Vannak-e demokratáink elegen?

Vannak-e demokratáink elegen?

Még mielőtt érdemben lehetne foglalkozni azzal – az egyébként aktuálisan egyre gyakrabban felmerülő – kérdéssel, hogy hogyan is néz ki a romániai magyar politikai aréna (máshol szimulákrumnak neveztem) azon kell elgondolkodnunk, hogy vajon van-e körünkben a politikai pluralizmust értéknek tekintő, azt kiépíteni képes politikus, magyarán, hogy van-e demokratánk elegendő? Csak hogyha azt feltételezzük, illetve tapasztaljuk, hogy politikai előljáróink nem pusztán haszonleső – ilyen értelemben a szavazók nem artikulált elvárásainak való populista megfelelés is haszon – és saját pecsenyéjét sütögető siserehad, hanem a szó szoros értelmében demokrata vezető, érdemes a különféle politikai opciókról és különösen azok pártállások és ideológiai elköteleződések mentén szerveződő jól strukturált és plurális politikai közéletről beszélni. Feltéve, de meg nem engedve, hogy létezik a romániai magyar demokratáknak egy kellően népes és befolyásos csoportja, amely a liberális és plurális demokrácia kiépítéséért hajlandó és képes pillanatnyi előnyök feladására és a hosszútávú építkezés felvállalására, van esély a demokratikus politikai- és közéletre, a mi kisebbségi társadalmunk keretében is.

            Ha pedig az a kellemetlen kérdés merül fel, mint ahogy a legutóbbi MSZP „bocsánatkérő” látogatása és annak visszhangja kapcsán felmerült, hogy t.i. mi okból az erdélyi magyar polgárok megveszekedett jobboldalisága, hát leginkább a válvonogatás, az elhallgatás a válasz. Persze a(z el)hallgatás és tanácstalanság sokféle dolgot takar, egyesek érdekből (ők a megveszekedett fideszpárti szóvivők és harsány konzervatívok - ugye veszik észre, hogy ez önmagában is contradictio in abjecto? – és állandó zászlót lobogtató székely-nemzeti autonomisták). Mások irracionális és mítikus, hogy ne mondjam, galaktikus korlátoltságból (sokan már a Jobbiknak és mindenféle szélsőséges agyament hordáknak csápolnak, csak hogy örvendezzék a fffidesz, pogánykori indulatokkal és ritusokkal bizonygatják erős keresztyén nekibuzdulásukat), mert úgymond vérükben a nemzeti elköteleződés, mély-székelyek, sötét veremhez hasonlóan mélyek. Ismét mások pedig jobb híján lettek a jobboldalnak mondott populizmus foglyai, mert képtelenek végiggondolni a valós helyzetet (ha megfigyelték, a gondolati restség, a szellemi elpuhulás egyfajta állandó velejárója lett az erdmagyar értelmiségnek, igaz fóruma sincs a nyilvános és közös okoskodásnak), mert nem látnak túl a maguk kreálta mentális korlátokon, stb.

És akkor nem is szóltunk a “borzasztó” szavazóbázisról és arról, hogy jelen idő szerint az  erdélyi magyar választóközönség (sajnálatos módon) nem igazán írható le azokkal a máshol jól bevált politikai markerekkel, vagy ideológiai elköteleződésekkel, mint bal-jobb, vagy liberális választótábor. Ez egyfelől a demokratikus politikai kultúra hiányával, másfelöl pedig az elmúlt két évtízed “egység-politikájának” éppen úgy a következménye, mint a politikai diskurzusok és kommunikáció egyoldalúságának. Magyarán a jobb, bal (szocdem vagy konzervatív), liberális kifejezések mögött nincs reális tartalom, és ezek a jelzők nem kapcsolódnak egyetlen politikai formációhoz sem. Ha arra a kérdésre keressük a választ a közvéleménykutatásokban, hogy ki hová helyezné el magát egy képzeletbeli skálán balról jobbra, akkor jobboldalra pozicionál a lakosság túlnyomó többsége (mintegy 65%-a), ez esetben viszont nehéz megmondani, hogy mit értenek jobb, illetve bal és liberális elköteleződésen. Ha pedig egy ettől árnyaltabb kérdésfelvetés keretében a különféle politikai irányzatok értékeit, prioritásait kérjük meg, hogy értékeljék (mennyire érzik közelinek magukhoz, milyen az általuk is észlelt problémák prioritás-hierarchiája, stb.) akkor a legtöbben a baloldali értékeket, a szociális problémát jelölik meg elsődlegesnek. Következésképpen 2 dolgot látok: egyfelől, hogy a ma létező szövetség és az apró-pártok nem fedik le az erdélyi magyar választói opciókat, nem képesek, (beleértve az RMDSZ-t is), jobboldali, baloldali és liberális értékek és diskurzusok mentén, azok segítségével elérni az egyébként keresztény-konzervatív, és főként nem a szocdem, vagy liberális érzelmű választókat, miközben a választók 15%-a szocialistának és mintegy 20%-a liberálisnak mondja magát. Másfelől pedig a többség nem is igazán jobboldali, hanem úgy érdemes fogalmazzak: „fideszpárti”, illetve Orbán-párti. Ami madártávlatból megveszekedett jobboldaliságnak tűnik az erdélyi magyarok esetében, az érdekes módon a fideszpártiságot jelöli. Azért is, mert a mai magyar kormánypárt – ismerjük be – sokkal többet érintkezett, kommunikált, egyáltalán jelen volt az erdélyi magyar közbeszédben, személyes és más jellegű hálózatokban, de kisajátította az Antal József örökséget is, a „tizenötmillió magyar miniszterelnökének” atyáskodó (el)szólását és ezzel a maga oldalára állította az itteni többséget. Az átlagemberek és főként a ma középkorú és fiatal szavazók, a leginkább a fideszt követték, akkor is amikor az liberálisból, jobboldali populista lett és követik ma is. Elég volt a beágyazódáshoz a „jelenlét” (nyári táborok, rendezvények, stb.), illetve néhány egyszerű gesztus, mint amilyen a kettős állampolgárságról szóló referendum kiprovokálása, stb. és ami még fontosabb a magyarországi pártok közül nekik van egyértelműen elkötelezett itteni „helytartójuk” vagy legalábbis szóvivőjük (Tőkés és klikkje).

Összegezve, ahol nincs pluralizmus ott nem érdemes ideológiai elkötelezettségekről komolyan beszélni, ahol nincsenek pártok, melyek szervezeti és képviseleti szempontból is lefednék, ha úgy tetszik instrumentalizálnák az eltérő ideológiai álláspontokat, ott nehéz politikai-filozófiai vagy gyakorlati kérdések megítélésében tartósan elhelyezni a szavazók opcióit. Plurális demokráciához pedig demokraták szükségeltetnek, nyitottak és bizakodók, akik nem „félnek”, sőt akik a közérdeket előbbre valónak tekintik saját meggazdagodásuknál. Hát ilyen férfiakban és nőkben nem bővelkedünk igazán...