Mély kiábrándultság

Mély kiábrándultság

Múlt heti jegyzetem utolsó gondolata az volt, hogy amíg a választók megelőlegezett bizalma, mint egyfajta használható, beváltható hitelkeret tart, addig a politika történéseit, és a politikusok üzeneteit egy pozitív, vagy legalábbis megengedő, regiszterbe gyűjtik. Sok minden belefér ebbe a gyűjtőtárba, sok mindent passzívan elnéznek a választók a képviseletüknek, és kritikai észrevételeiket – normális körülmények között – a választásokra halasztják, szavazataikkal, vagy esetleg a távolmaradásukkal értékelik a politikai teljesítményt. Ez sokszor azt eredményezi, hogy a politikai aktorok nem tudatosítják, illetve elfelejtik, hogy a választók mégsem csupán passzív befogadók, nem egyszerű szemlélői a politikai színjátéknak, és figyelnek a közérdekű kérdésekre, melyek körül a politikai diszkurzus zajlik, a szavazók a viták és az „eszmék piacának” aktív megfigyelői, értékelői. Pezsgő politikai élet mellett két választás közötti időszakban számos eljárás ismerős, amellyel lehet mozgosítani a polgárokat arra, hogy a közéletben aktívan részt vegyenek, persze ha a politikai osztálynak, vagy legalábbis egy részének érdeke az. És azután, ha a politikum nem figyel a polgárok véleményére, érdekeire és céljaira, akkor nagyon könnyen megeshet, hogy az üzeneteket, legyenek azok bármennyire is jóakaratúak, mozgosító szándékúak, egy negatív regiszterben gyűjti a szavazó. Ha nem hisznek már a politikusokban, ha hiteltelennek és érdektelennek gondolják a politikai üzeneteket, akkor nagyon nehéz mozgosítani és bármilyen dologról is meggyőzni a választókat, ha elfogy egy párt, vagy esetleg egy egész politikai establishment vagy konstelláció mögül a bizalom, radikális változtatásokra van szükség, hogy pozitívra forduljon a megítélés, hogy egyáltalán meghallgattasson az üzenet. A továbbiakban az mellett próbálok meg érvelni, hogy a rommagyar politikai közélet esetében elfogyott a levegő a politikai formációk körül – és itt nem csak egyik vagy másik pártra vagy formációra gondolok, hanem az összes aktív alakulatra – és az a bizonyos regiszter, amiben a választók a politikum vélt vagy valós tényeit, üzeneteit és cselekedeteit gyűjtik, negatívba fordult, ezért a radikális változtatások tovább már nem halaszthatók. Ha nem, akkor a politikai cselekvés érdektelen, sőt apátiát kiváltó pótcselekvéssé lesz, ami a szavazáson való alacsony részvételben is kifejeződik, és hosszútávú, vissza nem fordítható károkat okoz az egész közösségnek.

Gondban vannak a rommagyar politikai formációk az aktivitás, a politikai cselekvés, problémamegoldás terén is, ahol csupán a szintentartást, az eddigi – egyébként minduntalan elégtelennek vélt – eredmények megóvására koncentrálnak, föl sem vetik a továbblépés, a fejlődés szükséges voltát. Márpedig a politikában (is) az állagmegőrzés regressziót, visszafejlődést és a neki megfelelő kiábrándultságot, passzivitást és apátiát, rossz közérzetet okoz, és ennek jelei minduntalan előtűnnek. Aztán a politikumtól, a politikai elittől a rommagyarság azt is elvárja, hogy értelmezzen és magyarázzon, hogy világnézetet közvetítsen, mégpedig hitelesen és közérthetően, és ezt a funkciót még a napi politikai cselekvéseknél is kevésbé képes ellátni, ennek eredménye az elbizonytalanodás. A politika beszédcselekvés aktusok sorozata, melyben nem mindig a tartalom (a ráció), de gyakran az érzelmi ráhatás (a szenvedély megszólítása) játszik fontosabb szerepet, de minden esetre a kettő egyfajta egyensúlya lehet csupán az aktív és hatékony, meggyőző és hiteles politizálás garanciája. Márpedig a rommagyar politikai kommunikációban megbomlott a tartalom (lásd. autonómiázás szándékolt vagy inkompetenciából, de legvalószínűbb, hogy politikai elfogultságból) és az érzelmi ráhatás (beszédcselekvés konszenzus és érzelmi ragaszkodást termelő funkciója) között, ami hiteltelenné teszi a politikai kommunikációt, demobilizál. Az autonómiázás kifulladt és sürgősen új tematizációra van szükség, mely racionálisan is felépíthető, és szenvedéllyel is fenntartható. Aztán ma a román politikai közéletet és benne a rommagyart is, a korrupció témaköre tematizálja, ez pedig kivételesen egy reális probléma és nem egy mondvacsinált napirend, amiről viszont képtelen árnyaltan, közérthetően és hitelesen egyetlen mondatot is megfogalmazni, a rommagyar politikai elit. Így aztán riogat, félelmet és bizonytalanságot terjeszt – a saját szorongásait vetíti rá a rommagyar társadalomra, ami nemcsak tisztességtelen, hanem kontraproduktív is –, egyre inkább belesüpped a korrupciós vádakba, képtelen rendet vágni a valós vádak és esetleges rágalmak, alaptalan vádaskodások között. Márpedig, ha joggal tiltakozunk a kollektív, egy egész közösséget érintő vádak, a megbélyegzés ellen, azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy az ártatlanság kollektív lehet, hogy minden korrupcióval megvádolt rommagyar politikus ártatlan, és csak magyarsága okán vádolták meg. Ennek hangoztatása nem hiteles. A transindex.ro oldalán fut egy fölmérés a témában (nem reprezentatív, de jobb híján eligazító lehet), és abból az látszik, hogy a józan ész, a közép-térben mozgó olvasók vannak többségben a kérdés megítélésében. A ma reggeli eredmények így néznek ki, kérdés: Mit gondol a DNA székelyföldi vezetők ellen indított vizsgálatairól? 1. Fölháborító: 511 (29%), 2. Minden esetet egyenként kell megítélni 739 (42%), 3. Aki nem vétkes, nincs mitől tartania 171 (9%), 4. Az egész politikai osztály korrupt, ők sem kivételek 355 (20%). Összevonva tehát a legtöbben az esetek egyenkénti megítélését tartják helyesnek, a korrupciót föltételezők aránya és a mindenkit ártatlannak mondók aránya viszont, lényegében egyenlő.

Normális körülmények között a politikai kommunikációban – saját jól fölfogott politikusi érdekből is – az kellene, hogy megjelenjen, hogy „Senki ne féljen, aki nem vétkes, de mindenki reszkessen, aki korrupciós ügyben érintett”! A politikumnak nem azt kellene sulykolnia (mert a valóság, az ítéletek, a vádíratok, a köznapi tapasztalat folyamatosan cáfolja, hitelteleníti), hogy minden magyar elöljáró ártatlan, ami nyilvánvalóan hamis állítás, hanem azt, hogy minden ártatlant megvéd, és minden korrupt felelősségre vonását támogatja (ez biza választói elvárás), és igyekszik eltávolítani a közéletből.

Ciklusvég van, a politikai osztálynak és a kommunikációnak is változnia kell, hiszen rengeteg kiábrándultság, frusztráltság, és elégedetlenség gyűlt össze a rommagyar társadalomban. Egyébként marad az apátia, a közöny és a demobilizáltság, a hitelvesztett politikai kommunikáció, mint üresjárat: szavak, melyekhez nem társulnak tettek, csak az eszmék piacának üres kongása kíséri őket.