Mit súgott a vox populi?
(Egy gyűlölködő „kétharmados kisebbség”, érvénytelen referendum általi
előállításának perverz művészetéről)
Most hogyha tévében beszélnék,
magam mellett a pulton láthatnának egy tekercs wc-papírt, és ajánlanám azon rommagyar politikusoknak, hogy szájtörlésre használják, akik belevittek tömegeket ebbe a
népszavazásos közjátékba. Akik – egyféle biztos tudás birtokosaiként, gazdaként,
patrónusként, kiskirályként – nemcsak tudni vélték mi van, és mit kell tenni,
hanem egyenesen másokra is rá akarták erőltetni nézetüket, azt a hazugságot,
hogy eleve egyértelmű és világos, amiről a referendumon föltett kérdés szól. Akik
kötelességként tüntették föl a részvételt, és a „nem”-el való szavazást, mintha
a távolmaradás, vagy az érvénytelen szavazat, de akár az igennel való voksolás
is, ne lennének demokratikus és legitím opciók. Sajnálatomra az illetők között
volt, nemcsak a bigott orbánista-tőkésista Szilágyi
Zsolt, és néhány hangoskodó társa (a nekivadult kommentariátust, és az
elgaloppírozott, az előbbiek szintjére sülyedt, egyházi
vezetőket meg sem említve), hanem Tamás
Sándor, vagy Borboly Csaba,
és nem utolsó sorban Kelemen
Hunor kötelezte el, elvtelen módon, és minden belső demokratizmust
félretéve a szövetséget, az elhibázott referendum mellett. A szövetség vezéreit
még az sem érdekelte, hogy szembe mennek a volt elnök, Markó Béla, világosan megfogalmazott,
és korrekt álláspontjával, és ezzel újabb belső frontot nyitottak, ja,
szigorúan az „egység”, a rommagyar és székely /vegyük észre, hogy ma már ezek
sem automatikusan esnek egybe, ám!/ „közérdek”, stb., nevében, pontosabban
magasról téve mindezekre. A gesztus nem eredeti, de kifejező, és talán még meg
is menthetné, ami menthető: a tévedés beismerése az emberi bölcsesség, és nem a
gyengeség jele, mégha agresszív és törtető politikusoknak ezt hiába is
magyarázná az ember. Nevezett urak és további urak, meg hölgyek, ha letörölték
a mustárt bajszukról, talán léphetnének egyet hátra és elgondolkodhatnának a
történtekről, a referendum egyértelmű kudarcának okairól. Annál is sürgetőbb
lenne egy higgadt elemzés, mert ha szigorúan a politika, és a médiapolitizálás
szempontjából ítélnénk meg a dolgokat, a népszavazás érvénytelenségével, és a
nagyon alacsony erdélyi részvétellel, az derült ki, hogy biza a teljes itteni
politikai mainstream (tisztelet a gyér
kivételnek), és az egyházak egyes vezetőinek üzenetét, bíztatását, (az
uszításról más helyen szóltam és még szólni fogok), a rommagyarság
elenyésző hányada, a szavazásra regisztrált kettős állampolgároknak is csak kevesebb,
mint egyharmada követte. Magyarán a parlamenti választások előtt bő 2 hónappal
a politikai establishment csupán a
szavazók elenyésző hányadát tudta megszólítani, egyúttal jó alkalmat
elszalasztva, a hallgatásra. Tudom, mások a lecsengett népszavazás – ha ugyan a
referendum, és különösen a felszított, kiprovokált idegengyűlölet, nem lesz még
sokáig napirendkijelölő téma! – és az országos választások tétjei, de mégis: ez
a kudarc több, mint szegénységi bizonyítvány, a botrányosan gyenge mozgosítás
további kudarcot vetít előre. És akkor most nem is szólok a jelölési
botrányokról, melyek – minden bizonnyal – tovább rontják az esélyeket. Az
itteni politikusok, egyházi vezetők, és mindenféle el-, meg lekötelezett véleményformálók
számára adódna egy kézenfekvő tanulság, ami talán még előnnyé kovácsolható (ha ezekután
még hihetnénk a politikusok és klerikális vezérek tanulóképességében, a
meliorizmus, a „megigazulásra” való hajlandóság, mélyen keresztény
lehetőségében): hallgatni – a politikában is – igen gyakran, aranyat ér. Értem
én, hogy a hatalmi elit egyik fontos – sajátos viszonyaink közepette meglehet éppen
a legfontosabb – eszköze az „értelmezés hatalma”, a „nép” helyett
megfogalmazott és forgalmazott, sőt sulykolt interpretációk kiváltsága,
csakhogy. Amennyiben az uralkodó elit ezt a szerepet fölvállalja, az ezzel járó
indokolatlanul fölnövesztett felelősség elől sem térhet ki, mert a föstött
ördög a politikában, biza leszáll a falvédőről, s akkor? Esetünkben föl kell
vállalnia, hogy maga is megtévesztett, manipulált volt, nem volt képes helyesen
értelmezni a népszavazás tétjét és kockázatát, illetve érdekei fölülírták a
helyes interpretációt, ami a referendum valódi célját és értelmét, a
megveszekedett Európaellenességet, illeti. Így aztán érdekből vagy
tudatlanságból felültették a szavazók egy részét is, megvezették és
gyűlölködésre sarkallták az arra hajlamos embereket, a megosztott és
félrevezetett sokakat, komoly károkat okozva a személyközi kapcsolatokban, a
társadalmi kohézióban, stb. Akik hozzájárultak a gonosz hétköznapivá válásához
és elvegyüléséhez a tömegben, most segíthetnének a leleplezésében, sőt
kigúnyolásában és elüldözésében is. Tudom, tudom, erről szó sincs, de hát a
normalitást, a tisztességes hozzáállást legalább ki kell mondani, a politika
nem az erkölcsi bajnokok sportja, de hát mégsem minden csak politika. Azért még
erkölcs és normalitás – horribile dictu, még morálfilozófia, sőt morálteológia
is – létezik, azért még nézhetünk egymás szemébe, amolyan civil, egyszerűen polgári,
emberi alapon, nemde? És a megtévelyedetteket is hagyni kell élni, van, vagy
nincs megbocsájtás, „emberek vagyunk és nem vadak”. Sőt segíteni kell a
tisztánlátásukat, fölvilágosítani, jobb belátásra bírni, vagy legalábbis erre
bátorítani őket, stb. – tiszteltklérus, rosszul tudnám? És nem kell ehhez új
tízparancsolat, újabb hegyibeszéd, tisztítótűz sem, fölteszem, a jóérzés és a
józan ész, elegek lesznek most még. Vissza kell bontani az őrületet, egészen addig,
amíg újrainterpretálhatjuk a helyzetünket, amíg gyűlöletmentes, meg nem
mérgezett talajra nem lelünk, megtettük ezt máskor is, miért ne menne éppen
most?
És akkor ismét, miről szólt a
referendum, valójában?
Mint utóbb kiderült a népszavazásnak
nem az volt a tétje és célja, amit annak kezdeményezői, minden lehetséges
eszközzel és a lehető leggátlástalanabb módokon közvetítettek. És tényleg semmi
köze nem volt a menekültek, bevándorlók kérdéséhez, ők csak mellékesen lettek
nyilvánosan megalázva, ismételten meggyűlöltetve. A valódi tét legitimitást
szerezni az EU-ellenességnek, felhatalmazni az akarnokot, hogy áldatlan „szabadságharcát”
folytathassa egy elképzelt Brüsszel nevű (de a valódi városhoz semmilyen
formában nem köthető), imaginárius, pontosabban szimulált ellenséggel szemben.
Hát ezért volt minden, ezért a sok milliárd a kampányra, ezért az uszítás,
ezért a fenyegetés, az oktalan félelemkeltés, a féktelen és perverz propaganda,
és ezért lett a gyáva és megtévesztő kérdés mint referendumprobléma fölvetve. (Nem
újdonság, hogy az autokrata vezér a legtöbbszőr gyáva, aki sunyítva hódít,
félrevezet, kitér, kicselez, soha nem szemben, soha nem nyílt sisakkal és soha
nem egyenes versenyben győz. Sőt, ki sem mer állni fair megmérettetésben – ha
jól emlékszem Orbán utoljára Medgyessyvel vitázott nyilvánosan, és akkor is
alúlmaradt, azóta csak saját, vazallusi közegben szájhősködik. És az is egy
belátható kommunikációs pattern szerint működik – emlékszünk még Ceausescura? –
hogy kettős beszédet gyakorolnak, egyet belső, egyet meg külső használatra. De
a modellben a bukás is bele van kódolva, így van ez a halhatatlanság esetében
is, mindenki tudja, hogy halandók vagyunk /még Szokrátész is az/, és mégis a
legtöbben azt képzelik, abban reménykednek, hogy az örökkévalóság velük fog
kezdődni, persze az már ki sem derül számukra, hogy mégsem.) A kiagyalók valójában Magyarország
EU-s tagságára szerettek volna rákérdezni, akárcsak a brexitkor tették a britek,
a kilépés támogatottságát akarták gyáva módon tesztelni (ennek kapcsán folyna
most az acsarkodás, ha érvényes lett volna a referendum), de nem jött be.
Mielőtt még kitiltanák a szótárból is az „érvénytelen” és „eredménytelen” kifejezéseket,
kérdezzük meg, hogy
mit üzent a nép?
Hogyan kell érteni az
érvénytelenséget? Nos, a referendum jogi értelemben semmiféle értékkel nem bír,
politikai üzenete is egyszerű: a vox populi azt mondta, hogy nem kíván
foglalkozni a rosszul megfogalmazott álságos kérdéssel. Visszautasította a
döntést egy sunyi, irracionális gyűlölködésre és fikcióra alapozott rossz
kérdésben: a polgárok egyértelmű választ adtak, a politikai osztálynak most
hallgatnia kellene. Minden további magyarázkodás csak még jobban elidegeníti
egymástól vezetetteket és vezetőket, mélyíti az árkokat, és növeli a
felelősségeket.
A legfőbb üzenet, nekünk
civileknek meg az: vegyük már le a gyülölködő álarcunkat, az eltorzult képünket
cseréljük végre egy – ha nem is mosolygósra, az még nem megy – de legalább egy
kicsit kisimultabbra, és Bíbót (no meg a lengyel pápát, és oly sokakat) parafrazálva,
ne féljünk: (Végül aztán mosolyogni sem. Megszívattak és szívtunk, de hát nincs
itt az apokalipszis) még béke van, és lesz még szőlő, s lágy kenyér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése