Népszabadság, kétezertizenhat október tizenegy

Népszabadság, kétezertizenhat október tizenegy

(Korántsem temetni, hanem dícsérni jöttem a Népszabadságot)

A Népszabadság megszüntetésének (einstandolás) piaci interpretációira szót sem érdemes vesztegetni, és nincs is olyan komolyan számbavehető nyugati, sőt régióbeli sajtóorgánum, illetve állást foglaló személyiség, amelyik/aki ne a politikai/hatalmi elhallgattatást tekintené reális indítéknak: lépés az illiberális berendezkedés, a putyinizmus útján. Ahol nincs a médiának szabad piaca, ott önszabályozó piaci mechanizmusok sincsenek, ahol a hatalom piaci szereplő lehet, méghozzá átmosott, vagy közvetlenül juttatott közpénzen, ott piaci szereplők szabad versenyét föltételezni, vagy egyszerű botorság, vagy pedig kőkemény érdekeltség, vagy ezek cinikus és pöffeszkedő keveréke. Azt hiszem ezzel még azok is tisztában vannak, akik vagy harsány és silány módon hangoztatott „meggyőződésből”, harcos elkötelezettségből, vagy önös érdekből (jól jönne a konkurencia megszűnése, akkor is, ha valódi médiapiac lenne), vagy egyszerűen csak dafke ripacskodásból (ezekből a hegyke nímandokból van sok, az itteni kommentariátus körében), az ellenkezőjét próbálják súlykolni. Sőt, egyre világosabb, hogy nemcsak a média terén, egyfajta Rubikon átlépéséről beszélhetünk, a közszabadságok többé-kevésbé erőszakos, hatalomvezérelt, fölszámolásának mérföldkövéről. Éppen bárdolatlanságában mutatkozik ez meg: a múltat eltörölni, internetes archívum letiltásával? Működhet ez egyáltalán?, van ennek más értelme, mint az erő csakazértis fölmutatása: gyávák és frusztráltak hencegése ez. Olyan szimbolikus üzenet a mostani, ami világossá teszi – ha még egyszer szükség lett volna ezt urbi et orbi megüzenni – hogy az Orbán rezsim a putyini-erdogáni úton jár. És nincs ezen amit csodálkozni, ha valamit ezt egyértelműen bejelentette az autokrata vezér, amikor illiberális államot hirdetett (éppen Erdélyország fenyvesei alatt), ebben tehát következetes. Viszont, a nyomtatott sajtó ma egyre inkább csak egy hagyományos márkere a liberális demokráciának, az illiberális berendezkedés ilyen minőségében is üldözi, a sajtószabadság „mezői” (hogy ilyen Bourdieu-sen mondjam), egyre inkább máshol vannak, átköltöztek a virtuális térbe. (Azt hiszem a most tiltakozó írók érzékelik és mondják jól, a legnagyobb veszteséget nem is a más fórumokon is működő politikai kritika terének, hanem az irodalmi/kulturális műhelynek az  elvesztése jelenti, amit a Népszabadság évtizedek óta kultivált. Az irodalmi, kritikai, kulturális rovatok minősége referencia volt e területen, mégpedig alig kikezdhető vonatkoztatási pont, az elemzések, esszék és közéleti tárcák pedig mérvadóak, még azok számára is, akik elvből, vagy akár érdekből, hozzá viszonyítva próbáltak ellenvéleményeket megfogalmazni). Ezért könnyen megeshet, hogy az újabb visszalépés a demokráciától, a sajtószabadság korlátozása – melyre mi magyarok, különösen érzékenyek vagyunk, illetve kellene legyünk (tisztelet a kivételnek, de ébresztő, mindenféle jobbereknek, akik elfelejtettétek), ama Márcziusi 12. Pont közül az elsőnek okán – a hatalmi szándékkal ellenkezően sül el. A hatalom egy olyan szimbolikus gesztust követett el – véleményem szerint, az érvénytelen népszavazást és korrupciós botrányokat fölülíró szándékkal –, ami a jobboldali újságírótársadalmat, sőt értelmiséget is megosztotta, és a még úgy ahogy pislákoló sajtószabadság mellett elkötelezett jobboldali „ellenálló”, vagy legalábbis kételkedő, csoportokat provokált ki. Tették ezt, mert súgói úgy érzékelik, emelni kell a tétet a napirendkijelöléshez, még akkor is, ha amit tesznek az szemmel láthatóan deffenzív stratégia. Még annyira amennyire „rugalmas” és romboló, kútakat mérgező, de visszavonulás, mások is látják/mondják: ez már a vég kezdete. Nem sikerült, még a konzervatív forradalom propagandájának céljából sem, hatékony médiabirodalmat kialakítani – a Simicska féle minden bizonnyal hatékonyabb volt anno, mint a mostani, mely nyelvezetében az underclass, a prekariátus és az elektronikus csőcselék színvonala alá süllyedt, viszont kampányban hatástalan (lásd. érvénytelen referendum, túlméretezett gyülöletkampány) kommunikációs eszköznek bizonyult. A történet világosan jelzi, hogy a hatalom médiája nemcsak anyagiakban nem életképes és állandó lélegeztetőgépen él, hanem szellemi tartalékai is nagyon vékonyak, egyszóval képtelen az önreprodukcióra, képtelen olyan (autopoietikus rendszer) „műhelyként” működni, melyhez önként kapcsolódnának értelmiségi elitek, és újratermelnék, fejlesztenék ezen médiák jelenleg igencsak szegényes kulturális tőkéjét. Paradox módon – és tudom, hogy sokan most nem a józan mérlegelést, hanem a föltétel nélküli fölháborodás hangját várják –  de a veszteség ellenére, a baloldali médiákban és a most szolidaritást vállaló jobboldaliakban, ott van a kellő tehetség, kompetencia, innovativitás, stb., és erre lehet alapozni. Ez a kulturális tőke az értékesebb, és nem a nyers hatalom által összeguberált, feneketlen zsákot újra és újra kitömő, harmadosztályú spin doctoroknak kiszolgáltatott, anyagi tőke. És lehet nagy finnyásan „simicskázni”, de az általa ellenőrzött, az „átállt” jobboldali médiáknak, a megosztásban, majd egy jobboldali mediatikus mezőny kiépítésében nagy szerepe van, illetve lehet a jövőben. Mégpeniglen pozitív, hiszen rést üt a kormánypénzzel éltetett falanx-médiák palánkján és csírájában hordozza a fidesztől és csatolt részeitől független jobboldali média kiépítésének lehetőségét, egy eljövendő kiegyensúlyozottabb mediatikus tér ígéretét.

Egyébként a demokratáknak nemcsak félniük nem kell, hanem a túlzott türelmetlenség sem ajánlott. Észre kell venni, hogy nagyobb a közegellenállás, mint az elsőre látszik, és mint azt ellenzékiek – nem egyszer – elkeseredett reakciói láttatni engedik. Ha van terület, ahol a lopakodó diktatúra szinte per definitionem gyenge, az a kulturális termelés mezője, és innen jöhet a remény. Ha nem lesz Népszabadság, ahogyan eddig tudtuk, hát lesz több kicsi, és virtuális „útódja”, pozitív szellemiségének fölvállalója, valóban „új műhelyek„, csak kreativitás, nyitottság, szakértelem és kitartás kell hozzá, némi parrhesia, intellektuális/gondolati bátorság. És egészen biztos, hogy ezekből nem a kormány térfelén van a több: „a Népszabit bedarálhatjátok, de jobbat, sőt még hozzá hasonlatosat sem tudtok csinálni”! – én ezt üzenném a hatalomnak, az elbocsájtott újságírók és az őket támogató értelmiségiek helyében, mégha a regnáló hatalomnak sem füle, hogy meghallja sem rációja, hogy fölfogja, sem ízlése, hogy észrevegye, nincs.