22-es csapda hatumáknak, szeretettel

22-es csapdája hatumáknak, szeretettel

                         Szavazzunk, vagy ne szavazzunk, úgyis megbánjuk!

Korunk egyik paradoxona, s nem a leglényegtelenebb, hogy a Big Data, a különféle módokon előállított és változatos mátrixok szerint összekapcsolható irdatlan mennyiségű adat feltárja, avagy éppen hogy eltakarja a „tényeket”, azt a valóságot, amiből az információk – legalábbis elvben – erednek. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, ugyanezt az igazsággal – egy származtatott logikai kategóriával – kapcsolatban is fölvethetjük (nem összetévesztendő az igazságérzettel, az igazságossággal, mely, mint viszonyfogalom, még több szubjektív mozzanatot invokál), minek következtében csak ködösebb lesz az egész, már-már áthatolhatatlan. És valahogyan mégis boldogulnunk kell a hétköznapokban, valahogyan rendet kell vágnunk a dzsungelben, mert a feszültség egyre inkább elviselhetetlen. És ha nem tudunk tényekre hivatkozni, nem tudjuk „mi az igazság”, hát nem a rációra, hanem az érzelmekre és szenvedélyekre, félelmekre és reményekre (wishful thinking), ha nem egyenesen rémálmokra és hiú ábrándokra hagyatkozunk: menekülünk a való világból, egy másik, szimulált tévéshowba, kukkolni, mások életét élni, s aztán valóságnak nézzük a szimuláltat, a kimódoltat, a manipulatív módon felépített álvalóságot. Alig engedjük hozzánk jönni a racionális meggondolásokat, hiszen érzelmileg az álvalósághoz kötődünk, azzal azonosulunk, (hollywoodi kulissza az egész világ, Shakespeare örömére szolgálna). A megvágyott jövő délibábja, vagy éppen ellenkezőleg a „strukturális nosztalgia” vesz erőt rajtunk, egy a jövőnél nem kevésbé bizonytalan alapokon nyugvó „szebb múlt” iránt, mely nem számol a tényekkel, viszont megvigasztal: „nagyok leszünk újra”, s ezért semmiféle erőfeszítést, még gondolkodásbelit sem kell tegyünk, mert valahogyan ez nekünk „kijár”, jussunk, a miért is?

Tények és racionálisan fölfogható (nemrég még büszkék voltunk arra, hogy a homo sapiens nembeli attribútuma a racionális gondolkodás, ma meg egyre inkább elterjed a jelszó miszerint  szívünkre kell hallgatnunk, hányszor leírták már, hogy „nemzetben kell gondolkodni”, nem alanyban, s állítmányban!) valóság nélkül nincs felelősség, hiszen egy érzelmekre és szenvedélyekre épülő világban – ahogy az új magyar idólum mondta is – „bármi megtörténhet”. Nem marad semmi, ami kiszámítható lenne, s ha mégis lenne, azt majd fölülkommunikálja a hatalom, túlharsogják az agitátorok, megoldják a spin doctor-ok, elfödik a médiák, s jöhet is a „bármi”, mégpedig olyan, melyet a hatalom szeret, melyet végül csak ő akar, de nagyon.

Ismét messziről indítok, de az aktuális szimulációhoz jutok, és a kérdéshez, döljünk-e be, kényelemből, félszből, hálából (melyről azért jól tudjuk, hogy nem politikai kategória), szenvedélyből, dafkéből, a csak azért is gesztusának öröméért, stb., a kvótanépszavazás (szép Loreley dalának), hívó szavának? Sokan (köztük magam is, többek között, itt, itt, itt, és itt) és sokféleképpen elmondták, hogy semmiféle racionálisan kiszámítható, előrelátható haszna nincs a kvótanépszavazásnak, legalábbis a menekült és bevándorlókkal kapcsolatos kérdés (sok szempontból mondvacsinált krízis) megoldásához nem visz közelebb, különösen számunkra határontúliak számára káros. De alig beszélünk arról, hogy milyen származékos veszteségekkel kell számolnunk, amennyiben részt veszünk, melyek tőlünk függetlenül, sőt akaratunk ellenére alakulhatnak, kelthetik ismételten rossz hírünket, tehetnek a következő gyűlelethullám alanyaivá, illetve célpontjaivá.  

Miért 22-es csapdája számunkra hatumáknak az, amibe belekerültünk? Normális körülmények között racionális és morálisan is elfogadható, akármelyik népszavazással kapcsolatos álláspont a magyarországi szavazók számára. Már, ha a kérdés nem lenne okafogyott és a népszavazás következményei nem lennének beláthatatlanok (következmény-etikai meggondolások azonmód kizárva). De még így is, a kormánypártiak bármilyen kimenetel esetén megerősödhetnek abbéli hitükben, hogy ők a többség, és fölhatalmazhatják „bármire”, szeretett vezérüket. Az ellenzékiek, különösen ha érvénytelen lesz a referendum, „erőt mutathatnak”, azt, hogy mégiscsak tenyezők, stb. Mindkét oldalnak lehetnek legalábbis érzelmi elégtételei (legalább, mint egy nagymintás közvéleménykutatás eredményeinek láttán: jó a többséghez tartozónak tudni magunkat, és jó az is, ha hallatni tudjuk a hangunkat, tényezők vagyunk a politikában, stb.), de mi van a határontúliakkal? Mi ugyanis nem vagyunk sem kormányon, sem ellenzékben Magyarországon, úgyhogy az elégtétel szinte kizárt. A kibic (akinek, mint tudjuk semmi sem drága), a nap végén nem marad semmivel, szimulált valóság szereplője, és maga is szimulákrummá lesz. Védtelenek vagyunk a hibáztatásunkkal, sőt érzésem szerint, egyenesen a bekövetkező megvádolásunkkal szemben: bármelyik eredmény „ránk fogható”, akár van, akár nincs „füstszűrős sapkánk”. Úgyhogy veszíthetünk mindahányan, éspedig a referendum kimenetelétől függetlenül, hiszen – amint Keszthelyi András egy korrekt írásban fölveti –  eldönthetünk valamit, amiről még azt sem tudjuk végül is mire való, miközben következményei miatt semmiféle pozitív élményt, vagy előnyt nem élvezhetünk. A hálavoksok nem ugyanabban a dimenzióban működnek, nem úgy érvényesek, mint a demokratikus játszmában amúgy szokásosak, olyan ügyekben, melyek kimenetele belátható, a felelősségek aztán feloszthatók, a következmények terheit és/vagy előnyeit a szavazók viselik, stb. Lássuk be, a hatumák voksai szimulált valóságban működnek, abban az „égi hazában,”, vagy „elképzelt nemzetben” (imagined community), melyről szavazni abszurdum, mentális dimenzió, kivetítés, „égi paradicsom” (ízlés szerint).

Ha érvénytelen lesz ugyanis a referendum, azt fogja mondani az egyik, a hatalmon levő,  magyarországi fél, hogy többen mehettünk volna, és eldönthettük volna a dolgot az ők javára. Ha, a mi szavazatainkkal lesz érvényes a szavazás – ami tekintve a szűk eltérést a táborok támogatottsága között, legalábbis a mérések szerint – könnyen bekövetkezhet, mások helyett döntöttünk, haragudni fognak ránk, akik a bojkottot hírdették. Jól ki nem jöhetünk a dologból és ráadásul a gyűlölködés még hosszú ideig nyomot hagy a mi nyilvános diskurzusainkban, megmérgezi a társas kapcsolatainkat, sőt muníciót ad az ellenünk acsarkodó többségieknek, hogy hangoztassák: íme a kisebbség (aki magát fölsőbbrendűnek képzeli) a hibás az etnikus konfliktusokért, hiszen merőben intoleráns, xenofób és gyűlölködő.

A kocka el van vetve, és mához egy hétre könnyen a magyarázkodásra, önvédelemre kényszerítettek népe, bünbakok lehetünk, a gyűlölködés, acsarkodás, és a megveszekedett ellenségeskedés célpontjai, és ezen nem segít a referendum kimenetele: csapdába estünk, s nehéz lesz ebből kivergődnünk, az Olymposziak (no, meg az „erő”) legyenek velünk!