Mitől tartalmatlan a romániai magyar
politika? I.
Abból indulok ki, hogy a
politikai válság, - amely a gazdaságinak és morálisnak nemcsak következménye,
hanem előidézője is -, oda vezetett, hogy mára a sokféle krízisfajta egy
bonyolult és nehezen értelmezhető és főként nehezen kezelhető rendszerré állt
össze, melyet végül csak a különféle területek kihívásainak rendezése,
pontosabban a társadalmi, gazdasági és morális tudásunk megújítása oldhat meg. A
válságkezelésben a politikai mezőny átalakítása fontos szerepet kell, hogy
játszék, meglehet közhelyként hangzik, de a politikai osztály a kulturális és
gazdasági elittel együtt tényleg fel kell vállalja a vezető szerepet, meg kell
feledkezzen a feltétlen népszerűség hajhászásról és ennyiben áldozatot kell hozzon,
utat kell mutasson. Ez nem megsporolható áldozat, hiszen ahhoz, hogy
újrainduljon a gazdaság, most lényegbevágó „beavatkozásokra” van szükség a
piaci mechanizmusokba: morális megújulásra, a kapzsiság és hatalomvágy megzabolázására,
új értékek és távlati célok kialakítására van szükség, melyet az elitek csak
közösen lennének képesek megvalósítani. Ezzel szemben meg az látszik, hogy a
politikai osztály és szinte az összes közéleti szereplő – nem csak nálunk – a kihívások
elől egyre inkább a populizmus, a demagógia és a tömegmanipuláció, olcsó kommunikációs
trükkök és tartalmatlan speachek
(szövegelések) világába menekül.
Kicsit
közelebbről és a couleur local, helyi
sajátosságaink összefüggésében, a populista-demagóg politikai gyakorlat
lényege, hogy a hatalmi elitek meg sem próbálják reális célok mentén,
példamutatással, korrekt és autentikus, hiteles és legitim eszközökkel jövőtervek
felvázolását és érvelő kifejtését, netán nyilvános megvitatását, hanem
népszerűségüket hajhásszák, minden áron. A populizmus átka, hogy a politikai
osztály egyszerre akar megfelelni a legtöbb olyan hétköznapi mítosznak és vélt
vagy valós elvárásnak, melyről úgy gondolja segíti népszerűségét ahelyett, hogy
valóban az élre állna és irányítaná a közösséget. Félreértés ne essék a
politika világa az érdekérvényesítés területe, és a hatalomért való versengésé,
s ezért a demokratikus berendezkedés mellett is elfogadható bizonyos mértékű
hatásvadászat, fedezet nélküli ígérgetés, megalapozatlan és végig sem gondolt
tervek és szimbolikus gesztusok nyilvános lobogtatása. A gond akkor van, amikor
– és ismétlem a válság felerősíti a negatív hatásokat – csak ez utóbbi van,
amikor nincs hiteles, bátor és legitim (elfogadott) politikai személyiség, aki
kiállhatna egyébiránt népszerűtlen de feltétlen szükséges intézkedések, tervek
és magatartásmódok mellett.
Két
„apró” példa adódik a romániai magyar politikai osztály aktuális ténykedését
figyelve. Az egyik a már-már heveny és akut „autonómiázás” (nem lepne meg, ha
majd orvosi- vagy pszichológiai szakkönyvbe foglalnák e betegség
diagnosztikáját és remélhetőleg majd a gyógykezelés módját is), a másik mégpedig
ezzel sok szálon összekötődő, a gyülölet-beszéd, az intolerancia elterjedése
(erre viszont egy következő jegyzetben reflektálnék). Nem kétséges, hogy minden
társadalmi csoportnak, különösen egy kisebbséginek nagy szüksége van identitása
felépítéséhez és fenntartásához, olyan szimbolikus értékekre, melyet a
szimbolikus politizálás tud(na) megvalósítani. Az amit az „elismerés
politikájának” (ahogy azt a kanadai társadalomfilozófus Charles Taylor értelmezi) nevez a szakirodalom lényegében működik
is, az RMDSz eddigi ténykedése kapcsán. Ami inkonzisztensé (tartalmatlanná)
teszi viszont, és egyáltalán nem segíti a válságmegoldást az a hatékony és
távlatos közpolitikai tervek hiánya. Akárhányszor valamilyen felmerülő konkrét
és ezért, természetesen, számonkérhető probléma megoldása, illetve annak
elmaradása kerül napirendre politikusaink „autonómiázásba” kezdenek. A legnagyobb
gond az, hogy közben ezzel lényegében elfedik a valós kérdéseket, és ráadásul
az „autonomistának lenni” aranyköpés nem lehet differentia specifica, a versengésben való különbözőség
felmutatásának „élményét” sem nyújtja: ma mindenki echte autonomista (oder
was?), maga a versengés pedig pótcselekvés. Autonomistának lenni (miközben a
legtöbb hangoztató hiteltelen, maga sem autonóm személyiség, távirányitott
bábú) ma annyi, mint erdélyi magyarnak lenni, s ezzel a dolgaink ad acta kerülnek, ez minden vita
slusszpoénja, a dead end. A nemzeti
együvétartozásra, mint valamiféle örök és genetikai-örökletes adottságra való utalás
a politikai viták és ötletek, ideológiák, elvek és elméletek, tervek és
célkitűzések ütköztetésének és harmonizációjának megsporlását, a kritikai/önkritikai
szellem, halálát jelenti. Márpedig a reális politikai közélet és közbeszéd, a
nyilvános okoskodások célja a dolgok szétszálazása és újraösszerakása, az
érdekek fel- és elismerése, ütköztetése, harmonizációja, projekciók, tervezés,
a társadalmi kohézió különféle szinteken való újratermelése lenne. Az
autonómiázás ezeknek sokkal inkább a megkerülését jelenti. Rövidre zárni a
politikai közbeszédet általában is a szellemi restség legbiztosabb jele, a formalizmus
és a manipuláció, a tartalmatlan kommunikációs üresjáratok kiüresítik a
politikai életet, inkonzisztensé teszik a közbeszédet. Eközben észre sem vesszük,
hogy például a szövetség lemondott egy vállalható és megalapozott országos regionális
átalakítási tervről (ez
a Csutak István által készített 16 egységre való felosztás) és sajátmagát
zárta be ismét az erdélyi magyar társadalom szűk határai közé, amikor az elnök meglepetésre
arról nyilatkozott, hogy minket
(értsd. Őket) csak az erdélyi térség régióinak kialakítása érdekel, csupán erre
dolgoznak ki részletes tervet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése