Pars pro toto

Pars pro toto

Európa sokszínűsége olyan közhely, melyet azért érdemes időről-időre fölvetni és újragondolni, főként válságos időszakokban, amikor a földrajzi összekapcsolódások, a közös érdekek és hagyományok, a megszokott és sokadszor elismételt hídak és szolidarítások, gyöngülnek, és látszanak azok a rések – néhol és némelykor egyenesen szakadékok – melyek elválasztják népeit, országait és kultúráit. Ilyenkor újra és újra föl kell vetni, hogy az unió, a közeledés és az egységesülés, a közös „ház” építése (még) nem automatizmus, és nem visszafordíthatatlan folyamat, sőt ellenzői egyre hangosabbak és befolyásosabbak. Nem abban, hogy reális alternatívát nyújtsanak – és a brexit után kialakult helyzet ezt talán a legvilágosabban mutatja, az oly stabilnak és a demokrácia elsőszámú védőbástyájának hitt Nagy-Britannia hezitál, nem tudja mitévő legyen – hanem, abban, hogy múltbameneküléssel, regresszióval, rombolják azt is, ami fölépült, a hidakat, melyek összekapcsoln(t)ak. Az euroszkepticizmus (melyben, a britt failure-t követően, Magyarország kormánya az elsőszámú hangadó) térhódítása, a nacionalista, és szélsőséges nézetek divatba hozása, minden más tényezőnél – igen, a menekültválságnál, a gazdasági kihívásoknál is – nagyobb mértékben mérgezi a kutakat, már-már széteséssel fenyegeti az EU-t.

Európa nyugati végén jártam, Spanyolországban, és nemcsak nagyvárosok kirakataira és turistalátványosságaira figyeltem, hanem a vidéket, egy andalúziai kisváros és környékének társadalmát, egy nagyon keveset a „lenti”, a grass roots oldalából is megfigyelhettem, a „fejlett nyugatnak”. És igencsak elgondolkodtatott, amit láttam hallottam, arról, hogy szűkebb világunkban, nemcsak mi közemberek, de újságírók, és főként politikai hangadók, közvélemény alakítók, a valós ismeretek és tapasztalat helyett, milyen nagy mértékben igazolhatatlan sztereotípiákban gondolkodunk/nak, mennyire nem látjuk/ák át a reális helyzetet. A nagyvárosok neon (akarom mondani led) fényei elvakítják azokat is, akik csupa pozitív módon szuperlatívuszokban látják/láttatják a „nyugatot”. És azokat is, akik ellenkezőleg, ma már a legtöbbet a multikulturális/multinacionális nagyvárosok és társadalmak alaptalan lejáratásában járnak az élen, szitokszóként használják a belga főváros nevét, manipulációra az Európát ért kihívásokra tett leghaloványabb erőfeszítéseket is. És igen, arra gondoltam, miközben egy helyi fejlesztési irodát vezető, hozzám nagyon közel álló, igencsak lelkes és aktivista spanyol sors- és „kontinens-társam” reális és kijózanító beszámolóját hallgattam, hogy milyen egyértelmű, ha kicsit odanézünk a való világ dolgaira, hogy a különbségek mögött – úgy jó 3500 km-re nyugatra – ugyanazok a problémák foglalkoztatják a kisembereket, a „vidéket”. Ugyanúgy küzdenek a létbiztonságért, jövőjükért, a békéjükért, a valós értékekért, családjuk boldogulásától kezdve egészen az általános társadalmi szabadságért és méltányosságért, mindefele. Spanyolországban és Andalúzia déli része ettől nem kivétel, a munkanélküliség 6-7 éve igencsak magas (most akár 25%-os is lehet a régióban, egész évre vetítve, a fiatalok körében meg minden bizonnyal akár az ötven százalékot is eléri „télen”, amikor nincsenek szezonmunkák), modernizációs deficittel küzdenek, hiszen a hagyományos gazdasági tevékenységek, mezőgazdaság, (főként gyümölcs és zöldségtermesztés), és a bortermelés nem elég a megélhetéshez, leestek a piacok, nehéz exportlehetőségeket találni, kegyetlen a konkurencia, stb., ezért új gazdasági/társadalmi stratégiára van szükség. Váltani kellene, (az általam meglátogatott kisváros a turzimusra készül építeni fejlesztési stratégiáját, igen módszeresen és olyan emberek segítségével, akik nem saját zsebre dolgoznak, akik nem maguknak, hanem a közösségnek építenek új fejlesztési stratégiát, módszeresen, és tisztességesen, fel- és kihasználva a helyi klíma, természeti környezet és egyéb források nyújtotta lehetőségeket) és ebben az EU partner volt, illetve most is az. Csakhogy a szkeptikusok (a brexitet ott is szitokszóként használják a politikai balgaság metafórájaként), és a mindent ellenzők akadályai a kibontakozásnak, legalábbis elterelik a figyelmet a kihívásokról, és elakasztják a kibontakozás lehetőségeit. Helyi civil szervezetek beszámolóit/bemutatkozóit hallgattuk, viszont valódi NGO-két, melyek semmiféle állami támogatásra nem is várnak. Maguk építkeznek, alulról és önkéntesen, valódi szociális,  kulturális, és fejlesztési terveket generálva, melyeket azután ki is viteleznek. És ebben a részben mutatkozott meg az egész, az amit érdemes nyugati szellemiségnek nevezni: az önszerveződésre a dolgoknak saját kézbe vételére való hajlandóságot, elkötelezettséget és lendületet, ez lenne ugye az autonómia, spanyolul, angolul, magyarul és minden más nyelven. Itt az autonómia elkötelezettséget jelent a progresszió, a modernizáció és az európai közösség mellett, ki sem mondják a szót (megteszik azt a politikai szervezetek), csak gyakorolják nap, mint nap. És mielőtt, itthoni kórus harsogva előadná a rossz komcsi örökség és a civil társadalmi hagyományok hiányának, negyed évszázada forgó szappanoperájának főáriáját, hogy t.i. „nem lehet”, mert a komcsik ...., stb., hadd jegyezzem meg: az „újkori” Spanyol demokrácia csak 15 évvel idősebb a mieinknél. A Franco-diktatúra –  a polgárháború atrocitásait is beszámolva – véresebb és kegyetlenebb volt, mint a tulajdonképpeni szocilista periódus nálunk. Az itteninél is, nem hogy az ’56-ot követő magyar „gulyáskommunizmusnál”, és éppen úgy kiírtotta, betiltotta és üldözte a civil szerveződéseket, mint a baloldali diktatúrák tették nálunkfele. És nota bene, ahhoz asszisztált az egyház, mint ahogy most is élen jár a gyülölködésben, ja, nem ott, hanem Magyarországon, sőt egyre inkább, szűkebb környezetünkben is. A(z újabb) spanyol civil társadalom is csak negyvenéves, és az ország tele tömegsírokkal, melyek ugyan többnyire nyolcvan évesek, de még mindig halkan beszélnek az atrocitásokról, még mindig nem tudni, hogy az áldozatok hol lelték örök nyugalmukat – köztük, hogy éppen Andalúziánál, és az andalúzok Radnótijánál maradjak: Federico Garcia Lorca is tömegsírban végezte, valahol szeretett Granada-jába –, mint ahogy a gyilkosok neve is ismeretlen.

Mi itt, szeretjük úgy föltűntetni saját történelmünket, mint a válságok és nyomorúságok tárházát, mindig másra mutogatva, ha az okokra kerül a sor. De zaklatott és véres történelmünk nemcsak nekünk van, van az a nyugatnak is (az utóbbi negyven évhez hasonló történelmi periódushoz mérhető békében és viszonylagos jólétben Spanyolországnak sem volt része történelme folyamán – mondja barátom). Tehát, mely történelmi korba lenne értelme visszakanyarodni, nyugaton és  keleten, egész Európában? Miféle elmúlt, hazudott és aztán elhitt, aranykorért lenne értelme feláldozni újabb nemzedéke(ke)t, jelent és jövőt, ahelyett, hogy előre néznénk, hogy az egységesülő, békés és szabad Európát tekintenénk cépontnak?

És természetesen, azon is gondolkodtunk közösen, hogy vajon az alsó és kis társadalmak elkötelezettsége, aktivizmusa és egyáltalán, a civil társadalom lehetőségei, elegendőek-e ahhoz, hogy ellensúlyt képezzenek a euroszkepticizmus, a megveszekedett (konzervativizmusnak álcázott) populista-demagóg, etno-nacionalizmussal szemben? Képes lesz-e a még tétova EU újra feltöltődni (elég erős-e a reloading szándéka, a relaunching Europe program ehhez?) és kiútat mutatni a sokféle válságos helyzetből és pozitívan, ha úgy tetszik előre menekülve megfelelni a kihívásoknak? Nincs egyértelmű válasz, és tudom, hogy patetikusan hangzik, de tenni kell(ene) érte, amíg még lehet ...