Kisebbségi kalandorpolitika
(avagy a leépülés
faviccei)
Figyelem egy
ideje a "Salvăm Clujul (și Oradea) de București!" („Megmentjük
Kolozsvárt /és Nagyváradot/ Bukaresttől!”) plakátokat és azt gondolom: mennyire,
de mennyire nem
klappolnak a magyar kormányt tanácsoló Finkelstein-Habony féle import
jelszavak nálunkfele. A fijjuk egy kicsit túltolták a sok
"megvédjük"-öt, ami odaát ugye Brüsszel, és a menekültek ellen folyik.
Az a kérdés adódik, hogy azt érdemes, illetve egyáltalán lehetséges átértelmezni
és átvenni ide, a mi viszonyaink közé? Nem magunk alatt vágjuk-e ezzel? Azért
talán egy értelmes magyarázatot, a román nyelvű (sic!) plakátok indoklásáról kaphattunk
volna az illetékesektől, mielőtt utcára kerülnek, illetve ez post festum, sem
ártana. Elmondhatták volna, ha emberszámba vesznek, hogy miért is a provokáció?
Miféle kampányt vezet be?, Merre megyünk? Mit hozhat ez a közös konyhára, akár
csak a közelgő választáson? Hozhat-e egyáltalán valamit? Jellemző viszont, hogy
elfelejtenek fölvilágosítani, majd, ha kitámadnak érte elmondják a nackós
mantrákat, oszt annyi: a balhét majd mások viszik el, azok, akikre négyévente
van csupán szükség, hogy szavazzanak.
Ha a szlogen nem csupán az át nem gondoltságot, a már
bűnös inkonzisztenciát, és felelőtlenséget mutatná, akár vicces is lehetne.
Elképzelem, ahogy a konstancai
román RMDSz-es jelölt egy „Salvăm Constanța de București” banner alatt
pisolyog. Vagy, és főként, ahogy a bukaresti jelöltek egy „Salvăm Bucureștiul
de București” plakát alatt feszítenek (már ha lesz bukaresti lista, vagy
tiltakozásként az sem lesz). Olyan időket élünk, amikor nagyon humorunknál kell
legyünk ahhoz, hogy fotelban hátradölve békésen figyeljük közéletünk teljes
kiürülését. Eltűrjük, hogy az eddig vallot nézeteink és kisebbségpolitikai
fogodzóink egyik napról a másikra át-, illetve fölülíródnak, amikor a tények és
lehetőségek (az örökös Sein és Sollen), összevetése és a „célracionális kalkulus”
(hogy Max Weberre tegyek célzást) helyett a populista és demagóg diskurzusok
dívatja dúl.
Miközben a szövetség képtelen húzó neveket és közismert
jelölteket találni a listáira Udvarhelyen, Vásárhelyen vagy Nagybányán, sorra a
legbizarrabb szavazások, beavatkozások, és fölülbírálatok dagasztják a jelölési
botrányt, aközben a Kárpátokon kívüli megyékben a teljes lista összeállítását,
eröltetik. Valamiféle átláthatatlan ambícióból, vagy beláthatatlan rációból,
kompenzálásként, vagy frusztrációból, ami biza nem jó tanácsadó a politikában.
Mekkora arc és mekkora arrogancia kell ahhoz, hogy Kovács Péter szavaival a „Salvăm
Clujul de București!” jelszó, úgy legyen
magyarra fordítva, hogy „Ahol az adónkat ránk költik, és nem
Bukarestre. Több pénzt útra, kórházra, iskolára!”? Egyébként szintén a
kampányfőnöktől tudjuk, hogy a provokatív és arrogáns jelszó valójában azt
kellene, hogy jelentse, hogy „decentralizációt akarunk”, akkor meg vajon miért
nem így mondják, románul, magyarul, németül és hottentottán, egyaránt?
A kisebbségpolitikának tartásosnak, a tényeken és az
igazságokon, no meg a progresszióba vetett általános hiten kell alapulnia,
egyébként nem megvéd, hanem elveszejt. A tények és a lehetőségek felmérésének
mellőzése – meglehet kedvez az erőből politizálók, a legalább saját ganédomjukon
(túl)hatalmat élvező diktátor hajlamú demagógoknak – kisebbségi helyzetben
életveszélyes, helyrehozhatatlan következményekkel járhat. A kalandorpolitika,
a populista és demagóg diskurzusok, az idegengyűlölet szítása, ami már-már hungarikummá
változott botrányos és elfogadhatatlan itt és most, és nemcsak a jó ízlés ellen
való, hanem, és elsősorban a gyakorlat vonatkozásában káros.
A kalandorpolitika éppen a kívánatos poszttranszilvanista
eszmék és azok alapján alakuló politikai gyakorlat lejáratását eredményezi, még
mielőtt egyáltalán elkezdenénk alapjaiban megtervezni és kiépíteni azt. Egy
átgondolt és tartalmas, Erdély viszonylagos autonómiáját hirdető politika nem
kezdődhet egy negatív és megosztó felhívással; annak az etnikumok fölötti
elfogadottságot kell zászlajára tűznie, figyelni a minden irányú és régóta
működő „történelmi sérelmek” és újabb keletű érzékenységek lebontására, a
regionális tudatokra, a pozitív célokra és programokra, stb. Márpedig a
provokáció, a fölösleges botránykeltés csökkenti és nem növeli az esélyeit egy
majdani poszttranszilvanista
program, mozgalom és politika kifejlődésének.
És az a legfontosabb kérdés, hogy akik megkérdezésünk
nélkül átprogramozták racionálisból
kaotikussá, a rommagyar politikát, vállalják-e a felelősséget az esetleges (sőt
nagyon valószínű) kudarcért? Tudom, hogy költői a kérdés, hiszen egyszer sem hallottam,
sem az elnökurat, sem egyetlen, most éppen a magyarországi kalandorpolitikát
visszhangzó nagyhangú előljárótól, hogy ha nem lesz meg az 5% a decemberi
választásokon, akkor felajánlja lemondását (N.B. a rommagyarság a legutóbbi
népszámlálási adatok szerint is a lakosság 6.5%-át teszi ki). A
kalandorpolitika felelőtlen, és ez a felelőtlenség generációkra eláshatja,
lenullázhatja a rommagyar politikát, minden eddigi eredményt, mentális, és
előbb-utóbb valós földönfutókká tesz, hiteltelenné és kiszolgáltatottá.
Még a kampány el sem kezdődött és úgy jártunk ezzel a
temérdek, mindenhonnan visszaköszönő, „megmentéssel-megvédéssel”,
mint vak ember, akit akarata ellenére kísérnek át a forgalmas út túloldalára: csakhogy
vajon ki ment meg a populista és demagóg, és nem utolsó sorban korrupt
politikusoktól? Ami pedig a politikai kommunikációs, magyarán a
hárijánoskodásból, a szájkaratéból adódó hozadékot illeti, amit most nagyarrcal
nyomatnak a felelőtlen előljárók, félős, hogy úgy járnak vele, mint az egyszeri
olasz tizedes, aki kiugrik a lövészárokból, óriásit bődülve, hogy „Avanti ragazzi!”
(előre fiúk), és aztán néma csend. Szigorúan összevont szemöldökkel néz hátra a
golyózáporban, mire kínos perc után, egy hang az árokból: „Che bella voce”
(milyen egy szép hang).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése