Vigyázat, megpetitionálnak!
Cenzúrát követelőknek[i]
és annak érdekében peticionálóknak
is érdemes észrevenni, hogy a cenzúra kettős fegyver, hiszen a hatalmon levők
szándékaival ellentétesen is elsülhet, nem elfojt bizonyos nem kívánatosnak
ítélt gondolatokat, eszméket, művészi kifejezőeszközöket, stb., hanem egyenesen
fölhívja rájuk a figyelmet, reflektorfénybe helyezi azokat, vagy ha úgy tetszik
jól elad az eszmék és a médiák piacán. Amit a volt szocialista rendszer
kicenzúrázott, tiltott vagy üldözött, korabeli kifejezéssel „indexre helyezett”,
az nagyon is kelendő lett fű alatt, informális csatornákon egymástól
kölcsönözve lefüggönyözött szobákban olvastuk, és nagyon halkan hallgattuk, de
annál lelkesebben tárgyaltunk meg egymás között „biztonságban”, amikor úgy
gondoltuk, senki nem hallja/látja. A tiltás biza nagy vonzerőt kölcsönzött (mai
zsargonban – celebgyártás?, sztárcsinálás volt?) a Szabadeurópa Rádió adásainak
például, amit kritikátlanul fogyasztottunk, már csak azért is, mert tilos volt.
Amikor az irodalmi/művészi alkotások maradandóságáról esik szó, az „idő
rostájáról”, arról, ami fönnakad rajta és arról, ami átmegy, észre sem vesszük,
hogy a cenzúra hozadékáról is beszélünk: amit a korabeli cenzúra tilt, a
legtöbbször az lesz maradandó, az kerül be az alkotások tárházába, és szinte
soha nem az irányított, megrendelésre, a mindenkori hatalom érdekei
kiszolgálására készült művek, az öncenzúra, egyenesen diszkvalifikál (a cenzúra
kultúrtörténelmet formáló tényező, a gonosz, ami ellen a jó fölléphet, éppen,
ahogy Hegel történelmi szerepét kijelöli). A cenzúrának és híveinek nincs
humorérzéke[ii],
de nagyon is alkalmas arra, hogy börleszkbe illő helyzeteket teremtsen,
ironikus és vicces reakciókat váltson ki, hogy a kinevetéssel oldjuk föl
nyomasztó hatalmi beavatkozását, illetve nevetség tárgyává tegyük.
Félreérti a nyilvánosság
működésmódjait és egész szerkezetét, aki a cenzúrát, annak minden formáját és
megnyilvánulását démonizálja, hiszen vannak helyzetek, eszmék, képek és
cselekvések, melyek emberiek ugyan, mégha a fantázia szüleményei is, viszont
nem valók mindenki számára. Egyszóval a piros körbe zárt 18-as jelzésnek van
létjogosultsága a képernyőn, és uszító mások méltóságát sértő, obszcén, rasszista,
stb., megnyilvánulások közlése nélkül is van művészi/szerzői szabadság. Viszont
nem az ilyesfajta kímélő cenzúrázás iránti igény az, ami vitát vált ki kies
tájaink közbeszédében, hanem az alkalmi cenzúrázástól lényegesen más
jelenségről szólnak a viták. Egészen más az a kísérlet, a volt szocialista államok
tiltási és jutalmazási rendszere, valamint a jobboldali diktatúrákra jellemző,
struktúrájában mindenestől hasonló cenzúra, ami átfogó, minden szintre
kiterjedő, kultúrpolitikai eszközként használatos. Azt hiszem, hogy az irányított
kultúra[iii]
diszkrét komfortjára való áhitozás az, ami itt és most, igyekszik fölülírni a
művészi/alkotói, szerzői autonómia elfogadását: a szellemi restség – sokan még megválogatni is lusták, hogy mit nézzenek,
olvassanak, hallgassanak; kishitüség – a szokatlan,
újszerű, az alternatív csak megrontja a „zifjúságot”; provincializmus – a művészi/értelmiségi
alkotásokat nem az egyetemesség viszonylatában, hanem egyre szigorúbban a helyi
horizonton belül ítélik meg; tradicionalizmus,
konvencionalizmus – nem a korszerűség az epokalizmus a
szempont, hanem a hagyomány „éltetése”, ezért a legtöbb cenzúrát óhajtó
fennkölt mondata azzal kezdődik, hogy „bezzeg a mi időnkben...” ; intolerancia – a másság iránti bizalmatlanság,
sőt már-már félelem; megveszekedett ideológiai
elköteleződés – mint ahogy régebb a szocialista/kommunista
eszmék fanatikusai művelték/követelték a cenzúrát, az „elhajlók” kirekesztését[iv]
manapság az etno-nacionalista elfogultság, és annak kisebbségi változatai
mellett való kiállás fogalmazódik meg az intézményes[v],
kultúrbizottsági
cenzúra[vi],
sőt a tabusítás iránti ellenálhatatlan vágyként.
Nem utolsó sorban tehát
hatalmi/politikai kérdésként kell kezelni a jelenséget: amikor többnyire dilettánsok,
frusztráltak és csatolt részeik cenzúráért kiáltanak, hatalmat akarnak
maguknak, kontrollálni, megszabni, illetve korlátot szabni, ellehetetleníteni,
a nyilvánosságból, színpadról, képernyőről, és végül közéletből eltávolítani
mindent, ami ízlésükkel ellenkezik, és nemcsak a kellemetlen igazságokat
akarják eltüntetni, hanem azok hordozóit is, az alkotókat.
Végére hagytam a jó híreket, azt,
hogy sem az újságírótársadalom, sem pedig a józan ész ifjú szószólói
nem engedtek sem petíciónak[vii],
sem egyéb megmondóemberek kétes autoritásának, és viszonylag egységesen léptek föl az
előbbiek a petíció tartalma ellen, az utóbbiak – egy fricskával – a kulturbizottságosdi
ellen. A cenzúra biza kettős fegyver még akkor is, ha csak követelik
bevezetését, és a petíció esetében fordítva sült el, t.i. az újságírói szakma
és közösség viszonylag egységesen lépett föl (többek között itt,
itt, itt, és itt) tartalma, zavaros és
ásatag követelései ellen. Le a kalappal különösen azok előtt, akik világosan
kimondták: nem értenek egyet a megtámadott szerző sok, vagy legtöbb írásának,
rádióadásának, stb., tartalmával, vagy hangnemével, nyelvezetével, stb., de
határozottan kiállnak azon joga mellett, hogy azokat bármilyen felületen,
mindenféle cenzúra nélkül kifejthesse, hangoztathassa, terjeszthesse. A témában
született MÚRE
állásfoglalás csírája lehet általában a sajtószabadság követelésének és
kibontakozásának a rommagyar médiákban, és ez nem lényegtelen körülmény, fontos
és pozitív fejlemény.
[i] Különös jelenség az „alulról
kezdeményezett” intézményes cenzúra követelése, hiszen a cenzúra a mindenkori
hatalom kiváltsága, csak ő képes bevezetni és fenntartani, tiltásokkal és
jutalmakkal kontroll alatt tartani. Eszerint , aki cenzúrát, sőt irányított
kultúrát akar, melyben az alkotók csak végrehajtói a hatalmi akaratnak,
kultúrkulik, tudatában vannak vagy sem, ellenforradalmárok.
Bármennyire is rejtik, maguk is hatalmat akarnak, kulturhatalmi harcot folytatnak,
cenzorként akarnak részesülni a hatalmi erőszak intézményéből, nyeregben lenni,
megmondani másoknak miről, hogyan írjanak, mit gondoljanak, hogyan ábrázoljanak;
határokat kijelölni; nem érvelve meggyőzni,
hanem erőnek erejével legyőzni, elhallgattatni,
betiltani szándékoznak a másként gondolkodókat.
[ii] Biztosan nem véletlen, ahogyan
félreértették Szilágyi
Aladár paródiáját, amelyben Adyval vonja párhuzamba (nem Parászka Borókát,
mint a szándékosan félreértők és ignoráns naivak mondják), a cenzúrát követelők
eljárását. Kiváncsi lennék, ha szerző nélkül jelennének meg Ady keresetlen,
kritikus mondatai hányan kiáltanának még ma is „haza- és nemzetárulót”, azok
közül, akik Szilágyit
vádolják ma blaszfémiával. De Magyari Tivadar „megpeticionálása” is várható
egy remekbe szabott humoreszkje
kapcsán, melyet éppen a fennálló áldatlan intolerancia karikírozására írt, és
akit máris kitámadtak, hogy „székely-magyar ellenes”. Mert a székelyek
köztudottan 2 dolgot gyűlölnek, de azt aztán nagyon: az intoleranciát, no meg a
cigányokat, románokat, feketéket, buzikat és migráncsokat, stb., stb., stb.
.... Félreértés ne essék, ugyanolyan bumburnyák lenne, mint a „székelyezők” az
is, ha valaki a humoreszk szerzőjétől – egyfajta félreértett pc nevében – a „niggerezést”
kérné ki magának, és mint aki a torz ábrázolás miatt akar peticionálni.
[iii]Haraszti Miklósnak negyedszázada, A cenzúra esztétikája címmel megjelent
kötete hívja föl erre a figyelmet – és rá hivatkozva fejtem ki én is. Haraszti
az „irányított kultúra egész szövevényeként” írja le az államszocialista kultúrpolitikát
és azon belül a cenzúrát és öncenzúrát, mint sajátos eszközt. De struktúrájában
nagyon is hasonló, csak immár „kereszt(y)én-konzervatív” jelenség van
kibontakozóban a magyar kultúrpolitikában, olyan hivatalok léptek működésbe,
melyek a cenzúrázást nem is a teljes tiltás, hanem inkább a jutalmazási
rendszeren keresztül próbálják érvényesíteni (lásd. MMA).
[iv] Egyszer érdemes lenne megkutatni a szekus
besúgók ilyen irányú tevékenységét, vajon hányszor jelentettek „elhajlást a
kötelező, cenzúrázott, kánontól” alkotók följelentésében, egyfajta kultúrharc és
öncenzúra, meg persze karrierista önérdek nevében?
[v] Szánalmas elferdítése a petíció fogalom eredeti
értelmének, intézményének és funkciójának, amit egy „műkedvelő újságíró” (foglalkozásáról
bővebb, hosszas noszogatásra sem tudható meg) követett el a napokban, aki nem
valamilyen fennálló rend, vagy hatalmi szabályozás, illetve intézkedés ellen
(ahogy azt petícióktól megszoktuk), hanem egy személy cenzúrázásáért, esetleg
akár munkahelyéről való kírúgatásáért, vagy legalábbis közlési lehetőségeinek
korlátozásáért lépett föl. A petíció fogalmazója minden bizonnyal maga is
érzi eljárása visszásságát, hiszen nem is tudja megnevezni kiket szólít föl és
mire, már azon is túl, hogy minden indoklás nélkül minősít, cimkéz és
megbélyegez, és folyamodványát egy személy ellen irányítja, mint a cím jelzi.
[vi] Nem gondolom, hogy szándékosan tette, de
nagyon jól kifejezte, és aztán ellenreakciót provokált egy színházzal
kapcsolatos olvasói levél szerzője Sepsiszentgyörgyön, melyet aztán szavazásra
bocsájtottak, és szemfüles fiatalok meghackeltek.
[vii] A peticionáló amatőr képtelen szabatosan
és érthetően megfogalmazni valós szándékát, de cenzori ambíciói a moderálás
során kiderülnek. FZs, ugyanis bizonyíthatóan nemcsak obszcén és nyomdafestéket
nem tűrő hozzászólásokat „moderál ki”, tüntet el a hozzászólások közül, hanem
olyanokat is, melyek ellentmodnanak neki, illetve nekivadult, a vitakultúra
alapvető szabályait sem ismerő/gyakorló, „vakközösségének”, melyet éppen a
petícióval hozott létre. Szánalmas eljárás, mint ahogy az is, hogy képtelen kézben tartani az
általa elszabadított gyülölet-beszéd folyamot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése