Állam és fb-vezérelt
elnöke
Tagadhatatlanul van abban némi
balkáni smakk, akarom mondani fokhagymás-póréhagymás buké, ha 2 prominens
kisebbségi verekedik össze egy román nemzeti kitüntetés fölött. Bár ezt kevesen
fogják föl humorosan, és még kevesebben értékelik a maga helyén Tőkés
kitüntetésének visszavonását, az eset bekerül(t) a román-magyar elhúzódó
civakodások politikai történetébe: apró, de jellemző epizód, ami a sok
hozzászóláson túl, vagy azok ellenében, megér egy további misét.
A hallgatag elnöknek jó alkalma
lett volna arra, hogy – legalább a látszatok, a politikai kommunikáció, és a
jól felfogott önérdek, na meg színtelen-szagtalan hatalomgyakorlásának
megerősítése szempontjából – államférfinak tűnjék föl, ha egy (legalábbis látszólag)
marginális kérdésben, a Tőkés Lászlónak nemrég adományozott magas állami
kitüntetés visszavonásának kísérletében, nem enged egy diffúz nacionalista
lobbinak. És bár folyton hangoztatja, hogy „figyelemmel kíséri a dolgokat”, azt
ugye soha nem is mondta, hogy igazi kezdeményező, vagy újító, a dolgok élére
álló, és nem azok után kullogó elnök lesz? Nem vette észre (és főként
tanácsadói nem), hogy milyen hangyabolyba tenyerel bele, mi mindent érint ez a
látszólag marginális politikai cselekvés, és miféle hitelvesztéshez vezet
átgondolatlan tette. Nem azokra a csoportos román, agresszív nacionalista föllépésekre
gondolok, melyek nyomást gyakoroltak, és aztán pillanatnyilag helyeslik, (de
nyilván ennél is tovább mennének, és még drasztikusabb magyarellenes föllépést
sugallnak, ha nem egyenesen követelnek), melyek uralják a szájbertért. A mimétikus román Johannisnak éppen az
lesz a veszte, hogy miközben egyre több engedményt tesz a román
nacionalizmusnak, akárcsak külsőségekben is, addig egyre nő annak a veszélye,
hogy előbb-utóbb mint alogént, mint nemzetidegent fogják leleplezni, és nincs
kiszállás a lehúzó spirálból. A társadalomtudományos értelemben (Michael
Taussig, Mimesis and Alterity. A Particular History of the Senses, Routledge,
1993) vett mimézis, nem különben az etnikai-mimézis fogalma azt fejezik ki,
hogy gyakran egy csoportot utánzó kívülálló, olyan közelségbe kerülhet az
utánozni kívánt csoporthoz, hogy az először vetélytársat kezd látni benne, majd
fenyegetésnek érezni a hasonlóságot, sőt egyfajta frusztráltsággal viszonyul
hozzá. És ekkor hirtelen a különbözőség hangsúlyozása kerül előtérbe a
megcélzott csoportban, azaz az utánzót, asszimilálódni szándékozót hirtelen idegenként
kezdik felfogni, leleplezni, azaz másságát, mint alsóbbrendűséget
(difference-as-inferiority) bélyegzik meg, illetve támadják. (Ez igen gyakran
megesett az asszimilálódni igyekvő roma személyekkel, kiscsoportokkal, szerte a
régióban. De gyakran ez történik a Magyarországra áttelepült erdélyi
magyarokkal is, akik minél inkább igyekeznek elrejteni másságukat, hasonulni a
helyiekhez, annál inkább megkapják a „román” jelzőt, illetve cimkét, és ennek
nem az egyéni rosszindulatban, hanem szociálpszichológiai, az etnikumközi
viszonyok dinamikájában rejlő, rengeteg kultúrában föllelhető, társadalmi
háttere van. Johannissal szemben ez a mimetikus hatás a rommagyar közösség hangadóinak
jó részével megesett máris. Sokan azok közül, akik az elnöki kampányban úgy
érezték, hogy igaz ugyan, hogy Johannis nem magyar, de erdélyi, szintén
kisebbségi, nem ortodox, és ezért már majdnem „magyar” (olyan hallgatag
„székelyformának” tűnt), azok nemcsak rá szavaztak, hanem nyíltan vagy/és
elsősorban a virtuális térben és a suttogó propaganda szintjén kampányoltak is
neki, most „bakkszászoznak”. A
rommagyarság habitusához hasonló helyzetben felfogott Johannis egyes
„barátságtalan” gesztusát is úgy fogták föl, hogy engedmény, melyet választási esélyeinek
megtartása, megnövelése szempontjából követ el, de „mi tudjuk”, hogy valójában
kisebbségiként mit is gondol az illető dolgokról, mégha nem is mondja ki. Maga
az RMDSz is úgy képzelte, hogy el kell pártolnia Pontatól (aki, mellesleg, nem
tett magyarellenes gesztusokat), és azt közvetítette, hogy „megértette Johannis
üzenetét” (akármit is jelentsen ez), nem mellesleg a rommagyar szavazók
túlnyomó többsége is rá szavazott. De maga Tőkés László is kampányolt neki, sőt
még pár nappal ezelőtt is „bízott abban, hogy Johannis nem vonja vissza az
állami kitüntetését”. Másfelől pedig – tekintve, hogy a romániai etnikumok
közötti mentális hierarchia (ethnic order) értelmében a németek/szászok/svábok,
stb., a germán eredetűek, egyetlen összevetésben sincsenek a „magyar kisebbség”
alatt – nagyon sokan a magyar megszólalók közül, Johannis tettét úgy ítélik el,
hogy „lerománozzák” az elnököt, azaz egy imagináriusan alacsonyabb státusú (bár
nyilván többséget adó) etnikum és a román nemzetállam, egyenesen túlbuzgó, képviselőjeként
hivatkoznak rá). Johannist saját előítéletei nem engedik stílust váltani,
kilépni az alkotmány nacionalista szentségének tovább fetisizálásából,
politikai paradigmát váltani. Ezt a támadóan föllépő román, magyar, és
rommagyar megnyilvánulók és kommentariátus – akik csak a nemzeti idólumok
mentén képesek nemcsak szolidarítást megélni, hanem egyáltalán a társadalmi
jelenségeket percipiálni és értelmezni, és akik most jó alkalomhoz jutottak a
tajtékozáshoz – saját erőből, nem tudták volna elérni.
Johannis politikai értelemben
gyáva cselekedete, amivel gondolkodás nélkül – mert formai szempontból
megtehette – visszavonta Tőkés ’89-es szerepéért odaítélt kitüntetését, messze
nem egy egyedi és végképp nem elszigetelt gesztus: egyfelől a szuverén
gyengeségének jele, mely gyengeség nem valamiféle sovány legitimitásból fakad,
hiszen Johannis simán megszerezte a többség szavazatát jó egy éve, hanem a
politikus személyiségének, pontosabban etnikai/vallási eredetének, családi hátterének,
önmaga által is appercipiált másságából, kisebbségi identitása
reprezentálhatatlanságából fakad; másfelöl pedig szinte tökéletesen kifejezi a
román államiság minden nyomorát, nacionalista fertőzöttségét, amit éppen
sajátos habitusánál fogva, lebonthatott volna (történelmi
dekonstrukció); és végül fölvállalhatott volna egy „transzilván identitást”,
illetve akár transzetnikus álláspontra is helyezkedhetett volna, ez esetben legalábbis
kimarad a vitából, azaz azzal üzen, hogy nem tesz semmit.
A román állam soha nem volt
ideológiailag semleges, alapirányultságát, elkötelezettségét az adta meg, amit
a Spiru Haret által, még 1907-ben szerkesztett, pedagógusokat eligazító
füzetecske címében hordoz: „Școala naționalistă”, azaz a román nacionalizmus (mindenekelőtt
annak „regáti ideálja” /ahogy azt Lucian Boiatól tudhatjuk/,melyhez nemcsak a
kisebbségieket, hanem a más provinciák románságát is asszimilálni, „elrománosítani”
kellett). Az új román állam ezt a szellemet emelte be az oktatási rendszer
Trianon utáni kiépítésének alapvetéseként nagyon mélyen a köztudatba, mint
ahogy azt Lucian
Boia, és előtte Irina Livezeanu is föltárták. Ez az alapvetése az
elrománosításnak, ami az adminisztráció egész szellemét uralta, és uralja a mai
napig, de legalábbis amihez minden a rendszerbe bekerülő, bármilyen magas
szinten is levő, hivatalnoknak viszonyulnia kell: vagy adaptálódik, vagy
marginalizálódik, esetünkben ez azt valószínűsíti, hogy nincs második mandátum.
A rendszer sokat veszített agresszivitásából és következetességéből (Katherine Verdery
azt írja le, h. ez a rendszer hogyan maradt fönn, sőt teljesedett ki, a késői
Ceausizmusban, magam amolyan lassaiz fair nacionalizmusnak nevezném a most
tapasztalhatót), de kétségtelenül itt van közöttünk.
Nincs sem történelemhamisítás, de
új emlékezetpolitikai kurzus sincs, sem pedig a ’89-es események és Tőkés
akkori szerepének újraértékelése, megvitatása, nem indul(t) be (Tismaneanu sugall ilyesmit), de az
ominózus, és a visszavonás ürügyeként föltűntetett, 2013-as „védhatalom”
követelése sem lesz/lett kibeszélve. A Johannis baklövése Tőkés
kitüntetésének visszavonásával, paradox módon azt jelzi, hogy ha a volt
elnököknek, az eddigi "escu"-knak, kisebbségi tanácsadóra volt
szükségük (és hasznos is volt az, amíg volt), Johannisnak kisebbségi- és ugyanakkor
többségi tanácsadóra is egyaránt nagy
szüksége lenne. A megelőző elnökök legalább a "román álláspontot"
pontosan értették és azt is zsigerből, hogy a kisebbségek "mit is
akarnak", legalábbis a bevett sztereotípiák szintjén. Az új mimetikus
román elnök a maga neofita igyekezetében valószínű egyiket sem érti: a
kisebbségi habitust MÁR nem érti, a román többségit meg MÉG nem.
A kialakult vitában, német mondja, illetve üzeni magyarnak,
hogy nem eléggé jó román. Csupa egy fordított multikulti, hát ettől erősödik
csak igazán
a román nacionalizmus, és nem is kell hozzá román. Nackósabb román
polgártársaink ezután hátradölhetnek, és kérhetnek egy erős, és frissen főtt
feketét, oszt Boldog Nőnapot!
Nagyszeru elemzes!
VálaszTörlésÉrti ő, nagyon is. Berlinből és Washingtonból mondják neki, mit kell tenni a csend és nyugalom érdekében. Különben meg lehetett volna beszélni a dolgokat. De az is lehet, hogy Tőkés csillagával elindul a csillagtisztogatás. Pl. Kelemen Hunor tehetne egy indítványt evégett.
VálaszTörlésSztem az elnök, és még azelőtt a bizottság és pressziócsoport által fölhozott álérvek és ködös kijelentések, arra engednek következtetni, hogy Johannis kukkot sem ért az emlékezetpolitikához, de a kisebbségpolitikához (stb., ahogy Keno írja dilettáns a javából)sem. Nem hiszem, h jelzett fővárosok/hatalmak belszóltak volna ebbe a dologba (egyébként, persze nagy a befolyásuk a román politikára, és sztem ez sok bajt meg is előz).
VálaszTörlés