2016/09/27

22-es csapda hatumáknak, szeretettel

22-es csapdája hatumáknak, szeretettel


                         Szavazzunk, vagy ne szavazzunk, úgyis megbánjuk!

Korunk egyik paradoxona, s nem a leglényegtelenebb, hogy a Big Data, a különféle módokon előállított és változatos mátrixok szerint összekapcsolható irdatlan mennyiségű adat feltárja, avagy éppen hogy eltakarja a „tényeket”, azt a valóságot, amiből az információk – legalábbis elvben – erednek. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, ugyanezt az igazsággal – egy származtatott logikai kategóriával – kapcsolatban is fölvethetjük (nem összetévesztendő az igazságérzettel, az igazságossággal, mely, mint viszonyfogalom, még több szubjektív mozzanatot invokál), minek következtében csak ködösebb lesz az egész, már-már áthatolhatatlan. És valahogyan mégis boldogulnunk kell a hétköznapokban, valahogyan rendet kell vágnunk a dzsungelben, mert a feszültség egyre inkább elviselhetetlen. És ha nem tudunk tényekre hivatkozni, nem tudjuk „mi az igazság”, hát nem a rációra, hanem az érzelmekre és szenvedélyekre, félelmekre és reményekre (wishful thinking), ha nem egyenesen rémálmokra és hiú ábrándokra hagyatkozunk: menekülünk a való világból, egy másik, szimulált tévéshowba, kukkolni, mások életét élni, s aztán valóságnak nézzük a szimuláltat, a kimódoltat, a manipulatív módon felépített álvalóságot. Alig engedjük hozzánk jönni a racionális meggondolásokat, hiszen érzelmileg az álvalósághoz kötődünk, azzal azonosulunk, (hollywoodi kulissza az egész világ, Shakespeare örömére szolgálna). A megvágyott jövő délibábja, vagy éppen ellenkezőleg a „strukturális nosztalgia” vesz erőt rajtunk, egy a jövőnél nem kevésbé bizonytalan alapokon nyugvó „szebb múlt” iránt, mely nem számol a tényekkel, viszont megvigasztal: „nagyok leszünk újra”, s ezért semmiféle erőfeszítést, még gondolkodásbelit sem kell tegyünk, mert valahogyan ez nekünk „kijár”, jussunk, a miért is?
Tények és racionálisan fölfogható (nemrég még büszkék voltunk arra, hogy a homo sapiens nembeli attribútuma a racionális gondolkodás, ma meg egyre inkább elterjed a jelszó miszerint  szívünkre kell hallgatnunk, hányszor leírták már, hogy „nemzetben kell gondolkodni”, nem alanyban, s állítmányban!) valóság nélkül nincs felelősség, hiszen egy érzelmekre és szenvedélyekre épülő világban – ahogy az új magyar idólum mondta is – „bármi megtörténhet”. Nem marad semmi, ami kiszámítható lenne, s ha mégis lenne, azt majd fölülkommunikálja a hatalom, túlharsogják az agitátorok, megoldják a spin doctor-ok, elfödik a médiák, s jöhet is a „bármi”, mégpedig olyan, melyet a hatalom szeret, melyet végül csak ő akar, de nagyon.
Ismét messziről indítok, de az aktuális szimulációhoz jutok, és a kérdéshez, döljünk-e be, kényelemből, félszből, hálából (melyről azért jól tudjuk, hogy nem politikai kategória), szenvedélyből, dafkéből, a csak azért is gesztusának öröméért, stb., a kvótanépszavazás (szép Loreley dalának), hívó szavának? Sokan (köztük magam is, többek között, itt, itt, itt, és itt) és sokféleképpen elmondták, hogy semmiféle racionálisan kiszámítható, előrelátható haszna nincs a kvótanépszavazásnak, legalábbis a menekült és bevándorlókkal kapcsolatos kérdés (sok szempontból mondvacsinált krízis) megoldásához nem visz közelebb, különösen számunkra határontúliak számára káros. De alig beszélünk arról, hogy milyen származékos veszteségekkel kell számolnunk, amennyiben részt veszünk, melyek tőlünk függetlenül, sőt akaratunk ellenére alakulhatnak, kelthetik ismételten rossz hírünket, tehetnek a következő gyűlelethullám alanyaivá, illetve célpontjaivá.  
Miért 22-es csapdája számunkra hatumáknak az, amibe belekerültünk? Normális körülmények között racionális és morálisan is elfogadható, akármelyik népszavazással kapcsolatos álláspont a magyarországi szavazók számára. Már, ha a kérdés nem lenne okafogyott és a népszavazás következményei nem lennének beláthatatlanok (következmény-etikai meggondolások azonmód kizárva). De még így is, a kormánypártiak bármilyen kimenetel esetén megerősödhetnek abbéli hitükben, hogy ők a többség, és fölhatalmazhatják „bármire”, szeretett vezérüket. Az ellenzékiek, különösen ha érvénytelen lesz a referendum, „erőt mutathatnak”, azt, hogy mégiscsak tenyezők, stb. Mindkét oldalnak lehetnek legalábbis érzelmi elégtételei (legalább, mint egy nagymintás közvéleménykutatás eredményeinek láttán: jó a többséghez tartozónak tudni magunkat, és jó az is, ha hallatni tudjuk a hangunkat, tényezők vagyunk a politikában, stb.), de mi van a határontúliakkal? Mi ugyanis nem vagyunk sem kormányon, sem ellenzékben Magyarországon, úgyhogy az elégtétel szinte kizárt. A kibic (akinek, mint tudjuk semmi sem drága), a nap végén nem marad semmivel, szimulált valóság szereplője, és maga is szimulákrummá lesz. Védtelenek vagyunk a hibáztatásunkkal, sőt érzésem szerint, egyenesen a bekövetkező megvádolásunkkal szemben: bármelyik eredmény „ránk fogható”, akár van, akár nincs „füstszűrős sapkánk”. Úgyhogy veszíthetünk mindahányan, éspedig a referendum kimenetelétől függetlenül, hiszen – amint Keszthelyi András egy korrekt írásban fölveti –  eldönthetünk valamit, amiről még azt sem tudjuk végül is mire való, miközben következményei miatt semmiféle pozitív élményt, vagy előnyt nem élvezhetünk. A hálavoksok nem ugyanabban a dimenzióban működnek, nem úgy érvényesek, mint a demokratikus játszmában amúgy szokásosak, olyan ügyekben, melyek kimenetele belátható, a felelősségek aztán feloszthatók, a következmények terheit és/vagy előnyeit a szavazók viselik, stb. Lássuk be, a hatumák voksai szimulált valóságban működnek, abban az „égi hazában,”, vagy „elképzelt nemzetben” (imagined community), melyről szavazni abszurdum, mentális dimenzió, kivetítés, „égi paradicsom” (ízlés szerint).
Ha érvénytelen lesz ugyanis a referendum, azt fogja mondani az egyik, a hatalmon levő,  magyarországi fél, hogy többen mehettünk volna, és eldönthettük volna a dolgot az ők javára. Ha, a mi szavazatainkkal lesz érvényes a szavazás – ami tekintve a szűk eltérést a táborok támogatottsága között, legalábbis a mérések szerint – könnyen bekövetkezhet, mások helyett döntöttünk, haragudni fognak ránk, akik a bojkottot hírdették. Jól ki nem jöhetünk a dologból és ráadásul a gyűlölködés még hosszú ideig nyomot hagy a mi nyilvános diskurzusainkban, megmérgezi a társas kapcsolatainkat, sőt muníciót ad az ellenünk acsarkodó többségieknek, hogy hangoztassák: íme a kisebbség (aki magát fölsőbbrendűnek képzeli) a hibás az etnikus konfliktusokért, hiszen merőben intoleráns, xenofób és gyűlölködő.
A kocka el van vetve, és mához egy hétre könnyen a magyarázkodásra, önvédelemre kényszerítettek népe, bünbakok lehetünk, a gyűlölködés, acsarkodás, és a megveszekedett ellenségeskedés célpontjai, és ezen nem segít a referendum kimenetele: csapdába estünk, s nehéz lesz ebből kivergődnünk, az Olymposziak (no, meg az „erő”) legyenek velünk!



2016/09/20

Egység és kétség

Egység és kétség

Miért nem csinálhatunk fából vaskarikát, erőszakkal sem? És miért jutunk el, a politikai diskurzusokban minduntalan, a többdimenziós embertől a kierőszakoltan egydimenzióshoz?

Az emberi természet, az egyik legrégebbről fennmaradt ógörög filozófiai töredék szerint, lényegét tekintve „határtalan” (lásd. Anaximandrosz – apeiron), még pontosabb kifejezéssel „meghatározatlan”, nem abban az értelemben, hogy egyben örökkévaló is lenne, hanem abban, hogy sok szempontból nem lehatárolt, lehetőségei nagyon sokfélék. És ezt az attribútumot tekinthetjük az ember antropológiai jellemzői közül talán a legfontosabbnak, minden emberi cselekedet megítélésekor. Más kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel a (fuzzy) zavaros és nem lehatárolt természetünkkel, hogyan, mennyiben és milyen céllal jelöljünk ki a magunk számára biztos támpontokat, melyek azután eligazítanak a sokféleség és egyáltalán, a lehetőségek és megkonstruált valóságok kaotikus forgatagában. (Nem könnyű együttélni ezzel a belső és antropológiai értelemben kódolt meghatározatlansággal, hiszen ez feszültséget, dilemmákat termel, amiket azután nehezen viselünk, szeretnénk egyértelműbben látni és cselekedni, szeretnénk dolgokat egyszer s mindenkorra megoldani, ez viszont nem megy, természetünknél fogva nem mehet. Maga a fogalmi gondolkodás már önmagában is leegyszerűsítése, összesűrítése és egyes elemeire való koncentrálása ennek a meghatározatlan belső természetnek, ami azután messzemenő következményekkel jár(hat). De következményekkel, és nem ritkán nagyon is negatívakkal jár, ha meg sem próbáljuk fogalmilag pontosan megragadni azokat a jelenségeket, melyek között élnünk adatott, és valamilyen lebegtetett, az analitikus eljárások, az ész, a logika, a ráció számára továbbgondolásra alkalmatlan módon érzelmileg ragadjuk meg azokat. A „migráncsozás” címszó alatt zajló kiterjedt manipuláció kiindulópontja és sarokköve éppen a menekültek és a(gazdasági)bevándorlók közötti különbségtétel megtagadásából, azaz terminológiai/fogalmi összemosásból származik. A következmények miatt aztán, legfennebb Foucault érezhetne némi ironikus elégtételt, hogy lám a diskurzus hatalmáról alkotott nézetei mennyire vegytisztán működnek, fél évszázad távlatában is.) Távolról indítom mondandóm, hiszen következményeiben messzire vezet az a meglehetősen új – viszont más korból mégis jól ismert – politikai keret és egyre vehemensebben, erőszakosabban kijelölt hatalmi, és nyilvános diskurzus, ami a kvóta-népszavazás, egyébiránt igencsak hatékony, propagandáját jellemzi.
Abból a zagyva és szemmel láthatóan kényszeredett, minden valóságalapot – még a hőn szeretett tapasztalati tudást is – nélkülöző szövegelésből, ami a kvótareferendum kapcsán látott napvilágot, arra következtetek, hogy akik kívülállókként teszik azok külső hatalmi kényszerből követik el ezt. Elismerik vagy sem, de amikor a „migráncsozó propaganda” diskurzusához csatlakoznak, olyan kényszernek engedelmeskednek, ami nem a menekültekről és bevándorlókról, hanem a feltétlen engedelmességről, a kényszerlojalitásról szól: pénzért, visszaosztott hatalomért, befolyásért, és kisebbrészt meggyőződésből is, természetesen. Elképzelni sem tudom, hogy azok a politikai és egyéb hatalmasok – az értelmiség hallgatásáról most ne is szóljak – akik ma az ügyben pro domo, megszólalni kénytelenek, ilyen gyorsan elfeledték volna a „támogató leveleknek” (scrisori de adeziune), a jelenlegitől semmiben nem különb(öző) (megengedem, nyelvében és nyelvezetében megváltozott) időszakát. A volt diktátort, utolsó éveiben, nem Moszkva és nem a nemzetközi kommunista összesküvés, hanem a „támogató levelek”, a bólogatójánosok, a megalkuvó és haszonleső, a kommunista eszméket és a nacionalista diskurzust egyszerre propagáló gerinctelen és felelőtlen pártaktíva tartotta életben, és a lehajtott fők, a semmit nem kockáztatók (ugyanez a kockázatmentesség,az álbiztonság ígérete köszön ma vissza, kék alapon sárga tacepao-kon, csak most Budapesten), a félelemtől megbénult tömegek.
Azt hiszem a kampány itteni hangadói végképp nem a menekültektől vagy netán bevándorlóktól félnek – akik amúgy messze elkerülik széphazánkat – hanem azoktól a hatalmasaktól, nevezetesen a magyar kormánytól, akik számon kérhetik rajtuk a hallgatást. Természetesen anyagi támogatás megvonásával zsarolva, ha hallgatnak, és pláné, ha ellentmondani merészelnének a hatalomnak. Feléledt az öncenzúra és tobzódik, hallgass vagy csatlakozz, ez a két alternatíva látszik, és vannak, akik úgy vélik már nem is hallgathatnak, el- és lekötelezettek, kiszolgáltatottak, „tartoznak ennyivel” (mennyivel is? Miért is? – erről nem beszélnek a „fejedelmező” klerikális vezérek, csak símán uszítanak, azt sugallva földi magyarázattal nem tartoznak, az égiek pedig, mint látható, fölöttébb toleránsak), meg kell tegyék, ha a „császár” úgy kívánja. Csak elborzaszt az a féktelen hatalomvágy, amit többek között az egyházak állásfoglalásából olvasok ki, hogy a magyarországi katolikus egyház egyes vezérei símán szembemennek a pápa álláspontjával, már meg sem lep. De meddig mehetnek szembe a nyivánvaló tényekkel, meddig torzíthatnak, csúsztathatnak, az itteni klerikális elit egyes szószólói, hogy egyfajta jogos, sőt harcos „kereszt(y)ényi gyűlölet legitim voltáról” papoljanak, ilyesmire buzdítsanak, és bekapcsoljanak az idegenellenes kampányba, egy kisebbséget? Meddig mehet annak a képtelen és valótlan propagandának az eröltetése, amely nemzeti egységet vizionál a megosztó, kirekesztő, gyűlölködő hatalmi diskurzus mögé (semmi kétségem, hogy ezek a megnyilvánulások még egyházon belül is megosztanak, nemhogy szélesebb társadalmat összekapcsolhassanak), amely a „szeretet nevében”, gyülölködésre szólít? Tényleg üres lózung csupán az oly sokat hangoztatott erdélyi tolerancia? És persze meddig vevő erre az istenadta nép, a józannak mondott többség, mely lehajtott fővel, egymás tekintetét elkerülve bégeti, sőt – és ismét az áldatlan kommentariátus, és mindenféle félelemtől gyötört prekariátus a hangadó – fölerősíti és ingyen, valamint bérmentve tovaterjeszti a gyalázatos propagandát? Meddig fogják még gerjeszteni a morális pánikot, kelteni a tömeghisztériát, jól felfogott érdekeink ellenében akár?
Kialakulóban az egydimenziós, a gyülölködésre és acsarkodásra redukált „magyharr-ember”, de miért kellene alig leplezetten kínos erőfeszítéssel egységet – vagy legalábbis ilyennek tűnő kommunikációt – az idegengyülölet köré építenünk? Tényleg kifogytunk volna a pozitív érzelmekből és célokból, valóban csak egy merőben negatív tulajdonság kapcsolhatna még össze? Imádatra vagy gyűlöletre nem lehet egységet – sem nemzetit, sem mást – építeni, hiszen ezek a fogalmak elválasztanak, megosztanak, nem lehetséges mindenki számára ugyanazt imádni (hisszük nem hisszük százával vannak imádott és „aktív” istenek, amelyekhez az emberek fóhászkodnak, ahogy Nietzsche mondaná, az egy Isten viszont, régóta halott, és mi öltük meg), vagy gyűlölni (hajaj mennyi gyűlölnivalónk van a spenóttól egészen a szomszédig és a végtelenségig, bezárólag!), és ez így van jól.
Naiv aki azt hiszi, hogy október 3.-tól minden másként lesz, és a most felkorbácsolt indulatok maguktól és nyom nélkül fognak feledésbe merülni, ez biztosan nem így lesz. A gyűlölet másik tárgyat fog keresni és találni magának, ha nem a menekültek/bevándorlók, akkor majd a többi (létező vagy odaképzelt) kisebbség, a környező országok többségi lakói, románok, szerbek, szlovákok, ukránok, sőt mi, a határontúliak, stb., stb., leszünk a következő célpont. És ebben az egyre inkább növekvő és gyorsuló gyűlöletspirálban, nem az a kérdés, hogy ki véd meg a nemlétező (osztályellenségként ténykedő, vagy a sötétben bujkáló, összeesküvéseket szövő, stb.) ellenségtől, hanem az, hogy ki véd meg sajátmagunktól?, rosszabbik énünktől, a gyülölettől, mely mára, már-már egyetlen hungarikummá lett.


2016/09/13

A széle és a közepe

A széle és a közepe

Az nem kérdés, hogy a rommagyar szavazók be fogják nyújtani – leginkább passzivitásukkal, az urnáktól való távolmaradással – a számlát, az erodálódott és tétova, megújulásra képtelen politikai estblishmentnek, a kérdés csak az, hogy mikor? És egyre inkább úgy tűnik, hogy az évvégi parlamenti választások a mikorra is választ fognak adni, mégpedig csattanósat és fájót. A sorozatos rossz döntések megbosszulják magukat – és ez a demokrácia lényege, hogy végső soron sajátos eszközeivel, a választásokkal képes büntetni a felelőtlen politizálást – a reform, a megújulás elnapolása pedig, szinte kivédhetetlenné teszi a beomlást, illetve szervezeti destrukturálódást, a szétesést, amit nem mellesleg, egyik nagyarcú kiskirály régóta vizionál. És ezen nem segít a sebtében, mindenféle stratégiai tervezést mellőző, úgymond „generációváltás”, hiszen nem más történik, mint a kliensek egyet előbbre lépnek majd, ők lesznek az új patrónusok, mindenben követve, illetve a neofiták buzgalmától hajtva – minden bizonnyal – akár fölnagyítják, eltúlozzák a régiek elhibázott politikai attitűdjeit. Elsősoban pedig tovább viszik azt az arctalan, színtelen és szagtalan klientelizmust, a látszatpolitizálást, valamint a választókkal szembeni arrogáns és lekezelő magatartást, stb., ami mára a szövetség vezéreit jellemzi. Még hátravan a területi jelöltek rangsorolása, ami ugye, mindent eldönt a képviseletet illetően, és máris látszanak mindenfele a szétesés biztos jelei. És ezek között is a legbomlasztóbb és ellentmondásosabb, maga a jelölési és rangsorolási rendszer, pontosabban rendszertelenség, ami merőben más eljárásokat engedélyez területenként, az azután egyenértékű mandátumot (esetlegesen) elnyerő képviselők számára. Feloldhatatlan az az ellentmondás, ami a szövetség kommunikációjában az egység, a „szövetség” – vagy legalábbis az MPP-vel való személyi, és nem programatikus összeborulás! – az egyezkedés, és az elvtelen, valamint nem egységesen szabályozott jelölési/rangsorolási rendszer között húzódik. Ha valamiben egységesnek kellene lennie a szövetségnek, ahhoz, hogy bárkit is meggyőzzőn arról, hogy következetesen fog föllépni a szavazók érdekeinek védelmében, programja megvalósításában az éppen a belső szabályozások és jelölési mechanizmusok területe, a mostani eljárás bizony nem a (z egyébként hallatlanul deficites) „belső demokratizmus” kérdése, hanem a szétesés jele. T.i. a demokrácia lényege éppen az, hogy az „egyenlő pályák, egyenlő esélyek” elve alapján, egységes szabályozás mellett, biztosít lehetőséget a jelöltállításra és a rangsorolásra, majd a választásra, és ez az elv egyáltalán nem érvényes a szövetség jelölési eljárására. A demokratizmus teljes félreértése és demagóg kommunikálása az egységes szabályozás helyett, az is, hogy a helyi kiskirályok kénye-kedvére bízzák a szabályozást és ezen keresztül a képviseletet. Eddig ugye, az volt, hogy jelölni csak helyi-, illetve  társult szervezet támogatásával lehet, most ott a kivétel, ha valaki MPP-ként kerül listára. Az is – alulértett, de a szokásjog alapján hosszú ideje működő – jelölési elv volt, hogy egy-egy területet képviselő jelölt helybélinek kell legyen, aki jobban, közelebbről ismeri a lokális problémákat, jobban kommunikál, ismertebb, stb., Mostantól meg ez sem érvényes, ha az MPP-s Bíró Zsolt vagy. Mellesleg az MPP versenypártként jött létre és működött – már ha azt a vegetálást, amit eddig produkált működésnek lehet nevezni – most meg hirtelen „partner” lett, befutó képviselői helyeken osztozkodik kulisszák mögött, (ahonnan érdekes dolgok szivárogtak ki a közelmúltban is), egyféle társutas lesz, aki ugyan nem mérettetik meg, de parlamenti helyekhez jut, miközben megőrzi „identitását”(sic!), stb. Ezzel minden szó és szabályzatmódosítás nélkül, feladták azt az elvet is, hogy aki a szövetség ellenében indult választásokon az nem jelölhető, már a látszat sem számít, csak a háttéralkuk, melyeket nemcsak itt, hanem Budapesten is folytatnak, illetve ottani jóváhagyás nélkül tapodtat sem lépnek.
Ami pedig a rangsorolásokat illeti, hát majd a helyi szervezetek, a sokszor háttérből irányító kiskirályok és patrónusok nyomására, úgy dönt, ahogy sugallják. Sőt már a rangsorolást is úgy szabályozza, hogy a döntés legitimnek tűnjék, holott a háttérben, igen szűk körben döntenek – végső soron. Folyik a parasztvakítás, és zajlik a lökdösődés, a helyezkedés, a benyalás, és ez tovább erodálja, szétcincálja a szövetség szervezeti egységét: miközben a retorikai egységet eröltetik annak leglényegesebb összetevőjét, az egységes szabályozást és működési módozatot  negligálják – csupa egy fordított világ ez kérem, Karinthy szatirikus írásaihoz adhatna jól értékesíthető szüzsét.
Ezért történhet meg, hogy az RMDSz ötszázalékos választási sikerének kulcsa, kizárólag Udvarhely és vidékének kezébe került. Nehéz lenne kitalálni, hogy miért döntöttek így a szövetség és az MPP korifeusai, de tény hogy, amelyik pillanatban udvarhelyszéki potenciális parlamenti képviselő helyben egyeztek meg az MPP-vel, hogy t.i. Bíró Zsolt lesz a szövetség ottani jelöltje, egyben ezt a kockázatos szerepet is kiosztották az udvarhelyi szervezetre.  Különös választás, hiszen az ottani szervezet szorulna a leginkább megerősítésre, ugyanis a leggyengébben szerepelt a helyhatósági választásokon, a helyi szervezet, a mindenható potentát aknamunkájának következtében, már-már teljesen leépült, több érdekcsoport vitájának és ádáz versengésének a helyszíne a régió, stb. Most meg egyfelől a háttérből évtizede irányító elkopott, és népszerűtlen kiskirály, és egyben nagymogul, jelölteti magát szenátornak – és ez a műveltető ige itt nem stílusgyakorlat, hiszen szinte fenyegetően jelentette be, hogy gondolom a megújulás nevében, hetedik mandátumért is indul, és punktum – másfelől az ejtőernyős, valamint MPP-s Bíró Zsoltot jelölik képviselőnek, és ismétcsak punktum.

Eddig a szövetség a „széleken” bomlott, foszladozott, a demográfiai deficit, az elvándorlás, a lassú asszimiláció, a többséggel való együttműködést akadályozó etno-nacionalista jelszavak és gesztusok, stb., okán, most majd közepén is lyukas lesz a szervezet. A szinte boritékolható udvarhelyi fiaskó, jó eséllyel beonthatja a szövetséget, lerombolja a biztosan ötszázalékos párt mítoszát. Ne legyen igazam, de a fő felelősnek fog falazni a fél szövetség, ő meg kényelmesen hátradöl puha bőrfoteljében és kér még egy duplafeketét: vigaszágon, de új intézményt vezet be, a maga számára: az örökös szenátor fölöttébb káros intézményét. És nincs, senki nincs a gáton, aki legalább kimondja: nem jó ez így, mást és másként kellene tenni.

2016/09/06

Pars pro toto

Pars pro toto

Európa sokszínűsége olyan közhely, melyet azért érdemes időről-időre fölvetni és újragondolni, főként válságos időszakokban, amikor a földrajzi összekapcsolódások, a közös érdekek és hagyományok, a megszokott és sokadszor elismételt hídak és szolidarítások, gyöngülnek, és látszanak azok a rések – néhol és némelykor egyenesen szakadékok – melyek elválasztják népeit, országait és kultúráit. Ilyenkor újra és újra föl kell vetni, hogy az unió, a közeledés és az egységesülés, a közös „ház” építése (még) nem automatizmus, és nem visszafordíthatatlan folyamat, sőt ellenzői egyre hangosabbak és befolyásosabbak. Nem abban, hogy reális alternatívát nyújtsanak – és a brexit után kialakult helyzet ezt talán a legvilágosabban mutatja, az oly stabilnak és a demokrácia elsőszámú védőbástyájának hitt Nagy-Britannia hezitál, nem tudja mitévő legyen – hanem, abban, hogy múltbameneküléssel, regresszióval, rombolják azt is, ami fölépült, a hidakat, melyek összekapcsoln(t)ak. Az euroszkepticizmus (melyben, a britt failure-t követően, Magyarország kormánya az elsőszámú hangadó) térhódítása, a nacionalista, és szélsőséges nézetek divatba hozása, minden más tényezőnél – igen, a menekültválságnál, a gazdasági kihívásoknál is – nagyobb mértékben mérgezi a kutakat, már-már széteséssel fenyegeti az EU-t.
Európa nyugati végén jártam, Spanyolországban, és nemcsak nagyvárosok kirakataira és turistalátványosságaira figyeltem, hanem a vidéket, egy andalúziai kisváros és környékének társadalmát, egy nagyon keveset a „lenti”, a grass roots oldalából is megfigyelhettem, a „fejlett nyugatnak”. És igencsak elgondolkodtatott, amit láttam hallottam, arról, hogy szűkebb világunkban, nemcsak mi közemberek, de újságírók, és főként politikai hangadók, közvélemény alakítók, a valós ismeretek és tapasztalat helyett, milyen nagy mértékben igazolhatatlan sztereotípiákban gondolkodunk/nak, mennyire nem látjuk/ák át a reális helyzetet. A nagyvárosok neon (akarom mondani led) fényei elvakítják azokat is, akik csupa pozitív módon szuperlatívuszokban látják/láttatják a „nyugatot”. És azokat is, akik ellenkezőleg, ma már a legtöbbet a multikulturális/multinacionális nagyvárosok és társadalmak alaptalan lejáratásában járnak az élen, szitokszóként használják a belga főváros nevét, manipulációra az Európát ért kihívásokra tett leghaloványabb erőfeszítéseket is. És igen, arra gondoltam, miközben egy helyi fejlesztési irodát vezető, hozzám nagyon közel álló, igencsak lelkes és aktivista spanyol sors- és „kontinens-társam” reális és kijózanító beszámolóját hallgattam, hogy milyen egyértelmű, ha kicsit odanézünk a való világ dolgaira, hogy a különbségek mögött – úgy jó 3500 km-re nyugatra – ugyanazok a problémák foglalkoztatják a kisembereket, a „vidéket”. Ugyanúgy küzdenek a létbiztonságért, jövőjükért, a békéjükért, a valós értékekért, családjuk boldogulásától kezdve egészen az általános társadalmi szabadságért és méltányosságért, mindefele. Spanyolországban és Andalúzia déli része ettől nem kivétel, a munkanélküliség 6-7 éve igencsak magas (most akár 25%-os is lehet a régióban, egész évre vetítve, a fiatalok körében meg minden bizonnyal akár az ötven százalékot is eléri „télen”, amikor nincsenek szezonmunkák), modernizációs deficittel küzdenek, hiszen a hagyományos gazdasági tevékenységek, mezőgazdaság, (főként gyümölcs és zöldségtermesztés), és a bortermelés nem elég a megélhetéshez, leestek a piacok, nehéz exportlehetőségeket találni, kegyetlen a konkurencia, stb., ezért új gazdasági/társadalmi stratégiára van szükség. Váltani kellene, (az általam meglátogatott kisváros a turzimusra készül építeni fejlesztési stratégiáját, igen módszeresen és olyan emberek segítségével, akik nem saját zsebre dolgoznak, akik nem maguknak, hanem a közösségnek építenek új fejlesztési stratégiát, módszeresen, és tisztességesen, fel- és kihasználva a helyi klíma, természeti környezet és egyéb források nyújtotta lehetőségeket) és ebben az EU partner volt, illetve most is az. Csakhogy a szkeptikusok (a brexitet ott is szitokszóként használják a politikai balgaság metafórájaként), és a mindent ellenzők akadályai a kibontakozásnak, legalábbis elterelik a figyelmet a kihívásokról, és elakasztják a kibontakozás lehetőségeit. Helyi civil szervezetek beszámolóit/bemutatkozóit hallgattuk, viszont valódi NGO-két, melyek semmiféle állami támogatásra nem is várnak. Maguk építkeznek, alulról és önkéntesen, valódi szociális,  kulturális, és fejlesztési terveket generálva, melyeket azután ki is viteleznek. És ebben a részben mutatkozott meg az egész, az amit érdemes nyugati szellemiségnek nevezni: az önszerveződésre a dolgoknak saját kézbe vételére való hajlandóságot, elkötelezettséget és lendületet, ez lenne ugye az autonómia, spanyolul, angolul, magyarul és minden más nyelven. Itt az autonómia elkötelezettséget jelent a progresszió, a modernizáció és az európai közösség mellett, ki sem mondják a szót (megteszik azt a politikai szervezetek), csak gyakorolják nap, mint nap. És mielőtt, itthoni kórus harsogva előadná a rossz komcsi örökség és a civil társadalmi hagyományok hiányának, negyed évszázada forgó szappanoperájának főáriáját, hogy t.i. „nem lehet”, mert a komcsik ...., stb., hadd jegyezzem meg: az „újkori” Spanyol demokrácia csak 15 évvel idősebb a mieinknél. A Franco-diktatúra –  a polgárháború atrocitásait is beszámolva – véresebb és kegyetlenebb volt, mint a tulajdonképpeni szocilista periódus nálunk. Az itteninél is, nem hogy az ’56-ot követő magyar „gulyáskommunizmusnál”, és éppen úgy kiírtotta, betiltotta és üldözte a civil szerveződéseket, mint a baloldali diktatúrák tették nálunkfele. És nota bene, ahhoz asszisztált az egyház, mint ahogy most is élen jár a gyülölködésben, ja, nem ott, hanem Magyarországon, sőt egyre inkább, szűkebb környezetünkben is. A(z újabb) spanyol civil társadalom is csak negyvenéves, és az ország tele tömegsírokkal, melyek ugyan többnyire nyolcvan évesek, de még mindig halkan beszélnek az atrocitásokról, még mindig nem tudni, hogy az áldozatok hol lelték örök nyugalmukat – köztük, hogy éppen Andalúziánál, és az andalúzok Radnótijánál maradjak: Federico Garcia Lorca is tömegsírban végezte, valahol szeretett Granada-jába –, mint ahogy a gyilkosok neve is ismeretlen.
Mi itt, szeretjük úgy föltűntetni saját történelmünket, mint a válságok és nyomorúságok tárházát, mindig másra mutogatva, ha az okokra kerül a sor. De zaklatott és véres történelmünk nemcsak nekünk van, van az a nyugatnak is (az utóbbi negyven évhez hasonló történelmi periódushoz mérhető békében és viszonylagos jólétben Spanyolországnak sem volt része történelme folyamán – mondja barátom). Tehát, mely történelmi korba lenne értelme visszakanyarodni, nyugaton és  keleten, egész Európában? Miféle elmúlt, hazudott és aztán elhitt, aranykorért lenne értelme feláldozni újabb nemzedéke(ke)t, jelent és jövőt, ahelyett, hogy előre néznénk, hogy az egységesülő, békés és szabad Európát tekintenénk cépontnak?

És természetesen, azon is gondolkodtunk közösen, hogy vajon az alsó és kis társadalmak elkötelezettsége, aktivizmusa és egyáltalán, a civil társadalom lehetőségei, elegendőek-e ahhoz, hogy ellensúlyt képezzenek a euroszkepticizmus, a megveszekedett (konzervativizmusnak álcázott) populista-demagóg, etno-nacionalizmussal szemben? Képes lesz-e a még tétova EU újra feltöltődni (elég erős-e a reloading szándéka, a relaunching Europe program ehhez?) és kiútat mutatni a sokféle válságos helyzetből és pozitívan, ha úgy tetszik előre menekülve megfelelni a kihívásoknak? Nincs egyértelmű válasz, és tudom, hogy patetikusan hangzik, de tenni kell(ene) érte, amíg még lehet ...