Állam és fb-vezérelt elnöke

Állam és fb-vezérelt elnöke

Tagadhatatlanul van abban némi balkáni smakk, akarom mondani fokhagymás-póréhagymás buké, ha 2 prominens kisebbségi verekedik össze egy román nemzeti kitüntetés fölött. Bár ezt kevesen fogják föl humorosan, és még kevesebben értékelik a maga helyén Tőkés kitüntetésének visszavonását, az eset bekerül(t) a román-magyar elhúzódó civakodások politikai történetébe: apró, de jellemző epizód, ami a sok hozzászóláson túl, vagy azok ellenében, megér egy további misét.

A hallgatag elnöknek jó alkalma lett volna arra, hogy – legalább a látszatok, a politikai kommunikáció, és a jól felfogott önérdek, na meg színtelen-szagtalan hatalomgyakorlásának megerősítése szempontjából – államférfinak tűnjék föl, ha egy (legalábbis látszólag) marginális kérdésben, a Tőkés Lászlónak nemrég adományozott magas állami kitüntetés visszavonásának kísérletében, nem enged egy diffúz nacionalista lobbinak. És bár folyton hangoztatja, hogy „figyelemmel kíséri a dolgokat”, azt ugye soha nem is mondta, hogy igazi kezdeményező, vagy újító, a dolgok élére álló, és nem azok után kullogó elnök lesz? Nem vette észre (és főként tanácsadói nem), hogy milyen hangyabolyba tenyerel bele, mi mindent érint ez a látszólag marginális politikai cselekvés, és miféle hitelvesztéshez vezet átgondolatlan tette. Nem azokra a csoportos román, agresszív nacionalista föllépésekre gondolok, melyek nyomást gyakoroltak, és aztán pillanatnyilag helyeslik, (de nyilván ennél is tovább mennének, és még drasztikusabb magyarellenes föllépést sugallnak, ha nem egyenesen követelnek), melyek uralják a szájbertért. A mimétikus román Johannisnak éppen az lesz a veszte, hogy miközben egyre több engedményt tesz a román nacionalizmusnak, akárcsak külsőségekben is, addig egyre nő annak a veszélye, hogy előbb-utóbb mint alogént, mint nemzetidegent fogják leleplezni, és nincs kiszállás a lehúzó spirálból. A társadalomtudományos értelemben (Michael Taussig, Mimesis and Alterity. A Particular History of the Senses, Routledge, 1993) vett mimézis, nem különben az etnikai-mimézis fogalma azt fejezik ki, hogy gyakran egy csoportot utánzó kívülálló, olyan közelségbe kerülhet az utánozni kívánt csoporthoz, hogy az először vetélytársat kezd látni benne, majd fenyegetésnek érezni a hasonlóságot, sőt egyfajta frusztráltsággal viszonyul hozzá. És ekkor hirtelen a különbözőség hangsúlyozása kerül előtérbe a megcélzott csoportban, azaz az utánzót, asszimilálódni szándékozót hirtelen idegenként kezdik felfogni, leleplezni, azaz másságát, mint alsóbbrendűséget (difference-as-inferiority) bélyegzik meg, illetve támadják. (Ez igen gyakran megesett az asszimilálódni igyekvő roma személyekkel, kiscsoportokkal, szerte a régióban. De gyakran ez történik a Magyarországra áttelepült erdélyi magyarokkal is, akik minél inkább igyekeznek elrejteni másságukat, hasonulni a helyiekhez, annál inkább megkapják a „román” jelzőt, illetve cimkét, és ennek nem az egyéni rosszindulatban, hanem szociálpszichológiai, az etnikumközi viszonyok dinamikájában rejlő, rengeteg kultúrában föllelhető, társadalmi háttere van. Johannissal szemben ez a mimetikus hatás a rommagyar közösség hangadóinak jó részével megesett máris. Sokan azok közül, akik az elnöki kampányban úgy érezték, hogy igaz ugyan, hogy Johannis nem magyar, de erdélyi, szintén kisebbségi, nem ortodox, és ezért már majdnem „magyar” (olyan hallgatag „székelyformának” tűnt), azok nemcsak rá szavaztak, hanem nyíltan vagy/és elsősorban a virtuális térben és a suttogó propaganda szintjén kampányoltak is neki, most „bakkszászoznak”.  A rommagyarság habitusához hasonló helyzetben felfogott Johannis egyes „barátságtalan” gesztusát is úgy fogták föl, hogy engedmény, melyet választási esélyeinek megtartása, megnövelése szempontjából követ el, de „mi tudjuk”, hogy valójában kisebbségiként mit is gondol az illető dolgokról, mégha nem is mondja ki. Maga az RMDSz is úgy képzelte, hogy el kell pártolnia Pontatól (aki, mellesleg, nem tett magyarellenes gesztusokat), és azt közvetítette, hogy „megértette Johannis üzenetét” (akármit is jelentsen ez), nem mellesleg a rommagyar szavazók túlnyomó többsége is rá szavazott. De maga Tőkés László is kampányolt neki, sőt még pár nappal ezelőtt is „bízott abban, hogy Johannis nem vonja vissza az állami kitüntetését”. Másfelől pedig – tekintve, hogy a romániai etnikumok közötti mentális hierarchia (ethnic order) értelmében a németek/szászok/svábok, stb., a germán eredetűek, egyetlen összevetésben sincsenek a „magyar kisebbség” alatt – nagyon sokan a magyar megszólalók közül, Johannis tettét úgy ítélik el, hogy „lerománozzák” az elnököt, azaz egy imagináriusan alacsonyabb státusú (bár nyilván többséget adó) etnikum és a román nemzetállam, egyenesen túlbuzgó, képviselőjeként hivatkoznak rá). Johannist saját előítéletei nem engedik stílust váltani, kilépni az alkotmány nacionalista szentségének tovább fetisizálásából, politikai paradigmát váltani. Ezt a támadóan föllépő román, magyar, és rommagyar megnyilvánulók és kommentariátus – akik csak a nemzeti idólumok mentén képesek nemcsak szolidarítást megélni, hanem egyáltalán a társadalmi jelenségeket percipiálni és értelmezni, és akik most jó alkalomhoz jutottak a tajtékozáshoz – saját erőből, nem tudták volna elérni.

Johannis politikai értelemben gyáva cselekedete, amivel gondolkodás nélkül – mert formai szempontból megtehette – visszavonta Tőkés ’89-es szerepéért odaítélt kitüntetését, messze nem egy egyedi és végképp nem elszigetelt gesztus: egyfelől a szuverén gyengeségének jele, mely gyengeség nem valamiféle sovány legitimitásból fakad, hiszen Johannis simán megszerezte a többség szavazatát jó egy éve, hanem a politikus személyiségének, pontosabban etnikai/vallási eredetének, családi hátterének, önmaga által is appercipiált másságából, kisebbségi identitása reprezentálhatatlanságából fakad; másfelöl pedig szinte tökéletesen kifejezi a román államiság minden nyomorát, nacionalista fertőzöttségét, amit éppen sajátos habitusánál fogva, lebonthatott volna (történelmi dekonstrukció); és végül fölvállalhatott volna egy „transzilván identitást”, illetve akár transzetnikus álláspontra is helyezkedhetett volna, ez esetben legalábbis kimarad a vitából, azaz azzal üzen, hogy nem tesz semmit.

A román állam soha nem volt ideológiailag semleges, alapirányultságát, elkötelezettségét az adta meg, amit a Spiru Haret által, még 1907-ben szerkesztett, pedagógusokat eligazító füzetecske címében hordoz: „Școala naționalistă”, azaz a román nacionalizmus (mindenekelőtt annak „regáti ideálja” /ahogy azt Lucian Boiatól tudhatjuk/,melyhez nemcsak a kisebbségieket, hanem a más provinciák románságát is asszimilálni, „elrománosítani” kellett). Az új román állam ezt a szellemet emelte be az oktatási rendszer Trianon utáni kiépítésének alapvetéseként nagyon mélyen a köztudatba, mint ahogy azt Lucian Boia, és előtte Irina Livezeanu is föltárták. Ez az alapvetése az elrománosításnak, ami az adminisztráció egész szellemét uralta, és uralja a mai napig, de legalábbis amihez minden a rendszerbe bekerülő, bármilyen magas szinten is levő, hivatalnoknak viszonyulnia kell: vagy adaptálódik, vagy marginalizálódik, esetünkben ez azt valószínűsíti, hogy nincs második mandátum. A rendszer sokat veszített agresszivitásából és következetességéből (Katherine Verdery azt írja le, h. ez a rendszer hogyan maradt fönn, sőt teljesedett ki, a késői Ceausizmusban, magam amolyan lassaiz fair nacionalizmusnak nevezném a most tapasztalhatót), de kétségtelenül itt van közöttünk.

Nincs sem történelemhamisítás, de új emlékezetpolitikai kurzus sincs, sem pedig a ’89-es események és Tőkés akkori szerepének újraértékelése, megvitatása, nem indul(t) be (Tismaneanu sugall ilyesmit), de az ominózus, és a visszavonás ürügyeként föltűntetett, 2013-as „védhatalom” követelése sem lesz/lett kibeszélve. A Johannis baklövése Tőkés kitüntetésének visszavonásával, paradox módon azt jelzi, hogy ha a volt elnököknek, az eddigi "escu"-knak, kisebbségi tanácsadóra volt szükségük (és hasznos is volt az, amíg volt), Johannisnak kisebbségi- és ugyanakkor többségi tanácsadóra is egyaránt nagy szüksége lenne. A megelőző elnökök legalább a "román álláspontot" pontosan értették és azt is zsigerből, hogy a kisebbségek "mit is akarnak", legalábbis a bevett sztereotípiák szintjén. Az új mimetikus román elnök a maga neofita igyekezetében valószínű egyiket sem érti: a kisebbségi habitust MÁR nem érti, a román többségit meg MÉG nem.

A kialakult vitában, német mondja, illetve üzeni magyarnak, hogy nem eléggé jó román. Csupa egy fordított multikulti, hát ettől erősödik csak igazán a román nacionalizmus, és nem is kell hozzá román. Nackósabb román polgártársaink ezután hátradölhetnek, és kérhetnek egy erős, és frissen főtt feketét, oszt Boldog Nőnapot!