A fejetlenség lefejezése

A fejetlenség lefejezése

Kevés fogódzónk van megítélni a DNA (így vált már-már nemzetközi fogalommá a korrupcióellenes ügyészség) ténykedését, hiszen tevékenységéről csak az általa kibocsájtott lakonikus és a sajtóban esetlegesen szivárogtatott közlésekre kell hagyatkoznunk, ezért a legutóbbi – Antal Árpád ellenes – föllépést sem tudjuk igazán értelmezni, és figyelembe véve, hogy a DNA-s perek nem egyszer akár 3 éves átfutásúak, esély sincs a gyors és végleges megítélésre. Az azért világos, hogy az esetek egyéni megítélést igényelnek, és ugyanolyan logikai és morális hiba a korrupciós vádak általánosítása, mint a kollektív ártatlanság vélelmének a fenntartása, hiszen ez utóbbi is csak egyéni lehet: az ügyek különböznek és ha helyesen akarunk eljárni (akár ügyészi, bírói, politikusi, mediatikus vagy egyéni), megítélésüknek is különböznie kell. Márpedig amiről semmit, vagy nagyon keveset tudunk, arról nehéz, no meg nem is ajánlatos véleményt mondani (hallgatni kell?, amolyan Wittgenstein-i módra?), de sokszor persze politikai meggondolásokból sem érdemes szólni, hiszen akarva-akaratlanul számonkérhetővé teszünk olyan kijelentéseket, melyek bizonytalan, és részben okkult „tényeken”, pontosabban nem-tudáson alapulnak. Ezért az ártatlanság vélelmén túl, nem a napokban vezető témaként jelenlevő „Antal-ügy”-ről szeretnék szólni, hanem arról a kísérő jelenségről, mely a megvédésére/fölmentésére tett politikai és publicisztikai erőfeszítések oldalágán merült föl. Ezek „megvilágító jelentőségű” kijelentések, nagyon is figyelemre méltó fénybe állítják az RMDSz körüli politikai történéseket, ráirányítják a figyelmet arra a belső harcra és annak kimenetelére, mely eddig jószerével titkos volt, illetve csak magam boncolgattam. Miközben az RMDSz politikai vezérei kiállnak Antal mellett is, megelőlegezve ártatlanságát, két jobboldali újság és újságíró is leleplező jelentőségű megállapítást tesz Antal közelmúltbéli ténykedéséről, idézem: „... az RMDSZ egyik legnépszerűbb politikusát veszítheti el, ráadásul Antal Árpád azok közé tartozik, akik sikeresen terelték a szövetséget Gyurcsány Ferenc és a szocialisták ölelő karjaiból a nemzeti elkötelezettségű kormánypártok irányába.” (Farcádi Botond, 2016, febr. 18.); és nagyon hasonlót mond Csinta Samu (2016, febr. 20.):„... Sepsiszentgyörgy polgármestere központi szerepet játszott abban a folyamatban, amelynek végén a sokáig szocialista elkötelezettségű, a Fidesszel fagyos viszonyban lévő RMDSZ végül átjutott a túlsó partra.” És álljunk meg a két egymáshoz nagyban hasonló kijelentésnél, mit is mondanak a szerzők? Mindenekelőtt azt, hogy Antal és elvtársai – semmi kétségem, hogy Tamás Sándorra, Borboly Csabára, és Ráduly Róbertre utalnak – az elmúlt öt-hat esztendőben sajátos missziót töltöttek be az RMDSz-ben, éspedig azt, hogy a szövetséget „átállítsák” a fidesz oldalára, hogy vazalluspárttá tegyék, mely nem saját elhatározásait, hanem a budapesti elvárásokat, döntéseket követi. Hiszen kezdettől fogva nem volt kétséges, hogy a magyarországi  politikai mezőnyben a fidesz volt és maradt az egyetlen párt, mely a Markó-doktrína lényegét nem fogadta el, t.i. az „egyforma közelség-tartás” elvét, ami alapján a szövetség autonóm módon döntött minden rommagyarságot érintő kérdésben és ehhez kérte a mindenkori magyar kormány, illetve pártok támogatását. A fidesz és Orbán Viktor viszont, vezérelvű és patronális (patrón-klienteláris) pártként semmiféle tőle független, autonóm formációt nem támogatott és nem támogat, legyen szó akár határontúli szervezetről is, ez jelentkezik mind a felvidéki, délvidéki, és kárpátaljai és aztán mára az erdélyi magyar pártok, és magyar kormány viszonyában, a támogatás-rendszerben és a politikai retorikában is.

Zavaros a szocialista „ölelő karra” való utalás azért is, mert a magyarországi pártok közül csak a fidesz gondolkodott érzelmi kötődésekben, illetve támogatott/hozott létre haveri pártokat határontúli magyar közegben. Egyetlen helyet sem tudnék idézni, ahol baloldali/liberális barátságokra való hivatkozással hoztak volna létre határontúli magyar pártokat, mint ahogy az EMNP esetében történt, ahol pártalapításkor a fidesszel való húszéves barátságot hozzák föl érvként, a sajátos módon „stratégiai partnerségnek” nevezett klienteláris rendszert. De téves a két újságíró-elemző kiindulópontja azért is, mert a szövetség egészen a legutóbbi kormányból való kilépésig (mely ismétcsak utólagos bevallás szerint fidesz sugallatra történt), az utolsó elnök-választásig önállóan alakíthatta saját politikáját, tehát nem igaz, hogy „szocialista elkötelezettségű” lett volna miközben formálisan is a PPE tagja. Paradoxon az is, hogy egyfelől éppen azt róják föl az elmúlt baloldali/liberális kormányzatoknak, hogy túl keveset és kizárólag az instrumentális politizálásban, nem pedig a nemzeti retorika szintjén foglalkozott a hatumákkal, másfelől pedig /Gyurcsány/ szocialista „ölelő karokról” beszélnek, Antal és a többi székelyföldi kiskirály többé-kevésbé rejtett politikai ténykedését illetően. Abban viszont igazuk van a szerzőknek, hogy az RMDSz titkon ténykedő (értsd zsaroló) belső ellenzékének sikerült átvinni akaratát, legyőzték a Markó-doktrína híveit és maguk alá gyűrték Kelemen Hunort is, aki jó egy éve adta be a derekát a fideszhez való csatlakozás fölvállalásával (egyébként éppen az oly sokat bírált „demokrácia központok módszerét” használva bujtatott párttámogatási csatornaként). A szövetség ma valóban a „túlsó parton van”, ami azzal jár, hogy tilos román kormányba belépnie, hogy nem alakíthatja önállóan politikai vonalvezetését, és kényszerűségből feladta a Markó-doktrína egyik leglényegesebb elvét a függetlenségét, a magyarországi pártpolitikai csatározásokban való semlegességét. Ezt észleli és mondja ki, megkésve és nekrológba rejtve, Markó Béla, amikor úgy fogalmaz, hogy a határontúli magyar szervezetek ki vannak szolgáltatva „a magyarországi politika kénye-kedvének”; és persze kiszolgáltatva országaik kormányainak is, hiszen Magyarország nemzetközi presztízsvesztése lényegesen lecsökkenti a határontúli, immár fidesz kliens-pártok mozgásterét, politikai zsarolási potenciálját, különösen kényszer-ellenzékben.

Az RMDSz (is) úgy járt, mint az egyszeri viccben a vak ember, akit készségesen átkísérnek a forgalmas út túlsó oldalára, miközben nem is akart átmenni. Szerette volna megőrizni függetlenségét (intézményes autonómiáját) – legalábbis Kelemen Hunor regnálása elején nem ígért 18O fokos fordulatot a Markó-doktrínához képest – viszont szorgos székelyföldi kiskirályai (saját meggyőződéstől, előzetes „baráti” kapcsolatok hatására, anyagi érdekekből, stb., ez még nem egyértelmű), klienspárttá változtatták. A túlparton az RMDSz-re, megtapasztalható módon, az állandó bizonytalankodás – ukázra várás, az utasítások értelmezésének kínos feladata, állandó kötéltánc az EU-ellenes szabadságharc és keleti nyitás, meg a hazai realitások és politikai folyamatok között, stb., – a klienspártiság és a kiszolgáltatottság, annak minden nyűge várt. A gyors kiágyazódás a romániai politikából, marginalizálódás és provincializálódás, defenzív politika, mely a szintentartást képes csak célként kitűzni, a valahogyan túlélni zászlója alatt. A Kelemen-doktrína megújulást hirdetett, de egyre inkább a be-, illetve összeomlás diszkrét ígéretének a hordozója lett, és ez keretezi be, illetve szab irányt a helyhatósági választások előkészítetlenségének, visszásságainak és sikertelenségének is. Politikusainknak legalábbis úgy tűnik, hogy a rommagyaroknak a szomszéd sivatagjának szürke üressége kell, és azt is csak a pengedrótkerítésen át szemlélhetjük, kevéssé vigasztaló perspektíva.