Egység és kétség

Egység és kétség

Miért nem csinálhatunk fából vaskarikát, erőszakkal sem? És miért jutunk el, a politikai diskurzusokban minduntalan, a többdimenziós embertől a kierőszakoltan egydimenzióshoz?

Az emberi természet, az egyik legrégebbről fennmaradt ógörög filozófiai töredék szerint, lényegét tekintve „határtalan” (lásd. Anaximandrosz – apeiron), még pontosabb kifejezéssel „meghatározatlan”, nem abban az értelemben, hogy egyben örökkévaló is lenne, hanem abban, hogy sok szempontból nem lehatárolt, lehetőségei nagyon sokfélék. És ezt az attribútumot tekinthetjük az ember antropológiai jellemzői közül talán a legfontosabbnak, minden emberi cselekedet megítélésekor. Más kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel a (fuzzy) zavaros és nem lehatárolt természetünkkel, hogyan, mennyiben és milyen céllal jelöljünk ki a magunk számára biztos támpontokat, melyek azután eligazítanak a sokféleség és egyáltalán, a lehetőségek és megkonstruált valóságok kaotikus forgatagában. (Nem könnyű együttélni ezzel a belső és antropológiai értelemben kódolt meghatározatlansággal, hiszen ez feszültséget, dilemmákat termel, amiket azután nehezen viselünk, szeretnénk egyértelműbben látni és cselekedni, szeretnénk dolgokat egyszer s mindenkorra megoldani, ez viszont nem megy, természetünknél fogva nem mehet. Maga a fogalmi gondolkodás már önmagában is leegyszerűsítése, összesűrítése és egyes elemeire való koncentrálása ennek a meghatározatlan belső természetnek, ami azután messzemenő következményekkel jár(hat). De következményekkel, és nem ritkán nagyon is negatívakkal jár, ha meg sem próbáljuk fogalmilag pontosan megragadni azokat a jelenségeket, melyek között élnünk adatott, és valamilyen lebegtetett, az analitikus eljárások, az ész, a logika, a ráció számára továbbgondolásra alkalmatlan módon érzelmileg ragadjuk meg azokat. A „migráncsozás” címszó alatt zajló kiterjedt manipuláció kiindulópontja és sarokköve éppen a menekültek és a(gazdasági)bevándorlók közötti különbségtétel megtagadásából, azaz terminológiai/fogalmi összemosásból származik. A következmények miatt aztán, legfennebb Foucault érezhetne némi ironikus elégtételt, hogy lám a diskurzus hatalmáról alkotott nézetei mennyire vegytisztán működnek, fél évszázad távlatában is.) Távolról indítom mondandóm, hiszen következményeiben messzire vezet az a meglehetősen új – viszont más korból mégis jól ismert – politikai keret és egyre vehemensebben, erőszakosabban kijelölt hatalmi, és nyilvános diskurzus, ami a kvóta-népszavazás, egyébiránt igencsak hatékony, propagandáját jellemzi.

Abból a zagyva és szemmel láthatóan kényszeredett, minden valóságalapot – még a hőn szeretett tapasztalati tudást is – nélkülöző szövegelésből, ami a kvótareferendum kapcsán látott napvilágot, arra következtetek, hogy akik kívülállókként teszik azok külső hatalmi kényszerből követik el ezt. Elismerik vagy sem, de amikor a „migráncsozó propaganda” diskurzusához csatlakoznak, olyan kényszernek engedelmeskednek, ami nem a menekültekről és bevándorlókról, hanem a feltétlen engedelmességről, a kényszerlojalitásról szól: pénzért, visszaosztott hatalomért, befolyásért, és kisebbrészt meggyőződésből is, természetesen. Elképzelni sem tudom, hogy azok a politikai és egyéb hatalmasok – az értelmiség hallgatásáról most ne is szóljak – akik ma az ügyben pro domo, megszólalni kénytelenek, ilyen gyorsan elfeledték volna a „támogató leveleknek” (scrisori de adeziune), a jelenlegitől semmiben nem különb(öző) (megengedem, nyelvében és nyelvezetében megváltozott) időszakát. A volt diktátort, utolsó éveiben, nem Moszkva és nem a nemzetközi kommunista összesküvés, hanem a „támogató levelek”, a bólogatójánosok, a megalkuvó és haszonleső, a kommunista eszméket és a nacionalista diskurzust egyszerre propagáló gerinctelen és felelőtlen pártaktíva tartotta életben, és a lehajtott fők, a semmit nem kockáztatók (ugyanez a kockázatmentesség,az álbiztonság ígérete köszön ma vissza, kék alapon sárga tacepao-kon, csak most Budapesten), a félelemtől megbénult tömegek.

Azt hiszem a kampány itteni hangadói végképp nem a menekültektől vagy netán bevándorlóktól félnek – akik amúgy messze elkerülik széphazánkat – hanem azoktól a hatalmasaktól, nevezetesen a magyar kormánytól, akik számon kérhetik rajtuk a hallgatást. Természetesen anyagi támogatás megvonásával zsarolva, ha hallgatnak, és pláné, ha ellentmondani merészelnének a hatalomnak. Feléledt az öncenzúra és tobzódik, hallgass vagy csatlakozz, ez a két alternatíva látszik, és vannak, akik úgy vélik már nem is hallgathatnak, el- és lekötelezettek, kiszolgáltatottak, „tartoznak ennyivel” (mennyivel is? Miért is? – erről nem beszélnek a „fejedelmező” klerikális vezérek, csak símán uszítanak, azt sugallva földi magyarázattal nem tartoznak, az égiek pedig, mint látható, fölöttébb toleránsak), meg kell tegyék, ha a „császár” úgy kívánja. Csak elborzaszt az a féktelen hatalomvágy, amit többek között az egyházak állásfoglalásából olvasok ki, hogy a magyarországi katolikus egyház egyes vezérei símán szembemennek a pápa álláspontjával, már meg sem lep. De meddig mehetnek szembe a nyivánvaló tényekkel, meddig torzíthatnak, csúsztathatnak, az itteni klerikális elit egyes szószólói, hogy egyfajta jogos, sőt harcos „kereszt(y)ényi gyűlölet legitim voltáról” papoljanak, ilyesmire buzdítsanak, és bekapcsoljanak az idegenellenes kampányba, egy kisebbséget? Meddig mehet annak a képtelen és valótlan propagandának az eröltetése, amely nemzeti egységet vizionál a megosztó, kirekesztő, gyűlölködő hatalmi diskurzus mögé (semmi kétségem, hogy ezek a megnyilvánulások még egyházon belül is megosztanak, nemhogy szélesebb társadalmat összekapcsolhassanak), amely a „szeretet nevében”, gyülölködésre szólít? Tényleg üres lózung csupán az oly sokat hangoztatott erdélyi tolerancia? És persze meddig vevő erre az istenadta nép, a józannak mondott többség, mely lehajtott fővel, egymás tekintetét elkerülve bégeti, sőt – és ismét az áldatlan kommentariátus, és mindenféle félelemtől gyötört prekariátus a hangadó – fölerősíti és ingyen, valamint bérmentve tovaterjeszti a gyalázatos propagandát? Meddig fogják még gerjeszteni a morális pánikot, kelteni a tömeghisztériát, jól felfogott érdekeink ellenében akár?

Kialakulóban az egydimenziós, a gyülölködésre és acsarkodásra redukált „magyharr-ember”, de miért kellene alig leplezetten kínos erőfeszítéssel egységet – vagy legalábbis ilyennek tűnő kommunikációt – az idegengyülölet köré építenünk? Tényleg kifogytunk volna a pozitív érzelmekből és célokból, valóban csak egy merőben negatív tulajdonság kapcsolhatna még össze? Imádatra vagy gyűlöletre nem lehet egységet – sem nemzetit, sem mást – építeni, hiszen ezek a fogalmak elválasztanak, megosztanak, nem lehetséges mindenki számára ugyanazt imádni (hisszük nem hisszük százával vannak imádott és „aktív” istenek, amelyekhez az emberek fóhászkodnak, ahogy Nietzsche mondaná, az egy Isten viszont, régóta halott, és mi öltük meg), vagy gyűlölni (hajaj mennyi gyűlölnivalónk van a spenóttól egészen a szomszédig és a végtelenségig, bezárólag!), és ez így van jól.

Naiv aki azt hiszi, hogy október 3.-tól minden másként lesz, és a most felkorbácsolt indulatok maguktól és nyom nélkül fognak feledésbe merülni, ez biztosan nem így lesz. A gyűlölet másik tárgyat fog keresni és találni magának, ha nem a menekültek/bevándorlók, akkor majd a többi (létező vagy odaképzelt) kisebbség, a környező országok többségi lakói, románok, szerbek, szlovákok, ukránok, sőt mi, a határontúliak, stb., stb., leszünk a következő célpont. És ebben az egyre inkább növekvő és gyorsuló gyűlöletspirálban, nem az a kérdés, hogy ki véd meg a nemlétező (osztályellenségként ténykedő, vagy a sötétben bujkáló, összeesküvéseket szövő, stb.) ellenségtől, hanem az, hogy ki véd meg sajátmagunktól?, rosszabbik énünktől, a gyülölettől, mely mára, már-már egyetlen hungarikummá lett.