Emlékezetpolitika és a köztér benépesítése
A sepsiszentgyörgyi szobormizéria jellemzője, hogy
egyfelől közpénzek elköltéséről van/lett volna szó, ezért az mindenestől
közügyi kérdés, amibe az adófizetőknek beleszólása kell(ene) legyen. Másfelől
természetesen politikai – ha nem más emlékezetpolitikai –, de a városi tér
kisajátításának/benépesítésének politikai kérdését az aktuális politikai
kommunikáció is keretezi. És nem utolsó sorban ízléskérdés, de ahogy a latin
mondás tartja: De gustibus non est disputandum, ezért ezt a szűkebben
vett vonatkozást kevésbé érintem. Egyetlen megjegyzés a közízlésről, az fb kommentek
kifejeznek egyfajta elégedetlenséget – meglátásom szerint, nemcsak ízlésről,
hanem a politikai establishment attitűdjéről úgyszintén – viszont egyáltalán
nem tekinthetők a közízlést reprezentatív módon kifejező vélekedéseknek. Ahhoz,
hogy ez utóbbit megismerjük, a probléma szociológiai mérésére lenne szükség, sőt
ha igazi képet/tudást szeretnénk a kérdésről kutatások egész sorozatát kellene elvégezni.
De figyelembe lehetne/kellene venni azt is, hogy a már meglévő köztéri
szobroknak, emlékműveknek, utcabútoroknak, tereknek és épületeknek milyen az
utólagos fogadtatása, melyek népszerűek és melyek nem. Mérni kellene a
közvélekedést, sok egyéb kérdésben is, reprezentatív mintákon és big data
eszközökkel egyaránt, hogy valóban ne csak a hangosabban és grobiánusabban
megnyilvánuló social mediabeli kommentariátus hangja hallatszódjon
egy-egy közérdekű kérdésben.
Ezek nélkül csak egy szűk réteg (a „borzasztó
kommentariátus” szemben a még „borzasztóbb politikai döntéhozókkal”) véleményét,
ízlését, stb., láthatjuk a magánbeszélgetésekben és a social media-ban,
annak is egynémely buborékában. A (legalábbis látható) patthelyzet éppen ezért
nem esztétikai/ízlésbeli különbségekről szól, hanem mindenestől politikai
természetű: a helyi vezetők és a tudatosodó (igen egyféle, egyelőre,
mini-woke culture megnyilvánulása), a közönyből fölébredő helyi
közösség, közötti konfliktus (nem is egyedi, hiszen a Bodok-szálló
sorsa körüli elégedetlenségi hullám is beindult, ráadásul abban a város román hangadói
és lakossága is be fog kapcsolódni) sűrűsödik bele a szobormizériába.
Politikai giccs és közízlés
Köztéri szobor-tervre írt ki pályázatot a
sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal viszont a kiírásban beszámítolt
közízlés és vélekedés legjobb eszköze a participatív, résztvevő költségvetés
technikája lett volna. Alapelv, hogy kérjük ki előzetesen a közösség/közönség
véleményét, mit és milyent szeretne és aztán fogalmazzuk meg a pályázati
elvárásokat, a kritériumokat és vonjuk be a közönséget a pályamű és a köztéri
alkotás kiválasztásába is. Ezt az eljárást, melyet minden kortárs városvezetés
alkalmaz, egyébiránt a legtöbb városképpel és az urbánus tér használatának,
tervezésének stb., kérdésében érdemes megszervezni, nemcsak „szobor-ügyben”.
Mert ez nemcsak – amint a fentről, lekezelő módban nyilatkozó – „kiskirályok”
hatalmát, „magabiztos végső szavát” relativizálja és hozza közelebb a
döntéseket a köznéphez, hanem a közös felelősség erősítését is szolgálja. A
döntések egyre fokozottabb társadalmasítása, minden demokratikus rendszer
célkitűzése, éppen az a követelmény, melyet oly sokszor zászlajukra tűztek az
„autonomiázók”, míg végül lekerült napirendről. Úgy tűnik, ma már senki nem
követel szubszidiaritást, senki nem érdekelt a helyi demokratikus folyamatok
bővítésében, minden tekintet Budapestre vetül, a hatalom elfordult a köznéptől,
önkényesen dönt és cselekszik.
De kétségtelen, hogy sokkal mélyebb és árnyaltabb
ismerete a közembereknek (horribile dictu: szavazóknak), akár ízlésük
szempontjából is jót tenne a település, vagy egyenesen a régió vezetőinek. Ahol
viszont évtizedek óta egypárt-rendszer van, ott nem érzik szükségét a „köznép”
elvárásait megismerni: a politikusok mindent (is) jobban tudnak. Nem is
közvetlenül a közösség, hanem a számukra – lojalitásuk, meg- és
lekötelezettségük, családi/baráti összefonódásaik stb. – a kiszolgáló művész-,
illetve értelmiségi milliő (de leginkább klientúra) ad/javasol feedbacket,
véleményük politikai lojalitásuk és nem szakmai kritériumok alapján lesz
mérvadó.
Azt állítom, hogy a köztereinket – elsősorban a
székelyföldiekre gondolok – elborító giccs- illetve giccses köztéri
alkotások nem a köznép ízléstelenségét tükrözik, hanem a politikai giccs
leképeződései, a pluralizmus, a közös gondolkodás és a közvita hiánya miatt
lettek olyanok, amilyenek.
A közízlés keretei és a konfliktus háttere
Mielőtt politikusok vagy propagandisták kioktatnának,
hogy a köznép ízlése leginkább a giccs, az előljárók csak azt „nyújtják,
önfeláldozóan”, amit a nép megkíván, hadd mondjam ki: az ízlés – amint azt
legvilágosabban Pierre Bourdieu fogalmazza meg – elsősorban társadalmi,
illetve osztályhezet kérdése, a megkülönboztetések szimbolikus hozadéka,
illetve a felhalmozott kulturális tőke függvénye. Ott, ahol az országos
statisztikák szerint a legalacsonyabbak a jövedelmek, ahol legalacsonyabbak az
iskolázottsági mutatók, ahol a prekariátus, a szegények a legszélesebb
társadalmi csoport, ott ennek a kulturális tőkében is nyoma van, amire ráadásul
a populista vezérek (a politikai giccs „természetes” hordozói, propagálói)
rájátszanak, nehéz lenne kifinomult közízlést föltételezni is. Szegényes a
kulturális tőke, mert szegényes a gazdasági tőke is! A közízlést pusztán az
oktatási rendszeren keresztül fölemelni lehetetlen, ha nincs gazdasági tőke,
mindközönségesen társadalmi gazdagság, mely kulturális tőkét termelhetne, mely
fizetőképes fogyasztáshoz vezetne a művészetek piacán. Márpedig a Székelyföldön
elakadt, illetve alig is indult be polgárosodás a rendszerváltást követően,
nincs keletje – mert a gazdasági kilátástalanság, a szegénység okán – nem is
lehet a kultúrának (sem). De ami a legrosszabb, még addig sem jutott a régió,
hogy igénye lenne ilyesmire. Modellként csak a „vissza a múltba”, az a jó, ami
azelőtt volt, értsd jó esetben is a múlt század harmincas évei, ha nem
egyenesen a „Trianon előtti világ” a mérce és a követendő példa. (Nem hiszem,
hogy van még többségében magyar régió, ahol az operettnek és az operett-huszároknak akkora keletje lenne, mint
errefele. A szobor-ügy sem igazi dráma, csak afféle dramolette, nem is
veszik komolyan az elöljárók, elhallgatni való dolog, mint annyi egyéb e tájon.
Ennek az ultraretro általános politikának a része az az emlékezetpolitika, ami
nagyon jól kifejeződik a köztéri (retro) giccsek esztétikájában. A műveltség
luxus ott, ahol a szakiskolákat erőlteti a hatalom, ahol a sportra (mint
ideológiát közvetítő jelenségre) többet költenek, mint bármi egyébre, ott a
tudatlanságot jutalmazza a politikai elit, hiszen a tudatlan (najó, félművelt)
„alávetettek” könnyen manipulálhatók és kontrollálhatók a hatalom által, nem
kérdeznek és nem szólnak bele „a nagyok dolgába”.
Ezért álérv, hogy a „köznép” a giccsre hajlik arra,
ami könnyed és egyáltalán nem formabontó/újító, viszont kellően szentimentális,
jó réginek tűnik, amolyan „békebelinek”. Ezért a magasságokból néhanapján
leereszkedő autoritás kell „megtanítsa őket”, patetikus és lekezelő
kinyilatkoztatásokkal.
Valójában a köznép giccsrehajló ízlése nem kellene
probléma legyen, mert az alkotó – a köztéri, közpénzből készülő művek esetében –
a jó kiírás kritériumai nyomán – összeegyezteti a köztéri látvány elemeit, a
művészi tehetségből és szabadságból származó kreativitást, a jobb megnevezés
híjján, széles közönségi, igényekkel. Ez számára lesz majd kihívás, illetve a
szakmai zsűri számára, aki értékel és javaslatot fogalmaz meg a szoborállítók
fele. Egyébként akár egyetlen tervet sem muszáj elfogadni, eredménytelennek is
lehet nyilvánítani minden verseny-tervet és új pályázatot kiírni, vagy akár
megérvelt módosítás(ok)t kérni az alkotóktól. Ezzel szemben a zsűri megszólaló
tagja, a szentgyörgyi esetben (is) eljátssza az abszolút ízlés őrének álságos
szerepét, miközben esztétikai értéknek nevezi a „sekélyességet”, és úgy tesz, mintha
teljesen kívülálló, minden érdektől mentesen ítélkezne, pedig ő maga egyáltalán nem független.
Egyelőre nem látszik a helyzet feloldása, és azon sem
lepődnék meg, hogyha az elhallgatás a téma tabusítása lenne a politikum válasza
a kihívásra (könnyen lehet, ahogy már a polgármester jelezte, nem is lesz
Petőfi-szobor Sepsiszentgyörgyön). Mindenesetre hosszú évtizede az első olyan
közéleti dolog és konfliktus alakult ki, ami a szentgyörgyiek – ismételem nem
esztétikai, hanem azon keresztül politikai – engedetlenségét, ébredésüket
jelzi, a magabiztos egypárt és a helyi kiskirályok basáskodása ellen, és ez sem
kevés.
