Mondd, mit érlel...
Hálátlan feladat az úgynevezett népi
és/vagy hétköznapi rasszizmus jelenségéről beszélni, hiszen az embert nagyon
könnyen osztják ki manapság – legtöbbszőr trollkodó, névtelenül üzengető - úrak
és hölgyek, akik magukat a (keresztény?) tisztaság és jólneveltség
példaképeinek tekintik, de soha nem zárkóznak el egy kis zsidózástól,
cigányozástól, bozgorozástól, oláhozástól, stb. Vissza nem riadnak semminek a
hangoztatásától, ami más méltóságát sértheti, büszkén csupán „szókimondónak”
nevezve saját előítéletes és torz, semmivel sem igazolható, de cáfolhatatlannak
vélt ítéleteiket (nem egyszer a politically
correct, beszédmód ocsárlásával párhuzamosan). A rasszista, előítéletes és
szélsőséges nézetek és a gyűlöletbeszéd
(hate speech), különösen az
interaktív kommunikációs felületeken, az internetes társasági oldalakon éppen
úgy, mint a névtelen szerkesztőségi levelekben, és a notórius betelefonálók
szövegeiben, szinte divattá vált régiónkban. Nem kétlem, hogy a gyűlöletbeszéd,
az előítéletesség, a bünbakképzési mechanizmusok, stb. felerősödése,
szociológiai értelemben, azaz általában véve, krízisjelenség, annak a szorongásnak,
már-már páni félelemnek és bizonytalanságnak a következménye, mely a válságos
időszakokkal jár. Azt is jól tudom mégpedig az antropológiai/etológiai
szakirodalomból, hogy a fajon belüli agresszivitás, olyan az emberre jellemző tulajdonság
(állandó diszpozíció), mellyel meg kell tanulnunk együtt élni, legjobb esetben
pedig úgy levezetni, hogy az végül mégse torkoljon állandó és mindent
elpusztító háborúskodássá. Én most mégsem ilyen irányba vinném az értelmezést, szövegem
fonalát, hanem a politikum, a médiák és az értelmiségiek, de végső soron az
egyének és a társadalom közös felelősségére szeretném felhívni a figyelmet.
Egyszerre
van jelen a közbeszédben két olyan probléma is, mely az elmúlt időszakban
tematizálja a nyilvános vitákat, amelyekhez mindenki hozzászól, sőt „szakértőnek”,
gondolja magát. Az egyik a soron következő magyar-román futballmeccs, melyet régebbi
rasszista magatartások okán, a Nemzetközi Szövetség (FIFA) zárt kapus
előadásnak nyilvánított, a másik meg egy akutabb ügy, melyet mondjuk (kirobbantója
nevéhez kötve) a „bayerizmus” jelzővel illethetnénk, lényegében a
cigányellenességnek a szélsőséges és rasszista indulatoknak a médiában való
megjelenéséről szól. Mindkét téma sajátossága, hogy egyszerre került az
anyaország és a romániai magyar sajtó és érdeklődés honlokterébe, váltott ki politikai
és közéleti hisztériát, készteti hozzászólásra az „egyszerű”, hétköznapi
rasszistákat, de az ellenzők táborának tagjait is. A kialakult vitákban és
nyilvános megszólalásokban, így keverednek a(z autochton, benszülött) saját
gyártmányú rasszista elvek és gyülöletbeszédhez szükséges eszközök az átvett,
mondhatni összmagyar, nyelvezettel (lexikális torzszülöttekkel), azt a benyomást keltve, hogy egy csak egyetlen
minden magyart összekötő biztos ismérv létezik, ez pedig a győlőletre,
rasszizmusra és előítéletességre épül: a sokat propagált „nemzetegyesítés” a
mások elleni gyűlöletben „máris megtörtént” volna (?) (legfennebb az itteni
gyülölettbeszéd hívei cifrább jelzőket, „székelyeskedőbb”, macsóbb és vaskosabb
beköpéseket, gyalázkodó jelzős szerkezeteket ismernek, mint az odaátiak,
elvégre a mi derék rommagyar rasszistáink autonomisták is – a rasszizmus folklorizációja is megérne egy
elemzést). És akkor itt álljunk meg egy
szóra. Nem hiszem, hogy a gyülöletbeszédet mi magyarok vagy a környező népek
találták volna fel, de azt tapasztalom, hogy régiónkban a legerősebb (Magyarország
ma éllovas antiszemitizmusban – s ehhez zsidó sem kell -, cigánygyülőletben, és
minden egyéb szélsőséges ötlet és ideológia befogadásában és propagálásában,
stb.), és ezért magától adódik a probléma, mi lehet a szerepe a politikának
mindebben? A politikusok maguk ritkán szoktak nyiltan rasszista kijelentéseket tenni
(azért kivételek persze vannak) csakhát magatartásukkal, sunyitásukkal, el nem
határolódásukkal legfontosabb legitimáló, megerősítő tényezői a
gyülöletbeszédnek. A média azzal, hogy nyilvánosságra hozza, sőt terjeszti a
rasszista beszédet magában is gyülöletkeltő, felelőssége rögtön a politikusok
után következik. De ismétcsak a legnagyobb probléma a médiákban megjelenő
gyülöletbezéddel terhes szövegekkel az, hogy megerősítik, a hétköznapi emberek
szemében „vállalhatóvá teszik” az ilyen indulatokat, azt sugallják: rasszista
kijelentéseket tenni „bátorság kérdése, félnetek nem kell”. Márpedig,
igazolhatatlan hazugságokat (fairy tales)
terjeszteni más etnikumokról, alaptalanul megrágalmazni azok képviselőit és
kirekesztésre, üldözésre való felhívásokat (engem a „fél-nyilvánosságban” /facebook-vitában/,
mint cigánypártolót, felakasztani szándékozik székely atyafiaim egy része, ne is mondjam, hogy csak névtelenül, akárcsak
azok, akik zsidó felmenőim után kutakodnak ezerrel) tenni, nem bátorság, hanem
erkölcstelenség kérdése. A sunyító, szemérmesen máshová néző, (ha nem egyenesen
gyülöletbeszédet fröcskölő) értelmiség felelőssége lenne (soha nem hallottam
fél szót sem nyilvánosan a tanárok ezirányú felelősségéről, akik történelem
helyett nemzeti-nacionalista mitológiát, sunyi és hazug „igazságokat”, ál (de
magyarkodó) irodalmat tanítanak, stb. Miközben „tisztes szülők”, nyaranta „betyársereg”
előljáróinak – büntetett előéletű és bűnelkövetésre biztató - előadásaira küldözgetik csemetéiket, hadd tanuljon
a gyerek, ha már az iskolát, azt egész évben kerüli.) tisztázni, hogy a
gyülöletbeszéd, a rasszista propaganda és ideológia egyfelől logikai érvekkel
alá nem támasztható, másfelől meg erkölcsi értelemben elfogadhatatlan. Nincs olyan, hogy valaki a tisztességesség
látszatának fenntartásával zsidózhat, cigányozhat, oláhozhat, bozgorozhat, stb.
az olyan mondatok, hogy valaki „rasszista ugyan, de egyébiránt rendes ember”
(politikusról hallottam már értelmiségi szövegben, hogy valaki „korrupt, de
hatékony politikus”) otromba nonszenszek.
Szóval antropológiai jegyünk az
agresszivitás, az idegenekkel szemben érzett ellenszenv, stb. de azért találtuk
ki és szorgalmazzuk több ezer éve a morált, az együttélés erkölcsi szabályait,
hogy kordában tartsuk, hogy kontrolláljuk ösztöneinket. A rasszizmus pedig
olyan erkölcsi szempontból elítélendő magatartás, melyet leleplezni,
racionálisan értelmezni, és főként morálisan elítélni kell: ez az értelmiség
feladata és nem kevés. Egyébként a költő szavait folytatva, sorsunk sötét jövőt
érlel, végül a sok gyülölködés nyomán magunk leszünk kirekesztettek, pária
népek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése