2015/12/15

Szimbolikus játszmák

Szimbolikus játszmák

Amit köznapi emberekként öröktől való (sőt nem egyszer szent és érinthetetlen) hagyománynak vélünk, a leggyakrabban „kitalált tradíció”, mely egy sor társadalmi gyakorlat, rítus, szimbolikus jelentőséggel bíró folyamat[i], és ezeken keresztül a történelmi múlt valamely szakaszával való kontinuitást hivatott megjeleníteni (a román történészek által sokat emlegetett román, dák-római kori kontinuitás, száz éves „elmélete” is ilyen rég dédelgetett tradíció, sőt historiográfiaivá avanzsált hagyomány, vajmi kevés köze van a tudományhoz, de annál több a szimbolikus nemzetépítéshez, mítosz, mely éppen a nem létező történelmi források miatt keletkező feszültség föloldását szolgálja. Az a naiv, aki nem ismeri ezt föl, és másként tekint a román történelmi mitológia központi magjára). A kitalált és aztán egy többé-kevésbé ritualizált folyamat eredményeként, a tárgyi szimbólum segítségével/közvetítésével megerősített tradíciót akár szimbólumépítési gyakorlatnak is nevezhetjük. A szimbólumok melyekkel együtt élünk, és amelyek létrehozásának részesei vagyunk, hiszen azok lényege nem is belső tartalmukból, hanem a használók (fogyasztók) hozzá kapcsolódó értelmezéseiből, sőt érzelmi azonosulásukból származik, történelmi termékek, és mint ilyenek időben változóak. De nem elméletről, hanem a székelyzászlónak, mint közöségi/etnikai szimbólumnak és a hozzá kapcsolódó tradícióteremtő társadalmi gyakorlatnak a politikai karrierjéről, a játszma jelen állásáról szeretnék beszélni. És mindjárt leszögezném, hogy egy tizenéves régiséggel rendelkező szimbolikus tárgyról, lobogóról van szó, melyet egy politikai nyomásgyakorló (informális) csoport próbál elejétől fogva elfogadtatni (promózni), a székely etnikai/nemzeti identitás jelképeként használni. Nem állítom, hogy az illető szervezet (SzNT) világos szabályrendszert vagy rituális eljárási rendet talált volna a zászló tradicióvá tételéhez, abból gazdálkodott, ami adódott. Ezért a rituális folyamat egyáltalán nem volt síma az ők részéről sem (felsorolni is nehéz azokat az ad hoc lépéseket, gesztusokat, félig-meddig kidolgozott dramaturgia szerinti rítusokat, amelyekkel máris próbálkoztak a kezdeményezők, a sportvetélkedők alkalmainak kihasználásától, március 15.-i ünnepségeken át ki-, föl-, körbe, stb. vonulásokig, és rá vonatkozó tanácsi döntésekig, stb., bezárólag), mégis beindult a folyamat; a zászló és az általa szimbolizált közösség elindult a tradícióteremtési folyamat beláthatatlan hosszúságú útján; az elakadás elsősorban a külső – többségi és/vagy hatalmi – ellenállás miatt történt/történik, a hatalmasságok annak a román történeti mítosznak a nevében lépnek föl az új szimbólum ellen, mely az „egységes nemzetállam” szellemében („statolatria” - államimádat) véli fölfedezni a román nemzeti identitás legfontosabb magját. Ennek a történelmi mítosznak, etno-nacionalista föllépésnek és túlbiztosítási igyekezetnek ma a prefektusok a reprezentánsai (bár nem függetlenül a kormányzati akarattól), és a Székelyföldön ők az „elrománosítási” projekt[ii] utóvédharcosai. Viszont paradox módon az a szimbolikus agresszió, amivel a prefektusok a zászlót és a hozzá kapcsolódó rituális gyakorlatot üldözik, elősegíti annak (akár nyílt, akár szubverzív) megerősödését, szimbolikus jelentőségének megnövekedését (legjobb példa erre, hogy körülötte már nemcsak regionális, hanem összmagyar szolidarítás alakult ki, rengeteg magyarországi településen, és még a budapesti Parlamenten is ott lobog: deterritorializálódott): ez, ha úgy tetszik, harcedzetté teszi a zászlót. Meglátásom – pontosabban a politikai pragmatizmus (issue based policy) szempontjai – szerint a zászlóharcot táplálni fölösleges  energiapazarlás, végeláthatatlan szimbolikus játszma mindkét oldalon, de szemmel láthatóan egyik fél sem kíván kihátrálni belőle, presztízsharc, ezért pedig győzni egyik félnek sem lehet. A szimbólum megerősítését egyéb politikai eszközökkel és más rituális folyamatokkal is lehet segíteni.
A székely zászló minden bizonnyal reálisan létező (népi) elvárásoknak felel meg, és bár, mint minden szimbólum többértelmű (alkalmat teremt a manipulációra, mint ahogy Izsák Balázs, de a székelyföldi kiskirályok nem különben, ilymódon próbálják saját politikai tőkéjük növelésére használni), és többféle jelentésréteggel bír. Jól reprezentál egy sajátos helyzetű közösséget[iii], nemcsak a román többséggel szembeni pozicionálódással, hanem a magyarságon belüli sajátos „etnikai jellegű” székely identitás reprezentálásának terén is. Ugyanakkor a zászló és a köréje épülő tradíció a közösséget (communitas) igyekszik képviselni az adminisztratív struktúrával szemben[iv], az autonómiatörekvéseket, melyek éppen új határok kijelölését sürgetik.
A székely zászló rövid idő alatti meghonosításának rituális folyamatát akasztotta meg a legújabb fejlemény, az, hogy a Hargita megyei tanács – visszakanyarodva, de most már a kovásznaiakkal való egyeztetés nélkül – a 2009-es intézményesítési kísérlethez, megyezászlónak fogadtatta el azt. Az a szimbolikus jelentés, amit a zászló, mint közösségi, és ezért a jelenlegi adminisztratív struktúra ellenében létrehozott jelkép elsődlegesen képvisel, lett fölülírva egy – egyébként kontesztált és merőben mesterkéltnek tekintett, ráoktrojált, stb., megye tanácsa által hozott –  adminisztratív határozattal. Észreveszi vagy sem, tudatosan, politikai tőkeszerzési vágyból tette vagy megtévelyedésből, zavarodottságból, sőt bűnös tudatlanságból, a megyei tanács (és a javaslatot tevő elnök) gesztusával nem segíti, hanem lejáratja, jelentőségét csorbítja a székely lobogónak[v]. A fölösleges kisajátítási gesztus, mely minden bizonnyal csak a szimbolikus harc kiújulását eredményezi, éppen arról az értékvesztésről és zavarodottságról tanúskodik, amelyet az RMDSz kulturális „kormányzata” mutat akkor, amikor „természeti képződményeket”[vi] próbál erdélyi magyar (sic!) értékekként kisajátítani, saját propagandisztikus céljai számára eszközként használni. A hiba nem a zászlóban, még a kitalált tradíciók rituális elfogadtatásának a gesztusában sincs – ezek csak kifejezik a mély válságot –, hanem a politikai osztály megtévelyedettségében, mely osztály megérett arra, hogy leváltsák: újra kell kezdeni.




[i] Eric Hobsbawm brit történész, társadalomfilozófus, veti föl (társaival együtt) a problémát, miszerint az idők ködébe vésző, sőt már-már öröktől fogva létezőnek hitt tradíciók nagyrészt kitalált hagyományok, melyeknek eredetét ugyan nem tudjuk minden esetben pontosan datálni, vagy dokumentálni, mégis sokkal „fiatalabbak”, mint azt köznapi emberek gondolnák. A tradíció kitalálása, Hobsbawm és tsai szerint, egy társadalmilag elfogadott és többé-kevésbé szabályozott, leggyakrabban rituális és szimbolikus gyakorlat, melynek célja, hogy „ismétlés által bevéssen bizonyos értékeket és viselkedési normákat, melyek automatikusan magukba foglalják a múlttal való kontinuitást” (Eric Hobsbawm, Introduction, In: E.Hobsbawm – T. Ranger (Eds.) The Invention of Tradition, 1983, Cambridge UP, 7 p.).
[ii] Lucian Boia írja le hitelesen a folyamatot, és azt is, hogy az „elrománosítás” sikerült, visszafordíthatatlan, ideje lenne „európaiként gondolkodni” a románoknak, felhagyni a nemzet túlbiztosítási gyakorlatával, mely fölösleges energiapazarlás és társadalmi méretű visszahúzó erő.
[iii] Az, hogy egy régiót is viszonylag egyértelműen reprezentálna, már problematikusabb, itt vitatkoznék Patakfalvi Czirják Ágnes írásának azzal a kitételével, hogy egy valamelyest is egységes regionális identitást, területi önreprezentációt is kijelöl. És nemcsak külső okokból, az akadályoztatás miatt nem képes regionális reprezentációra – legalábbis egyelőre –, hanem mert Székelyföld ma egy változó geográfiájú, körülhatárolatlan terület. Az SzNT elképzelése szerint a valamikori székekhez tartozó településekből áll, más autonómia-tervezetek szerint a három úgymond „székely megye” területét öleli föl, és ennyiben hozzákapcsolódik a jelenlegi adminisztratív felosztáshoz, stb., ez a bizonytalanság viszont megjelenik a zászlóhasználat szimbolikus jelentésmezejében is. Székelyföldön szép számban élnek nem-székelyek és határain kívül is szép számban élnek székelyek, köztük nem valamiféle adminisztratív kapocs (ilyenre volt kísérlet a „székelyigazolvány” kezdeményezésekor), hanem a kulturális/identitásbeli azonosulás teremt kohéziót. Territorialitást az hozhatna ha a zászlót egy létező vagy majdani állam, vagy autonóm struktúra jelképeként használnák, ez még nem cél és nem valóság. Így a székely zászló a leginkább a székely „elképzelt közösséget” (mint azt az éppen eltávozott Benedict Anderson mondaná) reprezentálja, Székelyföld nagyon is porózus határaitól függetlenül.
[iv] A közösség itt a hierarchiáktól viszonylag független, az adott esetben homogénnek tételezett székely etnikai identitás köré szerveződő csoportot jelenti, melyet a szimbólum igyekszik reprezentálni, illetve megerősíteni. Ezért a communitás szemben tételeződik a struktúrával, jelen esetben a fennálló adminisztratív/politikai berendezkedéssel, egészen úgy, ahogyan azt Victor Turner, merőben más környezetben fölfedezi, illetve leírja (lásd. V. Turner – A rituális folyamat, 2002, 107-145 p.).
[v] Cinikus vagy sem, de ma ott tartunk, hogy ha a Hr megyei prefektus is úgy akarja, a magyar Parlamenten a hargitai megyezászló fog lobogni és már nem a székely (közösségi) lobogó.
[vi] Így lett a Tordai-hasadék, vagy a Székelykő (sic!) erdélyi magyar kulturális érték, mintha ugyan a természet kultúra lenne, és főként etnikai/nemzeti jelleggel bírna. Jellemző, hogy amíg jobb népeknél a nemzeti kultúra értékeit az egyetemes kultúrához való hozzájárulással mérik – és ez eddig esetünkben is így volt – a mai kulturális politika éppen megfordítva jár el. Minél marginálisabb az egyetemes kultúra szempontjából, valamely kulturális teljesítmény, viszont minél „mélymagyarabb/székelyebb”, azaz sajátosabb, annál magasabbra értékeli. Így előzhetik meg a bejáratott, nemzetközi elismerést jogosan kivívott irodalmi/művészeti/tudományos, stb., teljesítményt, a hivatalos kulturpolitika rangsorábn, a wasalbertek giccses provincializmusa. Sokan reménykedtünk abban, hogy Erdélyben ez nem következik be, hát a wasalbert felolvasó estekkel, vagy Nyirő hamvainak „körbehordozásával”, és aztán a Tordai-hasadékkal ez nagyon is bekövetkezett.

2015/12/08

Felelősséghárítás

Felelősséghárítás

Régóta figyelem és elemzem, ahogy a romániai politikai osztály, vagy legalábbis annak mainstreamje, egyre inkább elveszíti reprezentációs – a polgári közösség érdekeit artikuláló és kifejező képviseleti – képességét, és ahogyan a valódi megújulás és a hitelesség visszaszerzésére tett erőfeszítések helyett, felelősséghárításra, rejtőzködésre és ezzel további hitelvesztésre rendezkedik be. Nem ma kezdődött a folyamat, de a „technokrata” kormány beiktatásával egy új küszöbhöz jutott, mely küszöböt átlépve már közvetlenül a demokráciát, mint a politikai berendezkedés alapját éli föl a politikum. A romániai politikai mezőny nem egyközpontú, mint mondjuk a magyar, de demokrácideficitje ahhoz nagyban hasonlatos, a képviselet csak egy kisebb és klasszikus politikafilozófiai értelemben meghatározhatatlan, szociológiai értelemben mondjuk „amorf és magányos tömegnek” (The lonely crowd – David Riesman) nevezhető réteget képvisel. A politikai diskurzusok, a kommunikáció itt és most, azokat szólítja meg, akik hajlanak a populista szövegelés meghallgatására, hinni szeretnének a könnyen felfogható, egyszerű, de ugyanakkor félrvezető diskurzusokban, függetlenül, azok tartalmától. Akik eléggé elfogultak és tradíció-, illetve külső tényezők által meghatározottak, ahhoz, hogy ne a „belső iránytű” adjon értelmet közélettel kapcsolatos felfogásuknak. A politika és immár – legalábbis formai értelemben, és amennyiben nem hiszünk a szakértőiség újdonsült mítoszának, a köré álmodott urban legend-nek – maga a kormányzat is az „utca hangját”, jelzett tömeg alig artikulált és homályosan közvetített üzeneteit/elvárásait igyekszik fölfogni és ténykedésének homlokterében tartani. Márpedig ez merőben kontraproduktív és egyáltalán nem a hitel, a közbizalom visszaszerzéséhez, hanem a további hitelvesztéshez vezet. Már csak azért is, mert a világ dolgai – amikre a politikum éppen elfelejt, illetve populizmusánál fogva képtelen reflektálni – bonyolultak, sokszorosan összetettek, és a kritikátlan ugyanakkor végtelenül leegyszerűsítő populista diskurzusok nem találják (nem találhatják) el, a valóságot.
Ha egy szóval kellene jellemezni a romániai politikai mezőnyt, azt a magatartást, amit a politikai pártok művelnek, illetve amit másfelől passzívan követnek, akkor a FELELŐSSÉGHÁRÍTÁS kifejezést tartanám jellemzőnek, lényegében a struccpolitikát a „majd csak lesz valahogyan” populista és felelőtlen ígéretét és gesztusát, a kivárást, és a politikai kommunikáció végtelenül lebutított és relativizáló formáinak felkarolását. A populista politikai diskurzusok legnagyobb átka, hogy leegyszerűsítő igyekezetükben végtelenül zavaros és ellentmondásos kommunikációt eredményeznek, abbéli igyekezettől hajtva, hogy mindenféle elköteleződés és különösen a felelősségvállalás megkerülésével mondjanak el valamit, anélkül, hogy annak összefüggéseit és hátterét föltárják – meggyőződésem, hogy a politikusok jórésze már nem is érti azt a valóságot, amit „képviselni” igyekszik – töredezett képet nyújtanak a világról. (Jól megfigyelhető ez a maszatolás Kelemen Hunor legutóbbi interjújában, ahol többek között, azért szavaz bizalmat az új román TECHNOKRATA (!) kormányfőnek, mert „ugyanabból a politikai családból származik, mint a Fidesz és az RMDSz is”. Tartok tőle, hogy már nem is értené, ha valaki visszakérdezne: de hát nem szakértői kormány élén áll a miniszterelnök, akinek legitimitását és hitelességét a szakmai hozzáértése kellene, hogy adja, hanem mégiscsak politikai „megbízott”? Akkor viszont ki választotta meg? Vagy a demokrácia szabályai tényleg csak afféle szólamok, van alternatívája a megválasztott képviseletnek?, stb. De ugyanígy síklik át a nyugathoz való fölzárkózás – mi tagadás esetleg csak hosszú távon sikerrel kecsegtető – projektjétől a kétsebességes EU elfogadásáig, amikor nyilvánvalóan fidesz-sugallatra, azt mondja „egyre nyilvánvalóbb a nyugati államok és az egykori szocialista tömb (sic!) országai közötti érdekkülönbség” és “térségi szolidarítást” emleget. A töredezett populista diskurzusára jellemző módon fér meg egyazon mondatban az is, hogy “árnyalt” kommunikációja lenne a korrupcióról és mindjárt két ellenkező példát is hoz, illetve az, hogy meghírdették a megújulást és aztán semmi nem történt. Ja, ezt el is felejti közölni, nem mondja ki, de hát világos, hogy pl. egyetlen „új arc”, sem jelent meg az RMDSz-politikában, hacsak a klérus által kijelölt kolozsvári listavezető személye nem lesz az „új arc”.)
A populizmus bűvöletében és a felelősség elhárítására való nagy igyekezetben a rommagyar politikum is elveszítette saját hangját, egyfelől mert import politikai sémákat, Budapestről diktált kliséket, és kisebbségi helyzetünkben követhetetlen kommunikációt próbál folytatni, mint amilyen a „Brüsszel-ellenes szabadságharc” üres lózungja; másfelől a legfontosabb alakulat „kivonult” a bukaresti nagypolitikából (kisebb testvérei soha rá sem kapcsolódtak, annak ágendájára) és mintha már egyáltalán nem is értené annak nyelvét, lemarad napirendekről, csak követő/reagáló magatartást (defenzív politikai diskurzus) tanúsít; harmadszor pedig képtelen megszabadulni etno-populista reflexeitől és újfajta politikai kommunikációt megalapozni, amivel egyben megújulhatna a mezőny is, alakíthatná a politikai kultúrát magát. És végül a felelősség elöli menekülés addig jutott, hogy az RMDSz egyedüli hazai pártként, a klérust kéri, hogy jelölne helyette listavezetőt a kolozsvári tanács jövőben esedékes megválasztásakor, elfeledve nemcsak a szekularizmus követelményét (lenne nagy galiba, ha valamely román párt felkínálná a lehetőséget az ortodox egyháznak!), hanem saját alapszabályzatának kitételeit is, ugyanakkor ellentmondásos és politikai értelemben kínos helyzetbe hozva az egyházakat is, némi meglepetésre viszont ez utóbbiak hallgatnak az ügyben.
Két aktuális kérdés is van, amivel képtelen megbírkózni a rommagyar politikai mainstream, az egyik elhúzódó és az egész társadalom szempontjából sarkalatos kérdés, a kiterjedt és intézményesült korrupció, illetve korrupcióellenes föllépés, (ami csak azért nyert etnikai jelleget, mert a rommagyar politikai elit képtelen másként, csupán etnikai, illetve többség-kisebbség törésvonalak mentén, mint etnopolitikai kérdést fölfogni, bemutatni és végül kezeletlenül hagyni azt) kérdése; a másik pedig, ami minket, és az etnikumközi viszonyokat közvetlenül érinti, a fölmerült székelyföldi terrorizmus-gyanú, valamint a körülötte kialakított politikai és médiahisztéria.

Most fél szájjal és ímmel-ámmal mondja a rommagyar politikum, hogy elítéli a szélsőségességet, és az erőszakot, az azzal való fenyegetőzés minden formáját (mellesleg az új szövetséges MPP nem szélsőségesnek, csak „magyarérzelműek”-nek látja és mondja a HVIM-t), de eszükbe nem jutott ez akkor, amikor nyári egyetemekre hülyítették a fiatalokat, ahol már nem is a Vona, az ikon, hanem a betyársereg, a bűnöző alvilág szélsőjobbos hangja az előadó. És hallgattak/nak, amikor szélsőséges „nemzeti rock” nevel, jobb sorsra érdemes fiatalokat, s aki szólni mer, hogy állj, rossz az irány, azt röviden le nemzetárulóz(t)ák. Nincs egyetlen élvonalbeli, sőt még helyi (és ne feledjük, nemcsak a kézdivásárhelyi polgármester és RMDSz vezető feladata lenne, hanem a megyefőnöké is, aki nem mellesleg éppen kézdi-i) politikus sincs, aki kiállna a megtévedt tüntetők elé Kézdivásárhelyen, és elmagyarázná, hogy értelmetlen, megtévesztő és kétszínű dolog egy szélsőséges szervezet megvádolt vezére mellett tűntetni. Még akkor is az, ha ügye – bár nehezen megítélhető – esetleg mondvacsinált, hiszen nincs ma olyan román média, vagy politikai tényező (esetleg néhány értelmiségit leszámítva), aki a kiállást ne a szélsőségesség jelének tekintené. Populista vezéreink ma facebook bejegyzések segítségével kommunikálnak, ott vitézkednek, márpedig bizalmat építeni így biztosan nem lehet, sunyítani, felelősséget elhárítani és szétteríteni sem sikerülhet, kilóg a nagy lóláb, a politikai gyávaság biztos jele. 

2015/12/02

Dr.House szomorú igaza: mindenki hazudik

Dr. House szomorú igaza: mindenki hazudik

Alig múlik el röhögéssel vegyes elképedésem, amikor azt olvasom a tegnap, hogy Putyin és az orosz nagyhatalmi fenyegetések, és háborús föllépések mögött is Amerika és a tudjukkik állnak, hogy ma arra ébredjek, hogy mélymagyarok szerint, Zuckerberg (hallatlan méretű jótékonysági gesztusának okán) mögött is Soros, és a tudjukkik állnak. Várom, hogy valaki azt is leleplezze, hogy maga Soros mögött egy másik Soros és a tudjukkik állnak, szorosan felsorakozva, bevetve anyait apait, hogy a látható Soros mögül ki ne látszódjanak. Na és persze, az jön, hogy Kézdivásárhelyen valaki(k), majdnem gyártott(ak) valamit, amit aztán majdnem frankón felrobbantott(ak), esetlegesen december elsején, ha lehet egy szemeteskosárban, ha havaz, gondolom a hátsóudvarban tette/ék volna, eső esetén teremben, vagy tetszőlegesen a padláson/pincében: földszintes társadalom, földszintes virtuális terroristái, álmukban fölrobbannak „egy kicsit”.
A mindenféle manipuláció, a valós viszonyok eltorzításának és a hazug világlátás elterjesztésének kiterjedt ipara – lánykori nevén a politikai kommunikáció és elterjesztésének gépezete, a neki alárendelt, kiszolgáltatott média – gyümölcsöt érlel, keserűt és mérgezettet: Atropa belladonna (nadragulya) lesz, ha beérik. A folyó belső és külső események szándékos, vagy tudatlanságból származó, félreértése és félremagyarázása nyomán, olyan pszichózisokat és morális pánikot sikerült kelteni, külön-külön Romániában és Magyarországon, és a kettő éppen a rommagyarság részvételével kapcsolódik egybe, ami már-már képzelt terroristák nélkül is robban. A nyilvánosság ma a leginkább a pszichológiai hadmüveletek (psy ops) terepéhez hasonlatos, melyen rengeteg konteó és félrevezető információ, ugyanakkor lényeges információk elhallgatása, háborús retorika, előítéletes és gyülöletkeltő beszéd, irányított és spontán félrevezetés folyik, nyomában bizony mindenfele a tanácstalanság, az eligazodásra való képtelenség, megtévelyedettség, és indulatok, konfúz és parttalan gyülölködés, mi más ez, mint decivilizáció? És vajon nem éppen ez a terrorizmus célja? hogy ehhez mindenben hasonló helyzeteket teremtsen, és persze szorongást, félelmet, megalapozottat és alaptalan atavisztikusat, s nyomában alig kiszámítható reflexszerű védekező és támadó gesztusokat, feszültséget, morális pánikot, és annak eszkalálódását. Jó példa erre a maszol.ro tegnapi híradásainak folyama, t.i. nem a DIICOT (Szervezett Bűnözés ellenes Ügyészség – amúgy volt vezére korrupciógyanú miatt előzetesben), hanem a magyar lap általánosított, címben kiemelve, hogy: „Bombát akartak robbantani A MAGYAROK /kiemelés tőlem/ a román nemzeti ünnepen”, aztán a Kelemen Hunor nyilatkozata fölé szerkesztették a (nem szélsőséges? Sic!) HVIM felhívását, a börtönt mutató képpel (ezt azután eltűntették a site-ról).
Az ellenség demoralizálását célzó psy ops egyik bevett eljárása, hogy olyan kommunikációs tatalmakat és stílust, módszereket – mondjuk szubliminális üzeneteket, pr fogásokat, megtévesztő duplabeszél-egységekből kialakított diskurzusokat, stb. – vet be, melyek lényege, hogy erodálja, illetve relativizálja azokat a biztosnak hitt tájékozódási pontokat (népi nyelven a kályhasarkát), melyek szerint a népek, a közvélemányt meghatározó személyek megismerik, fölépítik és magyarázzák társadalmi világukat. Ezek a támpontok – materiális formájukban – azok a társadalmi intézmények (végső soron maga az állam, mint a társadalmak intézményes kerete), melyek között éljük hétköznapjainkat, az igazságszolgáltatástól, a hadseregig, a rendőrségtől az egészségügyi egységekig, az iskolától, a kormányhivatalokig, és egyházakig, stb., stb. Mindezekre úgy szoktunk tekinteni békeidőben, mint viszonylag biztos támpontokra kinyílvánított véleményükre, szabályaikra, ítéletükre, eljárásaikra, sőt kényszerítő föllépésükre, stb., pedig úgy, mint „normális” és racionális, megbízható dolgokra, amire építhetünk karriert, biztosnságot, véleményt, miegymást. És ebben a kulcsszó a racionalitás, annak a föltevése, hogy mások – mindenekelőtt az intézmények, melyeket elfogadunk, melyeknek alárendelődünk – a logika, és az elvárható emberségesség, sőt a közérdeknek megfelelően fognak eljárni, hogy erre minden körülmények között számíthatunk, amíg tartjuk magunkat az írott és íratlan szabályokhoz, és végső soron a racionálisan elképzelt társadalmi világ dolgaihoz. Ideális esetet írtam itt le, de ilyen ideái vannak a modern embereknek és társadalmaknak, és végső soron az emberiség együttélésének a lehetősége múlik ilyen (sokak szerint naiv) idólumokon, a ráción és kiszámíthatóságon. Kevésszer mondjuk ezt ki, egy olyan világban, amelyben lelkesítő és mindent átható, régiónk minden nyelvén harsogó kórus követeli a racionális helyett a nacionálisat, azt, hogy ne szabatos mondatokban, logikailag és igazságértéke szerint megítélhető racionális kijelentésekben, gondolategységekben és ítéletekben gondolkodjunk, hanem nemzetben (vagy még pláné „népnemzetben”), sulykolják, hogy a „zsigeri közösség” előbbrevaló emberségünknél, minden körülmények között.
Most folyik a rommagyar politikában a maszatolás, hogy elítéljük a szélsőségességet, és az erőszakot, az azzal való fenyegetőzés minden formáját (mellesleg az új szövetséges MPP nem szélsőségesnek, csak „magyarérzelműek”-nek látja és mondja a HVIM-t), de eszükbe nem jutott, ez akkor, amikor nyári egyetemekre hülyítették a fiatalokat, ahol már nem is a Vona az ikon, hanem a betyársereg, a bűnöző alvilág szélsőjobbos hangja az előadó. És hallgattak/nak, amikor szélsőséges „nemzeti rock” nevel, jobb sorsra érdemes, alaposan betépett fiatalokat, s aki szólni mer, hogy állj, itt rossz az irány, az a nemzetáruló liberálbolsevik-sorosbérenc-tudjukkivé válik. Akkor bezzeg csend van, illetve önfeledt csápolás. Hébe-hóba fölemeljük szavunk, amikor ortodox hitszónokok vagy elfogult román történelemtanárok hazug és agresszív etno-nacionalista trugymóval töltik tanítványaik agyát, de soha nem esik szó a magyarul tanító történelemtanárok hasonlóan agresszív és .... ténykedéséről, azok símán „csak” jómagyarok. A zászlófrontot folyamatosan tápláló, terribilista polgármester, mint piromán tüzoltó emeli föl hangját a román zászló nemzeti ünnepet megelőző ellopásával kapcsolatban – hogy lehetne hiteles, ha mindennap éppen az intoleranciáról tesz tanúbizonyságot? – és arra kéri a karhatalmat, hogy szigorúan lépjen föl a szélsőségesek ellen. Hát, most Kézdin éppen megfogadták a tanácsát és olyan TEKesen léptek föl, hogy csuhajj, ja, vagy hogy Antal nem így képzelte a „szélsőségeseket”? Öreg hiba.
Nem tudom, pontosabban nem tudhatom/juk, hogy mi történt a konkrét BIA ügyében, mert a manipulált beszéd nem is teszi lehetővé hogy eligazodjam/unk az ügyben. A vádak és a védelem hangoztatott álláspontjai is hamisnak tűnnek és mégis mindkét oldalon vannak „ráutaló” jelek is. Jogosan vetődik föl a kérdés, ha valóban régóta megfigyelik a HVIM vezér ténykedését, miért csak Dec.1-én csaptak le rá? És az is kérdéses, hogy egyáltalán készült volna valamire, az ellene felhozott vádak lehetnek nagyon is konjunkturálisak, véletlen egybeesések. De, teljes ártatlansága is nehezen védhető, miután véletlenül egy szélsőséges etno-nacionalista, revizionista csapat helyi vezére, mely éppen harcos retorikájával tüntetett és tüntet mindenfele, és véletlenül (ha igaz airsoft, azaz ártalmatlan) éppen háborús játékokat/élményeket áruló vállalkozást vezet. Ennyi ráutaló előjellel a TEK fél kézdiszéket elhurcolta volna, amilyen lelkesek, és mint a kommentariátus hangosabja mondja, amennyivel „jobbak” a román megfelelőjüknél.

Az „eset”-ből ízléstelen és aránytalan cirkuszt fabrikált a román hírmédia, gyalázatos konteókkal és gyülöletet keltő sztereotípiákkal megspékelve. A minden mozzanatában kétséges „esetet”, mint igazolt terrorista cselekményt mutatták/ják be (megmérgezve ezzel a román nemzeti ünnepet is, collateral demage), és fog ez még folyni olyan jó három napig. De az nagyon is valószínűnek tűnik, hogy megálljt kell parancsolni a mindenféle szélsőségességnek, és a józan ész, a ráció hangját kell uralkodóvá tenni, itt és mindenfele. Észrevenni, hogy a menekültek indokolatlan terrorizmusssal való megvádolása összefügg az itthoni ügyeinkkel, a TEK gyalázatos bűnbakállítása hatással van a román erőszakszervezetek föllépésére, hogy a párizsi merényletek a mi „hátsó udvarunkban” történtek, hogy össze vagyunk zárva a világban (remélem a Ceglédi/k/ is reflektál/nak/ majd erre), és csak a racionális gondolkodásmód kapcsolhat össze, mert a szeretet, a szolidarítás, a humanizmus, szép szavak, csak a „zsigeri közösség” – mint látjuk – fölülírja őket. Másként a tömegpszichózis előállt, ha még nem is, de előbb-utóbb elkészülnek a plasztikbombák, és a szemetesvödör már a kézdivásárhelyi (és minden más települési) téren áll, valaki majd a valóságban is összekapcsolja a kettőt és akkor?