Felelősséghárítás
Régóta figyelem és elemzem, ahogy a romániai politikai osztály,
vagy legalábbis annak mainstreamje, egyre inkább elveszíti reprezentációs – a polgári
közösség érdekeit artikuláló és kifejező képviseleti – képességét, és ahogyan a
valódi megújulás és a hitelesség visszaszerzésére tett erőfeszítések helyett,
felelősséghárításra, rejtőzködésre és ezzel további hitelvesztésre rendezkedik be. Nem ma kezdődött a folyamat, de a „technokrata” kormány beiktatásával egy
új küszöbhöz jutott, mely küszöböt átlépve már közvetlenül a demokráciát, mint
a politikai berendezkedés alapját éli föl a politikum. A romániai politikai
mezőny nem egyközpontú, mint mondjuk a magyar, de demokrácideficitje ahhoz
nagyban hasonlatos, a képviselet csak egy kisebb és klasszikus
politikafilozófiai értelemben meghatározhatatlan, szociológiai értelemben
mondjuk „amorf és magányos tömegnek” (The lonely crowd – David Riesman) nevezhető
réteget képvisel. A politikai diskurzusok, a kommunikáció itt és most, azokat
szólítja meg, akik hajlanak a populista szövegelés meghallgatására, hinni
szeretnének a könnyen felfogható, egyszerű, de ugyanakkor félrvezető
diskurzusokban, függetlenül, azok tartalmától. Akik eléggé elfogultak és
tradíció-, illetve külső tényezők által meghatározottak, ahhoz, hogy ne a „belső
iránytű” adjon értelmet közélettel kapcsolatos felfogásuknak. A politika és
immár – legalábbis formai értelemben, és amennyiben nem hiszünk a szakértőiség
újdonsült mítoszának, a köré álmodott urban
legend-nek – maga a kormányzat is az „utca
hangját”, jelzett tömeg alig artikulált és homályosan közvetített üzeneteit/elvárásait
igyekszik fölfogni és ténykedésének homlokterében tartani. Márpedig ez merőben
kontraproduktív és egyáltalán nem a hitel, a közbizalom visszaszerzéséhez,
hanem a további hitelvesztéshez vezet. Már csak azért is, mert a világ dolgai –
amikre a politikum éppen elfelejt, illetve populizmusánál fogva képtelen
reflektálni – bonyolultak, sokszorosan összetettek, és a kritikátlan ugyanakkor
végtelenül leegyszerűsítő populista diskurzusok nem találják (nem találhatják)
el, a valóságot.
Ha egy szóval kellene jellemezni a romániai politikai
mezőnyt, azt a magatartást, amit a politikai pártok művelnek, illetve amit
másfelől passzívan követnek, akkor a FELELŐSSÉGHÁRÍTÁS kifejezést tartanám
jellemzőnek, lényegében a struccpolitikát a „majd csak lesz valahogyan”
populista és felelőtlen ígéretét és gesztusát, a kivárást, és a politikai
kommunikáció végtelenül lebutított és relativizáló formáinak felkarolását. A
populista politikai diskurzusok legnagyobb átka, hogy leegyszerűsítő
igyekezetükben végtelenül zavaros és ellentmondásos kommunikációt
eredményeznek, abbéli igyekezettől hajtva, hogy mindenféle elköteleződés és
különösen a felelősségvállalás megkerülésével mondjanak el valamit, anélkül,
hogy annak összefüggéseit és hátterét föltárják – meggyőződésem, hogy a
politikusok jórésze már nem is érti azt a valóságot, amit „képviselni”
igyekszik – töredezett képet nyújtanak a világról. (Jól megfigyelhető ez a
maszatolás Kelemen Hunor legutóbbi
interjújában, ahol többek között, azért szavaz bizalmat az új román TECHNOKRATA
(!) kormányfőnek, mert „ugyanabból a politikai családból származik, mint a
Fidesz és az RMDSz is”. Tartok tőle, hogy már nem is értené, ha valaki
visszakérdezne: de hát nem szakértői kormány élén áll a miniszterelnök, akinek
legitimitását és hitelességét a szakmai hozzáértése kellene, hogy adja, hanem
mégiscsak politikai „megbízott”? Akkor viszont ki választotta meg? Vagy a
demokrácia szabályai tényleg csak afféle szólamok, van alternatívája a
megválasztott képviseletnek?, stb. De ugyanígy síklik át a nyugathoz való
fölzárkózás – mi tagadás esetleg csak hosszú távon sikerrel kecsegtető –
projektjétől a kétsebességes EU elfogadásáig, amikor nyilvánvalóan
fidesz-sugallatra, azt mondja „egyre
nyilvánvalóbb a nyugati államok és az egykori szocialista tömb (sic!) országai
közötti érdekkülönbség” és “térségi szolidarítást” emleget. A töredezett
populista diskurzusára jellemző módon fér meg egyazon mondatban az is, hogy “árnyalt”
kommunikációja lenne a korrupcióról és mindjárt két ellenkező példát is hoz, illetve
az, hogy meghírdették a megújulást és aztán semmi
nem történt. Ja, ezt el is felejti közölni, nem mondja ki, de hát világos,
hogy pl. egyetlen „új arc”, sem jelent meg az RMDSz-politikában, hacsak a
klérus által kijelölt kolozsvári listavezető személye nem lesz az „új arc”.)
A populizmus
bűvöletében és a felelősség elhárítására való nagy igyekezetben a rommagyar
politikum is elveszítette saját hangját, egyfelől mert import
politikai sémákat, Budapestről diktált kliséket, és kisebbségi helyzetünkben
követhetetlen kommunikációt próbál folytatni, mint amilyen a „Brüsszel-ellenes
szabadságharc” üres lózungja; másfelől a legfontosabb alakulat „kivonult” a
bukaresti nagypolitikából (kisebb testvérei soha rá sem kapcsolódtak, annak
ágendájára) és mintha már egyáltalán nem is értené annak nyelvét, lemarad
napirendekről, csak követő/reagáló magatartást (defenzív politikai diskurzus)
tanúsít; harmadszor pedig képtelen megszabadulni etno-populista reflexeitől és
újfajta politikai kommunikációt megalapozni, amivel egyben megújulhatna a
mezőny is, alakíthatná a politikai kultúrát magát. És végül a felelősség elöli
menekülés addig jutott, hogy az RMDSz egyedüli hazai pártként, a klérust kéri,
hogy jelölne
helyette listavezetőt a kolozsvári tanács jövőben esedékes megválasztásakor,
elfeledve nemcsak a szekularizmus követelményét (lenne nagy galiba, ha valamely
román párt felkínálná a lehetőséget az ortodox egyháznak!), hanem saját
alapszabályzatának kitételeit is, ugyanakkor ellentmondásos és politikai
értelemben kínos helyzetbe hozva az egyházakat is, némi meglepetésre viszont ez
utóbbiak hallgatnak az ügyben.
Két aktuális kérdés is van, amivel képtelen megbírkózni a
rommagyar politikai mainstream, az egyik elhúzódó és az egész társadalom
szempontjából sarkalatos kérdés, a kiterjedt és intézményesült korrupció,
illetve korrupcióellenes föllépés, (ami csak azért nyert
etnikai jelleget, mert a rommagyar politikai elit képtelen másként, csupán
etnikai, illetve többség-kisebbség törésvonalak mentén, mint etnopolitikai
kérdést fölfogni, bemutatni és végül kezeletlenül hagyni azt) kérdése; a másik
pedig, ami minket, és az etnikumközi viszonyokat közvetlenül érinti, a
fölmerült székelyföldi terrorizmus-gyanú, valamint a körülötte kialakított politikai
és médiahisztéria.
Most fél szájjal és ímmel-ámmal
mondja a rommagyar politikum, hogy elítéli
a szélsőségességet, és az erőszakot, az azzal való fenyegetőzés minden
formáját (mellesleg az új szövetséges MPP nem szélsőségesnek, csak
„magyarérzelműek”-nek látja és mondja a HVIM-t), de eszükbe nem jutott ez
akkor, amikor nyári egyetemekre hülyítették a fiatalokat, ahol már nem is a
Vona, az ikon, hanem a betyársereg, a bűnöző alvilág szélsőjobbos hangja az
előadó. És hallgattak/nak, amikor szélsőséges „nemzeti rock” nevel, jobb sorsra
érdemes fiatalokat, s aki szólni mer, hogy állj, rossz az irány, azt röviden le
nemzetárulóz(t)ák. Nincs egyetlen élvonalbeli, sőt még helyi (és ne feledjük,
nemcsak a kézdivásárhelyi polgármester és RMDSz vezető feladata lenne, hanem a
megyefőnöké is, aki nem mellesleg éppen kézdi-i) politikus sincs, aki kiállna a
megtévedt tüntetők elé Kézdivásárhelyen, és elmagyarázná, hogy értelmetlen,
megtévesztő és kétszínű dolog egy szélsőséges szervezet megvádolt vezére
mellett tűntetni. Még akkor is az, ha ügye – bár nehezen megítélhető – esetleg mondvacsinált,
hiszen nincs ma olyan román média, vagy politikai tényező (esetleg néhány
értelmiségit leszámítva), aki a kiállást ne a szélsőségesség jelének tekintené.
Populista vezéreink ma facebook bejegyzések segítségével kommunikálnak, ott
vitézkednek, márpedig bizalmat építeni így biztosan nem lehet, sunyítani,
felelősséget elhárítani és szétteríteni sem sikerülhet, kilóg a nagy lóláb, a
politikai gyávaság biztos jele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése