságban pedig kissé csonkoltan, efféleképpen: http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/74888

A kolozsvári magyarok a legtöbbször a rossz és a még rosszabb (esetleg kevésbé rossz) polgármester-jelöltek közül „választhattak”, nem is volt ez igazi választás, csak afféle kényszerhelyzetben elkövetett kármentés. Amíg, kétfordulós volt a szavazás, második fordulóban, azért általában megtérült a „befektetett szavazat”, azaz alpolgármester jutott a magyarságnak, akik – mindent egybevetve – hatékonyan képviselték az itteni magyarság érdekeit. Képzeljék el kedves kolozsvári polgárok, ha annak idején egy számláló szerkezetet helyeztünk volna el Boros János, majd László Attila telefonjára és megszámoltuk volna, hányan hívták őket alpolgármesterként, ügyes bajos dolgaik rendezéséért (Isten őrizz, hogy a „szervek” lehallgatták volna őket, és valahol elérhető lenne a szám és netán a beszélgetések tartalma is!), milyen horribilis hívásszámról beszélhetnénk! De ugyanígy a magánkihallgatások és beszélgetések, a levelek és e-mailok, összeszámlálása is nagy erőfeszítésbe tellene.
           Létezik, hogy van olyan kolozsvári magyar (és nemcsak magyar) felnőtt ember, ki ne akarna ésszerűbb közforgalmat, és parkolási lehetőségeket, tartós utakat, kiterjedtebb és megbízhatóbb közszállítást?
Létezik, hogy van olyan kolozsvári magyar (és nemcsak magyar) felnőtt ember, ki ne akarna egészséges kertvárost, jobb levegőt, bicikli utakat, biztonságos gyalogosközlekedést?
Létezik, hogy van olyan kolozsvári magyar (és nemcsak magyar) felnőtt ember, ki ne szeretné otthonossá alakítani, nemcsak lakását, hanem lakónegyedét is?
Létezik, hogy van olyan kolozsvári magyar (és nemcsak magyar) felnőtt ember, ki ne akarna egyszerű, digitálisan is elérhető, átlátható, közönségbarát, hatékony és olcsó adminisztrációt, ellenezné a közügyek intézésének átláthatóságát?
Létezik, hogy van olyan kolozsvári magyar (és nemcsak magyar) felnőtt ember, ki ne lenne büszke a város multikulturális egyetemére, vagy az orvosira, a híres műszaki egyetemre, vagy a teológiákra, stb.? Van, aki ne akarná, hogy városunkat, mint híres-neves egyetemi központot és ne, mint a funarok-bocok törzshelyét, emlegessék?
Létezik, hogy van olyan kolozsvári magyar (és nemcsak magyar) felnőtt ember, ki ne akarna békésen együtt élni a város minden nemzetéhez, kulturális közösségéhez, stb. tartozó polgárával, ki a széthúzást, a gyűlölködést, az ellenségeskedést előbbre valónak tartja, mint a nyugodt, kiszámítható életet?
Létezik, hogy van olyan kolozsvári magyar (és nemcsak magyar) felnőtt ember, ki ne akarna, pezsgő életű kulturális központot a ma romokban heverő, egykori New York kávézó helyén?
Létezik, hogy van olyan kolozsvári magyar (és nemcsak magyar) felnőtt ember, ki ne akarna több és jobban megfizetett munkahelyet, sikeres kisvállalkozást és annak támogatására létrehozott ipari parkot?
Feltételezem, hogy mindenik fenti kérdés költői, nem nincs ilyen kolozsvári polgár, olyan, aki a jó, az ésszerű és hatékony városvezetés helyett a korrupt, kiszámíthatatlan, és pazarlót támogatná.

Most itt a lehetőség választhatjuk a jót, a megbízhatót, a hitelest: ECKSTEIN-KOVÁCS PÉTERT, akire a román polgártársaink is szavazni fognak és így ő lehet Kolozsvár „Johannis”-a, a mindenki által elfogadott polgármester!

Ha nem megyünk el elegen szavazni és nem ECKSTEIN-KOVÁCS PÉTERT választjuk, június 11-től hiába hívjuk az alpolgármester számát (ha ugyan ismerni fogjuk azt), az süket lesz! Ha mindannyian elmegyünk szavazni, a „vonal” túlsó végén nem az alpolgármester, hanem ECKSTEIN-KOVÁCS PÉTER, Kolozsvár magyar polgármestere fog szeretettel válaszolni! Vagy az ő szavazataival székbe segített magyar alpolgármester fog készségesen segíteni, a kolozsvári magyaroknak!

2012/06/05

Multikulti



Multikulturalizmus itt és most
- Mai Rádiós-jegyzetem -

(Vigyázat, dicsérni fogom a multikultit, az erre érzékenyek nyugodtan váltsanak hullámhosszt!)

Az utóbbi időben, különösen a pénzügyi-gazdasági válság kapcsán és ürügyén, sok bírálat érte, a régebben igen divatos és nagyon sok fejlett ipari társadalomban elfogadott, számunkra pedig ajánlott, multikulturalizmus fogalmát és gyakorlatát. Általában elmondható, hogy a krízis hatására azok az érzékeny témák, melyek az elmúlt néhány évtizedben foglalkoztatták a fejlett világ kormányzatait, értelmiségi vitáit, és közvéleményét háttérbe szorultak: emberi jogok, kulturális sokféleség védelme, nők társadalmi helyzete, az egyenlőség tematikája, stb. lekerültek a napirendről, hiszen a válságból való kilábalást mindenfele a szegények, a kisebbségek, és elesettek rovására képzelték megvalósítani. Nagy árat fogunk ezért még fizetni, az önzőség-kapzsiság, a mások kárára való meggazdagodás, stb., amit divatos kifejezéssel megszorításoknak, még nagyképűbben válságkezelésnek neveznek mára kifulladt, kiderült, hogy nem a megoldás, hanem a probléma része.
            Maradjunk a multikulturalizmusnál, annak is annál a meghatározásánál, mely számunkra fontos lehet. Sokféle definícióját adták és adják a tudós értekezések és kézikönyvek, melyek mindenike tartalmazza a kulturális sokféleség elismerésének fontosságát, azt, hogy az egymás mellett élő sokféle kultúra – melyek közül egyesek mindig uralkodók, mások kisebbségiek, alárendeltek, vagy marginálisak -, mind értéket képvisel, melynek megőrzésére közös társadalmi erőforrásokat kell használni. Magyarán – akár pozitív diszkriminációt, többletjuttatást alkalmazva is – meg kell őrizni és fejleszteni kell azokat. Itt elsősorban a pedagógiai mulitkulturalizmusra hívnám fel a figyelmet, mely az interkulturális nevelésre alapozva, a mások kultúrájának kölcsönös megismerését morális elvként tekintve, igyekszik kialakítani a kultúrák kölcsönös tiszteletét. Azt az általános célt tűzi ki, hogy az iskola nevelési programjain keresztül, tükrözze nem csak az uralkodó, többségi kultúra értékeit és sajátosságait, hanem a többi jelenlevő kulturális közösség kulturális értékeit, hagyományait, esetleg nyelvét, stb. is.
            Nos, országunkban ez a szemlélet igaz, hogy nem vált még „állami ideológiává”, vagy természetes szemléletmóddá, a kulturális sokféleség megőrzését nem mindenki és nem minden politikai- és hatalmi tényező tekinti sajátos és megvédendő értéknek, de a másik kultúrák elismerésének útján haladtunk az elmúlt két évtizedben. Ma a de facto, többféle kultúrájú ország gyakorlatilag elismeri, és sok tekintetben támogatja is a kulturális sokféleség fennmaradását. A nemzeti radikálisok, akik saját kulturális kánonjaik hatalmát szeretnék kivívni, tagadják e tényt, én mégis úgy tapasztalom, hogy történt és történik haladás az elismerés politikájának területén. Hadd említsek meg két saját kolozsvári „látleletet”, ennek alátámasztására. Az egyik – kissé paradoxonnak tűnő tapasztalat -, hogy miközben a népszámlálások tanúsága szerint a kolozsvári magyar közösség számbeli arányában egyre zsugorodik a város kulturális és oktatási életében való részvétele, láthatósága egyre erősödött, a Funar korszakot követően. Nemcsak a kolozsvári magyar napok alkalmával, hanem a hétköznapokban is látható és hallható az itteni magyarság hangja, egyre gyakrabban pozitív élményként, megélhetővé lett itteni magyarnak lenni, egyre kevésbé feltűnő a magyar szó az utcán, üzletekben, kocsmákban (meg pláné), stb.. Magyar rendezők, színészek, zenészek, énekesek lépnek fel a román színház és opera deszkáin és fordítva, román művészek a magyarban, amióta feliratozás van igen sok román színházkedvelő, jár el, a magyar színház előadásaira is, stb.
A multikurturalizmus gyakorlata, először viharos vitákat és kölcsönös elutasítást kiváltva, lassan-lassan az egyetemen kezdett körvonalazódni, az elmúlt mintegy másfél évtizedben és mára tagadhatatlan eredményeket ért el az intézmény ezen a téren. Zökkenőmentesen lezajlottak az egyetem vezetőségének megújítását célzó, az új - a multikutluralizmust támogató - tanügyi törvény szerinti választások, és hol együtt, hol külön-külön vezetőt választva végül összeállt a multikulturális szerveződést tükröző intézmény-vezetés. A magyar (és más) nyelven működő tagozatokat (intézményeket) fennakadás nélkül létre lehetett hozni, senki meg nem kérdőjelezte azok létjogosultságát. Azt gondolom ez már a multikulturalizmus, kolozsvári hagyományát jelzi, szemben mondjuk a vásárhelyi MOGYE-n történtekkel. És persze azt is, hogy a multikulti működő modell lehet, kár lenne idejekorán leírni.
            Persze sokaknak nem tetszik a kulturális másság támogatása, hiszen saját kultúrájuk uralkodó voltát szeretnék bebiztosítani hosszú távon is. A multikulti, amikor a többféle kultúrát állítja a pedagógia előterébe azt is mondja, hogy bizonyos értelemben önmegtartóztatóknak kell lennünk, olyan tanterveket és kulturális kánonokat kell kidolgoznunk, melyek vigyáznak arra, hogy a másik kultúra képviselőinek értékei, mondjuk irodalmi értékei, ne csorbuljanak, vagy mások se veszítsenek méltóságukból. A multikulti sok esetben más szempontokat alkalmaz a kulturális tradíció feldolgozásával és fejlesztésével kapcsolatban, mint a kultúrák külön-külön tennék, a konszenzust, az együttműködést, és békés együttélést támogató elemeket hangsúlyozza és válogatja be a kultúra kincstárába. Másfelől a kirekesztést, gyűlöletet, intoleranciát sugalló elemeket igyekszik mellőzni. Multikulturális állami ideológiát nem lehet az intoleráns és elfogult nacionalista szerzők műveire építeni, de a túloldalon sem a Wass Albertek és Nyirő Józsefek hasonlóan intoleráns szövegeire: a kölcsönös önmegtartóztatás nálunk a multikulti mögötti kompromisszum, és ez önmagában is érték.