Gyűlölködni (mire) jó?

Gyűlölködni (mire) jó?

Abban a „kitüntetésben” volt részem, hogy a három héttel ezelőtti jegyzetem, na meg egy másik, a magyarországi politikai irányvonalról írt cikk miatt, többször és hosszan lezsidóztak, leliberálisoztak és lehazaárulóztak, álnevek alatt firkászó kommentelők, internetes felületeken, jobb ügyhöz méltó igyekezettel. Nem én vagyok az első és nyilván nem is az utolsó, aki ha az illetők véleményével nem egyező elképzeléseinek ad hangot, akkor jól megkapja, „névelemzéssel” (mocskolódó álnevek személyemet illetően is sűrűn érdeklődtek „lánykori” nevem felől), árulózással és a legalantasabb rágalmakkal illetik a már-már rendszerszerűen „közbelépő” névtelenek. Mégis elképeszti az embert, hogy mekkora vehemencia, az eredeti szöveg értelmének teljes mellőzése, az azzal való tökéletes disszonancia és lobogó buzgalom jellemzi a gyűlölettől fortyogó beszólásokat. Józan ésszel csak arra gondolhat a megrágalmazott, hogy ilyenkor valami vagy valaki más ellen hadakoznak az illetők, valami mély frusztrációból származó indulatok szabadulnak el, a szöveg, melyre reagálnak, pedig csak ürügy (azt hiszem a gyűlölködők a fáradságot sem veszik, hogy elolvassák, ha megteszik, nem is igazán értik), egyszeri kiváltója (trigger point) a szunnyadó gyűlöletnek. Ha pedig beindul az eszkaláció, az egymásra licitálás, melyben már szerepe sincs annak, amiből kiindultak, alig fullad ki a gyűlölködéshullám, egyre többen „szükségét érzik” a rágalmazókhoz való csatlakozásnak. Ha valaki védelmére kel az áldozatnak, vagy hasonló véleményt fejt ki, azt rögtön agresszorként, idegenszívűként bélyegzik meg (hagyományainkat nem tisztelő idegennek, olyannak aki „mások malmára hajtja a vizet” láttatnak), ebben a környezetben, a fellépés csak olaj a tűzre.
Szóltam már máskor is az előítéletesség és a gyűlöletbeszéd nálunk jellemző formáiról és felvetettem, hogy nyilvánosságunkban, ide értve az internetes felületeket is vagy sajátosan azt, amit „komment-kultúrának” és gyakorlatnak nevezhetünk, egyre gyakoribb a jelenség. A névtelen kommentelők világa, ez a viszonylag új terület (szcéna) talán, még őszintébben kifejezi a népi indulatok, előítéletek és gondolkodásmódok, vagy ha úgy tetszik, hétköznapi „vallások” és metafizikák természetét, mint a szerkesztett - esetleg cenzúrázott, vagy öncenzúrának alávetett – médiákban fellelhető szövegek (diskurzusok). Bizonyára a névtelenség mögé való (vélt) elrejtőzés illúziója teszi azt, hogy a megszólalók nem érzik nyilvánosnak beszólásaikat, afféle második vagy magán-nyilvánosságnak gondolják az interaktív internetes felületeket, mely nagyobb szabadságot enged meg, ergo - a rosszul értelmezett szabadságfelfogás folyományaként - kevesebb felelősséggel jár. De az is közrejátszik, hogy még magukat szakértőnek mondók is bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy a blogok és kommentek, az internetes közösségi felületek bejegyzései, az ott folyó nyilvános diskurzusok, viták, egyáltalán az ottani kommunikáció, része-e „a” mass médiának vagy sem? Ugyanolyan kritikai mércével kell-e mérnünk az ottani tartalmakat, mint a nyomtatott vagy hagyományos audio-vizuális felületek, és közvetítők tartalmait?

A bizonytalanság, ami a gyűlöletbeszédet körülveszi, abból az ellentmondásból fakad, mely a (liberális) demokráciák két alapvető alkotmányos (jogi) elve között feszül: az emberi méltóság tisztelete és a szólásszabadság. Ha általában ezeket az elveket egyenlően fontosnak ítéljük, akkor nagyon nehéz (ab ovo) eldönteni, hogy mit kezdjünk a gyűlöletbeszéddel, mely mások, (valós vagy elképzelt) kisebbségek tagjait, a másként gondolkodókat, stb. gyalázza, sérti, netán félemlíti meg, miközben a racionális beszédet és érvelést gyengíti, a társadalom és a nyilvánosság egészében. Pusztán jogi alapon szinte lehetetlen orvosolni az így keletkező kárt, elégtételt szolgáltatni a méltatlanul megrágalmazottaknak, megbüntetni vagy legalábbis ráébreszteni az elkövetőket tettük káros és méltatlan voltára. Mérlegelni kell ugyanis, hogy adott esetben a méltósághoz való jog, vagy a saját vélemény, a szólásszabadsághoz való jog az előbbre való. Ezért igen könnyen megeshet, hogy egyik vagy másik elvet sértő, feleslegesen korlátozó, stb. módon „rendezik a dolgot” egy-egy társadalomban. Van úgy, hogy egyesek visszaélnek a szólászabadsággal, (gyakran a szélsőjobb hívei, vagy a balodali-, illetve liberális szélsőségesek,  anarchisták, stb.) ezért mások sérülnek méltóságukban, jó hírnevükben, stb. válnak vétlenül is áldozattá; és megtörténik, hogy ismét mások – netán a hatalmon levők - cenzúráért kiáltanak, a szólásszabadság fölös korlátozását követelik, tekintet nélkül az illető jogok fontosságára. A legtöbbször pedig marad a bizonytalanság.

Éppen ezért érdemes a jelenséget tágabb körben értelmezni, mint amit a jogi diskurzus és szempontjai kijelölnek és figyelembe venni a szociálpszichológia szempontjait. Azzal a kérdéssel érdemes kezdeni, hogy mire való a gyűlöletbeszéd? Az elemzések nyomán nem lehet vitás, hogy olyan jelenségeket levezető csatornaként működtetik, mint az egyéni vagy kollektív szorongás, a frusztráció, a kilátástalanságérzet, és olyan tulajdonságokhoz kapcsolódik, mint az előítéletesség, túlzott tekintélyelvűség, stb. melyek a rossz szocializáció és a téves helyzetmegismerés nyomán válnak társadalmi léptékűvé. Könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy általában kik és miért fordulnak a gyűlöletbeszédhez. Minthogy annak is, hogy melyek azok a leggyakoribb sémák és klisék, (patternek), amelyekben az ilyen beszéd megnyilvánul (az etnonacionalista ideológiák uralta térben az antiszemitizmus, idegenekkel szembeni gyűlölet, a cigányellenesség, az árulózás, a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek jönnek elő a leggyakrabban).

Ha ebben a keretben nézzük a jelenséget, optimizmusra az adhat(na) okot, hogy az előítéletességről, agresszív, másokat megbélyegző, stb., beszédről, megnyilvánulásokról, még a közösségeket is le lehet nevelni: a tolerancia és a korrektség nevelhető tulajdonságok. Erre garanciát a toleráns, vagy az úgynevezett  „belátó iskola” (Wise schooling) jelenthetne, jelent ott, ahol ismerik és gyakorolják Nálunk sajnos egyáltalán nem működik ilyesmi (Magyarországon, ahol voltak erre akár sikeresnek mondható kísérletek, éppen leépítés alatt van), sőt még jelentőségét és technikáinak hasznosságát sem ismerik pedagógusaink, ezért az iskola, nem egyszer éppen az intolerancia és gyűlölködés melegágya. A folyamat odafigyeléssel, hozzáértéssel, stb. is nehézkes, mert korrekcióval, rehabilitációval, le- illetve átneveléssel kezdődő tanítási/tanulási feladatról van szó, melyben a családi és közösségi „hagyományok” sem támogatnak, de nem lehetetlen!