Az iskolarendszer teljes és végleges elidegenítéséről

Az iskolarendszer teljes és végleges elidegenítéséről

Ha van olyan területe az igazgatásnak (divatosabb, de semmivel nem pontosabb kifejezéssel a leadership-nek), ami a humanerőforrás-menedzsment területére tartozik, akkor az minden bizonnyal az iskolák igazgatása, általában az oktatási rendszer területe. Az iskolaigazgatás ugyanis rendelkezik mindazokkal a sajátosságokkal, ami sajátossá teszi a humánerőforrás-menedzsmentet, az ipari, termelési, vagy piaci menedzsment területeihez képest. Az iskolaigazgató munkahelyén  emberekkel, mégpedig egy intézménybe tömörült sajátos belső kommunikációs és hierarchikus, de ugyanakkor szakmai, stb., viszonyokkal rendelkező közösségekkel foglalkozik; azután gyakorló pedagógusként a tanulótársadalom tevékenységét (nemcsak az iskolait, és nemcsak kurrikuláris téren) irányítja, segíti, ellenőrzi és korrigálja, stb.; menedzseli a helyi adminisztrációval (igen, a politikummal is), a tanfelügyelőséggel, és más horizontális intézményekkel való kapcsolatokat, illetve az iskolához kapcsolódó külső táradalomhoz való kapcsolatot közvetíti, és az iskola imidzsét hordozza/képviseli/szolgálja (regionális, vagy országos szinten, a tantárgyversenyeken keresztül, stb., vagy akár külföldön is, nemzetközi tantárgyversenyek, testvériskola kapcsolatokban, stb.); folyamatosan kapcsolatban van a szülői társadalommal, nemcsak a szülőértekezletek, a szülői közösségek szervezeteinek megbeszélésein, stb., hanem az iskolán kívüli tevékenységekben is. Feladatainak jó része nem anyagi jellegű dolgok adminisztrálása, hanem a jó kommunikáció, a beosztottak és az iskolát segítő összes más közösségek és személyek bevonása az intézmény hatékony működtetése érdekében, a feladatokkal való azonosulás, a motiváltság biztosítása, stb.

Ezért az iskolai leadership-nek az ipari vagy kereskedelmi menedzsment szabályai szerint való átalakítása, mely jelenleg az iskolaigazgatók versenyvizsgáztatása címszó alatt folyik – és mely kísérlet első szakasza a fő-, illetve helyettes főtanfelügyelők esetében már le is játszódott – merőben elhibázott oktatáspolitikai lépés. Olyan hibás stratégia része, mely nemcsak az abszurd módszertan alapján „vizsgáztatandó” tanárok, potenciális igazgatók és aligazgatók számára megalázó, hanem társadalmi léptékű botrány, és mint ilyen elfogadhatatlan.

Versenyvizsga abszurd szabályzattal, vagy amit akartok

A versenyvizsgákat egy félig kész, menetközben alakított módszertani kézikönyv alapján próbálják lebonyolítani, mégpedig úgy, hogy az utólagos – szintén a minisztérium által közreadott – utasítás-kiegészítések, pontosítások, módosítások, változtatások sorozata hosszabb, mint maga az eredeti szabályozás volt .

Az utólagos módosítások, anélkül, hogy az egész rendszer téves elképzelését, melynek része, hogy a jelenlegi igazgatókat – minden bizonnyal politikai meggondolásokból – büntetni, „rajtakapni”, elzavarni kell (!), érintené, megpróbálja kivédeni a megfogalmazott kritikákat, és támadásokat, melyek a szakszervezetek és nem utolsó sorban a Diszkrimináció-ellenes Tanács (CNCD) részéről fogalmazódtak meg (és persze a PSD-s kifogások élét is igyekeznek elvenni). Megjegyzendő, hogy a minisztérium,  ebben a témában,  kidolgozott – bár soha nem alkalmazott, hiszen évek óta ideiglenes igazgatók és aligazgatók vezetik az iskolákat! – módszertannal rendelkezik, még 2012-ből. A módszertan kipróbálására, tesztelésére, a szükséges szimulálásokra, elegendő idő lett volna az elmúlt négy esztendőben, de ez – nyilvánvalóan politikai, azaz az oktatásmenedzsment szempotjaitól idegen okok miatt – nem történt meg. Ezzel szemben a jelenlegi „technokratának” (magyarán a pártok politikái között folyamatosan lavírozó, de parlamenti támogatással nem rendelkező, tehát valójában kisebbségi –„Johannis-kormány”) mondott kormány kiheréli és éppen leglényegesebb pontjain módosítja a szabályzatot, egy rejtett, nem kis cinizmussal „professzionálisnak” mondott, ipari menedzsmentből vett modell szerint.

A módosítások mindenike elidegeníti az igazgatói fukciót, pontosabban kívülre és föléje helyezi a tanári közösségnek, de még a diákok és szülők, sőt a településnek és helyi közösségnek is idegen vezetőket preferál. Hogyan? Az új igazgató és aligazgató jelölteknek, nem kell semmiféle intézményi beágyazottsága (régisége, pedagógusi múltja, stb.) legyen a megpályázott intézményben, mert sem a tantestület, sem pedig az iskolák vezetőségi tanácsának nem kell beleegyeznie, vagy támogatnia a jelölteket. Sőt miután bármelyik tanár pályázhat egyszerre több funkcióra (igazgatói, aligazgatói állásra), és nemcsak saját iskolájában (ahol tanít, vagy ahol címzetes katedrája van), hanem, ezzel egyidőben bármelyik másikban, akár többen is, ahova csak akar. A levendő vezetőknek a diákokkal és a szülőkkel sem kell semmiféle előzetes kapcsolatának lennie, hiszen megtörténhet, hogy nem ott címzetes, ahol majd igazgatni fog, sőt, nem is ott fogja a kötelező 6-8 óráját megtartani, ahol igazgat: más iskolaközösségből áttanító igazgatók és aligazgatók fogják vezetni az egyes iskolákat. A jelenlegi módszertan alapján megtörténhet az is, hogy nem is arról a településről kerül ki – és ez vidéki iskolák esetében nem kétséges, hogy gyakran elő fog fodulni –  az iskolaigazgató és aligazgató, ahol az intézmény működik. Vagyis a leadership senkit sem fog ismerni nemcsak a helyi adminisztrációból, akivel együtt kell működnie, hanem a szülők közül sem, sőt a közösség számára is idegen lesz.

Ja, és a mindenható politika

Egy csak egy kivételt tesz az új „módszertan” az iskolaigazgatók és aligazgatók versenyvizsgáztatásakor a politikum bevonásával, és ez nem véltelen éppen az RMDSz, (nem itt van annak a helye, hogy a szövetségi és pártjelleg közötti negyedszázados vitát lefolytassuk, de ahogy mondani szokás: ami úgy néz ki, úgy választják, úgy kampányol, úgy  politizál, és viselkedik vetélytársaival, stb., mint egy párt, az tényleg, és köztudottan, egy politikai párt!) jutalma lesz, ugyanis ő ajánlást kell adjon a magyar nyelven is tanító iskolák vezetőinek (sőt nyelvtudást is igazolhat, akár fiktíven is! Ott, ahol magyar (kisebbségi) nyelvű oktatás van, az igazgatónak tudnia kell magyarul. Ez – mivel a módszertan értelmezhető, és a Maros megyei botrány éppen ezért törhetett ki, hogy úgy is lehetett érteni, hogy az „egyik igazgató”, az csak az „aligazgatót” jelentheti, még színtiszta magyar tannyelvű iskolában is! – rendszerint az aligazgató lesz. A nyelvtudást bizonyítani lehet magyar nyelvű tanulmányokkal, vagy magyar tagozatra való kinevezéssel /ez azt feltételezi, hogy a jelölt a címzetesi vizsga előtt a tanfelügyelőség által szervezett nyelvvizsgát tesz le/ vagy hivatalosan elismert nyelvvizsgával. Ezt helyettesíteni lehet egy igazolással, amit az RMDSZ ad a jelöltnek). Éljen a pozitív diszkrimináció mondhatnánk, ha ki nem lógna a lóláb, hogy ennek a beleszólásnak ára van. A dolognak nem sok gyakorlati értelme van, hiszen alapszinten csak arra jó, hogy elaltassa a „módszerrel” szembeni esetleges föllépést, tiltakozást, és persze hogy ismét és ezredszerre megerősítse a szervezet és a pedagógusok között amúgy is ott feszülő ellentéteket, megosszon. Viszont ellentétes a fennen hangoztatott „professzionalizálódással” és depolitizálási szándékkal, hiteltelenné teszi azokat, és így leleplezi a rendszert.

Tegyük túl magunkat ezen az „apróságon”, mégpedig azon, hogy a depolitizálást, a cinikusan félreértett „professzionalizálódást”, célul kitűző eljárás, legalább egy esetben nyíltan átpolitizálja az iskolai leadership-et, hiszen „bölcs pártunk” biztosan jól jár el, vagy ki tudja? Sehol, nincs leírva, de a szimmetrikus jogalkotás szabályai szerint a rommagyar fő-fő párt nemcsak ajánl, hanem adott esetben vissza is vonhatja az ajánlását, és ez esetben nem világos, hogy akkor mi fog történni. Ilyenkor, automatikusan leváltják az igazgatókat, aligazgatókat, és új versenyvizsgát írnak ki új ajánlottakkal, vagy a dolog nem ilyen egyszerű? Vagy, azt az általános hatalomtechnikai eljárást kell követni, a politikailag nem kívánatos leadership eltávolítására, amit a módszertan általában előír. T.i. a sikeresen vizsgázott és szerződtetett igazgatókat a tanfelügyelőség vezetőségi tanácsa, (ami egy átpolitizált grémium, arccal a központi adminisztráció és nem a tantestület, a diákok és szülők fele fordulva) az iskola vezetőségi tanácsának 2/3-a, vagy a tantestület 2/3-a javaslatára felfüggeszthetik. Tehát bárkit bármikor. És bármiért, mert (minősítés, kihágás típusa, stb.) az okok nincsenek szabályozva. 

És tekintsük a dolog pragmatikus oldalát, még a kialakult elvtelen helyzettel együtt is, az RMDSz, ha létezne neki oktatáspolitikája (vezére, sőt sok éve államtitkára is van, csak tudnánk mivel foglalkoznak?), akkor mindnyájunk hasznára is használtatta volna az adódó – minden bizonnyal eredetileg megtévesztésből, lekenyerezésből (jól megmutatta ezt a Maros megyei  áldatlan helyzet) – felkínált lehetőséget, hogy minden magyar, illetve magyarul is tanító (tagozatos) iskolába kerüljön magyarul beszélő igazgató és aligazgató (A  tanfelügyelőségek kifüggesztették azoknak az intézményeknek a listáját, ahol kisebbségi nyelven tanítanak vagy tagozat van – tehát nyelvtudás kell. Erre rádöbbent rengeteg igazgató (főképp kis óvodákban), ahol nincs magyar aligazgató, hogy nem tudnak magyarul – s rájuk nézve diszkrimináció történt, feljelentették ezért a minisztériumot a CNCD-nél, a Tanács igazat adott nekik, felhívta a tanfelügyelőségek figyelmét, hogy törvény szerint lennie kell magyarul beszélő igazgatónak vagy aligazgatónak. Erre a tanfelügyelőségek létrehoztak egy sereg aligazgatói állást kis intézményekben, hogy majd az aligazgatók fognak magyarul tudni. Ám ezekre az aligazgatói helyekre menet közben már nem tudott egyetlen magyar pedagógus sem jelentkezni, mert kifutott az időből.)  Ezt az ajánlási rendszer többé-kevésbé lehetővé tette volna, egy kis utánjárással, tájékozódással, egyeztetésekkel, modellálással, stb. ki lehetett volna alakítani egy olyan helyzetet, ami a  romániai magyar oktatás szintjén előnyös lenne. Sajnos, amint látható a versenyvizsgára jelentkezők elfogadott listájából ezt nem sikerült megoldani, viszont a szövetség helyi vezérei saját – és csak általuk ismert kritériumok szerint, tovább fokozva a széthúzást – alakították az ajánlási rendszert, mégpedig úgy, hogy egyes iskolák igazgatói, aligazgatói székére több magyar jelentkező van, másokra pedig egyetlen sincs.

Nem mellesleg a szövetség és mondjuk az RMPSZ, a helyi pedagógusi szakszervezetekkel, magyar tanfelügyelőkkel, stb., közösen a már említett áttanító, a közösségektől idegen igazgatók és aligazgatók kinevezésének kérdését is megoldhatta volna, legalább a rommagyar intézmények szintjén, ha nem ad ajánlást olyanoknak, akik más intézményekbe jelentkeznek át, mindenféle előzetes helyi és intézményi kapcsolat nélkül. Nem, az egyéni hatalmi érdekek, a befolyással való (vissza)élés ezt a lehetőséget is fölülírta, mindannyiunk kárára.

Végül: szögezzük le

Sem a szakszervezetek, sem a tanári és szülői közösségek, de még a diákok, és az egyébként oly aktív(nak tűnő) egyéb civil szerveződések sem léptek föl határozottan az elhibázott és botrányos oktatáspolitikai eljárás ellen (belefáradtak, helyezkednek, maguk is politizálnak és kivárnak?); de ugyanúgy a megtévesztett RMDSz és hatalmi képviselői, élükön a szakértői kormány magyar államtitkárával, és minisztériumi „szakértőivel”, is hallgatnak a dologról. De hadd szögezzük le, ami itt depolitizálás, és cinikus „professzionalizálás” címszó alatt folyik az éppen az ellenkezője annak, amit máshol jogosan annak neveznek. A depolitizálás feltétele, és egyben módszere ugyanis az lehet, ha az iskolát és annak leadedrship-jét demokratizáljuk, szélesebb körben elfogadtatjuk, közel visszük a tantestülethez, a diákokhoz, a szülőkhöz és a közösségekhez, amelyekben az iskola intézményileg integrált, amely tényezők együttesen adják meg intézményi identitását, társadalmi rangját, presztízsét, stb. Ezt úgy hívják jobb helyeken, hogy az iskolai rendszer „társadalmasítása”, megnyitása, kommunikációjának és társadalmi környezetével való együttműködésének megjavítása, elmélyítése, stb., és ez a modern iskolamenedzsment alapja is. Mint látható a jelenlegi intézkedések, a „módszertan”, éppen ellenkező irányba megy és fog hatni, ezért nem depolitizálás, hanem rejtett átpolitizálása folyik a rendszernek. Csak egy példa, az újonnan meg versenyvizsgáztatott fő- és helyettes főtanfelügyelők szerződését a miniszter bármikor fölbonthatja. Föltéve, de meg nem engedve – mert mint a fenti okfejtésből is egyértelműen kiderül – hogy a jelenlegi miniszter egy megtévedt lélek, egy hozzá nem értő, naiv teremtés, afféle, aktuális újbeszél nyelven „technokrata”, politikailag semleges, stb., akkor is világos, hogy jönnek a következő „politikai” miniszterek és az összes fő- és helyettes főtanfelügyelőt azonmód és minden indoklás nélkül leválthatják (s ez az igazgatók és aligazgatók szintjére is érvényes lesz).

A „professzionális leadership” nevében fölszámolódik az iskola társadalmi beágyazódása, a tantestület-diákok-szülők és a helyi közösségek – szakmai, és nem utolsó sorban morális – társadalmi kontrollja az iskolák fölött. És ne feledkezzünk meg róla, az iskolaigazgatók és aligazgatók nemcsak adminisztrátorok, még csak nem is az intézmények egyszerű humanmenedzsment alapú vezetői, hanem szélesebb körben is példaképek, társadalom és kultúraszervezők, különösen vidéki, vagy kisvárosi környezetben (azt ne is mondjam, hiszen köztudott, hogy a magyar közösségek gyakran nagyvárosokban is „kisközösségek”, akik esetében az iskolaigazgatók kulturális animátorok, diákjaikkal együtt járulnak hozzá a közösségi identitás kulturális újratermeléséhez, stb.). Ezért az elidegenítés, amit az új „módszer” előre bekódol a rendszerbe, hatványozottan káros, s végső soron, társadalmi léptékben is identitásromboló, elidegenítő hatású.

Kérdés, hogy mi lehet ebből, és cui prodest? Először – minden bizonnyal a felfordulás és a konfliktusok fognak megsokasodni. Senki nem tud meggyőzni (és nem csak engem), hogy valaki, aki ismeretlenben a munkahelyétől távoli intézménybe, esetleg egyszerre több iskola igazgatására pályázik, az jóhiszeműen teszi. És, ha ez elő is fordulna, mindettől függetlenül, miért gondolja, hogy a „helyiek”, egy „jövevényt” – aki, a jelenlegi módszertan szerint akár tanítóként igazgathat egy nagy presztízsű középiskolát – tárt karokkal fogadják, miért képzeli, hogy gyorsan és konfliktusmentesen átveheti a leadership-et olyanok fölött, akiket még csak nem is ismer. (Már az is kétséges, hogy valaki, hogyan és milyen minőségű menedzsment-tervet volt képes elkészíteni egy távoli, általa nem ismert iskola számára?). És meg ne feledkezzünk a diákokról, akiket „a rendszer”  figyelembe sem vesz (jobb helyeken a diáktanácsnak is beleszólása van, akárcsak a szülőknek, az igazgatók megválasztásába!).Vajon akiről a diákok semmit sem tudnak, aki nem tanította soha őket, adott esetben igazgatóként is más iskolában tanít, máshonnan ingázik igazgatni, stb., zökkenőmentesen és automatikusan elfogadják a kívülálló autorítását? Lehet ez a modell a diákok demokratikus elkötelezettségre nevelésének az alapja?

Az eljárásból, és főként a nagyon rövidre szabott jelentkezési határidőkből nyilvánvaló a szándék, hogy miután bebizonyították, hogy mennyire gyengék az érettségi eredmények, mennyi tanárnak nem sikerül a címzetesi vizsgája, s milyen sok főtanfelügyelő-helyettes bukik el a vizsgán – a tanároknak, beleértve a mostani igazgatókat is - még csak ideje se legyen felkészülni a veresenyvizsgára, kialakítani egy kiforrott, alkalmazható menedzseri koncepciót, tehát bizonyítsuk be, hogy jelenleg az iskolák élén csupa inkompetens, analfabéta áll. Ráadásul őket – mellőzve az eddigi tapasztalataikat – , amennyiben nem álltak vizsgára, vagy elbukják a mostani versenyvizsgát ideiglenesen sem lehet majd újra kinevezni, helyüket tapasztalatlan és esetleg még kevésbé felkészült kinevezettek fogják átvenni. Ettől egészen biztosan nem fog nőni, sem a leadership hatékonysága, sem a társadalom bizalma az iskola iránt.

A módszer és az egész mögöttes oktatáspolitikai koncepció csak és kizárólag a politikumnak kedvez, nem hatékonyabbá, elfogadottabbá, nagyobb presztízsűvé, hanem kiszolgáltatottabbá teszi az iskolai rendszert és még a demokratizmus nyomait is eltűnteti a rendszerből. És cinkos, aki hallgat!